Ken Wilber: Mindennek a rövid története


9. Fejezet: A tudat evolúciója


A következőkben magának a tudatnak az evolúcióját, fejlődési szintjeit és azok jellemzőit  tekintjük át, a legalacsonyabb szintektől a végső, spirituális, transzperszonális szintekig [1]. Itt csak a bal felső kvadránssal foglalkozunk, tehát a belső énnek a fejlődési állomásaival, ahogy az útján halad a legfelső identitás felé, és nem vesszük a jobb felső korrelátumait, tehát pl. az agyműködés jellemző mintázatait. A fejlődés a tudat alattiból indul és az öntudaton át a tudat felettiig, a szupertudatig halad a folyamat, amely nem más, mint a Szellem saját kibontakozása és evolúciója.




Nem tárgyaljuk itt a kulturális és szociális folyamatokat (majd később- ford.), amelyek viszont elválaszthatatlanok az egyéni tudat fejlődésétől (mint azt korábban láttuk - ford.). Minden történelmi korszakot a tudatfejlődés valamelyik szintje határoz meg és dominál. Az emberek többsége ezen a szinten van és egy kisebb része ez alatt, illetve ezt meghaladva e fölött. Minden kultúrának van tehát egy gravitációs központja, az a szint, amelyhez mérten kialakulnak az adott kultúra etikája, normái, alapvető intézményei. Ez a szint képezi a kultúra összetartó, integráló erejét, és úgy működik, mint egy mágnes - ha valaki alatta van, azt próbálja felhúzni, felsegíteni, ha felette, azt próbálja visszahúzni, lenyomni. Ha valaki meghaladja az általános tudatszintet a kultúrájában, akkor magára marad. Minden kultúrában éltek ilyen kiemelkedő emberek, bölcsek, spirituális gyakorlók. Ilyen volt a sámán, a jógi, a szent és a bölcs [2].
Első szakasz a szenzofizikális tudat, azaz szenzoros-fizikai állapot, mely a fizikai ingerek érzékelésére képes. Második a fantázia-emóciók elme, amelyben az érzelmek, majd a belső képek megjelennek, és az érzelem alapú fantáziaműködés beindul és eluralkodik. Harmadik a rep-elme (reprezentációs-elme), amelyben megjelennek a fogalmak, gondolatok, és így képessé válik a külvilág belső leképezésére, "reprezentálására". A fogalmakból szabályok és szerepek alakulnak ki, ez uralja a negyedik szakaszt a szabály-szerep elmét, amely képes formális műveletek végzésére. Az ötödik szinten az elme képes az elvont, formális műveletekre is (az átlagos, értelmes felnőtt elmeállapot a halálig - ford.). A hatodik szinten jelenik meg a vízió-logika, amelyben a gondolkodást intuitív víziók jellemzik (a kiemelkedő, tudatában előrehaladott felnőtt). Ezután már transzperszonális szintek jönnek - nyolcadik a pszichikus szint, "a belső, pszichikus energiák érzékelése, látása" felel meg kb.ennek. Ezután következik a szubtilis (finom, az anyaginál, gondolatinál is finomabb jelenségek), majd a kauzális (oksági szint) szint, a határtalan szabadság, végtelen tér és Üresség megtapasztalása, a Nirvána. Végül maga a "papír" van az ábra mögött, ami nem egy szint, vagy állapot, hanem mindennek az alapja - ezért nem is jelöljük külön, tizediknek.

                                              
Ez egy létra-modell, amely alapján úgy gondolhatjuk, hogy egymás utáni fejlődési lépcsőfokok vannak. Sokan képzelik ezt egy rigid, líneáris fejlődési folyamatnak, ez azonban a fejlődési modell félreértelmezése. Inkább képzeljük el úgy az ábrát, mint koncentrikusan egymásba ágyazódó köröket, amelyben minden egyes szint magába olvasztja, tartalmazza az alatta lévő szintet is - ahogyan az a 2. Ábrán látható. Ez nem más, mint az aktualizáció holarchiája. Amikor egy szakasz megjelenik, az kibomlik, kialakul és magába olvasztja az előző szinteket. Az első szint az anyag szintje - a szenzomotoros tudati tapasztalás. A második a biológiai, testi szint, az emocionális és vitális tudat, a harmadik az elme szintje, ahol a tudatban megjelennek a fogalmak és azok konstruktumai, szerepek, stb., egészen az ezeket meghaladó vizió-logikáig. Negyedik a lélek szintje, ennek a tudati tapasztalásban a finomabb lelki jelenségek érzékelése felel meg - energiák, archetipikus képek, formák, élmények. Végül következik a Szellem szintje - ezen belül is kauzális és nonduális állapot.  A 2. ábra jól mutatja, hogyan ágyazódnak ezek egymásba (mindezeket természetesen részletesen kifejtjük a következőkben - ford.). A tudatosság ezen holarchiája képezi a világ nagy bölcseleti tradícióinak a gerincét, méghozzá univerzálisan (mindenhol, és minden korban - régen is és ma is). A létra analógiáját véve nem szabad elfelejtenünk, hogy van a létra és azok fokai, és van a mászó, sőt a kilátás, világnézet az egyes fokokról. Mindezeket külön sorra vesszük és megtárgyaljuk, és végigvesszük az egyes szintek patológiáit is. Ne felejtsük, hogy ezek egyike sem lineáris, lépésről-lépésre folyamat, hanem egymásba ágyazódó.


A létra fokai

1.      Szenzoros-fizikai szint - a tudat kapacitása az érzékelésre és a percepcióra terjed ki.
2.      Fantáziák-emóciók elme- belső érzelmek, impulzusok, ösztönzések és belső képek jelennek meg a tudatban.
3.      Reprezentációs- elme - szimbólumok és fogalmak jelennek meg.
4.      Konkrét műveletek képessége a szimbólumokkal és fogalmakkal, továbbá szabályok és szerepek megjelenése.
5.      Formális műveletekre képes az elme
6.      Vízió-logika - integrált elme, tudatosság a testre és a kognitív funkciókra egyaránt
7.      Pszichikus
8.      Szubtilis
9.      Kauzális

Maga a papír, amire mindez íródik az utolsó " ", nem megnevezhető jelölhető, sem állapot, sem nem állapot, sem szint (ezért nem helyes azt mondani, hogy végső szint) stb., hanem a dualitáson túli alapja minden jelenségnek, pl. ennek az ábrának. Ezen 9 szakaszon belül is vannak finomabb  alszakaszok, ez egy durva, a fő vonalakat mutató felosztás. A létra-metafóra előnye, hogy  láthatjuk a tudat alapvető állomásait, mint meglehetősen diszkréten megjelenő szinteket, továbbá mutatja, hogy ha egy alacsonyabb fokot kiveszünk, akkor minden felette lévő borul. Ami nem látszik viszont, hogy a magasabb szintek nem mindig az alacsonyabbak tetején ülnek, hanem a magasabb szintek megjelenésekor azok magukba olvasztják az alacsonyabbakat - ahogy a molekula az atomokat, vagy a sejt a molekulákat. A létra-analógia azt is mutatja, hogy a szakaszok sorrendjei nem megfordíthatóak.


