Empátia, figyelem, ne'adjIsten szeretet?

Ha az élőlényben valamit összetörnek, sohasem az törik össze, amire az összetörés irányul, hanem mindig valami más, annál mélyebb, annál alapvetőbb. Az törik össze, ami tartja azt, amit össze akartak törni. Ha valakinek összetöröm a büszkeségét, nem a büszkeség törik össze, hanem az, ami tartja, esetleg a megkülönböztetés képessége. Ha összetöröm hiúságát, nem a hiúság semmisül meg, hanem ami alatta van és ami a hiúságot tartja: esetleg az önérzet.
Ha összetöröm valakinek a testét, nem a test semmisül meg, hanem ami a test alapjában van, az élet. Ha átszúrom az állatot, nem azt szúrtam át, hanem a szívet, a benne levő kicsiny, de életfenntartó állatot; de nem a szívet öltem meg, hanem a vér-állatot; de a vér-állatot sem, hanem magát az életet.
Ezért olyan borzasztó az emberjavítás és a hibák kiírtása; ezért szörnyű az erőszak. Rosszat akar elpusztítani, de nem azt öli meg, amire céloz, hanem a mélyebben levőt, azt, ami a rosszat tartja: a jót. Ezért nem lehet és nem szabad a javítást, a beleavatkozást, a hibák és bűnök kiirtását másnak végezni, csak magának az embernek. Csak én tudom magam úgy megváltoztatni, hogy ne érjen az a veszteség, amely sokkalta nagyobb, mint a változtatás által elérhető jó.
Ez talán a lényege annak, ami szabadságnak hívnak.


(Hamvas Béla - Arkhai)


 ↯


Nem sok szerzőt tudnék mondani a pszichoterápia útvesztőjéből, akik érdemesek lennének a megemlítésre. Alice Miller ilyen. Két könyvét is nagyon ajánlanám, az egyik a Kezdetben volt a nevelés, a másik pedig A tehetséges gyermek drámája, és az igazi én felkutatása. (Pál Ferinél is megtaláljátok, guglizzatok a feketepedagógia, Pál Feri szavakra.)

Aminek kapcsán újra eszembe jutott Alice Miller, az az, hogy hallgattam egy buddhista tanító előadását (1 óra 00 perctől). A depressziósokról nemkicsit lenézően és arrogánsan beszél, ráadásul úgy, hogy fogalma sincs sem a depresszió valódi okairól, sem magáról a jelenségről. 
Elmondani nem tudom, mekkora fájdalom és milyen elhagyatottság, traumák vannak ezen lenézett "gőg"betegség mögött. (Nagyon vicces, lenne... ha nem lenne végtelenül szomorú az együttérzés tökéletes hiánya.) Ha valaki még nincs egyben, ilyen tanítókkal csak ronthat a helyzetén, mert az önjelölt segítők feljogosítva érzik magukat arra, hogy szétszedjék az "egódat", bármi áron. Még meg sem születtél, de már pusztítanak. Pontosan azt kapod, ami miatt tönkrementél. Csak most még hagyod is... és asszisztálsz hozzá. Nem is ismernek, nem is akarnak megismerni, de pontosan tudják, mi jó neked. Nem kérdeznek meg, ki vagy? Mi vagy? Ó, az macerás. Időigényes. Nem fér bele az óradíjba. Meg hát nem te vagy az érdekes, hanem hát ő, mert nála van a bölcsek köve. Amit jópénzér' majd megkaphatsz, persze.
Nagyon óvatosan válasszuk meg, kinek fogadjuk el a tanácsait vagy a segítségét. Mert okoskodni, kívülről beugatni, áldozatot hibáztatni bárki tud, azt könnyű. És sajnos a pszichoterapeuták sem jobbak. Az ezospiri álprófétáiról nem is szólnék, meg a kényszeres pozitív gondolkodókról sem - végtelenül rombolóak tudnak lenni. (két éve jógázik, de már saját módszere van, 3 éve asztrológus, de már szakértő, stb... ehhez képest Ázsiában, Indiában 18-20 évig képzik magukat - első körben, de valójában egy életen át tanulnak a másoknak segítők)
Így hát veszélyes vizeken hajózunk, gyakorlatilag egyedül. A pár évtizede beáramló tanok egy olyan alapra próbálnak meg leszállni, ami egy ingovány, átláthatatlan mély mocsár, mert a nyugat elembertelenítő és elidegenítő, öngyűlöletre vagy épp önimádatra tanító kultúrája nem biztos alap, egyáltalán. Rengeteg a pszichésen sérült, sebzett ember, a szorongás, a neurózis, mindenféle lelki elhajlás, az agresszió. A kelet ember, illetve indivíduum-felfogása, múltja, hagyományai óriásiban különböznek a miénktől, ezért majdhogynem integrálhatatlanok az onnan származó gondolatrendszerek, illetve módszerek. Évtizedek elszánt és elképesztően intenzív önmunkája szükséges legtöbbször csak a biztos talaj kialakításához is, amire aztán ráépülhet a szellemi út.
Kétszázszor is gondolja meg, aki belekezd. Mert nem ígérhet nagyon mást, aki igazat szól, "csak vért, verítéket és könnyeket". Vagy ahogy Morfeusz mondta: amit kínálok, az csak az igazság, ne feledd. Épp elég a magunk bajával megbirkózni, ne vegyük még magunkra mások nem-tudását és "jószándékát" is...





