A rábeszélés bombasorozatai

A hazugság már félig megkerülte a Földet, amikor az igazság még csak a cipőjét fűzi.

Mark Twain





Az Amerikai Egyesült Államokban 1220 televízió és 9871 rádióállomás üzemel, 482 napilap és 11328 képes magazin jelenik meg.
A tipikus amerikai állampolgár évente 1550 órányi tévéadást néz végig, 1160 óra hosszáig hallgatja a rádiót, és 180 órát tölt újság- illetve magazin-olvasással. Évente 30.000 új könyv közül válogathatna, helyette azonban (éber) óráink több mint a felét tömegkommunikáció befogadására áldozza.
Ha heti 30 órát töltesz a képernyő előtt (ahogyan a tipikus amerikai), akkor hozzávetőleg 37.822 hirdetést kell végignézned egy év leforgása alatt. Naponta százat. Hallasz és látsz további 100-300 hirdetést a rádióban, az újságokban és a képeslapokban. 1936-ban egy átlagos három hónap során Roosevelt-kormányzat számára 146 sajtóügynök dolgozott teljes munkaidőben, és 4800 tájékoztató közleményt bocsátottak ki, 7 millió példányban. Works Progress nevű kormányügynökség egyedül évi egymillió dolláros nyomdaszámlát csinált – mindez a New Deal elfogadtatása érdekében történt.

Az alapos ismeretterjesztés érdeklődő és tájékozott nézőket feltételez. Ilyen befogadók híján az újságírók kénytelenek leegyszerűsíteni az üzeneteiket, s egyre inkább szórakoztatásba csomagolják, tovább csökkentvén a közönség nevelésének lehetőségét. A végeredmény lesújtó – Entman kifejezésével: demokrácia, állampolgárok nélkül.

Ahányszor bekapcsoljuk a tévét, a rádiót, kinyitjuk az újságot, a színes magazint vagy a könyvet, valaki nevelésben részesít bennünket, oktat és kioktat: rábeszél. A rábeszélőgép legbensőbb félelmeinkre apellál, kihasználja irracionális reményeinket és hiedelmeinket, átfestvén a világot, amelyben élnünk kell. Amerikában lassan minden emberi test mozgó reklámtábla – márkanevek villognak a trikókon, sapkákon és minden egyéb tárgyon, ruhán, eszközön. Manapság a hírnevet nem kiérdemlik, hanem gyártják, gondosan elemezve a helyzetet, s elérve, hogy a rábeszélő úgy fessen, ami a legelőnyösebb: szeretetreméltónak, hitelesnek, erősnek, szakembernek stb. – attól függően, hogy épp mire van szükség. Amint a személyiséget megteremtették (híres ember vagy politikus képében), az rögtön áruba bocsátható, s szolgálhat bármely ügyet, leginkább azét, akinek van pénze rá.




Nap nap után hullanak ránk a rábeszélés bombasorozatai, és a meggyőzés nem érvekkel történik, hanem alapvető emberi érzelmeinkre ható szimbólumokkal, így hát valóban a rábeszélőgép – a propaganda – kora ez. Minden társadalom kialakítja a maga döntési módszereit, a mi társadalmunk a rábeszélést választotta. Ami a képernyőn látható, azt gyakran garantáltan valóságosnak hisszük. Ha pedig már elfogadtuk e képeket, a fejünkben fikcióvá formálódnak, s vezetnek bennünket kézen (orrunknál) fogva.
Elgondolkodtató, hogy mi valamennyien kognitív fösvénységben szenvedünk, s mindent elkövetünk, hogy kognitív energiáinkkal – agymunkánkkal – takarékoskodjunk. A rábeszélőgép olyan üzenetgazdaggá tette környezetünket a maga harminc másodperces „azonnali” hirdetéseivel, hogy egyre nehezebben vesszük rá magunkat az elmélyült gondolkodásra, még akkor is, ha fontos témákról hoznánk fontos döntést.

Abba a kényes helyzetbe kerültünk, mely a modern demokrácia alapdilemmája. Egyrészt, társadalmunk és kormányunk a szabad vélemény-nyilvánítás talaján áll, vallván, hogy a korlátozásmentes eszmecsere becsületesebb és jobb döntési mechanizmusokat eredményez. Másrészt, tekintettel kognitív fösvénységünkre, gyakorlatilag már alig veszünk részt ezekben az eszmecserékben, s beható mérlegelés helyett a leegyszerűsített rábeszélő eszközök formálják véleményünket – végső soron tehát döntenek helyettünk. Virágzik az egyre bárgyúbb propaganda az értelmes meggyőzés helyett.