A mászó

Aki a tudatosság létrafokait mássza, az maga a szelf - vagy úgy is nevezik, hogy szelf-rendszer. Objektíven nézve ez egy szelf-rendszer, szubjektíven nézve egy személy, egy szelf, szelf-érzés. Ennek is megvannak a maga jellegzetességei, amelyek nem találhatóak meg magában a létrában - az önmagában szelf nélküli, nincs inherens szelf-érzete. A szelf azonosul az adott lépcsőfokokkal, így alakulnak ki a különféle szelf-identitások, egészen addig, amíg a szelf le nem esik a létra tetejéről és radikálisan bele nem zuhan az ürességbe - amely későbbi témánk lesz majd. A Ttransformations of Consciousness (A tudat transzformációi) c. könyvemben kifejtem a szelf sajátos jellemzőit és mint identifikáció, szerveződés, akarat, figyelem, védekezés, metabolizmus és navigáció tárgyalom őket. A navigációnál tárgyalom pl. a szelf négy alapvető hajtóerejét (ezeket a holonoknál már megismertünk - lévén a szelf is egy holon) - hatóerő, beilleszkedés, ön-meghaladás és felbomlás. Ez a négy alapvető drive a fejlődés minden fokán megvan, mint a további fejlődés irányának négy alapvető választási lehetősége. Ezek közül bármelyik hiányos jelenléte, vagy túlsúlya patológiához vezet, a patológiát pedig az határozza meg, hogy mindez a kilenc alapvető fejlődési szint melyikén történik. A szelf a fejlődés minden szintjén sérülhet, károsodhatnak, hátramaradhatnak az egyes aspektusai - ennek következménye a disszociáció, elidegenedés, elfojtás. Az adott szinttől függ a patológia típusa - pszichózis, borderline, neurózis, exisztenciális, vagy spirituális patológia alakul ki. A szelfnek nemcsak hogy ki kell alakítania a megfelelő struktúrákat, nemcsak bele kell nőniük, hanem túl is kell azokon jutnia. Amikor a szelf egy új szintre lép, akkor mindig három alfázison megy át. Először fellép az új szintre és azonosul azzal, eggyé válik vele - ez az identifikáció. Második lépésként elkezdi meghaladni, túlhaladni azt a szintet, elkülönül attól, disz-identifikálódik, meghaladja azt - ez a differenciáció. Harmadik lépésként a következő magasabb szinttel azonosul, oda helyezi át a súlypontját és integrálja az előző szinteket. Mind a kilenc szinten tehát ez a három folyamat történik: identifikáció-differenciáció-integrálás. E három al-szakasz bármelyikének a károsodása zavart, patológiát okoz, és minél alsóbb fokon történik ez, annál súlyosabb.
Minden szinten teljesen új világnézet bontakozik ki - mind magunkról, mind másokról és a világról. Nem arról van szó, hogy egy előre megteremtett, állandó, stabil világ van, amibe az egyes szinteken másképp  bámulunk bele a magunk monológizáló módján, hanem valóban különféle világok, világterek keletkeznek ilyenkor. Minden szinten más a szelf identitása,  szükségletei és morális, erkölcsi beállítottsága. A világnézet tehát e háromból áll - szelf-identitás, szükségletek, morális beállítódás - mindhárom teljesen megváltozik a szintváltáskor. Ezt a fejlődési modellemet 60-70 keleti és nyugati elméletalkotó munkájának összevetésére alapozom - pl. Maslow, Loevinger, Kohlberg. A példák nem véletlenek: Maslow foglalkozott a szelf szükségleteivel, Loevinger a szelf-érzettel, Kohlberg a morális beállítódással.
A szabály-szerep elme a hét éves kor körül kezd kialakulni. A gyerek ekkor képessé válik mentális szabályokat alkotni, megérteni, elfogadni, magára venni, másra vonatkoztatni. A gyerek ekkor már tudja, hogy ő nem csak egy test, hanem szociális szelf is a többi szociális szelf között, és megérti, hogy bele kell illeszkednie a szocio-kultúrális szabályokkal mindebbe. A gyerek ekkor azonosul azzal a képességével, hogy azonosul a szabályokkal, és eköré szerveződik az identitása - az alapvető szelf érzését a szabályok és szerepek adják. Loevinger ezt nevezi konformista szakasznak. Alapvető szükséglete ekkor a valahová-tartozás igénye, amit Maslow ír le. A morális, erkölcsi alaphozzáállás pedig a közösséghez, mások dolgaihoz való konvencionális hozzájárulás, részvétel azokban. Habár sok teoretikus hasonló létramodellben írta le mindezeket - pl., Kohlberg, Piaget, Erickson, Habermas, Baldvin, Selman, Arieti, Plotinus, Padmasambhava (Guru Rinpocse), Chih-i, Fa-tsang, stb. - mégis tudnunk kell, hogy az ember sosem egy szinten van, hanem a "tömegének" fele van az adott szinten, 25%-a alatta és 25%-a már felette (természetesen ezek az adatok nem pontosan értendőek, csak az arányokat jelzik). Mindig vannak regressziók, vagy pillanatnyi megszaladások, előrefutások, továbblépések, csúcsélmények. Ugyanaz jellemző itt is, mint amit a kultúráknál tárgyaltunk - van a rendszernek egy "gravitációs centruma" és attól lefelé és fölfelé kiugró rések vannak. A létramászó szelf, tehát sokkal inkább egy "tintapacni", mint diszkrét entitás.


Patológiák

Előfordulhat, hogy a tintapacni bizonyos részei leszakadnak és alsóbb szinteken maradnak. Ha a korai szakaszokban ismétlődő, vagy súlyosabb traumák vannak, akkor ott megragadnak cseppek. Nézzük meg mi van, ha mindez az első években történik (1-4év). A szelf gravitációs központja ekkor prekonvencionális, egoisztikus, impulzív szakaszban van. Az impulzív szelf bizonyos részei leszakadhatnak és disszociálódhatnak. Ha mindez súlyos, akkor megáll a szelf fejlődése. Gyakran a szelf egyszerűen döcög az út mentén - továbbra is folytatja az útját, mászik felfelé a tudatosság egyre kiterjedtebb irányaiba, miközben végig csöpög a vére. A leszakadt aspektus nem mászik tovább, megmarad ott, ahol van, és az annak megfelelő morális világnézettel él. Ha pl. mindez az első szinten történt, a prekonvencionális szakaszban, akkor teljesen nárcisztikus, egocentrikus, impulzív módon fog a környezethez hozzzáállni és azt értelmezni. A fő szelfet a lemaradt szelf neurotikus és pszichotikus tünetekkel szabotálja, aminek következtében belső konfliktus alakul ki a leszakadt rész és az előrehaladott fő rész között. A terápiákban a feladatunk az, hogy segítsünk megszüntetni ezt a belső polgárháborút.


A spirituális kibontakozás szakaszai

Vajon az egyénnek át kell-e menni az összes alacsonyabb szinten, amíg a spirituális területek kibontakozhatnak benne? Az egyénnek bármelyik szinten lehetnek magas megtapasztalásai, spirituális élményei, bárhonnan ellátogathatunk a magasabb dimenziókba - pl. emelkedett állapotokban, vagy nagy szexuális élmény során,  stressz vagy drogos állapot alatt,  pszichotikus szakaszokban. Mégis az élmény elmúltával onnan kell folytatnia, ahol éppen tart. Például ha valaki az erkölcsi fejlődés negyedik szintjén tart, akkor egy-egy magasabb élménye során olyan belátásokat nyer, amelyek elindítják a negyedik szint felé, de nem tud akkor se a hetedikre ugorni, legfeljebb a következő felé tud elindulni, továbbmenni. 
A csúcsélmények tehát bepillantások olyan szakaszokba, amelyeket még nem tudunk megtartani.
A fejlődés tisztán spirituális vagy transzperszonális szakaszai az előző szakaszokban megtett fejlődéstől függenek, minden előző szakasz teljesen lényeges módon hozzájárul a felsőbbek manifesztációjához. Habár lehet bepillantásunk magasabb állapotokba, mégis fokozatosan fel kell azokhoz nőnünk, meg kell tennünk azokat a lépéseket, tanulásokat, tapasztalásokat, amelyek szükségesek lesznek ahhoz, hogy a magasabb szintek teljesen kibontakozzanak. Csak ezek után tudunk berendezkedi, elhelyezkedi azon állapotokban, amelyeket korábban, mint csúcsélményeket megtapasztaltunk. A magnak először cserjévé kell válnia, mielőtt fa lesz belőle és eggyé válik az erdővel. Aurobindo szerint is a spirituális evolúció a szintek egymást követő fokozatos kibontakozásából áll, melyben egy sarkalatos lépést akkor tudunk megtenni, ha az előzőt már sikeresen és elégségesen beteljesítettük.  Ez a továbblépés alapja. A fejlődést lehet fokozni, a sebességét felgyorsítani, de nem lehet megemelni a lépéseket, vagy átugorni a sikeres továbblépés előfeltételeit. A transzperszonális pszichológia megjelenésekor kezdetben a fő probléma az volt, hogy a csúcsélményekre fókuszáltak. Ha egod van - fúúúúj, ha nincs egód - jeee! Úgy gondolták, minden, ami nem ego, az Isten.  Ettől egy lépéses transzformációnak képzelték el az egészet - a racionális, analitikus, dualitásban gondolkodó rossz egodból egyenesen a kiterjedt, felszabadult, kozmikus Isten-tudatba lépsz. "Szabadulj meg az egodtól és Istent kapod!"
Ma már tudjuk, hogy sok állapot, amely nem-ego az voltaképpen nem transzperszonális, hanem pre-perszonális, rendezetlen, kaotikus, pre-racionális, pre-egoikus rémálom. A nem-ego állapotot javasló megközelítések közül sok olyan van, amely regressziót kínál, nem transzcendenciát. Ez a már jól ismert pre/transz összekeverés, egybemosás, ahol az ego előtti szakaszokat összekeverik az egon túli szakaszokkal, pusztán azért, mert mind a kettő nem-ego. Ez a reménytelenül naiv egy-lépéses transzformáció látásmód ráadásul ma még a teljesen ellaposodott világnézettel is párosul: a csúnya, rossz newtoni egoból átmegyünk a nem fizikai "egyek vagyunk Gaiaval" típusú szelfbe. Eggyé válunk a Lapos-világgal, ettől megvilágosodunk és ez megmenti a Földet. Ez nem ilyen egyszerű, a magból sem lesz erdő egy gigantikus lépés által. Fejlődési állomások vannak, nem egy nagy ugrás, és az állomások nem önkényesen kitaláltak, hanem rengeteg empirikus, fenomenológiai, belső megtapasztalás-beli, meditációs és kultúrközi bizonyíték van rájuk. Habár a fő szakaszokat már látjuk, sok finomítanivaló és megválaszolatlan kérdés van még.
Előfordulhat, hogy a létra előrébb tart, mint a szelf hajlandósága, hogy azt megmássza. Kognitív fejlődésében például előrehalad az egyén, de morális fejlődésében nem - pl. egy tündöklő elméjű náci. Lehet, hogy fantasztikusan okos, de morális fejlődésében nárcisztikus, egoisztikus, mint egy kisgyerek.
Az emberek gyakran érintenek, tapasztalnak meg magasabb dimenziókat, de nem akarnak azokon élni, nem akarnak oda felmászni, a gravitációs központjuk alacsonyabb szinten marad, sőt lejjebb is csúszhat. Ha fel akarunk érni a spirituális élményeinkhez, akkor fejlődnünk kell, a gravitációs centrumunkat kell a tudat magasabb régióiba, zónákba emelnünk. Nem elég csak beszélni, csevegni róla, vagy idealizálni e helyzetet - ez történik a "beszélős" vallásokban, ahol arról beszélnek, hogy kellene élnünk, mi lenne a jó, mi lenne a szép, ezt példázatokkal alátámasztják, stb., de nem adnak gyakorlatot, praxist mindezek elérésére. Van egy satori élményünk, egy csúcsélményünk, de napokkal, hetekkel, hónapokkal később nem találjuk azt már sehol - mi történt az élményünkkel, hova tűnt? Csak szavak, emlékképek halmaza maradt az egészből. Az aktuális szelfünk, gravitációs központunk csak a saját fejlődési szintjének, kapacitásának megfelelően tudja az élményt lereagálni, ezt nem tudjuk átugorni.
Szerintem Amerikában azért alakult ki ma ez az egy-lépéses megvilágosodás szemlélet, mert az amerikaiak nem szeretik a hierarchiát és nem akarnak úgy tekinteni másokra, mint akik náluk alacsonyabban vagy magasabban vannak, ezt nem tudják tolerálni. Olyan spiritualitást szeretnének, amely függetlenül attól, hogy ki milyen, egy lépéssel Istenhez repíti őket, gyorsan, mint egy mikrosütő[3]. Az ego lesz a rossz fiú, az Isten és Istennő pedig az a paradigma, a varázsmantra, amelyet ha megjegyzünk, és eleget beszélünk róla, eleget ismételgetjük, akkor azzá is válunk[4]. Ismételgesd azt, hogy "igen, én egy sejt vagyok a nagy Gaia rendszerben, mind Egyek vagyunk", tagadd agresszívan a magasabb állapotokat és az egyéni különbségeket - akkor megvilágosodsz, minden rendbejön, megmentjük a világot.  A térképrajzoló új térképet tanul meg, és azt gondolja, hogy az maga a transzformáció. Egy ilyen Lapos-világban lapos Istenekre van szükségünk.


