Megidézni a Varázst



1. Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.
2. Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket.
3. Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.
4. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.
5. Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak.
6. Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az Istent.
7. Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket.
8. Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa.

 (Jézus mester szavai, Mt 5,1-10)



  Amikor félünk a felébredéstől, félünk saját félelmünk átélésétől, védőburkot teremtünk magunk köré, nehogy véletlenül megpillantsuk a Nagy Keleti Napot. Inkább elbújunk önmagunk erdeibe és barlangjaiba. Amikor íly módon elbújunk a világ elől, biztonságban érezzük magunkat. Úgy érezzük, csillapodott félelmünk, holott valójában csak megbénultunk a félelemtől. Körülvesszük magunkat ismerős gondolatokkal, nehogy hozzánk érjen bármi, ami éles és fájdalmas. Annyira félünk a saját félelmünktől, hogy kővé dermesztjük a szívünket.
  A védőburokban nem lehet táncolni, nem lehet járni, sem lélegezni, sőt, az ember még pislogni sem tud. Így aztán vágyódni kezdünk a friss levegőre, hogy a boldogság szellője simogassa arcunkat, s akkor kinyílik a szemünk, és elkezdjük keresni, hova mehetnénk a védőburkon kívül. Legnagyobb meglepetésünkre egyszerre csak fényt látunk, bár eleinte csak homályosan. Ekkor azonban a védőburok már meghasadt. Így elhatalmasodik rajtunk valamiféle láz: a Nagy Keleti Nap láza. Időről időre azonban vissza kell pillantanunk a sötét kis védőburokra. Úgy tudjuk ösztönözni magunkat a továbblépésre, hogy visszanézünk. Így látjuk, mekkora a különbség a két hely között. Látjuk, mennyi a szenvedés a gyávák világában, ettől felbátorodunk, és előrelépünk a harcos útján. Érezni kezdjük, milyen érzés igazi embernek lenni. Zsigerből érezzük, hogy az életünk egészséges, mintha egy aranytömböt hordanánk magunkban. Nehéz, tömör, és aranyfényben tündököl. Van valami roppant nagy valóságtartalom, valami hatalmas gazdagság az életünkben.

