mindannyian engedelmesek vagyunk

Az ember millimétert se mozdulhat ki a világ törvényeinek hullámveréséből.
Senkinek sincs módjában kitörni térből és időből.
Közös hullám emel és ejt: mindannyian engedelmesek vagyunk.

(Pilinszky János)

nem hiszem, hogy Isten okos

Ha Isten reális lett volna, csak gyárat, bankot, hivatalt, tudományt teremtett volna, de sohasem: virágot, szép lányt és verseket. De hála legyen neki, Isten nem reális. A gyár, a bank, a hivatal, a tudomány nem egyéb, mint az elbukott emberiség alkotása, mert elvesztette, és nem érti a virágot, a szép leányt, az éneket és a verset.

Nem hiszem, hogy Isten okos: ellenben tudom, hogy Istennek van szíve. Isten játékai vagyunk, és az van hozzá legközelebb, aki játszik. Gyermekkirályt választanék, és hozzá küldeném a bölcseket, a katonákat és a minisztereket, hogy tanuljanak tőle, nem tapasztalatot, hanem, hogyan kell a dolgokat komolyan venni.
Különbséget tenni jó és rossz között? Nem. Örülni annak, ami van.
Hasznot várni? Nem. Szépet csinálni.
Dolgozni? Nem. Játszani.
Boldoggá tenni az embereket? Nem. Szeretni őket.
Tapasztaltnak lenni? Nem. Tapasztalatlannak maradni, és ártatlannak, irreálisnak és elfogulatlannak, gyengédnek és romlatlannak. Megőrizni az emberinél magasabb égi realitást: azt, amelyik nem itt tesz bennünket otthonossá, hanem ott, ahol még a gyermek él.
- Hol?
- Ahonnan jöttünk és ahová megyünk.

(Hamvas Béla)

Apokaliptikus háború volt

Ne feledd. Amit kínálok: csak az igazság. Semmi több.

(Morfeusz, Mátrix)

Megismeritek majd az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket.

(Jn 8,32)

Apokalip­tikus háború volt. Ez volt a háború.

Mit jelent az, hogy: apokaliptikus? Mi az: apokalipszis? Szó szerint annyit tesz, mint: revelatio, megnyilatkozás. Olyan fo­lyamat, amelynek következtében a dolgokról egyszerre leválik az, ami nem tartozik szorosan hozzájuk, minden az lesz ami, lehull róla a lepel és megnyilatkozik. Az egész em­beri élet és az emberiség, mint sors, végzet. Ez az apokalipszis. És a háború volt az az esemény, amely a dol­gokról a leplet lerántotta.