Freud és Buddha

Ha a szelf disszociálja, vagy elnyomja egyes aspektusait, akkor kevesebb potenciálja, ereje marad a további fejlődésére, evolúciójára és ettől előbb-utóbb megáll a fejlődés. A leszakadt részek körben rohangálnak és dühösek, hogy senki sem eteti őket, és állandóan lekötik az energia egy bizonyos részét, ami szabotálja a fő szelfrész fejlődését. Ezt a belső zűrzavart, mint depressziót, megszállottságot, idegességet, vagy egyéb neurotikus tünetet éljük át. Azonban nemcsak a leszakadt, körben járó részeink kötnek le sok energiát, hanem az ellenük való védekezésünk is. Egy idő után elfogy az energiánk. Integrálnunk kell Freudot és Buddhát (képletesen értve), tehát a mélypszichológiát és a magas-pszichológiát. A humán evolúcióban, emberi történelemben  most először érhető el nyíltan, bárki számára Freud is és Buddha is. A modern nyugat mélységes felfedezése a tudatalatti pszichodinamikája, amelyet sehol máshol nem írtak le ilyen precízen. Mindezt integrálni lehet a mítikus, vagy kontemplatív tradíciók sokkal inkább teljes spektrumot nyújtó megközelítésével. Mi az értelme a kettő egyesítésének? Ha száz százalék a teljes kapacitásod, de ebből a pincében maradt negyven az induláskor, akkor nem tudsz továbbmenni Buddhához a magasabb szintekre - ekkor a pszichoterápia segíthet. Ha nem veszed igénybe a pszichoterápia segítségét, akkor nehezen jutsz Buddhához. A mélypszichológia segítségével ismét kapcsolatba lépünk az alacsonyabb holonokkal és a tudat számára láthatóvá tesszük őket, így eloldozódnak a disszociált, fixált jellegüktől és ismét hozzákapcsolódnak a tudat evolúciójának a folyamához. A szelf ekkor integrálódik és ismét teljes energiájával tud tovább menni a fejlődésében, a transzperszonális irányban. Ha mindez megtörténik és nagy intenzitással haladsz a transzperszonális fejlődésesben, akkor egy pont után nemcsak a létrát mászod meg, hanem el is válsz attól. Ahogy a Zen mondja: amikor a harminc méter magas oszlop tetején vagy, akkor még egy lépést meg kell tenned. Hogyan lépsz le innen, hol vagy, miután a lépést megteszed? Lelépsz a létrától és szabadesésben az ürességbe zuhansz. Kívül és belül, szubjektum és objektum, minden elveszti végső jelentését. Többé nem vagy itt belül, aki az "ott kívül" világot szemléli, többé nem szemléled a Kozmoszt, te magad vagy a Kozmosz.


------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Wilber a legújabban megjelent The Eye of Spirit c. könyvében olyan összefoglalót ad a rendszeréről, amely áttekinthetőbb, mint ahogy azt itt tárgyaljuk. Itt közlöm ennek a vázlatát 7 pontban, és beledolgozom az Atman Project c. könyv egyes elemeit is, így teljesebb rálátást kapunk az egész rendszerre. Ez segít hogy jobban áttekintsük és összefüggésében lássuk az eddig tárgyaltakat és a soron következőket.

1.Vannak a tudatban alapvető struktúrák, melyek ha egyszer megjelennek, akkor nem tűnnek el, hanem a magasabb szintekre lépéskor beleintegrálódnak abba. Ezt nevezi itt Wilber úgy, hogy "a létra fokai", ezt mutatja az 1.táblázat első oszlopa, a Bal Felső kvadráns. Ilyenek pl. az érzelmek, a gondolatok, a szerepek, a vizió-logika, stb.

2. Vannak a tudatban az átmeneti struktúrák, amelyek mint a neve is mutatja csak átmenetileg vannak jelen. Amikor a fejlődés egy magasabb szintre lép, akkor átadják a helyüket az annak megfelelő szintű átmnetei struktúráknak. Ilyen átmeneti struktúrák a világnézet, a morális fejlődés, a szelf-szükségletek és a szelf-identitás. A kül szinteken  megjelenik az annak megfelelő világnézetet, a következő szintre lépve eltűnik és kialakul az új világnézet. Wilber a világnézetet Gabser alapján listázza, ezt láthatjuk az 1.táblázat harmadik oszlopában, a Bal Alsó kvadráns területén. A morális fejlődést Kohlberg alapján listázza (prekonv., konv., posztkonv., és hozzáteszi a poszt-posztkonv. szintet - szubtilis, kauzális szinteken), a szelf-szükségleteket Maslow alapján, a szelf-identitást pedig Loevinger és saját maga alapján - uroboros, typhonikus, perszóna, ego, kentaur, stb. (ezeket főleg az Atman Project című könyvében fejti ki, itt nem nagyon.

3.A szelf, vagy szelf-rendszer, szelf-érzet közvetít az alapvető és az átmeneti struktúrák között. Ez a legfontosabb, hisz itt "történik a dolog", ez az, amit átélünk, ezt nevezi Wilber a létraanalógiában a "mászó"-nak. A szelf mindig az újonnan megjelenő alapstruktúrával azonosul, és létrehozza a megfelelő átmeneti struktúrákat. Fontos tehát, hogy ne keverjük össze az alapstruktúrát és a szelf-érzetet. Például amikor megjelenik a szimbólum és a fogalom alapstruktúra a tudatban (műveletek előtti korszak), akkor a szelf ezzel azonosul, kialakul a tagság-szelfidentitás, a prekonvencionális morális hozzáállás (Kohlberg), megjelennek a biztonsági szükségletek (Maslow), a védelmező szelf-érzet (Loevinger) és a mágikus világnézet - ahogyan innen a dolgok látszanak. Felmerülhet a kritika, hogy a fejlődésünk nem ennyire szakaszos, mereven líneáris. Valóban nem. Az alapstruktúrák megjelenése az, ami ennyire líneáris, a szelf tartózkodási helye azonban ingadozó, "liftező". A szelf gravitációs középpontja mindig azon a szinten van, amelynek az alapstruktúrájához köti az identitását, amelyikkel fúzionált. Azonban gyakran alámegy és olykor fölé, tehát nem állandó. Bizonyos állapotokban olyan érzelmeket él át, olyan dolgokat cselekszik, amelyek korábbi állapotokból maradtak meg, máskor meg magasabb csúcsélményeket él át
A szelf-rendszer további alkomponensekre bontható: kognitív stílus (felfogás, gondolkodásmód), affektív működés (érzelmek), motivációs és konatív faktorok (karaterő, kontroll, vágyak, célok), idő-tudat, szelf-mód (hogyan tekint önmagára). Ezenkívűl a szelf funkciói a következőek: identifikáció (a szelfet az aktuális szint alapstruktúrájához köti, mint az identitás helyéhez), organizáció (a pszichét összetartja), akarat (az adott fejlődési szinten belüli választásokat tehet), védekezés (szintspecifikus és hierarchikusan szervezett védekező mechanizmusok), metabólizmus (a tapasztalatok "megemésztése") és navigáció (a fejlődési változások irányítása).

4.A szelf útját gykorlatilag két részre oszthatjuk: egy adott szinten való létezése és átváltás egy következő szintre (mondjuk váltás és plató). Amikor a szelf egy szint lehetőségeit, kereteit már megtapasztalta, "kifúj" az adott dolog potenciálja, felfedeznivalója, érdekessége, akkor érik meg a váltásra. Ekkor egy fejlődési váltóponton (angolul - "fulcrum") megy át a szelf. A fejlődés a váltás szempontjából 3 szakaszra osztható, ez az "1-2-3 folyamat" a következő: fúzió/egybeolvadás/identifikáció az új szinttel (azaz a megjelenő alapstruktúrával), majd differenciáció/disz-identifikáció (leválás, le-azonoslulás) és transzcendálás, végül pedig  fúzió az új szinttel és a megelező integrálása. A fejlődés minden swzintjén ez játszódik le, annyi váltópont van, ahány alapstruktúra.