A bűnözők motívuma a képernyőn szinte kivétel nélkül a pszichopatológia, a nyereségvágy vagy az indokolatlan mohóság, és nem a nyomor vagy a munkanélküliség, így a tévés bűnözők teljes egészében felelőssé tehetők cselekedeteikért. 

Elliot Aronson - Anthony R. Pratkanis: A rábeszélőgép





A szekták jellemzői: (forrás itt)
  • 1. A doktrína az abszolút igazság
  • 2. A valóság fekete vagy fehér, jó kontra gonosz
  • 3. Elitista mentalitás
  • 4. A csoport az egyén felett
  • 5. Kontroll jutalmazások és büntetések révén
  • 6. Részrehajló igazságszolgáltatási rendszer
  • 7. A közelgő apokalipszis
  • 8. Nincs kifelé vezető út
  • 9. Személyi kultusz
  • 10. Minden rossz, ami az emberrel történik, arról ő maga tehet
  • 11. Információkontroll
  • 12. Kiátkozás/exkommunikáció
  • 13. Ellenségkép/Összeesküvés-elmélet


Vajon mi visz látszólag értelmes, becsületes embereket arra, hogy őrült guruk és diktátorok szolgálatába állítsák minden tehetségüket és vagyonukat? Mit is nevezünk szektának? A közhiedelemmel ellentétben nem csak vallási csoport lehet szekta, bár kétségkívül ezekről hallunk a leggyakrabban. A személyiségfejlődést kínáló, pszichológiai manipuláción alapuló csoportok méregdrága workshopokkal és tisztítókúrákkal igyekeznek bennünket közelebb vinni a „valódi önmagunkhoz”. Jóval racionálisabb, üzleti köntösben találkozhatunk a különféle MLM- és piramisrendszerek közül kikerülő, szintén szektának minősülő szervezetekkel. A politikai dogmák köré csoportosuló szekták jobb és baloldalon egyaránt fellelhetőek, eredetileg a nácizmus is egy zárt szektarendszer részeként alakult ki – a legtöbb diktatúra egy-egy kisebb szektából nőtte ki magát. Végül előfordulhat, hogy egy teljesen legálisan működő cég hétköznapjaiba is szektás elemek vegyülnek.

Barok Eszter




A szavak hatalmáról sokat mondanak Goebbelséi, aki Hitler propagandaminisztere volt:
"Kellő számú ismétléssel és lélektani szaktudással bebizonyíthatjuk az embereknek, hogy a négyszög, amit látnak, valójában egy kör. Mert valójában mi a négyszög és mi a kör? Szavak, és a szavak addig gyúrhatóak, míg a dolgokat kellő mértékben álcázzák." A tömegkommunikáció tartalma alakítja ki a közönség politikai és szociális érdeklődését és értékrendjét.
A náci rábeszélőgép axiómája így hangzott: a tömegek azt tartják igazságnak, ami a legismerősebben hangzik. Goebbels így fogalmazott:
"Az emberek általában sokkal primitívebben értékelik a dolgokat, mint hinnők. A propaganda épp ezért legyen végletesen egyszerű és folytonosan ismétlődő. Hosszabb távon az a rábeszélő győz, akinek sikerül kifejeznie a problémát a legközönségesebb szavakkal, és akinek van mersze örökké hajtogatni ezeket a szavakat, fittyet hányván az értelmiségiek ellenvetéseire."

Hitler sem sokra tartotta a tömegek felfogóképességét. Ha ma élne, érzékelné, hogy az emberek csak a meggyőzés mellékútjain járnak, s gondolkodásukban rendre szimpla rávezetések zsinórmértékére hagyatkoznak. A hatásos propaganda e rávezetőkön és az érzelmi húrok pengetésén nyugszik. Hitler így írt erről könyvében:
"A propaganda elsősorban az érzelmekre hasson, s csak kisebb mértékben az értelemre. Nem szükséges, hogy a nép tudatosan gondolkodjék, hiszen az emberek felfogóképessége amúgy is meglehetősen korlátozott, intelligenciájuk csekély, viszont igen gyorsan felejtenek. Ehhez képest a hatásos propaganda csupán néhány pontra szorítkozhatik, s a jelmondatokat addig kell ismételnie, míg a közönség minden tagja megérti, hogyan kell értenie őket."