  Harcosként azonban az örömbe némi fájdalom vegyül, mert olyannak érzed magad ehhez a világhoz képest, mint valami nyílt seb. A szelídségből, a szomorúságból és a gyengédségből érdeklődés fakad. Annyira sebezhető vagy, hogy akaratodon kívül megérint a világ. Ez egyfajta kegyelem vagy biztonsági óvintézkedés, amely megvédi a harcost nehogy zátonyra fusson és vastag bőrt növesszen. Ha van benne érdeklődés, akkor mindig újra át kell éreznie a szomorúságot, a gyengédséget, amitől még valódibb és még inkább érdeklődő lesz. Ez nem önsajnálat, nem is hiány, hanem az élet természetes telítettségéből eredő szomorúság. Ha valaki nem érzi magát egyedül és nem szomorú, egyáltalán nem lehet harcos. Annyira tele van a szíved, annyira túlcsordul benned az élet gazdagsága, hogy legszívesebben sírnál...  A szemed megtelik könnyel, és ahogy pislantasz, a könnycseppek kicsordulnak, és végiggördülnek az arcodon. Ahhoz, hogy jó harcos váljék belőled, át kell érezned ezt a szelíd, szomorú szívet. Olyan érzés ez, mint a szerelem. Amikor szerelmes vagy, a szerelmeddel való együttlét egyszerre örömteli és fájdalmas. Az egyik szemed sír, a másik nevet. De ez nem baj, sőt csodálatos! Ez a legnagyszerűbb emberi érzés. A harcos, aki a szélparipát megismeri, minden tettében átéli a szerelem örömét és bánatát. Melege van és fázik, édes és keserű ízt érez a szájában, s mindezt egyszerre.
  A harcost minden jelenség - a látványok, a szagok, a hangok, az érzések - érzékenyen érinti. Harcosnak lenni annyi, mint örökké úton lenni, megtanulni, hogyan légy valódi - életed minden pillanatában. A harcos számára ezt jelenti a fegyelem. A Sambhala-hagyományban tehát a fegyelem arra vonatkozik, hogyan legyünk végletesen gyengédek és valódiak.
  A sambhalai látásmódnak nem az a célja, hogy fantáziavilágot teremtsünk magunknak, ahol senkinek nem kell vért látnia, ahol nincsenek éjjeli lidércnyomások. A sambhalai látásmód alapja ez a föld, az igazi föld: amelyen élünk, amely gabonát terem, amely ellát minket a létezésünkhöz szükséges dolgokkal. Megtanulhatunk élni ezen a földön, megtanulhatjuk, hogyan kell sátrat verni, tüzet rakni, lovagolni, tehenet fejni. Még ha egy nagyváros kellős közepén laksz, a valóság szentségét, mostságát akkor is megtapasztalhatod.
  A Sambhala-hagyományban - amely nem vallási, hanem világi tradíció - az érzékszervi tapasztalatokat szentnek tekintjük. Alapvetően jónak tartjuk őket, természetes adományoknak, mert az érzékelés az ember természetes képessége. Az érzékelés a bölcsesség forrása. Ha nem látunk, nem hallunk, nem érzünk szagokat, akkor nem tudunk kapcsolatba lépni a világgal. Másképpen fogalmazva: az érzékszerveid kitárják előtted a mélyebb szintű érzékelés kapuit. A közönséges érzékelésen túl ugyanis létezik hang feletti hang, szag feletti szag és érzés feletti érzés, amely a lényeden keresztül hozzáférhető. Az érzékelések hatalmas birodalma bontakozik ki a szemed láttára, a füled hallatára. Korlátlan hangot, korlátlan látványt, korlátlan ízeket, korlátlan érzéseket tapasztalsz. Az érzékelés tartománya korlátlan, annyira korlátlan, hogy maga az érzékelés is őseredeti, elgondolhatatlan, minden gondolatot felülmúló. Hangok, amiket még sosem hallottál. Látványok, színek, amelyeket még sosem láttál. Érzések, amelyeket még sosem éltél át.
  Az érzékelések jelentőségét a hétköznapi életben általában erősen korlátozzuk. Más szóval mindent, amit látunk, beillesztünk egy számunkra ismerős vagy tetszetős összefüggésbe. Ha a jelenségek általunk megszokott értelmezésére összpontosítunk, kizárjuk a szívünkből a világ tágasságát vagy a mélyebb tapasztalás lehetőségét. Ha azonban a tágasság erejét és mélységét egyetlen érzékelésbe sűrítjük össze, akkor felfedezzük és megidézzük a varázst. Varázs alatt nem valamiféle titokzatos hatalmat értünk, amit a jelenségvilág fölött gyakorlunk, hanem a világban eleve meglévő, avagy őseredeti bölcsesség felfedezését. E felfedező bölcsességnek nincsen kezdete, hanem természeténél fogva bölcs: ez a kozmikus tükör bölcsessége.