5. Minden váltópontnál, az 1-2-3 folyamatában kialakulhat patológia, attól függően, hogy az 1., a 2., vagy a 3. szakaszban van-e a sérülés, és attól függően hogy melyik fejlődési szinten van, különféle paqtológiák alakulnak ki. A különféle szinteken kialakult patológiák különféle terápiákat igényelnek - így beszélhetünk a "tudat spektruma" mellett a "patológiák spektrumáról" és a "terápiák spektrumáról" is.

6.A szelf az útja során különböző tudatállapotokban van. Vannak átmeneti illetve tartós tudatállapotok. A tartós tudatállapot az az a szint, ahol a szelf gravitációs központja van, amit úgy érzünk, hogy "ilyen vagyok normális állapotomban". Ezt a kultúra nagyon erősen meghatározza, szokták úgy is nevezni ezt a hétköznapi tudatállapotot, hogy "kollektív transzállapot", "konszenzus transz" (Tart), vagy "közös illúzió". Ezek sem véglegesek azonban, csupán átmenetileg tartósak, fejlődési szintváltáskor helyüket az újnak adják és abba integrálódnak, és ha be is áll egy állapot satbilan (pl. a felnőtt tudata), akkor is legkésőbb halálkor megváltozik az is.  Vannak mindennap ismétlődő átmeneti állapotok, ezek az ébrenlét, álmodás és mélyalvás, amelyek megfelelnek a durva (gross) a szubtilis és a kauzális szintek állapotainak (azzal a különbséggel, hogy mikor a tudat gravitációs szintje ezen területekre fejlődik, akkor mindezek alatt is éber, tudatos, és nem öntudatlanul zuhan át ezeken). Átmeneti állapotok még a transzállapotok (meditációs, transz-meditációs és drog-utazásbeli élmények, hipnózis, stb.), a módosult tudatállapotok is.
Láttuk hogy végső soron sem az átmeneti, sem a tartós tudatállapotok nem teljesen tartósak, tehát nem tartanak örökké. Az egyetlen tartós dolog az maga a tudat, az a közös, egyetlen háttér és alap, amelyben mind a tartós, mind az átmeneti tudatállapotok átvonulnak, amelyben az egész fejlődés és evolúció lezajlik. Ezt a nyíly, határtalan, tiszta éghez hasonlítják. Ennek a felismerése a spirituális gyakorlás célja, ez a Tudat maga, másszóval a Szellem, a Tao, az Isten, az ős-alap, az Üresség. Ennek, a Nirvávának az elérése, megértése a megszabadulás (ugyanis ilyenkor a személy megszabadul a vágyak, érzelmek, gondolatok, interperszonális zavarok, stb. kötötségeitől). A végső megvilágosodás azonban ez után jön: amikor felismerjük (átéljük), hogy a közös alap, az Üresség (Nirvána/Menny), és a benne felbukkanó jelenségek, a Formák (ösztönzések, gondolatok, érzelmek, külvilági események - tehát a Szamszára, vagy a "földi dolgok") egymástól elválaszthatatlanok. Ez a nondualitás, a kettőségtől való mentesség állapota.

7. A fejlődés minden szinten egyszerre különféle területeken halad.[5] Ilyenek az affektív, kognitív, morális, interperszonális, pszichoszexuális aspektusai a szelfnek, továbbá az intuició, kreativitás, a tehetség különféle területei (zene, sport, művészet, stb.), az altruizmus, stb (láthatjuk hogy átfedés van a 3. ponttal). Mindezek "kvázi függetlenül" bontakoznak, ki, külön-külön fejlődnek, leghetséges, hogy az egyik terület jóval előbbre tart a másiknál. Például egy felnőtt, formális műveletek szintjén lévő személy lehetséges hogy nagyszerű sportoló tehetséh és nyitott, szociábilis, gördülékeny szociális viselkedéssel, de ugyanakkor erősen önző, nem altruista, gyenge moralitással rendelkező ember. A különféle területeket a szelf tartja egybe, egyensúlyozza, mint egy zsonglőr. A területek egymástól nem teljesen függetlenek, egymással "szükséges, de nem elégséges" viszonyban állnak. Pl. a morális fejlődés szükséges, de nem elégséges feltétele a kognitív állapot (pl.ha valaki nem tudja mások helyébe képzelni magát, nem alakul ki benne a konvencionális morál, megmarad az egocentrikus pre-konvencionális erkölcs állapotában, de ettől még lehet matematikai zseni).
A fejlődés minden területe átmegy a fejlődési szakaszokon, alapstruktúrális szinteken.
A magasab, transzperszonális szinteken a területek a követekzőképpen néznek ki (csak néhány a példa kedvéért):
-          transzperszonális érzelmek: áldás
-          transzperszonális kogníció, tudás, értelem: prajna (mély-belátás, bölcsesség ), jnána, gnózis
-          transzperszonális interperszonális hozzáállás: együttérzés
-          transzperszonális tudatosság: szupertudat
-          transzperszonális szelf-identitás: a Tanú, a Megfigyelő, a Tudat maga, a szubtilis lélek, a kauzális Szelf

Nagyon sok zűrzavar származik abból, hogy a tudattal, tudatállapotokkal foglalkozó szakemberek, kutatók, teoretikusok, írók összekeverik az előbb külön pontokba szedett dolgokat (tekintve hogy nem ismerik a tudat ennyire sokoldalúan differenciált leírását). Összemossák pl. a fejlődési szinteket, az átmeneti tudatállapotokat, a tartós állapotokat, az alap és átmeneti struktúrákat, a fejlődés területeit, stb. Ezért érdemes precízen átlátnunk és megértenünk ezt a részt. 


          10. Fejezet: Útban a globalitás fele - I. rész


Manapság sokat hallani a globalitás szemléletről, mint új paradigmáról. "Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan!", a globális tudatosság szellemében. E szemlélet szerint egy globális közösség vagyunk, bolygónk egy nagy hálózat és a globális rendszert áttekintő térképre van szükség. A globális térkép jó dolog, de a térképkészítő ritkán tud ennek megfelelően is élni. A globális látásmód nem veleszületett, hanem egy ritka, csak kevesekben kibontakozó dolog. Ez egy olyan különleges szemléletmód, ami nem sok emberben van ténylegesen jelen (azaz nem csak hangoztatja, mondja és vallja, hanem lényege és minden mozdulata arról szól - ford.) Mint a holonoknál láttuk - minél nagyobb egy szint, holon mélysége, minél magasabban van fejlettségi szintje, annál kisebb a kiterjedtsége - azaz nem sok ember valósítja meg azt. Nem a globális térkép a legfontosabb, hanem hogy hogyan jut el az ember ehhez a látásmódhoz. Amikor az emberek erről beszélnek - globális térképeket mutatnak -, akkor pusztán egy jobb oldali utat mutatnak, azaz nem adnak módszert, utat ahhoz, hogyan válhatunk magunk is olyanná, illetve hogyan juttathatunk embereket oda. A globális tudatosság már transzperszonális szint, a Szelem ekkor kezdi felismerni saját globális dimenzióit. Most végignézzük a tudatfejlődés szakaszait.