A náci propagandaelmélet szerint a tömegek meggyőzésének egyik hatásos módja a hamis állítások ismételt szájbarágása. Példa: „A német felsőbbrendű faj.” Vagy: „Európát zsidó összeesküvés fenyegeti.” Az ilyen hazugságokról nehéz bebizonyítani, hogy hazugságok. Hiszen az a tény, hogy a zsidó összeesküvésre nincs bizonyítékunk, jelzi, milyen ügyesen esküsznek össze a zsidók.

A náci propagandagép gyakran használt rávezetőket, az engedelmeskedés kicsikarása érdekében. A propagandafilmeken örökké tapsoló és ujjongó tömegeket mutattak, a társadalmi konszenzus rávezetőjét: ha mindenki egyetért, én is... A jelmondatok önbizalmat sugároztak: „Csatlakozz harcunkhoz!” „Adolf Hitler a győzelem!” „Küzdj a mi sorainkban!” Hitler minden beszéde rendíthetetlen magabiztosságról tanúskodott, jelezvén, nincs kétsége afelől, hogy a német nép képes feladatainak teljesítésére.




A náci rábeszélőgép talán legdémonibb eszköze a félelemkeltés és a vakcsoporttechnika elegyítése volt. Majdnem minden üzenetükben megjelent az állítás: a zsidók tehetnek a nemzet problémáiról. Egy 1940-ben forgatott film, Az örök zsidó , a zsidót olyan semmirekellő és pénzéhes gonosztevőnek állította be, aki nemcsak élősködik a társadalom nyakán, de betegségeket is terjeszt. Bemutatták a kóser állatvágást, hatásos közelképekben, azt az érzetet keltvén, hogy a zsidó vallási gyakorlat része az állat- és emberkínzás. A Jud Süss című film hasonló stílusban meséli el, hogyan erőszakolt meg egy német szobalányt egy zsidó férfi. A megvetendő, alacsonyabbrendű, és a németek érdekeit fenyegető zsidókép újra meg újra megjelent a beszédekben, a plakátokon, a filmekben, az újságokban és a tudományos dolgozatokban. Mi a megoldás? A német nemzetnek vissza kell nyernie régi nagyságát Hitler vezetése alatt, s le kell zárnia a zsidók ügyét.

Bemutatták a hagyományos német értékeket. A náci plakátokon gyakran tűnt föl a német család, a gyerekét szoptató asszony, a náci transzparenseket lobogtató fiatalok, a mindezt büszkén szemlélő atya. Szájba rágták azt is, hogy Németország minden célját elérheti, ha erőit egyesítve küzd. Az akarat diadala című film elején jóvágású fiatalemberek gyakorlatoznak, Adolf Hitler irányításával. A film végére ezek a srácok a német hadsereg katonái lesznek. Az üzenet világos: ha összetartunk, újra erősek lehetünk. Mindez azonban egy embernek köszönhető: Adolf Hitlernek. „Hitler az utolsó reménységünk!” – hirdette a korabeli plakát. Goebbels úgy akarta beállítani Hitlert, mint egy apafigurát, aki nemzete szólítására állt az élre. A propaganda így kétféleképpen ábrázolta a Führert. Egyrészt mosolyogva, gyerekekkel kezet fogva, tétován fogadván a nemzet hódolatát. Goebbels maga írta egy cikkében: „A legegyszerűbb emberek is bizalommal közelítenek hozzá, mert érzik, hogy a barátjuk és oltalmazójuk.” Hitler a másik imidzse szerint a nemzet rendíthetetlen vezetője, aki filmhíradók százain katonaruhában szemléli a csapatok fölvonulását.

A náci rábeszélőgép sikere persze nemcsak a ravasz meggyőző taktikákon alapult, hanem azon is, hogy a rábeszélést a társadalom csúcsán kezdték, s onnét haladtak körkörösen lefelé. Az uralkodó elit hozta a döntéseket, s az ő feladatuk volt, hogy azok helyességéről a tömegeket meggyőzzék. A tömegeknek csak az a dolga, hogy e döntéseket végrehajtsák. Mi más? Hiszen a népség tudatlan és gondolkodásra képtelen. A náci propaganda legveszélyesebb tartalma az a meggyőződés, hogy létezik abszolút igazság, és az uralkodó elit privilégiuma ennek tudása.

