A valósághoz való mindennemű hasonlóság kizárólag a véletlen műve.
Nálunk nincsenek viktátorok. Izé. Diktátorok. (a szerk.)
Nálunk nincsenek viktátorok. Izé. Diktátorok. (a szerk.)
– Egy pillanatra barátom, legyen szíves. Maga is idevaló a bolondokházába, vagy csak látogatóba jött, vagy mit keres erre?
Bárgyún nézett rám, és azt mondta:
– Hitemre, nagy jó uram, imhol e várban…
– Köszönöm, elég – mondtam. – Látom, hogy maga is páciens.
Camelot, Camelot – mondtam magamban. – Nem emlékszem rá, hogy hallottam volna már ezt a szót. Valószínűleg a bolondokháza neve.
Az egész óvodában, hogy úgy mondjam, együttvéve sem talált volna senki
annyi észt, amennyi elég lett volna csaléteknek egy halászhorogra; de
rövid idő múlva az ember nem is törődött ezzel, mert belátta, hogy ilyen
társadalomban semmi szükség nincs az észre, sőt, az ész csak zavaró és
gátló körülmény lenne, megbontaná a társadalom szimmetriáját – talán a
puszta létezését is lehetetlenné tenné.
Eh, kár volt itt minden szóért. A nevelés, a beidegzés – minden a
beidegzés; csak a beidegzés számít. Az emberi természetről szoktunk
beszélni – ostobaság; ilyesmi nem létezik; amire ezt a megtévesztő
elnevezést alkalmazzuk, az csupán öröklés vagy beidegzés. Nincsenek
saját gondolataink, saját nézeteink; valamennyit készen kaptuk,
valamennyit belénk nevelték. Ami valóban eredeti bennünk, amiért tehát
jogosan kaphatunk dicséretet vagy megrovást, kényelmesen elfér egy tű
hegyén; minden egyebet csak átvettünk vagy atomonként örököltünk az
évmilliárdok során egymásra következő őseinktől, vissza a tengeri
kagylóig vagy a szöcskéig vagy a majomig, amelyből fajtánk oly
unalmasan, oly kétkedően s oly haszontalanul kifejlődött.
Ügynökeimet megtanítottam arra, hogy felolvassák a plakátjaikon díszelgő
aranybetűket – a feltűnő aranyozás remek ötlet volt, még a király is
képes lett volna beállni reklámhordozónak, e barbár pompa kedvéért; az
ügynökök utasítást kaptak, hogy olvassák fel a plakátjaik szövegét, s
aztán magyarázzák meg a nemes uraknak és hölgyeknek, hogy mi az a
szappan; ha a nemes urak és hölgyek félnek tőle, próbálják ki előbb egy
kutyán. Az ügynök következő feladata az volt, hogy gyűjtse össze az
egész családot, és önmagán mutassa be a szappan alkalmazását; a
legkétségbeesettebb kísérlettől se riadjon vissza, amíg a nemességet meg
nem győzte a szappan ártalmatlan mivoltáról; ha mégsem tudna eloszlatni
minden kétséget, csípjen nyakon egy remetét – ezek valósággal
nyüzsögtek az erdőkben; szentnek nevezték magukat, és mindenki szentnek
is hitte őket. Hihetetlenül ájtatosak voltak, csodákat műveltek, és
mindenki rettegett tőlük. Ha a remete túléli a mosdatást, s a herceg még
mindig nincs meggyőzve, le kell mondani róla – mit csináljunk, maradjon
piszkos.
Valahányszor ügynökeim egy kóbor lovaggal találkoztak az úton,
alaposan megmosdatták, s amikor az áldozat magához tért, esküjét vették,
hogy ő is beáll a reklámhordozók sorába, s hátralevő napjait a szappan
és a civilizáció terjesztésének szenteli. Következésképpen a
szakmabeliek száma egyre szaporodott, s a reform szele megcsapta az
egész országot.
Pedig nem voltak rabszolgák. A törvény és az elnevezés iróniája folytán
szabadok voltak. Az ország szabad lakosságának héttized része ebbe az
osztályba tartozott, ide tartoztak a független kisparasztok,
kézművesek, stb., vagyis ők alkották a nemzetet, az igazi Nemzetet; ők
alkották mindazt, ami a nemzetben hasznos volt, vagy fenntartásra
érdemes vagy igazán tiszteletre méltó; ők voltak a Nemzet java, és
nélkülük csak valamiféle üledék maradt volna a Nemzetből, valamiféle zacc,
nevezetesen egy király, a fő- és középnemesség, csupa tétlen, semmit
sem termelő egyén, aki csak a pazarlás és pusztítás művészetéhez értett,
s egy ésszerűen berendezett világban semminemű hasznot vagy értéket nem
képviselt volna. És mégis, ez az aranyozott kisebbség, amelynek igazság
szerint a menet végén kellett volna kullognia, ügyes fortéllyal az élre
állt, fennen lobogtatva zászlóit; önmagát kiáltotta ki nemzetté, s ez a
számtalan kuka olyan sokáig tűrte ezt az állapotot, hogy a végén már
maga is belenyugodott, sőt, igazságosnak és helyénvalónak ismerte el.
Az én felfogásom szerint ugyanis az országhoz kell hűnek lenni, nem pedig az intézményeihez vagy a tisztségviselőihez.
Az ország a valódi, az ország a lényeges, az ország az örök; az
országot kell őrizni, az országra kell vigyázni, az országhoz kell hűnek
lenni; az intézmények külsődleges dolgok, csupán ruhái az országnak, s a
ruhák elkophatnak, elrongyolódhatnak, s akkor nem kényelmesek többé,
nem óvják a testet a fagytól, a betegségtől, a haláltól.