Az újszülött kor

Ilyenkor a szervezet pusztán szenzomotoros, olyan holon ez, amely sejtekből, atomokból és molekulákból áll. Nincs gondolkodás, nincs nyelv, nincs logika,  nincs idő és nincs belső pszichológiai tér. Önmagát a szenzoros-fizikai eseményekkel azonosítja - ahogy Piaget megfogalmazza, a szelf ezen a szinten anyagi. A fizikai szelf és a körülötte lévő anyagi világ összekeverten vannak jelen, még nem differenciálódtak. A csecsemő tudatában nem létezik a belső és külső között különbség. Úgy is hívják ezt a szakaszt, hogy primér mátrix, mert ez az az alapmátrix, ami aztán differenciálódik a fejlődés során. Nevezik még elsődleges autizmusnak, vagy elsődleges nárcizmusnak, vagy öceánikus, protoplazmikus, állapotnak. Mint minden szakasz, ez is három részből ál- a szelf azonosul vele, majd differenciálódik róla, meghaladja és a következő szintre lépve magába integrálja. Ez a dualitáson, tárgyakon, egon nem túl van, hanem előtt/alatt. Sokan szeretik úgy tekinteni erre az életkorra és tudatállapotra, mint kozmikus tudatosság és misztikus egység állapotára. Ez azonban nem így van, ez az állapot nem haladja meg a tárgyat és a szubjektumot (hisz még nem is találkozott azokkal - ford.). A világ az autisztikus szelfben süllyed el. A csecsemő egy nagy száj, a világ egy nagy étel, ebben az állapotban nincsen semmi spirituális. Hiányzik belőle az interszubjektív szeretet és együttérzés, a mások szemszögéből nézése a világnak - ami pedig alapvető a spirituális szinteken - e tekintetben ennek pont az ellentétje ez az állapot. Horizontálisan széles és kiterjedt, vertikálisan viszont nagyon sekély, valójában ez a legsekélyebb és legbeszűkültebb tudatosság, ami csak létezik. A Lapos-világ nem látja a vertikális kiterjedést, csak a horizontálisat, ezért magasztalja annyira ezt az állapotot. Ezt megelőzi az intrauterén állapot, ahol fúzió van az anyaméhhel, majd a születés fájdalmas folyamata, mely a születési trauma a differenciáció és az azt követő szakasz, a megszületés után az új szint - az első szakasz, amit tárgyalunk - az az azonosulás a fizikai világgal. Stanislaw Grof foglalkozott a születéssel, és az itteni állapotokat alapvető perinatális mátrixok-nak nevezte. Grof szerint akármelyik itteni alszakasz traumája patologikus komplexushoz vezethet és ezeket intenzív stressz, vagy meditációk, vagy drogok hatása alatt újra lehet élni, azáltal, hogy a szelf ide regresszál. A trauma újra átélésekor megszűnhetnek ezek a traumák. Mint korábban láttuk, nem csak a születési trauma okozhat patológiát, hanem bármelyik fejlődési állomás bármely alszakaszában átélt trauma. Általában ha a fúzió szakaszban történik a zavar, abból lesz a fixáció, ha a differenciáció fázisában, akkor a határokkal lesznek zavarok - nem alakulnak ki a jól elkülönült, felelősségteljes én-te határok. Az integráció zavara disszociációt, vagy elfojtást eredményez - mivel az új dolgot nem integrálja, idegennek éli meg.
Bármelyik szakaszban kialakult malformáció (rosszul sikerült, félrement alakulás - ford.) megfertőzi és eltorzítja a soron következő fejlődéseket - olyan ez, mintha egy homokszem kerülne egy fejlődő gyöngybe és állandóan karistolná azt. A malformáció összegyűri, eltorzítja, megráncolja, elcsavarja a következő rétegeket. A létrát mászó szelf elveszti egyik karját, vagy lábát. A szelfnek ez a kezelhetetlen része elbújik, és a szelf elkezd hazudni önmagának, aminek következtében egy fals szelfrendszer nő rá az aktuális szelfre. Az elfojtás azt jelenti, hogy nem vagyunk önmagunkhoz őszinték (és ezért másokhoz sem - ford.) abban, hogy mi történik éppen bennünk - így kezdi el karrierjét az egyéni tudattalan. A lemaradt részek a pincében maradnak, az oda vezető ajtót pedig a hazugság védi. A pincében lakó disszociált részek elkezdik felemészteni az energiát és a tudatosságot, olyanok, mint a lefolyócső, amin állandóan lefolyik az energia. Kövek ezek a hátunkon, fölösleges súlyok, melyek nem mások, mint elmúlt életszakaszaink kinőtt terhei, amiket nem hagytunk magunk mögött, és állandóan magunkkal hordozunk. Ahelyett, hogy letennénk és teljes energiával élnénk, a hazugságainkkal eltakarjuk őket, így tovább élnek és terrorizálnak minket. Az interpretatív terápia épp arra való, hogy ezen hazugságainkat és őszintétlenségeinket megmutassa [6] - pl. a gestat, a jungiánus, a kognitív, vagy a freudi terápia. Szükséges, hogy most végignézzük, melyik fejlődési szakaszon mi mehet félre, ugyanis épp ezek miatt nem tudunk a globális tudatosság állapotába lépni - ez kulcsfontosságú dolog.

1. A fizikai szelf kikelése - a szelf identitása fizikai. A negyedik hónap körül elkezdi differenciálni a külső fizikai világot a belső testi világtól. Beleharap a takaróba - nem fáj, beleharap a takarójába - fáj. Mahler - aki úttörő kutatója e szakasznak - "kikelés"-nek hívja ezt a fázist, ahol a fizikai szelf kikel a differenciálatlan fizikai világból. Tehát ez a második alszakasz, a differenciáció, a fizikai szelf születése. Ha a differenciációt valami megzavarja, akkor a testhatárokkal kapcsolatos probléma alakul ki. Nem tudja a gyerek, hol van a teste és a környezete - pl. a szék - közötti határ. Nevezik adualizmusnak, amit a pszichózis egyik elsődleges jellemzőjének tartanak. Ez olyan problémákat okozhat, mint az elsődleges folyamatokból származó hallucinációk, illetve a tudat képes a fizikai testben maradni, illetve összekeverednek az önmagáról és másokról való gondolatai. Lehetnek tudatos bevillanások a finomabb, transzperszonális állapotokba, de ezek általában erőteljesen torzították

2. Az emocionális szelf születése. Ha az első szintet jól "teljesíti" a gyerek, akkor a második szakaszba lép. Ez a fantáziák-emóciók állapota, amikorra már kialakulnak a valós fizikai határok a gyerek és a külvilág között, de az érzelmi határok még nem alakultak ki. A saját érzelmei, impulzusai, és a környezetéi összekeverednek - ez elsősorban az anyára vonatkozik, másodsorban a többi személyre. A gyerek tudata azt érzékeli, úgy hiszi, hogy amit saját maga lát, érez, érzékel, ugyanazt látja, érzi, érzékeli a világ is. Ez sem holisztikus állapot, ugyanis itt sincs a tudatnak mélysége, csak kiterjedtsége. A kutatók kimutatták, hogy ez a szakasz még mindig erősen egocentrikus és nárcisztikus. A világot a gyermek önmaga kiterjesztésének tekinti (ez a nárcizmus). Ez tehát nem azt jelenti, hogy önző módon csak magáról gondolkodik, hanem épp ellenkezőleg: nem képes magáról gondolkodni. Ez az a korszak, amikor elbújik, és azt gondolja, ha ő nem lát másokat, más se látja őt, csak az ő nézőpontja létezik. A szelf itt tisztán ökológiai szelf, bioszférikus, szelf, libidinális, naturális és impulzív szelf. Ez az identitás biocentrikus, mivel a belső és külső környezetének az áramlatai teljesen összekeverednek. Mágikus atmoszféra jellemző erre az állapotra. A 15.-24. Hónap körül kezd ez az emócionális szelf differenciálódni az emócionális környezettől. Mahler ezt nevezi a kisgyerek pszichológiai születésének, amely során az egyén megszületik, mint különálló emócionális és érző lény. Vannak terapeuták, akik szerint az ember elidegenedése itt kezdődik, ez a paradicsom elhagyása, amit egy alapvető hibának tekintenek.  Ezzel a nézettel az a probléma, hogy ezek az elméletalkotók összekeverik a differentációt a disszociációval. Míg a differentáció teljesen szükségszerű és elkerülhetetlen része az evolúciós fejlődésnek, amely nélkül nem is lehetne magasabb állapotokat elérni, addig a disszociáció az, amikor "félresikerül" a fejlődés és patológikus lesz. A tudatosság hiánya, az öntudatlanság - ami e szakasz előtt van - nem jelenti a paradicsom jelenlétét. A romantikusok ezt összekeverik. Az igaz, hogy amikor az ember elkezd ráébredni a manifeszt világra - amely ráébredés ekkor indul -, az egyre több szenvedést von maga után, egyre elidegenedettebbnek érzi magát, egyre több szenvedést él át - ez a szamszára[7]. Habár ez fájdalmas dolog, ez a felébredés útja. Olyan ez, mint a békaharapás - először nem érzünk semmit, minden nagyszerűnek tűnik. Habár elkaptuk a kórt, nem is tudunk róla, majd fokozatosan kifejlődik, elkezdjük érezni és lassan pokolian kezd fájni. A tudatfejlődésünk ezen második szintjén kezdünk tehát felébredni a szamszára "kór"-jában. Ettől a pillanattól kezdve két választásunk van: vagy visszabújunk az öntudatlan fúzió állapotába, vagy elindulunk az egyéni növekedés útján, egészen a transzcendenciáig, a spirituális ébredésig, amely az elidegenedés meghaladását fogja jelenteni. Minden fejlődési szakaszon meg kell fizetnünk a mélység és tudatosság
növekedésének az árát, ez a folyamat dialektikája. Az emocionális szint zavara azt eredményezi, hogy a szelf fúzióban marad ezzel, nem haladja meg, ezek a nárcisztikus személyiségzavarok. Ha a differentáció elindul, e nem fejeződik be, akkor alakul ki a borderline személyiség. Ezt az általános osztályozást sok szerzőnél megtaláljuk - Kohut, Kernberg, Masterson, Mahler, Stone. Ezen patológiák esetében tehát a szelfnek nincsenek valós emocionális határai a környezetével, az egyénnek nincs kohéziv, összetartó szelf érzete. Ekkor vagy nárcisztikus lesz, és a környezetét, mint önmaga kiterjedését kezeli, vagy azt éli meg, hogy őt folyamatosan elárasztja, kínozza, gyötri a környezet, ekkor borderline. Azért hívják borderline-nak (határvonal), mert a pszichozis és neurózis közötti határon van ez a stabilan instabil állapot.

