Amit szívedbe rejtesz

- Szóval mikor két ember szereti egymást, de mégsem jönnek ki, mikor jön el az a pont, amikor már elég? - Nézd, a szakmámban körülvesz a magány és a visszavonhatatlanság. Nem érdekel mit hiszel a túlvilágról, maga a halál félelmetes. És egyedül éled át. Azok közül, akiket kinyírtam, és akik megélték a szerelmet, kevésbé féltek - ők is féltek persze, de nyugodtak voltak. Szerintem azért, mert tudták, hogy valaki szerette őket. És hiányozni fognak neki. Időről-időre látom ezt, és lenyűgöz.

Különben, ez fifikás kérdés.

(részlet "A mexikói" c. filmből, a bérgyilkos monológja)




Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.

A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.

S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek -
a harctér nászi ágy.

Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.

Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedből szépen
kihull halálod is.

Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!

(József Attila: Amit szívedbe rejtesz)



(A költészet, a zene, a művészet nem más, mint kifordított ember, aki egy másik emberre vágyik. A maszkon túl. De hát, ki mer mindent bevallani? Az akkádok, a görögök, a rómaiak isteneket találtak ki maguknak - bár az is lehet, hogy az istenek teremtették őket, hogy érthetetlen belsejüket - titkaikat - megosszák velünk. A fölső lények birtokolták ezeket a titkokat, saját, külön szerepük szerint, mint moirák, teremtők, gorgók, griffek, szellőnyi angyalok sodorták és emelték az embert végzete és üdvössége felé. Meddig? A halálig. Mert a halál, mint egyetlen sorompó - ugyanakkor lehető átmenet - befejez és elkezd, elejt és fölemel. Ez lett a karnevál tánca, évezredekkel, évszázadokkal előbb: kitáncolni a halált a saját árnyékából: előre "kifélni" életünket a halál kezéből. Ehhez viszont olyan bacchanália, orgia és szex kell, mely tombolásával elragadja és megmenti az élőlényt, a reszketeg és hősies embert. Ezt nem lehet szemtől szembe elviselni. A halált, a mítoszt, a végzetet meg kell téveszteni - szerelemmel, bódulattal, a lét fönséges értelmével.  
Rengeteg maszkos emberrel találkoztam. Mindnek maszkja volt. De reménykedő maszkja, gyönyörű élet-maszkja, mint Velencében. Porcelánból, viaszból, púderből, gipszből, katalán selyemből, arc-horpasztó darócból, aranylemezből. Reménykedtek, hogy egyszer levethetik. A maguk elé tartott álarcokból csak a szemek izzottak elő. Őrületesen. Szenvedélyesen és szépségesen.  Bizony.  Szeretni kell az álarcos embereket.)

(Gyurkovics Tibor)


"Az elégia görög eredetű szó, a lírai költészet egyik meghatározó műfaja. 
Az elégiát a dallal és az ódával szemben az jellemzi, hogy abban nem a friss benyomásokból közvetlenül fakadó érzelmek, 
hanem a visszaidézett benyomások, lelki szemlélődés, a visszaemlékezésből adódó érzelmek nyernek kifejezést."





Megjegyzések