   Ebben az értelemben a háború volt a nagy exisztenciafilozófus, aki az embert a Semmi kel­lős közepébe állítja, - a halálba. S itt valami hal­latlanul nagy dolog történik: ez a Semmibe való beállítás, amely megtanítja az embert, hogy az élet abszolút értelmetlenségének és céltalanságá­nak sötét szakadékába belenézzen, és az élet semmiségét egész megrázó keservességében átélje, - ez a beállítás és élmény nem negatív. Ennek ellenkezője. Éppen ezen a Semmin, ezen az értel­metlenségen, ezen a végzetes céltalanságon gyul­lad ki valami egészen új, valami nagyszerűen ter­mékeny, valami egészen más, mint az élet, leg­alábbis a földi és anyagi élet.
   Amikor az ember átéli a Sem­mit, egyszerre szemben áll a Mindennel. És ez az új élmény: a Minden, - csak annak nyílik meg, aki a Semmit radikális módon átélte. Ez alól kivé­tel nincs. És ez az élmény a nagy választó: aki be­lemártotta magát a Semmibe, az megterméke­nyült, és él a Mindenben tovább. Termékenyen és megújulva. Aki a rémületes élmény alól önmagát kivonta és elrejtőzött, az tovább maradt egy ide­jét múlta anakronisztikus, halott, semmis vi­lágban, amelynek nincs célja, értelme és már valósága sincs. Ez az apokalipszis természete: elveszni, megsemmisülni, tönkremenni és meghal­ni, - s az elveszésben, megsemmisülésben, tönk­remenésben és halálban megtalálni azt, ami túl van a Semmin.
   Az élet nem a leg­főbb jó, hanem mindössze csak egy a javak kö­zül, és csakis annyiban, amennyiben Isten birodalma számára teret enged. A háború volt az, amely kimutatta a dolgok tökéletes értelmetlenségét, de a háború volt az, amely radikálisan feltárta az értelmetlenséget, és ugyanakkor meggyújtotta az örök értelmet: a háborúban az élet elvesztette a legfőbb jó jelle­gét, minden fölöslegeset eltisztítva az emberről, belépési lehetőséget nyújtott Isten birodalmába.
   Háború­ban a pusztítás sohasem cél, legalább is nem öncél; a cél: a kollektív hatalmi helyzet újra való elosztása. S ezért sohasem lehet szó tisztán anya­gi ösztönzésekről. A háború nagyobbik felében mindig szellemi; nagyobbik, fontosabbik és gyökeresebbik részében. S éppen ezért a háború mindig teremtő aktus is; újrateremtés, sőt: visszanyúlás az ősteremtésre: új határok, új vagyonok, új képességek, új lehetőségek szület­nek, - a semmiből. Bár a szellem művei a béke művei; de ha az ember visszanyúl a szellem méhében való fogantatás rejtelmes pillanatai­hoz, azt fogja találni, hogy sokkalta inkább há­ború, mint béke. Az emberben felébredt valami rémületes kozmikus tudat, hogy itt van a világban, felelős, van sorsa, kicsiny, elhagyatott, itt él elhajítva, önmagában egyedül, a borzasztó térben, egyedül, teljesen egyedül. Az embernek most határozni kell: ez a krízis. Beléptünk a válság szellemébe.

(Hamvas Béla: A Szellem és a háború, részletek)

Mátrix
Mátrix: Forradalmak
Mátrix: Újratöltve

ne ébreszd fel, szárnyra kelhet

Senki se tudja, mit veszített,
de a sétatéren, a híd alatt,
az ágyban, a csókban, a zsebében
valamit mindenki kutat.

(Dsida Jenő)

"Annyi ösvény vezet Istenhez, ahány lélek van a Földön."

hittük

Idegen álmaiknak örök álom maradt az ébredés.

(Lakatos Menyhért)

Hittük, mert nekünk éppen csak annyit nyújtott az élet, hogy szűkösen elfértünk egymás mellett; át kellett menekülnünk egy másik világba, ahol óriások éltek, bűbájos öregasszonyok nyargalták a seprűt, és jó vagy rossz szellemek döntöttek sorsunk felett. Hittük, hogy az a világ létezik, képzeletben ott futkostak táltos lovaink a narancsszínű nap birodalmában, ahol eleven karddal, melyet a bőrünk alól húztunk ki, szembeszálltunk a sárkányokkal is. Alig vártuk az estét, hogy beleringassuk magunkat rejtelmes világába, megszűntünk létezni, mert vágyaink zavartalanul követhették a mesék csodálatos tájait.

(Lakatos Menyhért: Füstös képek)

Ez a nappalim volt, nem egészen a Teremtés Hajnala

Minden álom informáló és ellenõrzõ szerv, és ezért a leghatásosabb segédeszköz a személyiség felépítéséhez.

(C.G. Jung)

Az emberélet útjának felén
    egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
    mivel az igaz útat nem lelém.
Ó, szörnyü elbeszélni mi van ottan,
    s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:
    már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
    De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,
    hallanod kell, mit láttam az uton.
Akkortájt olyan álmodozva jártam:
    nem is tudom, hogyan kerültem arra,
    csak a jó útról valahogy leszálltam.
De mikor rábukkantam egy hegyaljra,
    hol véget ért a völgy, mély, mint a pince,
    melyben felébredt lelkem aggodalma,
a hegyre néztem s láttam, hogy gerince
    már a csillag fényébe öltözött,
    mely másnak drága vezetője, kincse.
Igy bátorságom kissé visszajött,
    mely távol volt szivemből teljes éjjel,
    melyet töltöttem annyi kín között.
És mint ki tengerről jött, sok veszéllyel,
    amint kiért lihegve, visszafordul,
    még egyszer a vad vízen nézni széllyel:
úgy lelkem, még remegve borzalomtul
    végignézett a kiállt úton újra,
    melyen még élve senkisem jutott túl.