3. Ha az emocionális szakaszban minden jól megy, akkor a szelf továbbfejlődik a harmadik szintre. Többé nem azonosul kizárólag az érzelmi szinttel, meghaladja azt és a mentális, vagy fogalmi, konceptuális szelffel azonosul. Ez a reprezentációs elme. Ez megfelel Piaget művelet előtti korszakának. Ez az elme képekből, szimbólumokból és fogalmakból áll. A hetedik hónap körül kezdenek megjelenni a tudatban a képek. A belső kép hasonlít egy külső tárgyhoz. A szimbólum is egy tárgyat képvisel, reprezentál, de nem néz ki úgy, mint egy konkrét tárgy. A második év körül jelennek meg a szimbólumok, általában a "ma, mama" szavakkal és nagyon gyorsan fejlődnek. Két és négy év között ezek a szimbólumok dominálják a tudatosságot. A fogalmak itt kezdenek megjelenni, amelyek a tárgyakat képviselik. A fogalmak, mint alapvető struktúrák 4-7 éves korig dominálják a tudatot, e4zután már bonyolultabb struktúrákká szerveződnek. Itt tehát a szelf a fogalmakkal azonosul, belép a nyelv világába, a núszférába, így válik mentális elmévé. Ez egy új világteret hoz a tudatba, megjelenik az idő és az időben való gondolkodás. A szelf a múltba gondol és a jövőbe tekint, ennek megfelelően tervez, cselekszik és elkezdi kontrollálni a testi funkcióit. A núszféra könnyen elnyomja a bioszférát (vagy a ráció a testet), ami egyéni szinten neurózist eredményez, kollektív szinten ökológiai krízist. Az elmében olyan dolgok vannak, amelyek a fizikai szinten nincsenek jelen - jelen nem lévő múlt- vagy jövőbeli dolgokra gondol, tervezget, és mindezek miatt szenved. A múltba gondol és ez alapján ítéli meg magát, így bűntudata van - ezek a nyelvi világ velejárói. A fogalmi elme tehát nemcsak meghaladja és magába integrálja a testi-érzelmi szinteket, impulzusokat, hanem azokat el is fojtja, disszociálja, tagadja. A stabil, összetartó mentális szelf megjelenésével, a testi impulzusok (általában szexuális és agresszív) elfojtásával jelennek meg a neurotikus tünetek. Voltaképpen minden neurotikus szimptóma az egy ökológiai krízis. A borderline zavar esetében a szelf nem tudta elnyomni az érzéseit, hanem azok rohanták le, öntötték el őt. Ott nem volt olyan érzelem, ami ne látszódna, amit elnyomott a szelf, ezért az itteni terápiák célja a struktúra-építés. A törékeny szelfnek differenciált, stabil struktúrát építenek ki. A neurotikus állapotra a feltáró terápiák a megfelelőek, amelyek az elfojtott dolgok felfedését, napvilágra hozását célozzák meg. A kliensnek segítenek abban, hogy elengedje az elfojtás sorompóit, és újra kapcsolatba lépjen az érzelmeivel, ösztönzéseivel, testével. A borderline esetében a célpont az, hogy az elfojtás szintjére tudja emelni a szelfet. A neurózis fejlődés az előző szinthez képest, de a maga szintjén már akadály, amelyet meg kell haladni. A védekező mechanizmusok szolgálnak az elfojtások fenntartására - ezeknek is megvan a fejlődési hierarchiájuk (Vaillant), holarchiába rendeződnek. Először a tipikus védekező mechanizmus a projektív identifikáció, majd a hasítás, végül az elfojtás. Mindennek a magasabb formája a szublimáció (ez a pszichoanalízis steril sterilizált kifejezése a transzcendenciára). Ha a védekező mechanizmusok természetesen és jól működnek, akkor mint egy pszichológiai immunrendszer működnek. Segítenek fenntartani a szelf integritását, stabilitását, hatékonyságát és kiűzik a veszélyeztető betolakodókat. Ha a védekező mechanizmus túl erős, akkor az autoimmunbetegséghez vezet - a szelf megtámadja és felemészti saját magát. Becsukja a szemét és hazudni kezd önmagának, elbújik maga elől, szemellenzőt hord. Az aktuális szelf helyére fals szelf kerül. Ez mind a tudat alatti szférába delegálódik, így nem látszik a tudatos szelf számára. A valódi szelfrészek, potenciálok a felszín alá kerülnek. Már a kezdetektől kezdve a szelf törekedhet arra, hogy a túl ijesztő, fájdalmas, zavaró aspektusait elnyomja a saját fejlődési szintjének megfelelő védekező mechanizmusok segítségével. A fals szelf egy egész életen át megmarad, az egyén egy belső őszintétlenséggel biceg át az életen. Ha ez a fals szelf nem bírja a saját súlyát, őszintétlenségét, akkor az ember kibillen, összeesik, letört lesz. Ekkor két választása van - vagy kipiheni magát, majd miután föi szelrészek, potenciálok a felszín alá kerülnek. Már a kezdetektől kezdve a szelf törekedhet arra, hogy a túl ijesztő, fájdalmas, zavaró aspektusait elnyomja a saját fejlődési szintjének megfelelő védekező mechanizmusok segítségével. A fals szelf egy egész életen át megmarad, az egyén egy belső őszintétlenséggel biceg át az életen. Ha ez a fals szelf nem bírja a saját súlyát, őszintétlenségét, akkor az ember kibillen, összeesik, letört lesz. Ekkor két választása van - vagy kipiheni magát, majd miután fölépült visszaállítja ugyanazt a fals szelfet és elkerüli a dilemmát, nem gondol rá, kizárja a tudatából, vagy elkezdi megvizsgálni önmagát, a hazugságait és ekkor terapeutához fordul, aki segít neki értelmezni egy sokkal őszintébb módon a belső szándékait. Ezek az interpretatív, "bal kezes" terápiák. Egy biztonságos, elfogadó, empatikus légkörben az egyén elkezdheti elmondani önmagáról, belső világáról az igazságot anélkül, hogy a büntetéstől kellene félnie. A fals szelf ezáltal lassan elveszti létjogosultságát. A hazugság értelmezésével az elrejtett fájdalom feltárul és az őszinte tudatosság fényében lassan elég a fals szelf. Az aktuális szelf szépsége átsüt és a belső öröm, élvezet és új mélységek feltárulása lesz a jutalom. Bárhol is legyünk e fejlődésünkus látásmód szenzomotoros világnézet, a világ érzékleti é smozgásos benyomások összessége.
A mágikus szinten megjelenő képek és szimbólumok nem különülnek el tisztán tárgytól, amelyet képviselnek, ezért úgy tűnik, hogy a belső képek, szimbólumok manipulálásával ténylegesen megváltozik a tárgy. Például rajzolunk valakiről egy képet, és beleszúrunk egy kést, akkor azt várjuk, hogy az illető a valóságban kárt szenved, esetleg meghal - ilyen  pl. a boszorkányság. A gyerek él ilyen világban, úgy látja, hogy a dolgok egymással mágikusan behelyettesíthetőek és összesűríthetőek. Mivel a szelf és a többi személy, vagy tárgy nem tisztán differenciált, ezért a gyerek benépesíti a világát olyan tárgyakkal, amelyeknek lelket és mentális működést tulajdonít. Ez az animisztikus világnézet, a tárgyaknak, bábuknak lelke van és szándékaik, a felhők azért mozognak, hogy minket kövessenek, mert látni akarnak. Azért villámlik, mert az ég haragszik ránk. Az elme nem differenciálódik tisztán a világtól, így a jellemzőik összekeverednek. Kívül is és belül is minden egocentrikus és nárcisztikus.
Mikor ezek után megjelennek az elmében a szerepek és a szabályok is, rájön a gyerek, hogy nem működik a mágia - hiába bújik a párna alá, a többiek mégis látják. Letesz arról, hogy mágikusan próbálja irányítani a világot maga körül, de úgy gondolja, hogy mások bírnak ilyen képességekkel - kinevez személyeket isteneknek, istennőknek, démonoknak és különféle erőknek. Ezen erők csodálatos módon képesek irányítani a természetet. A gyerek a szüleit is ilyennek látja, és arra kéri őket, hogy a spenótból inkább finom édességet varázsoljanak. A gyerek komplex mitológikus világnézetet alkot, melyben mindenféle egocentrikus erők irányítják a világot. Ezeknek egocentrikus erőt tulajdonít, és egocentrikus imákat, rítusokat kezd alkalmazni. Állandó alkudozásba kezd ezen erőkkel - "ha megeszem az összes vacsorát, akkor biztos elmulasztja majd a tündér a fogfájásom".
Ezután emelkedik ki a racionális világnézet, amelyben az egyén felismeri, hogy ha változtatni akar a realitáson, akkor azon saját magának kell dolgozni, mágikus erők ezt nem teszik meg helyette, nem segítenek. A mágikus és mitikus szintek nem azonosak a spirituális szintekkel, de azok aspektusai már itt is fellelhetőek.