Hogyan segíthet a pszichoterápia? Hiszen nem adhatja vissza elvesztett gyermekkorunkat, tényeket nem változtathat meg, utólag nem tehet semmit meg nem történtté. Illúziókkal nem lehet sérüléseket begyógyítani. Az ambivalencia előtti időszak paradicsomi harmóniája, amelyben sok sérült ember reménykedik, soha nem érhető el. Ám a saját igazi történetünk megélése és a rá vonatkozó ambivalencia utáni ismeret lehetővé teszi, hogy felnőttként visszatérhessünk saját érzéseink világába - paradicsom ugyan nincsen, de képesek vagyunk a szomorkodásra, ami visszaadja elevenségünket.

A kezelés során fordulópontot jelent, amikor az emberek eljutnak annak az érzelmi belátásához, hogy minden „szeretet", amelyet annyi erőfeszítés és önfeladás árán értek el, nem annak szólt, akik ők valójában voltak. Hogy szépségük és teljesítményeik csodálata a szépségnek és a teljesítménynek szólt, és nem magának az egykori gyermeknek. A teljesítmény mögött a kezelés során életre kel az egykori kisgyermek, és azt kérdezi magától: „Mi lett volna, ha mérgesen, csúnyán, haraggal, féltékenyen, zavarodottan álltam volna előttetek? Hol lett volna akkor a szeretetetek? Hisz én mindez is voltam. Ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem engem szerettetek, hanem azt, aminek kiadtam magam. A tisztességtudó, megbízható, érzékeny, megértő, kellemes gyermeket, aki lényegében egyáltalán nem is volt gyerek." Az ilyen kérdések mindig sok bánathoz és régi, elfojtott fájdalmakhoz kötődnek, de mindig azzal a következménnyel járnak, hogy egy új belső instancia képződik (mintegy a sohasem létezett anya örököseként) - a saját történetünkkel kapcsolatos, bánatból születő empátia.
Kiderül tehát, hogy az igazi én, évtizedes hallgatást követően, az újonnan megszerzett érzelmi képességekkel képes életre kelni. Megnyilvánulásait most már nem bagatellizálja többé, nem nevet rajtuk vagy nem csúfolja ki őket, akkor sem, ha még sokáig tudattalanul át is siklik felettük, vagy egyszerűen nem veszi észre őket. Ez pontosan azon a szubtilis módon történik, ahogyan korábban a szülők bántak a gyerekkel, amikor még nem tudott beszélni, hogy szükségleteit kifejezze. Később sem volt szabad nemhogy mondania, még gondolnia sem, hogy „lehetek szomorú vagy boldog, ha valami elszomorít vagy boldoggá tesz, senkit sem vagyok köteles felvidítani, és nem kell gondjaimat vagy félelmemet és egyéb érzéseimet mások kívánsága szerint elfojtanom. Lehetek rossz, senki sem fog belehalni, senkinek nem fájdul meg tőle a feje, szabad dühöngenem, ha megsértetek, anélkül hogy benneteket, a szüleimet elveszítenélek."
Elkezd beszélni, felhagy az alkalmazkodással, ám gyermekkori élményei alapján nem hiszi, hogy ez lehetséges lenne anélkül, hogy ne kerüljön ezáltal életveszélybe. Régi élményeiből következően, ha védekezik és kiáll az igazáért, büntetést és visszautasítást vár, és ettől fél, majd ennek ellenére ismételten átéli a felszabadulást, valahányszor kockáztatni mert, és azt el is tudta viselni, és hű tudott maradni saját magához. Az embert meglepik azon érzelmei, melyekről legszívesebben nem vett volna tudomást... De most már késő, feléledtek a saját indulatai, és nincs többé visszaút. Most a megfélemlített és hallgatásra ítélt gyerek úgy élheti meg saját magát, ahogyan eddig még lehetségesnek sem tartotta. Az igazi érzések erősebbnek bizonyulnak, mint a jólneveltség előírásai. Szerencsére.