  A tibeti nyelv a lét eme varázslatos természetét, avagy természetes bölcsességét dralának nevezi. A dra szó ellenséget jelent, a la pedig "valami feletti". A drala tehát szó szerint azt jelenti: "ellenség feletti" vagy "ellenségen túli". A drala a világ feltétel nélküli bölcsessége és ereje, túl minden kettősségen; ezért az ellenségek, az összeütközések felett, avagy azokon túl található. Erőszakmentes bölcsesség, a kozmikus tükör önmagától létező bölcsessége és ereje, amely mind mibennünk, mind az érzékeléseink alkotta világban tükröződik. Ezért te és a világod alapjában véve nem két különböző dolog, a kettő között nincs választóvonal. Ha e kettőt együtt, egyben tudod tapasztalni, akkor a világ feltárul előtted és hozzáférhetsz a benne lakozó erőhöz. Rájössz, hogy minden eleve a saját látásodhoz, a saját lényedhez kapcsolódik. Ez a varázs felfedezése. Nem valamiféle intellektuális felfedezésről beszélünk, hanem tényleges tapasztalásról.
  Mindenben ott a varázs, az elevenség lehetősége. Valami életteli, valami valóságos van jelen mindenben. Saint-Exupéry könyve, A kis herceg nagyszerű példája azoknak az irodalmi alkotásoknak, amelyek felidézik az emberben a közönséges, avagy elemi varázs érzetét. Saint-Exupéry lényegében a varázs, a drala felfedezéséről szól, más szavakat használ ugyan, de erről beszél, azaz: szívvel látni, hogy ami a szemnek láthatatlan, láthatóvá váljék mint a valóság elemi varázsa.
  A dralát szinte úgy kezelhetjük, mint valami lényt. Ezért nem csak drala-elvről beszélünk, hanem a "dralákkal" való találkozásról is. A drala a valóság elemei - a víz vízessége, a tűz tűzessége, a föld földessége. Bármi olyasmi lehet, ami összeköttetést teremt közted és a valóság elemi természete között, bármi, ami az érzékelés mélységér emlékeztet. Dralák laknak a sziklákban, a fákban, a hegyekben, a hópelyhekben, a föld rögeiben. Ami csak van, amivel az életed során találkozol, az mind  valóság dralája. Most talán azt gondolod, hogy valami rendkívüli fog történni, ha felfedezed a varázst. Ez igaz is. Egyszerűen a valóság, a teljes és tökéletes valóság birodalmában találod magadat.
  A drala nem isteni vagy szellemi lény, hanem a saját lényedben rejlő bölcsesség összekapcsolása a dolgokban lévő erővel. A drala alapvető meghatározása: "erőszakon túli" energia. Ezzel az energiával kizárólag akkor veheted fel a kapcsolatot, ha megtapasztalsz magadban egy szelíd, gyengéd létállapotot. A drala felfedezése tehát nem a véletlen műve. Meg kell lennie benned a szelídségnek és a nyitottságnak. Máskülönben semmi esélyed, hogy észrevedd a világban ezt az erőszakmentes energiát, a drala energiáját. A lemenő nap világának, amely az önmagunktól és a haláltól való félelmen nyugszik, nincs semmilyen kapcsolata a drala-elvvel. A lemenő nap szemléletét jellemző gyávaság és erőszakosság gyakorlatilag kizárja a varázslatos lehetőségeket, illetve annak lehetőségét, hogy az ember megtapasztalja azt a ragyogást és valódiságot, amit az élet rejteget. A Nagy Keleti Nap látásmódja ezzel szemben a valódi emberi jóság kifejeződése, mely nem gőgön és erőszakosságon, hanem szelídségen és nyitottságon alapszik.
Ez a harcos útja.
  Az ösvény lényege, hogy meg kell haladni a gyávaságot és ki kell fejleszteni a bátorságot. Ez a drala megidézésének legjobb és egyetlen útja: a bátorság légkörének megteremtése. A lényege: ámítás nélkül élni. Az ámítás jelen esetben önámítást jelent, kételkedést önmagunkban, amivel elzárjuk magunkat a Nagy Keleti Nap fénye elől. A dralák csak akkor tudnak leszállni hozzánk, ha rendesen előkészítettük a talajt számukra. Ha egy cseppnyi ámítás is marad benned, elűzöd a dralát. Ebből a szempontból nézve az ámítás a lemenő nap varázslata.
  Sambhalai felfogásban bátornak lenni annyi, mint nem rettenni meg az élettől, hanem ámítás nélkül élni a világban, mérhetetlen kedvességgel és törődéssel fordulva másokhoz.


A harcos négy aspektusa:
A jámbor harcos
A hetyke harcos
A felháborító harcos
A kifürkészhetetlen harcos - itt olvashatod, az Ursus Libris honlapján.


Megjegyzések