irónia folytán

A valósághoz való mindennemű hasonlóság kizárólag a véletlen műve.
Nálunk nincsenek viktátorok. Izé. Diktátorok. (a szerk.)





– Egy pillanatra barátom, legyen szíves. Maga is idevaló a bolondokházába, vagy csak látogatóba jött, vagy mit keres erre?
Bárgyún nézett rám, és azt mondta:
– Hitemre, nagy jó uram, imhol e várban…
– Köszönöm, elég – mondtam. – Látom, hogy maga is páciens.

Camelot, Camelot – mondtam magamban. – Nem emlékszem rá, hogy hallottam volna már ezt a szót. Valószínűleg a bolondokháza neve.

Az egész óvodában, hogy úgy mondjam, együttvéve sem talált volna senki annyi észt, amennyi elég lett volna csaléteknek egy halászhorogra; de rövid idő múlva az ember nem is törődött ezzel, mert belátta, hogy ilyen társadalomban semmi szükség nincs az észre, sőt, az ész csak zavaró és gátló körülmény lenne, megbontaná a társadalom szimmetriáját – talán a puszta létezését is lehetetlenné tenné.

Eh, kár volt itt minden szóért. A nevelés, a beidegzés – minden a beidegzés; csak a beidegzés számít. Az emberi természetről szoktunk beszélni – ostobaság; ilyesmi nem létezik; amire ezt a megtévesztő elnevezést alkalmazzuk, az csupán öröklés vagy beidegzés. Nincsenek saját gondolataink, saját nézeteink; valamennyit készen kaptuk, valamennyit belénk nevelték. Ami valóban eredeti bennünk, amiért tehát jogosan kaphatunk dicséretet vagy megrovást, kényelmesen elfér egy tű hegyén; minden egyebet csak átvettünk vagy atomonként örököltünk az évmilliárdok során egymásra következő őseinktől, vissza a tengeri kagylóig vagy a szöcskéig vagy a majomig, amelyből fajtánk oly unalmasan, oly kétkedően s oly haszontalanul kifejlődött.




Ügynökeimet megtanítottam arra, hogy felolvassák a plakátjaikon díszelgő aranybetűket – a feltűnő aranyozás remek ötlet volt, még a király is képes lett volna beállni reklámhordozónak, e barbár pompa kedvéért; az ügynökök utasítást kaptak, hogy olvassák fel a plakátjaik szövegét, s aztán magyarázzák meg a nemes uraknak és hölgyeknek, hogy mi az a szappan; ha a nemes urak és hölgyek félnek tőle, próbálják ki előbb egy kutyán. Az ügynök következő feladata az volt, hogy gyűjtse össze az egész családot, és önmagán mutassa be a szappan alkalmazását; a legkétségbeesettebb kísérlettől se riadjon vissza, amíg a nemességet meg nem győzte a szappan ártalmatlan mivoltáról; ha mégsem tudna eloszlatni minden kétséget, csípjen nyakon egy remetét – ezek valósággal nyüzsögtek az erdőkben; szentnek nevezték magukat, és mindenki szentnek is hitte őket. Hihetetlenül ájtatosak voltak, csodákat műveltek, és mindenki rettegett tőlük. Ha a remete túléli a mosdatást, s a herceg még mindig nincs meggyőzve, le kell mondani róla – mit csináljunk, maradjon piszkos.
Valahányszor ügynökeim egy kóbor lovaggal találkoztak az úton, alaposan megmosdatták, s amikor az áldozat magához tért, esküjét vették, hogy ő is beáll a reklámhordozók sorába, s hátralevő napjait a szappan és a civilizáció terjesztésének szenteli. Következésképpen a szakmabeliek száma egyre szaporodott, s a reform szele megcsapta az egész országot.

Pedig nem voltak rabszolgák. A törvény és az elnevezés iróniája folytán szabadok voltak. Az ország szabad lakosságának héttized része ebbe az osztályba tartozott, ide tartoztak a független kisparasztok, kézművesek, stb., vagyis ők alkották a nemzetet, az igazi Nemzetet; ők alkották mindazt, ami a nemzetben hasznos volt, vagy fenntartásra érdemes vagy igazán tiszteletre méltó; ők voltak a Nemzet java, és nélkülük csak valamiféle üledék maradt volna a Nemzetből, valamiféle zacc, nevezetesen egy király, a fő- és középnemesség, csupa tétlen, semmit sem termelő egyén, aki csak a pazarlás és pusztítás művészetéhez értett, s egy ésszerűen berendezett világban semminemű hasznot vagy értéket nem képviselt volna. És mégis, ez az aranyozott kisebbség, amelynek igazság szerint a menet végén kellett volna kullognia, ügyes fortéllyal az élre állt, fennen lobogtatva zászlóit; önmagát kiáltotta ki nemzetté, s ez a számtalan kuka olyan sokáig tűrte ezt az állapotot, hogy a végén már maga is belenyugodott, sőt, igazságosnak és helyénvalónak ismerte el.




Az én felfogásom szerint ugyanis az országhoz kell hűnek lenni, nem pedig az intézményeihez vagy a tisztségviselőihez.
Az ország a valódi, az ország a lényeges, az ország az örök; az országot kell őrizni, az országra kell vigyázni, az országhoz kell hűnek lenni; az intézmények külsődleges dolgok, csupán ruhái az országnak, s a ruhák elkophatnak, elrongyolódhatnak, s akkor nem kényelmesek többé, nem óvják a testet a fagytól, a betegségtől, a haláltól.
Rongyokhoz lenni hűnek, rongyokat éljenezni, rongyokat imádni, rongyokért meghalni – őrült hűség, állati hűség.