Rongyokhoz lenni hűnek, rongyokat éljenezni, rongyokat imádni,
rongyokért meghalni – őrült hűség, állati hűség.
(Mark Twain: Egy jenki Artúr király udvarában)
“A bennünket fenyegető
gigantikus katasztrófák nem fizikai vagy biológiai
természetű elementáris események, hanem pszichikai
folyamatok. Félelmetes mértékben fenyegetnek bennünket
olyan háborúk, amelyek nem egyebek, mint pszichikai járványok.
Minden pillanatban embermilliók eshetnek áldozatul egy rögeszmének,
és akkor ismét egy világháborúban vagy
egy pusztító forradalomban találjuk magunkat. Vadállatok,
kőomlás vagy árvíz fenyegetése helyett
az ember most elementáris pszichikai erőknek van kiszolgáltatva.
A lélek nagy hatalom, amely messze felülmúlja a föld
minden más hatalmát.
Ha a világ száz legintelligensebb koponyáját kiválasztjuk és
összegyűjtjük őket, az eredmény egy ostoba tömeg lesz. Tízezer belőlük
együtt egy krokodil átlagos intelligenciájával rendelkezne. Sohasem
vette még észre, hogy egy vacsoránál annál bárgyúbb beszélgetés folyik,
minél több embert hívott meg? Egy tömegben azok a tulajdonságok
sokszorozódnak meg, amelyek mindenkiben megvannak, és ezek lesznek az
egész tömeg fő ismertetőjegyei. Nem mindenkinek vannak erényei, de
mindenki rendelkezik az alsóbbrendű állati ösztönökkel, a mélységesen
primitív barlanglakók befolyásolhatóságával, a vadak gyanakvásával és
bűnös szenvedélyeivel. Ezért, ha önnek több millió emberből álló nemzete
van, az még emberinek sem nevezhető, az csak egy őshüllő vagy egy
krokodil vagy egy farkas színvonalán áll.”
(C.G. Jung)
A diktátor az elfojtott ösztönökre, indulatokra, érzelmekre játszik, ez sikerének titka. A tömeget szólítja meg, azt manipulálja. Egy demokratikus vezetőnek az egyén, a gondolkodó ember a közönsége. Egy diktátor beszéde nem az értelemre, hanem az érzelmekre hat, az ösztönöket korbácsolja fel. A szövege populista és demagóg, amely a tömeg és nem az egyén értelmi színvonalának felel meg. Ez az alapja a hazug propagandának. A tömeg nem gondolkodik, hanem érez.
A tömeglélektan pontosan leírja ezt a jelenséget, amikor a tömegben feloldódik a személyiség, feloldódnak a gátlások, az értelem elveszíti a szerepét, és a felelősséget másokra hárítja az egyén. A tömegember az elfojtott civilizálatlan vágyait, agresszióját éli ki. A diktátor ún. karizmatikus képessége az, hogy képes tömeggé formálni azokat, akikre hatni akar, és kikapcsolja az egyének értelmi kontrollját. Képes megszólítani és felszínre hozni az egyének tudatalatti, elfojtott indulatait, bosszúvágyát.
A diktátor hívei hálásak, hogy a karizmatikus vezető legálissá, elfogadottá teszi a normális esetben szégyellni való gondolatokat, indulatokat, egyszerűsítő hazugságokat. Képes a tudatalattiból a tudatba áthozni a tömeg lelke mélyén lévő butaságot, ostobaságot.
A diktátor egy népnek mindig az elfojtott, normális esetben szégyellt, legrosszabb tulajdonságait hozza elő. Az uszítás és a hazugság ezekre épít. Ezek minden esetben a nép kisebbrendűségi érzéseiből fakadnak. A diktátor maga is kisebbrendűségi komplexusokkal küszködő ember, aki túlkompenzál. Arra törekszik, hogy minél nagyobb hatalomra tegyen szert, hogy kisebbrendűségi érzését leküzdje, majd a nagyságot kínálja a népnek is. Ebben a lelki egységben egyesül a diktátor és az ő népe. Ezért a diktatúrák olyan országokban alakulnak ki, amelyekben a nép frusztrált, az egyéni szabadságból fakadó életstratégiák nem működnek. A demokratikus rend nem szilárd, nem működőképes, a kisebbrendűségi érzésből fakadó irigység és gyűlölet megerősödik.
A diktátor mindig a válságos helyzetet használja ki. Ha ilyen nincs, akkor a válságot megteremti. A diktátor először rombol, hogy utána a saját világát felépítse. Ez az előfeltétele annak, hogy a nép tömeggé váljon.
Egy diktátor felismerhető arról, hogy azokat a társait, akikkel együtt indult – attól függően, hogy a diktátor politikai vezető, maffiavezér vagy szektavezér – félreállítja, száműzi vagy megöli. Nem tűr maga mellett olyan személyt, akinek a szava az övével hasonló súllyal esik latba. Vagy olyanokat, akik ismerik korábbi énjét, és emiatt nem misztikus tisztelettel és csodálattal tekintenek rá. A diktátor ilyenkor a fiatalabb generációból, a később csatlakozottak közül szemeli ki közvetlen munkatársait. Olyan embereket választ, akiknek kezdetben megtiszteltetés, hogy a vezért ismerhetik, szolgálhatják, a második vagy harmadik vonalból az első vonalba emelkedhetnek.
A diktátor nem bízik meg soha senkiben, hogy magától jól csinál majd valamit. Meggyőződése, hogy csak totális kontroll alatt, és nyomásgyakorlás útján lehet az embereket vezetni.
(forrás: ismeretlen)
Megjegyzések