A tudat alapvető struktúrái - fejlődési szintjei
Patológiák
Megfelelő terápiák
9. Kauzális
Kauzális patológia
Forma nélküli miszticizmus
8. Szubtilis
Szubtilis patológiák
Istenség-miszticizmus
7. Pszichikus
(finom) pszichikai zavarok
Természet-miszticizmus
6. Kentauri / vízió-logika
Exisztenciális patológia
Exisztenciális terápia
5. Formális műveletek / reflexív elme
Identitászavarok
Introspekció, önismeret
4. Szabály- / szerep elme - konkrét műveletek szintje
Szkript patológiák
Szkript analízis
3. Reprezentációs elme
Pszichoneurózisok
Feltáró technikák
2. fantáziák - emóciók elme
Nárcisztikus-borderline
Struktúra építő technikák
1.Szenzofizikális
Pszichózis
Intenzív regressziós terápiák
0. differenciálatlan, elsődleges mátrix
Perinatális patológia
Kezelési modalitások

                         3.táblázat. A tudat szinjei, az az azokra jellemző patológiák és a megfelelő terápiák


4. A szerep/szabály elme. Piaget konkrét műveletek szintjének nevezte azt a 6-7 éves kor körül megjelenő fázist, amelyben a szabályok és szerepek megértése és alkalmazása kibontakozik. Ez a szemlélet a tudatot kb. 11-14 éves korig uralja. Az egyén mentális szerepeket alkot és amgára vesz, a gyerek megtanulja magára venni a másik szerepét is, tehát megtanulja beleképzelni magát a másik szerepébe, más személy nézőpontjából nézni a világot. Ezelőtt csak a saját perspektíváját ismeri - ha megkérdezik tőle, hogy egy kétszínű érmének melyik részét látja ő és melyiket a vele szembenálló személy, akkor mind magár, mind a másikra ugyanazt a színt mondja. Úgy véli, a másik is ugyanazt a színt látja, mint ő. A szereptudat megjelenésével ezt a tesztet helyesen oldja meg, felismeri, hogy a szembenálló a másik színt látja. Ez óriási lépés a globális gondolkodás felé vezető úton. A morális nézet a prekonvencionálisról az erősen konformista konvencionális szintre jut, ahol a szabály, a rend, a jó és a rossz fogalmai dominálnak.

A kultúránkban egy tipikus felnőtt már egy fél tucat nagy paradigmaváltáson ment át - archaikus, mágikus, mitikus, racionális. Ezek mind belső tudati forradalmak, melyeken mind átmentünk, még akkor is, ha már nem emlékszünk a részleteikre. Ezek a változások pszichológiai "földrengést" okoznak, jóllehet később mindezt elfelejtjük, kizárjuk a tudatunkból. Jól mutatja ezt a "pohártöltögetős" klasszikus kísérlet. Egy művelet előtti szinten lévő gyerek szeme láttára, ha egy folyadékot áttöltünk egy alacsony széles pohárból egy magas keskeny pohárba  - melyek térfogata ugyanannyi - a gyerek azt mondja, hogy a magas pohárban van több. Akárhányszor is áttöltjük a szeme előtt, tagadja, hogy az alacsonyban több, vagy ugyanannyi lenne. Ha mindezt videora vesszük és levetítjük nekik műveleti szinten, akkor nem akarják elhinni, hogy ezek ők voltak - azt hiszik, hamisítottuk a szalagot. Nem hiszik el, hogy valaki ilyen bolond lenne. Átmentek a paradigmaváltáson, de egy szikrányi sem maradt ebből tudatos. A szelf a paradigmaváltásai után nem újraértelmezi élete előző eseményeit az új világnézete perspektívájából, hanem teljesen újraírja az élettörténetét az új, magasabb paradigma szemszögéből. Akármelyik új szintre is lépünk, két dolog biztos: újraírjuk életünk eseményeit és azt hisszük, hogy mindaz, amit most gondolunk, kezdettől fogva így is volt már. Ha ma visszagondolunk négy éves korunk időszakára, akkor azok az emberek jutnak az eszünkbe, akik akkor körülvettek bennünket. Az is eszünkbe jut, mit gondolhattak, hogyan érezhettek, hogyan látták a dolgokat, mi történt bennük. Ebben az életkorban azonban még nem voltunk képesek másokba belelátni, megérezni, mi megy bennük, az ő szemszögükből látni a dolgokat a szerepüket magunkra venni. Ez a példa is mutatja, hogy automatikusan és tudattalanul az egész életünket újra írjuk abból a perspektívából, amelyben az éppen aktuális világnézetünk van és azt képzeljük, hogy ez kezdettől fogva így volt. Ez persze teljesen eltorzítja azt, hogy valójában mi is történhetett akkor. Az emlékezetünk legyen az utolsó, amire támaszkodunk, ha a gyerekkor eseményeit akarjuk fellelni! A romantikusok csodálatos időszaknak tartják a gyerekkort, mert úgy vélik, ugyanúgy látjuk a világot, mint most, a különbség csak annyi, hogy akkor még felszabadultak, spontának és szabadok vagyunk. Az archaikus időszakot az ego nélküliség paradicsomi kornak tartják, a mágikusat,  holisztikusnak, a mítikusat pedig spirituális erőkkel övezett időszaknak tekintik. Ami valójában történik az az, hogy a romantikusok mindenféle csodálatos és nonszensz dolgokkal átírják és újraolvassák a korábbi életszakaszokat, és ha videon megnéznék magukat, akkor nagyon meglepődnének. A gyerekkori emlékek benyomatok a pszichén, melyek megtartják azt a világnézetet, amit képviseltek. Felnőtt fejjel az aktuális világnézetünk alapján értelmezve ezeket belemagyarázunk egy sor aktuális dolgot - mindezt tudat alatt tesszük, csak az újrafeldolgozás eredményét látjuk. Vannak olyan tudatállapotok, ahol hozzáférhetőek ezek a benyomások - terápia, meditáció, drogok, intenzív stressz. Ilyenkor az egyén az eredeti módon éli át a múlt eseményeit, mert a jelenlegi világnézetét, paradigmáit átmenetileg ki tudja kapcsolni. Mikor pár perccel később visszakapcsol az aktuális, magasabb világnézet, akkor annak megfelelően visszamenőleg elkezdi intenzíven újraértelmezni az átélteket. Ezzel érdemes csínján bánni - ezekből származnak azok az emlékek, hogy gyermekkorunkban megszállt a sátán, ufok jöttek, szexuálisan vagy más módon molesztáltak a szülők, stb. Nagyon sokan állítják, hogy gyerekkorukban rituális embergyilkosságok tanúi voltak, de ha mindez igaz lenne, akkor az amerikai hátsó kiskertek tele lennének gyerekhullákkal - az FBI ezeket még sose találta meg. Akik ezeket mondják őszintén és mélyen hiszik, hogy így történt, senkit sem akarnak ezzel becsapni és nem is érzik azt, hogy ezt ők találták ki. Lássuk be, ez a szamszára egy brutális hely. A szamszára metafórikusan az a világ, ahol önmagunknak és egymásnak rituálisan ártunk. Ebben élünk és ezzel a rémálommal valahogy meg kell küzdenünk. A megküzdési próbálkozás egyik módja, hogy szenvedéseink okát a gyerekkorunkban keressük. Úgy gondoljuk, hogy bizonyára rosszul bántak velünk, és ezért szenvedünk, és elkezdünk a gyerekkori emlékekben keresni, amelyhez egy barátságos terapeuta segítségét kérjük, miközben biztosak vagyunk abban, hogy anyánk késsel kergetett kiskorunkban. Felnőtt fejjel, mikor átírjuk az emlékünket, hogy anyánknak volt egy nagy kése, amivel a húsvéti sonkát szeletelte, úgy véljük mi voltunk a sonka. Hasonlók azok az esetek, amikor a felnőttek úgy emlékeznek, hogy gyerekkorukban ufok vitték el őket. Ennek is hiteles élményanyaga lehet felnőtt fejjel és ismeretekkel átírva. Jung szerint az ufok archetipusok kivetítései. Az is lehet, hogy magasabb, spirituális anyagok keverednek ezen korai élményekbe. Gyakran születnek nagyon egocentrikus és nárcisztikus elgondolások - elvitték az ufok és visszaküldték az emberiség megmentésének üzenetével, amiért ő a felelős. Ez az egocentrikus, nárcisztikus látásmód jellegzetes a második szintű szemléletmódban. Egy anyag aktiválódik abból a korszakból, és az egyén beleinjektálja a jelenlegi felnőtt ismereteit - pl. Gaia megmentése, meggyógyítása. A végeredmény egy teljes, jól kidolgozott, élettel teli sziporkázó történet, világmegváltó paradigma, amelyhez a kedves, segítőkész terapeuta is hozzásegít. A magasabb, transzperszonális, spirituális dimenziókat valóban megtapasztalhatjuk már gyerekkorunkban is, bepillantásokat nyerhetünk, az értelmezése az persze külön történet. Ha valaki pl. azt fedezi fel, hogy gyerekkorában elvitték az ufok és visszaküldték a világ megváltásának feladatával, akkor lehet, hogy egy csúcsélménye volt, amelyet a második szakasznak megfelelően mágikusan magyaráz meg és felnőtt szemmel hozzáteszi a világmegváltás paradigmát, amelyet a terapeuta segítségével alakít ki. Mindez élénk, nagyon is valós és tagadhatatlan. Mindez egyben kielégíti a terapeuta nárcizmusát is, hiszen az éndefiniciója a következően alakul: "egy új, világmegváltó fajnak vagyok a terapeutája" - ezzel hozzájárulnak a kialakuló tömeghisztériához is. Amiről az imént beszéltünk az jól mutatja mi történik, ha valaki spirituális valóságokat tapasztal meg egy olyan kultúrában, amely tagadja ezen dolgok létezését. Nem más ez, mint a kulturális őszintétlenség szigetének partjaira vetett emberáldozat a globalitás felé vezető utunkon.