Jó, megértő, nagyvonalú, önuralommal rendelkező és főként igénytelen vagyok, hiszen eddig egész önbecsülésem kizárólag erre épült. Ám ha igazán segíteni akarunk magunkon, le kell mondanunk az önámítás eme rendszeréről. Nem vagyunk mindig annyira bűnösök, mint amennyire érezzük magunkat, de annyira bűntelenek sem, mint ahogy hinni szeretnénk. Mindaddig, míg zavarodottak vagyunk, amíg nem ismerjük pontosan történetünket, mindezt még nem tudhatjuk. A saját valódi történetünkkel való szembesülés segít azon illúziók leépítésében, melyek miatt múltunk felismerhetetlenné vált, és segíti tisztánlátásunkat is.
A tehetetlenség, a harag és a kiszolgáltatottság érzése olyan intenzitással jelenik meg a terápia során, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. Ezek az érzések nyitják meg lassanként a bezárt kaput az elfojtott emlékek előtt. Az ember csak olyasmire emlékezhet, amit egykor tudatosan átélt. Ám egy integritásában sérült gyermek érzésvilága már maga is szelekció eredménye, melyből a lényeg kimaradt. Csak a kezelés során válnak ezek, a kisgyerek felfoghatatlan fájdalmát kísérő korai érzések tudatosan átélhetővé. Mikor aztán felnőttkorban a terápia során felbukkan az egykori elhagyottságérzés, az olyan erőteljes fájdalommal és kétségbeesettséggel jár, hogy teljesen világossá válik számunkra: ennyi fájdalmat nem lehetett túlélni. Érthető, hogy ezek a betegek ürességérzésről, értelmetlenségről, otthontalanságról panaszkodnak, hiszen ez az űr létezik. 
Ténylegesen megtörtént a kiürülés, az elszegényedés, a lehetőségek részleges pusztulása. Megsérült a gyermek integritása, lehasadt élénksége, spontaneitása. A saját igazi érzelmek kifejezésének és kibontakoztatásának nehézségeiből következően alakul ki az állandó kötöttség, amely nem tesz lehetővé semmiféle elhatárolódást. A gyermek, aki nem tudta saját biztonságát kiépíteni, előbb tudatosan, később tudattalanul szüleitől függő helyzetbe kerül. Nem bízhatja magát saját érzéseire, hiszen ebben semmi tapasztalata sincsen, nem ismeri saját valódi igényeit, azok teljes mértékben idegenek számára. Egy ilyen helyzetben nincs lehetősége elszakadni a szülőktől, és még felnőttkorban is rá van utalva a szülőket megjelenítő személyek - partner, csoport és mindenekelőtt a saját gyermekei - megerősítésére. És így történik, hogy a szülői házban átélt magányt a későbbiek során követi az énben zajló izoláció.
Sajnos nem mondhatjuk, hogy a hamis én mögött egy fejlett, igazi én volna tudatosan elrejtve, mert a gyermek nem tud arról, hogy mit rejt el. Akikkel gyermekkorukban rosszul bántak, csak olyan érzéseket engednek kibontakozni, amelyeket belső cenzoruk - szüleik öröksége - megenged és jóváhagy. Ennek a kontrollnak depresszióval, belső ürességérzéssel kell megfizetniük az árát. Az igazi én nem tud kommunikálni, mert tudattalan, és ezért fejletlen állapotban mintegy belső fogságban maradt. A fegyőrökkel való érintkezés nem segíti az eleven fejlődést. Csak a kiszabadulást követően kezdi az én kifejezni magát, akkor indul fejlődésnek, és akkor fejleszti ki kreativitását. És ahol korábban csak a rettegett üresség vagy a szintúgy rettegett nagyzásos fantaziálások léteztek, váratlanul egy életerőben gazdag világ tárul elénk. A szemünk előtt játszódik le a csoda: láthatjuk, hogy ennyi eltolás, tagadás, elidegenedés mögött mennyi egyéni vonás maradt fenn és jut felszínre, ahogy megleljük az érzésekhez vezető utat.
Nem hazatérésről van szó, mert az otthon soha nem is létezett. Az otthonra találás most zajlik.