A propaganda funkciója nem az, hogy mérlegelje az emberek igazságát, hanem hogy kizárólagosan hangsúlyozza a mi igazságunkat, amelyért működésbe hoztuk. Dolga nem az, hogy az igazság tárgyilagos lenyomata legyen, s ez az igazságot a tömegek elé tárja tudományos pontossággal, akkor is, ha az ellenséget szolgálná. A propaganda dolga az, hogy mindig és feltétel nélkül a mi igazságunkat hirdesse... Abban a pillanatban, amint a mi propagandánk elismeri, hogy az ellenségnek akárcsak egy szemernyit is igaza volna, megindul a mi igazunkban való kételkedés. Goebbels azzal kérkedett: „Semmi sem könnyebb, mint pórázon vezetni egy népet.”

Adolf Hitler így mozgósította a német népet: "Az országban forrong az utcanép. Az egyetemi diákság lázong. A kommunisták arra készülnek, hogy lerombolják hazánkat. Oroszország is a vesztünkre tör, köztársaságunk végveszélybe került – belső és külső veszedelem egyaránt fenyeget. Rendre és jogrendre van szükség! Enélkül a nemzet alighanem elpusztul." A félelem motívuma igen hatásos, mert eltereli gondolkodásunkat a megfontolt mérlegeléstől abba az irányba, ahol valamiképpen csillapíthatjuk a félelmet. Az alaptalan félelmek növelik a csüggedést – a félelem okozta szenvedésen túl.




Sokan úgy vélik, a szektatagok agymosásban részesültek. Állítólag a kínai kommunisták alkalmazták e rémületesen hangzó beavatkozást az amerikai hadifoglyokon, a koreai háború idején. Azóta az agymosás szót a titokzatosság köde lengi be, a rejtélyes, exotikus és ellenállhatatlan rábeszélő technikák szinonimája lett. A tévé- és mozifilmekben az agymosás alanyait úgy ábrázolják, mint akik hipnotikus transzban vannak – ez tökéletesen félrevezető. A szekták és mozgalmak – bármennyire rejtélyesnek tűnnek – kizárólag a könyvünkben leírt rábeszélő technikákat alkalmazzák, méghozzá szokatlan rendszerességgel és alapossággal. Pusztán azért, mert a végeredmény néha drámai és gyakran bizarr, a szekták eszközeit nem érdemes misztifikálni. Ha tehát az olvasó arra készül, hogy szektavezér legyen, hét bombabiztos taktikát ajánlunk föl neki.

1. Teremts sajátos társadalmi valóságot. A szektaalapítás első lépése az, hogy elvágjuk a kívülről érkező információk útjait, s megteremtjük a szekta saját társadalom- és világképét. A szekta nézőpontjából megteremtett világkép eligazítja a hívőket az élet eseményeinek megítélésében. Jim Jones például azt tanította a híveinek, hogy a nukleáris háború minden pillanatban kitörhet, s az országban tombol a rasszizmus. A szektatag számára értelmetlen világ először akkor tűnik logikusnak, amikor a mozgalom álláspontját magáévá teszi. Segíti a szekta világképének kialakítását a saját nyelv és zsargon alkalmazása is. Egy jól szövegezett szótár kliséi („polgári mentalitás”; „Krisna tudat”; „Isten nevében”, stb.) segítenek a dolgok pozitív és negatív címkézésében, s eltompítják a kritikus gondolkodást. Van még egy ismert szabály, melyet érdemes betartani a világkép kialakításakor: ismétlés a tudás anyja, s a kitalálást valósággá változtatja.

2. Képezz vakcsoportot. A vakcsoporttechnika révén elkülönítheted a szekta tagjait és a kívülállókat, arra emlékeztetve híveidet: „Ha kiválasztott akarsz lenni, tégy úgy, mint egy kiválasztott. Aki nem tartozik közénk, az bűnös és kárhozott.” A vakcsoporttechnikával együtt jár a gyűlöletesek csoportjának kijelölése (a kívülállókból). Ha a vakcsoporttechnikát megfelelően alkalmazzák, könnyű elhitetni a tagokkal, hogy a boldogság egyetlen útja a szektán belül van, s viszonylag egyszerű a külvilágot félelmetes színben föltüntetni.