(Dante: Isteni színjáték)

   Amikor José Arcadio Buendía még fiatalember volt, társaival együtt elhatározta, hogy elvándorol a tengerhez. Ekkor történt, hogy asszonyokkal, gyerekekkel, állatokkal és mindenféle cókmókkal átkeltek a sierrán, de huszonhat hónap múlva elálltak a vállalkozástól, s hogy a megtett úton ne kelljen visszamenni, megalapították Macondót. Ez az út tehát most már nem érdekelte, mivel csak a múltba térhetett volna vissza rajta. Délen a láp terült el örök növénytakarója alatt, s azon túl a nagy mocsárvilág, amelynek a cigányok állítása szerint nem volt határa. A nagy mocsár nyugaton végtelen víztükörbe veszett, amelyben sima bőrű cetfélék úszkáltak; női fejük és felsőtestük volt, s hatalmas emlőik igézete sok hajóst elveszejtett. A cigányok hat hónapig hajóztak ott, míg elérték a szilárd földszegélyt, ahol a postaöszvérek jártak. José Arcadio Buendía számításai szerint a civilizációhoz egyedül észak felé lehetett eljutni. Ugyanazokat a férfiakat, akik Macondo alapításakor a társai voltak, most favágó szerszámokkal és vadászfegyverekkel látta el, irányjelző műszereit és térképeit hátizsákba tette, és nekivágott a vakmerő kalandnak.
   Az első napokban nem ütköztek komolyabb akadályba. A köves folyóparton addig a helyig ereszkedtek le, ahol évekkel azelőtt a páncélra akadtak, s ott egy vadnarancsfáktól szegélyezett ösvényen az erdőbe hatoltak. Az első hét végén elejtettek és megsütöttek egy szarvast, de csak a felét ették meg: a többit besózták az elkövetkező napokra. E bölcs előrelátás arra szolgált, hogy ne mindig arapapagájt kelljen enniük, mert kék húsának fanyar pézsmaíze volt. Azután több mint tíz napon át nem látták a napot. A talaj olyan puha és nedves lett, mint a tűzhányók hamuja, a növényzet egyre alattomosabb, mind távolabbról hallatszott a madarak rikoltozása és a majmok veszekedése, s a világ végérvényesen szomorú lett. Az expedíció tagjaiban réges-régi emlékeket támasztott fel ez a nedvesség, ez a csönd, az eredendő bűn előtti paradicsom, ahol a csizmák füstölgő olajtócsákba süppedtek, a kések pedig vérző liliomokat és aranyló szalamandrákat szeltek ketté. Egy héten át botorkáltak, hangos szót alig ejtve, mint az alvajárók, e bús rengetegben, világító rovarok seregeinek halovány fényében, fojtó vérszagtól elnehezült tüdővel. Visszaút nem volt, mert az ösvény, amit az erdőben lépésről lépésre vágtak, hamarosan bezárult mögöttük, az új növényzet szinte a szemük láttára burjánzott el.
   – Nem baj – mondta José Arcadio Buendía. – Az a fontos, hogy ne veszítsük el az irányt. – Konokul az iránytűhöz igazodva vezette tovább embereit a láthatatlan észak felé, míg végre kijutottak az elvarázsolt vidékről. Sűrű, csillagtalan éjszaka volt, de a sötétséget új, tiszta levegő itatta át. A hosszú átkeléstől kimerülten felakasztották a függőágyakat, és két hét óta először mély álomba merültek. Mikor fölébredtek, a nap már magasan járt, a bámulattól mozdulni se tudtak. Előttük páfrányok és pálmafák között, a néma reggeli fényben fehéren és porlepetten egy hatalmas spanyol gálya állt. Enyhén az oldalára dőlt, ép árbocairól az orchideáktól tarkálló kötelek közt rongyos vitorlafoszlányok lógtak. A megkövesedett halakkal és lágy mohával sűrűn beborított hajótest szilárdan befúródott a köves talajba. Az egész építmény mintha külön térben állt volna a magány és a feledés birodalmában, ahol a pusztító idő és a madarak nem háboríthatták.   
   Az expedíció tagjai néma buzgalommal kutatták át a belsejét, de csak sűrű virágerdőt találtak benne. A tenger közelségét jelző gálya felbukkanása kedvét szegte José Arcadio Buendíának. Csúfondáros sorsának tréfáját látta abban, hogy amikor gyötrődve és kínlódva kereste a tengert, nem talált rá, s most anélkül, hogy kereste volna, elháríthatatlan akadályként ott találta az útjában. Amikor hosszú évekkel később Aureliano Buendía ezredes is áthaladt e vidéken, már rendszeres posta járt arra, s csak az elszenesedett bordázat maradt meg a hajóból egy pipacsmező közepén. Ekkor győződött meg róla, hogy a történet nem apja képzeletének szüleménye volt, és feltette magában a kérdést: vajon hogyan hatolhatott be a gálya a szárazföld e távoli pontjára? De José Arcadio Buendíát ez nem nyugtalanította, amidőn további négynapos gyaloglás után, a gályától tizenkét kilométerre, a tengerhez érkezett.

