Szerelem

Ma ünneplik Buddha születésének napját, megvilágosodását és paranirvánába jutását. A mai nap Dharmacsakra nap, vagyis 10 milliószoros nap.




(kép innen)

A szerelem szinte képtelenség az emberi elme általános állapotában. A szerelem csak akkor lehetséges, ha az ember eljut a létezés szintjére, addig nem. Addig mindig csak valami más kerekedik ki belőle. A férfi beleszeret a nőbe, mert tetszik neki a járása, a hangja, vagy a szeme. Nincs ebben semmi rossz – a hang tud valóban gyönyörű lenni -, de ha egy hangba leszel szerelmes, előbb-utóbb kiábrándulsz, mert ez igencsak lényegtelen része egy emberi lényének.
         És az emberek mégis ezekbe a lényegtelen dolgokba szeretnek bele. Az alakba, a szemekbe… ezek lényegtelen dolgok. Mert ha együtt élsz egy emberrel, nem a testi arányaival élsz együtt; nem a szemöldökével vagy a haja színével élsz együtt. Ha együtt élsz egy emberrel, egy nagyon nagy és végtelen dologgal élsz együtt… szinte megfoghatatlan, és ezek a mellékes, apró-cseprő részletek előbb-utóbb teljesen elveszítik a jelentőségüket. És akkor hirtelen jön a meglepetés: „Most mit tegyek?”
         Minden szerelem romantikusan indul. De mire a mézesheteknek vége, az egésznek vége, mert az ember nem élhet romantikusan. A valóságban kell élnie – a valóság pedig teljesen más. Ha ránézel egy emberre, nem látod az ember teljességét; csak a felszínt látod. Olyan ez, mintha beleszeretnél egy autóba a színe miatt. Még föl sem emelted a motorháztetőt; lehet, hogy nincs is benne motor, vagy valami más hibája van. Akkor aztán nem sokra mész a színnel.
         Amikor két ember találkozik, belső valóságuk csap össze, a külső dolgok pedig jelentéktelenné válnak. És minél jobban ismered a másikat, annál jobban megijedsz, mert feltárul előtted a benne rejlő őrület. Akkor aztán mindketten úgy érzitek, félrevezettek benneteket, és dühösek lesztek. Bosszút akartok állni a másikon, mintha becsapott volna benneteket. Pedig senki nem csap be senkit.
         Az egész problémának az a gyökere, hogy mindketten azért vonzódtok a másikhoz, mert nem ismeritek még egymást. Az ismeretlen hat rátok, a szokatlant találjátok csalogatónak. De amikor már jól ismeritek egymást, számtalanszor szeretkeztetek már, az egész szinte rutinná válik – még a legjobb esetben is csak rutin, egyfajta kikapcsolódás, a romantikának azonban nyoma sincs. Nem élhetnek egymás nélkül a megszokás miatt, ugyanakkor nem élhetnek egymással sem, a romantika hiánya miatt.
         És ez az a kényes pont, ahol az embernek el kell gondolkodnia azon, hogy vajon szerelem volt-e egyáltalán, amit érzett, vagy sem. Nem szabad áltatnia magát; őszintének kell lennie. Ha szerelem volt, vagy legalább egy töredéke szerelem volt, akkor is szereted, ha már ismered. Sőt, ha tényleg ott a szerelem, akkor még jobban szereted a másikat, mivel ismered. Ha ott a szerelem, akkor az túléli. Ha nincs ott, akkor elmúlik. Mindkettő jó.
         Az átlagos tudatállapot számára nem lehetséges az, amit én szerelemnek hívok. Az csak egy nagyon egységbe rendezett lényben történhet meg. A szerelem az egységbe rendezett lény működése. Nem romantika. Köze sincs ehhez a butasághoz. Egyenesen az emberhez megy, és belenéz a lelkébe. A szerelem tehát a másik ember legbensőbb lényéhez való vonzódás – és ez egész más. Minden szerelem képes idáig növekedni, sőt minden szerelemnek idáig kellene növekednie, de százból kilencvenkilenc sosem éri el ezt a pontot. A zavarok és a problémák annyira elhatalmasodhatnak, hogy mindent tönkretehetnek.
         Valójában nem a szerelem az alapkérdés tehát. A tudatosságod a kérdés. Az egész nem más talán, mint egy helyzet, melyben a tudatosságod növekedhet, és éberebbé válhatsz saját magaddal kapcsolatban. Talán ennek a szerelemnek vége lesz, de a következő szerelem jobb lesz általa; magasabb tudatossággal fogsz választani. Vagy talán ez a szerelem, egy magasabb tudatossággal, megváltoztatja a minőségét. Bármi történjék is, az embernek nyitottnak kell maradnia.

         A szerelemnek három dimenziója van. Az egyik ösztön-szintű; ez csupán vágy, fizikai jelenség, de minden innen indul – ezt is fontos a maga teljességében megélni. A másik emberi; magasabb szintű a vágynál, a puszta szexualitásnál. Nem csak a másik kihasználásáról szól. Az első csak kihasználás; a másik fél csak eszköz az első dimenzióban. A másodikban a másik fél nem eszköz, hanem egyenrangú fél. Ilyenkor a szerelem lényetek, örömötök, életetek költészetének és zenéjének kölcsönös megosztása. Osztozás és kölcsönös.
         A szerelem harmadik dimenziója pedig az isteni: amikor a szerelemnek nincs tárgya, amikor a szerelem már egyáltalán nem kapcsolat, amikor a szerelem létállapottá válik. Egyszerűen szerelmes vagy – nem egy konkrét személybe, hanem egyszerűen ez az állapotod. Folyton a szerelem állapotában vagy, úgyhogy bármit is teszel, szerelmesen teszed; bárkivel is találkozol, a szerelemmel találkozol. Még ha egy sziklát érintesz is meg, úgy érsz hozzá, mintha a szerelmedhez érnél; ha fákat nézel, a szemedben ott csillog a szerelem.
         Az első eszközként használja a másikat; a másodikban a másik fél már nem eszköz többé; a harmadikban pedig a másik tökéletesen eltűnik. Az első gúzsba köt, a második szárnyakat ad, a harmadik mindkettőn túllép; meghalad minden kettősséget. Nincs többé szerető és szeretett, csak szerelem van.
         Ez a szerelem végső állapota, és ez az, amiért érdemes élni, ez az élet célja. Az emberek többsége beleragad az elsőbe. Csak nagyon kevesek lépnek be a második dimenzióba, és a legritkább esetben történik meg, hogy valaki eléri a harmadikat. De ha kitartóan nézed a távoli csillagot, elérheted. És amikor elérhetővé válik, végtelen öröm tölt el. Az életedből többé nem hiányzik semmi.
 
(Osho: Szerelem, szabadság, egyedüllét)

Megjegyzések