3. Teremts elkötelezettséget a disszonancia csökkentésével. A szekták a tagok engedelmessége érdekében a növekvő elkötelezettség spirálját hozzák létre. Először kis kéréseket kell teljesíteni, majd egyre nagyobbakat. a kezdeti elkötelezettség folytán kellemetlen érzés volna a későbbi – komolyabb – kérés visszautasítása. Az első lépések ésszerűségét igazolandó, az ember egyre többre és többre hajlandó. Önbecsülésünk fönntartása és a disszonancia csökkentése érdekében az ésszerűsítés csapdája komoly rábeszélő erőként lép működésbe. Ha mindened a szektának adod, fontos, hogy áldozatod nemességét átéld – különben ostobaságnak érzed, amit tettél. Ne feledjük: akik ilyesmit cselekszenek, mindig magyarázattal tartoznak a külvilágnak, ezért olyan fontos számukra az önigazolás. Mindez az ésszerűsítést magasabb sebességfokozatba kapcsolja.

4. A vezető hitelességének és vonzerejének megteremtése. A legtöbb szekta kialakítja a maga mítoszait, elsősorban a szektavezérről szóló históriákat, melyek szájról szájra járnak. "Nincs oly erő a Földön, mely dacolhatna ővele.” Tehet az épeszű ember mást, mint hogy engedelmeskedjék neki? Éppen erre szolgálnak a mítoszok.

5. Küldd híveidet hittéríteni. A kívülállók térítésével új tagokat szervezhetünk be. De talán ennél is fontosabb, hogy mások rábeszélése során a tagok meggyőződése (önrábeszélése) tovább erősödik, hiszen a szektához tartozásuk előnyeit újra meg újra el kell mondaniuk. A hittérítés során a tagok támadásokat és sértéseket is hallhatnak a szektával kapcsolatban. Védelmezvén a saját álláspontjukat, megtanulják, hogyan cáfolják meg a legkülönbözőbb ellenérveket, vagyis beoltják magukat az ellenvélemény-képződés ellen.

6. Tereld el a szektatagok „nem kívánatos” gondolatait. A szekták alapelveinek többségét nehéz komolyan venni – de nem olyan nehéz elfogadni. A szekta tagja – különösen az újdondász – valószínűleg megkérdőjelezi egyiket-másikat, például azt, hogy érdemes-e napi tizenhat órát dolgoznia, továbbá új sportkocsijáról és minden egyéb értékéről lemondania a szektavezér javára? Ismerjük már a mondást: „Ha nincs mit mondanod, énekeld el!” Hogyan másképp? Legjobban így terelheti el a szektavezér a figyelmet, s akadályozhatja meg az alapelvek megkérdőjelezését. Amint az új tag elfogadja a szekta ideológiáját, a feladat az, hogy a jövőben se tegye mérlegre a szektához tartozás előnyeit. Ez elérhető úgy is, ha kijelentjük, hogy a nem kívánatos gondolatok a sátántól származnak. Ha például egy tag kétségbe vonja a vezető valamelyik döntését, akkor ő nyilvánvalóan Isten ellen való, vagy egyenest a sátán küldöttje.

7. Érd el, hogy a szektatagok egy fantomra összpontosítsanak. A sikeres szektavezér mindig bedobja az ígéret földje képzetét, s egy jobb világot ígér a híveknek. Ha egy fantomra irányítjuk a csoport vigyázó szemét, könnyen biztosíthatjuk az elkötelezett munkavégzést a csoport érdekében, a hívők nem merik abbahagyni a szorgoskodást, nehogy ők – vagy az emberiség tagjai – elveszítsék a fantom ígérte díjat. Valószínűleg az új tagokat ez letöri, de a fantom biztosítja a reményt, erős motívumként, s értelmet ad a vállalt missziónak.

E taktikák bemutatásával nem az volt a célunk, hogy további szekták létrehozásához nyújtsunk segédkezet, hanem az, hogy az agymosás körüli hókuszpókuszokat eloszlatva, valamelyest csökkentsük annak veszélyét. De van még egy tanulság. A szektavezérek ugyanazokat a módszereket használják, mint a hivatásos propagandisták, legföljebb rámenősebben és következetesebben. Ha a szekta helyébe képzeljük a családot, a templomot, az országot és a munkahelyet, rájöhetünk, hogy majd mindenütt többé-kevésbé szektavezérként viselkedik valaki.

Elliot Aronson - Anthony R. Pratkanis: A rábeszélőgép



Megjegyzések