(.G.G. Marquez: Száz év magány)

"- Ez gyönyörű. Olyan, mintha az Idők Hajnalán ott állnánk valami iszaptenger közepén. Mint a világ a teremtés hajnalán.

- Ez a nappalim volt Chris, nem egészen a teremtés hajnala.

- Pont eről van szó Maggie. Pusztulás és teremtés. Az élet csatatere. A hamvakból egyszer csak huss, feltámad a főnix. Régi bőréből kibújik az új kígyó."

Miert.Eppen.Alaszka.3x14 

az, ami nagyobb nálunk

Honnan tudnánk, hogyan éljünk, ha nem hinnénk valamiben, ami nagyobb nálunk? Ki tanítana meg bennünket az életre? Ki mondja meg a fának, mikor jön el az ideje, hogy kisarjadzanak a levelei? Ki mondja meg a rigóknak, hogy meleg lett, s újra észak felé repülhetnek? A madarak és a fák hallgatnak valamire, ami bölcsebb náluk.

Gyakran üldögélek egyedül a sivatagban, elnézem a liliomokat s mindazt a sok szép rózsaszínű kis virágot, s azt kérdem magamtól: "Ki mondta Nektek, hogy tavasz van, s hogy virágozzatok?" Csak gondolkodom és gondolkodom, de mindig ugyanott lyukadok ki. Az, ami nagyobb nálunk, megtanít minden élőlényt arra, mit csináljon. Olyanok vagyunk, mint a virágok. Élünk és meghalunk, és magunktól semmit sem tudunk. De az, ami nagyobb nálunk, megtanít bennünket -, megtanít bennünket, hogyan éljünk.

(Chiparopai, Yuma, A Csend ajándéka - indián asszonyok bölcsessége)

a titokzatos irányítószáma

Hogyha semmi megfogható nincs a világon, ha a föld, amin járunk, pusztán káprázat, ha a valóság voltaképpen nem létezik, mi marad nekünk?

Milyen támpontunk marad? Mi az irracionális magassága? A titokzatos irányítószáma?

(Miért éppen Alaszka?- Valóság és káprázat)