(Alice Miller: A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása)

A feketepedagógia ellentéte: Miért boldogabbak az indiánok?





Egy szomorú aktualitás:
Michael Stone nemrégiben távozott ebből a világból. Július 14-én találtak rá, és július 16-án hunyt el. Összetett és szívbe markoló az idáig vezető történet.
Michaelt ragyogó eszéért és nagylelkűségéért szerették olyan sokan. Kiváló buddhista és jógatanító volt, emellett nagyszerű író, kiemelkedő aktivista és emberi lény. Tehetsége volt hozzá, hogy a régi tanításokat frissé és korszerűvé tegye. Ragyogó fényt árasztott. Ő volt a jóga- és meditációgyakorló közösség egyik alappillére, előbb Torontóban, majd a nemzetközi közösségben is. Aki találkozott vele, vagy tanult tőle, úgy emlékszik rá, mint bölcs, karizmatikus és költői emberre. Rendíthetetlennek látszott, mintha elbírná mindenki más szenvedését. Így is volt, de küszködött a sajátjával.
Michael bipoláris zavarral küzdött egész életében. A bipoláris zavar jellemzője a normalitás, a mánia és a depresszió állandó váltakozása. Ez látható és láthatatlan módon is jelen volt az életében. Tele volt életkedvvel, kereste az élményeket. Ifjúkorában versenyautókat vezetett, követte a Grateful Deadet, és pszichedelikus drogokkal kísérletezett. Hihetetlen érzékenységgel szemlélte a világot a zenén, a képzőművészeten és az irodalmon keresztül. Életszeretete mellett impulzív volt, amit igyekezett a jóga és a buddhista gyakorlás segítségével csillapítani. Elméje villámgyors volt és nagyon nyitott. Ez is része volt tehetségének és érzékenységének.
Michael egész fiatalon, magától fordult a spirituális gyakorlás felé, aztán tinédzser korában hivatalosan is tanulni kezdte. Így próbált gondoskodni mentális egészségéről. Sokáig elég jól volt ahhoz, hogy ne diagnosztizálják, és megőrizte kiegyensúlyozottságát a gyakorlás és az odafigyelés által, de ahogy a dolgok rosszabbra fordultak, megnyílt a családja és a barátai előtt, és orvosi segítséget kért. A szélsőséges mentális állapotai állandó figyelmet igényeltek párja, Carina részéről is. Egy csapat voltak. Jól működtek. Michael nemzetközi munkája hihetetlenül inspiráló és gyümölcsöző volt. Sportolt. Korán lefeküdt. Speciális étrenden élt. Természetgyógyászokhoz, edzőkhöz és terapeutákhoz járt. Fenntartotta a napi gyakorlást. Amikor rosszabbra fordult a helyzet, a pszichiátriához fordult, gyógyszereket is szedett. Nagy óvatossággal és odafigyeléssel szedte a gyógyszereit. Nehezen ment neki az, hogy mindent megosszon a környezetével. De nagyon igyekezett.
2015-ben Michael ezt írta:
„Azt hinné az ember, hogy ennyi belső munkával, a közösség hihetetlen támogató erejével, erős barátságokkal, szerető párral és gyerekekkel, és a dharma megvalósításának szentelt élettel (minden egyes nap gyakorlok és tanulok), immunis leszek a szélsőséges mentális állapotokra.
[…]
Nehéz beismerni, hogy van úgy, hogy az éberség, amit a meditációban megtalálunk, egyszerűen eltűnik. Amikor ez elkezdődött, azt mondtam, mélyebbé kell tennem a gyakorlást. De az igazság az, hogy kémiai változás történt az agyamban.”