(Mark Twain: Egy jenki Artúr király udvarában)





“A bennünket fenyegető gigantikus katasztrófák nem fizikai vagy biológiai természetű elementáris események, hanem pszichikai folyamatok. Félelmetes mértékben fenyegetnek bennünket olyan háborúk, amelyek nem egyebek, mint pszichikai járványok. Minden pillanatban embermilliók eshetnek áldozatul egy rögeszmének, és akkor ismét egy világháborúban vagy egy pusztító forradalomban találjuk magunkat. Vadállatok, kőomlás vagy árvíz fenyegetése helyett az ember most elementáris pszichikai erőknek van kiszolgáltatva. A lélek nagy hatalom, amely messze felülmúlja a föld minden más hatalmát.

Ha a világ száz legintelligensebb koponyáját kiválasztjuk és összegyűjtjük őket, az eredmény egy ostoba tömeg lesz. Tízezer belőlük együtt egy krokodil átlagos intelligenciájával rendelkezne. Sohasem vette még észre, hogy egy vacsoránál annál bárgyúbb beszélgetés folyik, minél több embert hívott meg? Egy tömegben azok a tulajdonságok sokszorozódnak meg, amelyek mindenkiben megvannak, és ezek lesznek az egész tömeg fő ismertetőjegyei. Nem mindenkinek vannak erényei, de mindenki rendelkezik az alsóbbrendű állati ösztönökkel, a mélységesen primitív barlanglakók befolyásolhatóságával, a vadak gyanakvásával és bűnös szenvedélyeivel. Ezért, ha önnek több millió emberből álló nemzete van, az még emberinek sem nevezhető, az csak egy őshüllő vagy egy krokodil vagy egy farkas színvonalán áll.”

(C.G. Jung)


A diktátor az elfojtott ösztönökre, indulatokra, érzelmekre játszik, ez sikerének titka. A tömeget szólítja meg, azt manipulálja. Egy demokratikus vezetőnek az egyén, a gondolkodó ember a közönsége. Egy diktátor beszéde nem az értelemre, hanem az érzelmekre hat, az ösztönöket korbácsolja fel. A szövege populista és demagóg, amely a tömeg és nem az egyén értelmi színvonalának felel meg. Ez az alapja a hazug propagandának. A tömeg nem gondolkodik, hanem érez. 

A tömeglélektan pontosan leírja ezt a jelenséget, amikor a tömegben feloldódik a személyiség, feloldódnak a gátlások, az értelem elveszíti a szerepét, és a felelősséget másokra hárítja az egyén. A tömegember az elfojtott civilizálatlan vágyait, agresszióját éli ki. A diktátor ún. karizmatikus képessége az, hogy képes tömeggé formálni azokat, akikre hatni akar, és kikapcsolja az egyének értelmi kontrollját. Képes megszólítani és felszínre hozni az egyének tudatalatti, elfojtott indulatait, bosszúvágyát. A diktátor hívei hálásak, hogy a karizmatikus vezető legálissá, elfogadottá teszi a normális esetben szégyellni való gondolatokat, indulatokat, egyszerűsítő hazugságokat. Képes a tudatalattiból a tudatba áthozni a tömeg lelke mélyén lévő butaságot, ostobaságot. 

A diktátor egy népnek mindig az elfojtott, normális esetben szégyellt, legrosszabb tulajdonságait hozza elő. Az uszítás és a hazugság ezekre épít. Ezek minden esetben a nép kisebbrendűségi érzéseiből fakadnak. A diktátor maga is kisebbrendűségi komplexusokkal küszködő ember, aki túlkompenzál. Arra törekszik, hogy minél nagyobb hatalomra tegyen szert, hogy kisebbrendűségi érzését leküzdje, majd a nagyságot kínálja a népnek is. Ebben a lelki egységben egyesül a diktátor és az ő népe. Ezért a diktatúrák olyan országokban alakulnak ki, amelyekben a nép frusztrált, az egyéni szabadságból fakadó életstratégiák nem működnek. A demokratikus rend nem szilárd, nem működőképes, a kisebbrendűségi érzésből fakadó irigység és gyűlölet megerősödik. 

A diktátor mindig a válságos helyzetet használja ki. Ha ilyen nincs, akkor a válságot megteremti. A diktátor először rombol, hogy utána a saját világát felépítse. Ez az előfeltétele annak, hogy a nép tömeggé váljon. 

Egy diktátor felismerhető arról, hogy azokat a társait, akikkel együtt indult – attól függően, hogy a diktátor politikai vezető, maffiavezér vagy szektavezér – félreállítja, száműzi vagy megöli. Nem tűr maga mellett olyan személyt, akinek a szava az övével hasonló súllyal esik latba. Vagy olyanokat, akik ismerik korábbi énjét, és emiatt nem misztikus tisztelettel és csodálattal tekintenek rá. A diktátor ilyenkor a fiatalabb generációból, a később csatlakozottak közül szemeli ki közvetlen munkatársait. Olyan embereket választ, akiknek kezdetben megtiszteltetés, hogy a vezért ismerhetik, szolgálhatják, a második vagy harmadik vonalból az első vonalba emelkedhetnek. 

A diktátor nem bízik meg soha senkiben, hogy magától jól csinál majd valamit. Meggyőződése, hogy csak totális kontroll alatt, és nyomásgyakorlás útján lehet az embereket vezetni.

(forrás: ismeretlen)



Megjegyzések