   - 1669-ben, Brant, egy hamburgi vegyész, a bölcsek kövének keresése közben fölfedezte a gyufát. Úgy vélte, ha a vizeletkivonatot összeolvasztja egy fémmel, sikerül azt arannyá alakítania. Egy önmagában fénylő testet nyert, amely addig ismeretlen élénkséggel égett. Sokáig úgy nyerték a foszfort, hogy egy nyakig vízbe merülő agyagretortában erősen elszenesítették a vizelet elpárologtatása után maradó üledéket. Ma az állati csontokból nyerik, melyek meszet és foszforsavat tartalmaznak. 
   Noha a foszfor normális hőmérsékletű oxigénnél nem gyullad meg, magas hőfokon hajlamos arra, hogy igen gyorsan lángra lobbanjon.
   Valamennyien magunkban hordozzuk a gyufakészítéshez szükséges elemeket. Mi több, hadd mondjak el magának valamit, amit még soha senkinek nem mondtam el. A nagyanyámnak volt egy igen érdekes elmélete, azt mondogatta, jóllehet, úgy születünk, hogy valamennyiünkben van egy doboz gyufa, magunktól nem tudjuk meggyújtani a gyufaszálakat, szükségünk van oxigénre, meg egy gyertya segítségére. Csakhogy ez esetben az oxigénnek, példának okáért, a szeretett személy lélegzetéből kell származnia, a gyertya lehet bármiféle étel, zene, simogatás, szó vagy hang, mely elsüti a robbanókészüléket, s így lángra gyújtja az egyik gyufát. Ilyenkor egy pillanatra heves érzelem vakít el bennünket. Bensőnkben kellemes meleg árad szét, mely az idő múltával lassan-lassan elenyészik, míg egy újabb robbanás föl nem éleszti. Minden embernek föl kell fedeznie, melyek az ő robbanókészülékei, hogy élhessen, mivelhogy a gyufák lángra lobbanásakor keletkező égés táplálja a lélek energiáit. Más szóval, ez az égés a lélek tápláléka. Ha az ember nem fedezi fel idejében, melyek az ő saját robbanókészülékei, a gyufásdoboz megnyirkosodik, és akkor már soha többet nem tudunk meggyútani egyetlen szál gyufát sem. 
   Ha ez bekövetkezik, a lélek elszökik a testünkből, tétován bolyong a legsötétebb homályban, hasztalan igyekezvén magától táplálékot találni, mert nem tudja, hogy a hidegséggel teli, védtelenül hagyott test az egyetlen, ami ezt megadhatná neki. Ezért kell óvakodnunk a jeges leheletű emberektől. Már puszta jelenlétük is képes eloltani a leghevesebb tüzet is, s az eredményt ismerjük. Minél távolabb vagyunk ezektől a személyektől, annál könnyebb megóvni magunkat a leheletüktől. 
   Persze, nagyon kell vigyáznunk, hogy egyesével gyújtogassuk meg a gyufákat. Mert ha egy igen erős érzelem következtében mind egyszerre gyulladnak meg, akkora fényességet gyújtanak, ami messzebbre világít, mint amilyen messzire rendesen el tudunk látni, s akkor megjelenik szemünk előtt egy fényes alagút, megmutatva az utat, melyet születésünk pillanatában elfelejtettünk, s hív, hogy visszataláljunk elveszett isteni eredetünkhöz. A lélek arra vágyik, hogy ismét része legyen a helynek, ahonnan származik, s magára hagyja a tehetetlen testet... Nagyanyám halála óta azon dolgozom, hogy tudományosan bizonyítsam ezt az elméletet. Egy napon talán sikerül. Maga mit gondol?

(Laura Esquivel: Szeress Mexikóban - Regény, havi folytatásokban, szerelemmel, finomságokkal, házipatikával)

csöndből, gyöngyvirág illatából, semmiből

Azt mondod: nem? Óh, Első Jelenés, 

felejtenél? Vagy talán már nehéz, 

nagyon nehéz már ébredni? Lehet, 

hogy csak elkezdtem az életedet 

és túlkorán magadra hagytalak. 

Emlékszem: mikor összeraktalak 

(fényből, mesékből, csöndből, gyöngyvirág 

illatából, semmiből s így tovább, 

az öncsalás ős receptje szerint), 

mondom, amikor, ámuldozva, 

mint kezdő varázsló, készítettelek, 

száz vagy ezer, lelkemből épitett 

titoknak adtam benned új nevet, 

a vágynak, mely a jövőt élteti 

(ahogy a multat az emlékei) 

s csak mint álmommal játszottam veled. 

Első Szerelem, nem voltál enyém? 

Mi az egész mindenség, ha nem Én? 

(Szabó Lőrinc: Afrodite)