Michael tisztában volt vele, hogy a mentális bajok tabunak számítanak a társadalmunkban, ezért félt a diagnózis által rásütött stigmától. Közel járt hozzá, hogy a nyilvánosság előtt elmondja, hogyan formálta őt a bipoláris zavar, és hogy miként boldogul.
Tavasszal a mániás ciklusai felgyorsultak. A pszichiátere szerint a bipoláris zavar legveszélyesebb része mindig a mániás epizód. Tulajdonképpen ezt kezelik. Megnövelték a gyógyszeradagját, hogy stabilizálni tudják. Néha-néha megemlítette, hogy vágyik az ópium egy biztonságos, nem addiktív, orvosi formájára. Beszélt erről a pszichiáterével és Carinával is. Úgy vélte, az lecsendesíthetné túlzottan aktív elméjét.
Senki sem tudott róla, hogy egyre inkább kétségbe esett. Július 13-án, csütörtökön Michael elindult Gulf-szigeti otthonából, hogy megszokott útvonalán Victoriába menjen. Úton a városba, felhívott egy függőkre szakosodott gyógyszertárat, valószínűleg azért, hogy egy biztonságos, ellenőrzött gyógyszert vásároljon. Nem kapott segítséget. Elment a fodrászhoz, az edzőterembe, elintézett pár dolgot, és végül drogot vett az utcán. A toxikológiai vizsgálatok szerint ópiátok, köztük fentanil volt a szervezetében. A felgyűlt vizsgálatok miatt öt hónap lesz, mire a végleges toxikológiai leletek elkészülnek. (A fentanil egy szintetikus ópiát, amely 50-100-szor erősebb a morfiumnál. Kanadában és az Egyesült Államokban az utóbbi években nagyon megemelkedett a fentanillal kapcsolatos visszaélések száma, a médiában már fentanil-válságról beszélnek: a 2016-os évben napi 2 haláleset volt a drog számlájára írható. A hírességek közül például Prince is fentanil-túladagolásban halt meg.)
Mivel Michael nem ért haza, Carina értesítette a rendőrséget, és Michaelt aznap éjfélkor megtalálták. Nem reagált semmire, már nem volt agyműködése, mikor a kórházba érkezett. Július 14-én agyhalottnak nyilvánították, de mivel szervdonor volt, július 16-ig a gépeken maradt. Néhány órán belül három ember kapott esélyt egy új életre Michael tüdeje és veséi által.
A kórházban töltött idő gyönyörű és békés volt, tele szeretettel és hálával. Carina mellette volt éjjel-nappal, az utolsó pillanatig. A családja, a gyermekei és közeli barátai vették körül.
Nehéz lehet ezt megérteni, elképzelni, hogyan vállalhatott ekkora kockázatot családos létére (Carina most is babát vár), ilyen teljes élettel. Könnyű megcsóválni a fejünket és azt gondolni, ez szégyen és gyalázat. Nincsenek rá megfelelő szavaink, hogy megfogalmazzuk ezt az egészet. Ahelyett, hogy a szégyennel és a tragédiával foglalkoznánk, nem próbálhatnánk meg inkább kérdezni? Mit érezhetett? Hogyan küzdött meg vele? Mit nem hallunk szívesen? Mit tehetünk önmagunkért és másokért, akiknek a késztetéseit, viselkedését nem értjük? Hogyan gondoskodhatunk egymásról?
Michael csodálatos munkát végzett a világban, és sokak életét változtatta meg. Nagyszerű apa és szerető férj volt. Teljes szívéből szerette az életét, a munkáját és a tanítványait. Végtelenül szerették. Most tovább megy.

Forrás: Buddha FM  

Megjegyzések