Az élet nem más, mint a nirvána,
A nirvána nem más, mint az élet.
Az élet kilátása a nirvánáé:
A kettő tökéletesen ugyanaz.
(Nagarjuna)
Az időbenél a szamszára, a jelenbenél a nirvána.
(Wei Wu Wei)
Ha a világmindenség igazi természetét nézem,
minden a titokzatos való
Tévedhetetlen megnyilvánulása.
Minden anyagi részecske
Minden percben
Mindenütt
Csak a Tathagata*
Kifejezhetetlen ragyogása.
(Torei Zenji)
*Buddha egy másik neve
... megragadtunk abban hitben, hogy ez nem az igazi...
(Dasarath)
Álombeli, képzelt birodalmam járom
Nem keresem a saját nyomomat
A kakukk szava hazahív
Meghallom, félrebillentett fejjel keresem
Ki hív vissza;
De ne kérdezd, hova megyek
Ahogy e korlátlan világot járom
Minden lépésem az otthonom.
(Dogen)
Ahol a kezdet van, ott lesz a vég. Boldog, aki meg fog állni
a kezdetben és ismerni fogja a véget, és nem ízleli meg a halált.
"...
Az, aki ott él a Júcar, Guadalete Sil vagy a Pisuerga közt feszülő bikabőrön
(nem akarom most a Plata folyó lobogtatta, oroszlánsörény-színű habok
medrét említeni), gyakran hallja ezt a mondatot: "ebben sok a duende".
Manuel Torres, az andalúz nép nagy művésze mondotta egyszer egy énekesnek:
"Neked van hangod, te tudod a stílusokat, de soha nem lesz sikered,
mert nincs benned duende".
... a duende erő, nem pedig cselekvés; harc, és nem gondolkodás. Egyszer
egy öreg gitárművésztől ezt hallottam: "A duende nem a torokban van;
a duende belülről jön föl, a talpból." Nem képességről van hát szó,
hanem valóságos élő stílusról, egyszóval vérről; valami nagyon öreg
kultúráról és pillanatnyi alkotásról. Ez a "titokzatos erő, amit mindenki
érez, de egyetlen filozófus sem tud megmagyarázni", végső soron a föld
szelleme.
Angyal és múzsa kívülrõl jön.
Az angyal fényt áraszt, a múzsa formát ad.
(Hésziodosz tanult tõlük.) Arany kenyérben
és tunikák finom ráncai közt jelennek meg,
a költõ szabályokat kap tõlük kis babérerdejében.
A duende pedig arra vár, hogy a vér legutolsó szobáiban
ébresszék fel. Arra, hogy elhessentsék az angyalt,
belerúgjanak a múzsába, és a költõk
ne rettegjenek a XVIII. századi költészetbõl
áradó ibolyaillattól, meg a nagy csillagászati
távcsõtõl, amelyben lencsék között
bilincsekben sínylõdik és szendereg a beteg múzsa.
Az igazi harcot a duendével kell megvívni.
...
Néhány évvel ezelõtt egy Jérez de
la Fronterában tartott táncversenyen az elsõ díjat
egy nyolcvanéves öregasszony vitte el gyönyörû
nõk és vízsugár derekú leányok
elõtt csupán azzal, hogy felemelte karját, felvetette
fejét, és toppantott egyet a deszkán. De a múzsák
és angyalok ott megjelent gyülekezetében, a forma
és a mosolyok szépsége közepette gyõznie
kellett, és gyõzött is ez a haldokló duende,
amely már a földön vonszolta végig rozsdás
késekbõl vert szárnyait.
...
Akkor
a Fésûs Lány felugrott, mint egy õrült,
szinte kétrét görnyedt, akár egy középkori
siratóasszony, és egy kortyra felhajtott egy nagy pohár
tûzerõs cazallát. Aztán énekelt, hang
nélkül, lélegzet-technika nélkül, árnyalatok
nélkül, felégetett torokkal, de... duende volt benne.
Sikerült szétvernie az ének egész állványzatát,
hogy utat nyisson egy dühöngõ és perzselõ
duendének, a homokkal terhes szelek barátjának,
és a duende hatására a hallgatók csaknem
ugyanazzal a ritmussal szaggatták meg ruhájukat, mint
ahogyan az antillai négerek tépik öltözéküket
Szent Barbara képe elõtt tolongva.
A Fésûs Lánynak fel kellett hasogatnia a hangját,
mert tudta, hogy hozzáértõk hallgatják,
akik nem a formát, hanem a formák velejét kérik
tõle, a tiszta zenét, amit a test csak azért vesz
körül, hogy lebegni tudjon a levegõben. Képességeit
és biztonságát kellett odadobnia, azaz el kellett
ûznie magától a múzsát, oltalom nélkül
várva, hogy jöjjön a duende, és arra méltassa,
hogy birokra keljen vele életre-halálra. Hogy énekelt!
Hangja már nem játszott. Hangja már fájdalmához
és õszinteségéhez méltó vérpatak
volt, és kinyílt, mint egy tízujjú kéz,
mint akinek a lábait odaszögezték, akár Juan
de Juni Krisztusáét, és vad tengeri orkán
süvöltött benne."
(Federico
Garcia Lorca: A "duende" - Játék és elmélet, forrás itt)
(A duende szótári jelentése: pajkos kobold, csintalan
manó. Átvitt értelemben ihlet, elragadtatás. Jelölhet egyfajta szellemiséget
és az alkotás “eksztatikus", racionalitáson túli állapotát is. A duende
mindazt magában foglalja, ami az ész számára megfoghatatlan, csupán a
lélek, az ösztönök, az érzékek és érzések útján befogadható és átélhető.)
Ahogy a kövér mókus végigbukfencezik
A szerszámosbódé tetején,
A hold hirtelen feláll a sötétben,
És látom, nem lehet meghalni.
Minden pillanat hegy az időben.
Sas köröz a tölgy mennye felett,
Rikoltva Ezt akartam!