11. Fejezet: Útban a globalitás fele - II. rész


Megfigyelhetjük, hogy ahogy haladunk előre a tudatosság útján, fokozatosan csökken az egocentrizmusunk. A fejlődés iránya egyre kevésbé egocentrikus állapotokba vezet. Az evolúció azon alapkésztetése, hogy minél nagyobb mélységeket hozzon létre azonos az egocentrizmus túljutására való késztetéssel, és az egyre nagyobb,  kiterjedtebb és mélyebb egészek létrejöttének drivejával. A molekula felülkerekedik az atom egocentrizmusán, a sejt felülkerekedik a molekula egocentrizmusán. Ez tendencia sehol nem annyira nyilvánvaló, mint az emberi fejlődésben. Az evolúció az egocentrizmus fokozatos hanyatlása. Howard Gardner erről jó összefoglalót ad. A kisgyerek teljesen egocentrikus, ami nem azt jelenti, hogy önző és csak magára gondol, hanem egyáltalán nem képes magáról gondolkodni, hisz még nem képes magát a világtól külön érzékelni. Úgy érzi mások is ugyanazt érzik, amit ő, osztják fájdalmát és örömét, dünnyögését megértik, mindenki azt látja, amit ő. Ezt nem csak az emberekről gondolja, hanem állatokról, növényekről is. Az emocionális szelf kialakulásával is még erősen egonectrikus és nárcisztikus, úgy véli mindenki ugyanazt érzi, amit ő. A fogalmi szelf kialakulásával csökken az egocentrizmus, de még nem tudja felvenni más szerepét. Amikor már képes belelépni mások szerepébe, akkor dramatikusan csökken az egocentrizmus és átlép a szociocentrikus látásmódba.

A szerep/szabály elme (4.szint) tárgyalásánál tartunk. Itt alakulnak ki a szociális szkriptek (társas forgatókönyvek). Itt már nem az az elsődlegesen fontos, hogy hogyan felelek meg az impulzusaimnak, hanem hogy hogyan felelek meg a csoportoknak, amikben vagyok. Felismerjük ezen a szinten, hogy az egonk nem az egyedüli ego az univerzumban. Azonban itt még nem terjed túl a tudatosságunk a saját köreinken, akik velünk közös nézeteket osztanak, vagy velünk érdekközösségben vannak. Ha valaki ebbe a körbe tartozik haver, ha nem, akkor nem kedveljük. Ha valaki más kultúrájú, hitű, társadalmi státuszú, rangú, akkor önkéntelenül is ellenérzésünk van[8]. Ez voltaképpen egy mítikus tagság - aki osztja velünk a mitológiát az testvér, aki nem, az mehet a fenébe. Ekkor már képesek vagyunk decentrálni az egonkról a csoportra, de még nem tudunk decentrálni a csoportunkról. Az etnocentrikus nézeteimről nem tudok átváltani a tisztán globális, világcentrikus, univerzális nézetre váltani.
Az ötödik szint lesz az, ahol mindenkit egyenlő emberi lénynek érzünk, élünk meg, meghaladjuk az etnocentrikus látásmódunkat. Ez előtt azonban - és a legtöbbünkre ez vonatkozik, ez a mai kultúra súlypontja - a szelf egy sereg szkriptnek, szabálynak, szerepnek, személynek igyekszik megfelelni. Ezek a szkriptek teszik lehetővé, hogy kifelé forduljunk, részt vegyünk az inszubjektív kultúrában, ahol a kölcsönös érdeklődést, törődést, kölcsönös gondoskodást tapasztaljuk meg. Mások szemén látjuk a világot, így egy szélesebb, kiterjedtebb tudatosságot tapasztalunk meg, ami túlterjed az "én", az "enyém" keretein. Ezek a szkriptek is torzulhatnak, maladaptivakká válhatnak. Akkor beszélünk szkript patológiáról, ha valaki fals, torz szociális maszkot hord. Lehet valakinek a szkriptje pl. az, hogy "én egy elcseszett ember vagyok, nem vagyok jó, sose tudok semmit jól csinálni". A fals szelf ezekkel a szociális hazugságokkal él, amelyekkel nemcsak a saját érzéseitől távolodik el, hanem attól a szelfjétől is, amellyel a kultúrális világban normálisan részt tudna venni. Ha nem ismételgetné magában állandóan azt, hogy "én ezt nem tudom", akkor nem lenne problémája. A kognitív terapeuták ezekkel a fals szkriptekkel dolgoznak - pl. tranzakcio-analitikusok, családterapeuták, narrativ terapeuták. A korábbi fejlődési szakaszokban nem lehet ezekkel dolgozni, hisz ott még nincsenek szkriptek. Ezen módszerekkel direkt mennek neki a fals, torz szkripteknek, játszmáknak, direkt rávilágítanak, hogy ezek a szkriptek nem igazak, egyszerűen hazugságok, hisz nem passzolnak a konkrét tényekhez. Aron Back, a kognitív terápiák egyik atyja azt találta, hogy a depressziósok téves hiedelmeket, szkripteket használnak, és úgy ismételgetik magukban ezeket, mintha igazak lennének. "Ha x nem szeret, már senki sem fog szeretni" "Ha nem kapom meg ezt a munkát, sose kapok már munkát". Ezeknek lehetnek mélyebb gyökereik is, korábbi fejlődési stádiumokban kialakult zavarok, fixációk, ekkor feltáró terápiát is vezethet a terapeuta. Az ilyen kognitív terápiákban a személyt arra kérik, hogy figyelje meg a gondolatait, mítoszait, majd szembesítse őket a valósággal - tesztelje le, hogy valóban úgy vannak-e az életében. Lehet, hogy ha például nem kapja meg az adott állást, akkor még sincs vége az életének, nem hal meg. A terapeuta abban segít, hogy a kliens észrevegye magában ezeket a hamis értelmezéseket és helyettesítse azokat a valóságnak megfelelőekkel. Az alapszemlélet: "Gondolkozz másképpen, és akkor másképp fogod magad érezni!" Ha a terapeuta erős érzelmek felbukkanását látja, amelyekkel nem tud mit kezdeni a személy, akkor átvált a terápia feltáró fázisba, melyben felhozzák azokat az érzelmeket, amelyeket a kliens elnyom, nem akar észrevenni. Egy tipikus terápia általában e két szinttel dolgozik - először a fals szkripteket ismerik meg, majd a mögöttes elnyomott érzelmeket hozza a felszínre. Az első tudatfejlődési szint patológiái mindezzel szemben olyan súlyosak, hogy orvosi pszihiáterek kezelik, akik gyógyszereket írnak fel. A kettes szinten struktúraépítő munkát végeznek. Ennek úttörői pl. Kenberg, Kohut, Masterson.

5. Világcentrikus, érett ego. A mi kultúránkban 11-15 éves kor körül jelenik meg a formális műveletek képessége. A konkrét műveletek szintjén a körülöttünk lévő konkrét tárgyakkal tudtunk műveleteket végezni, a formális műveletek szintjén viszont már a gondolatokkal is meg tudjuk mindezt tenni. Míg előtte az egyén nem tudja előre elgondolni amit tenni fog, itt már a helyzeteket, eseményeket, problémákat lemodellezi a fejében, csűri-csavarja a gondolatokat. Logikai műveleteket végez, lehetséges esetekben gondolkodik - pl. "ha p akkor q". Ezen a szinten nemcsak a világról gondolkozunk már, hanem a gondolatokról is. A formális műveletek gondolkodási állapotában akkor teszünk meg egy konkrét tevékenységet, ha azt előtte jól átgondoltuk (persze lehet, hogy habár már képesek lennénk rá lustaságból mégsem gondoljuk át - ford.). A serdülőkor nemcsak a szexuális érés miatt zaklatott, hanem az elmében felbukkanó újabb és újabb lehetőségek miatt - amelyek eddig nem voltak jelen. Lehetséges szerepek, irányok, világok jutnak eszébe és végig gondolja, milyen lenne, ha azokba fogna, mit csinálna, mi lenne a következménye. Ekkor válunk éretté az introspekcióra, először tárul fel az elme a tudat szeme előtt, kialakul a pszichológia tér új, izgalmas területek. Belső képeket látunk, halljuk a gondolatainkat, tudjuk és tapasztaljuk mindezeket. Tudjuk, hogy ez nem valami külső mitikus istentől származik, de nem is egy elfogadott tekintélyszemélytől, hanem valamilyen furcsa, megfoghatatlan és csodálatos módon mindez önmagunkból jön. Tudunk gondolkodni a gondolatokról, így képessé válunk megítélni azokat a szerepeket és szabályokat, amelyeket az előző szakaszban reflexesen "benyeltünk". A morális nézetünk megváltozik és az előző konvencionálisról posztkonvencionálisra vált. Kritizálni kezdjük a saját társadalmunk konvencióit, hisz már mi magunk vagyunk képesek meghatározni a normákat. Többé nem azonosulunk ezekkel, hanem kritikus távolságból szemléljük, meghaladva és integrálva azokat. Már mint eszközökkel tudunk velük dolgozni. Ebben a folyamatban is láthatjuk a holonok egy adott szakaszra jellemző három fejlődési stádiumát. Először fúzionálunk a konvencionális szabályokkal és szerepekkel, majd differenciálódunk és meghaladjuk őket, szabaddá válunk tőlük. Végül integráljuk őket magunkba - a szociocentrikus szintről a világcentrikus szintre lépünk. Ekkor ismét decentrálódunk, csökken a nárcizmus és egocentrizmus. Tudni akarjuk mi a jó, az igaz, a fair mindenki számára - nemcsak a barátaink, rokonaink, országunk, stb. számára. Elkezdjük globális szempontból nézni a világot, amivel már egészen közel kerülünk a valódi, tiszta transzperszonalitásra való kinyíláshoz.
Ekkor már látjuk, hogy a csoportunk, vallásunk, ideológiánk nem az egyetlen az univerzumban. Ez egy nehéz átalakulás és eléggé ritka, hogy valaki megvalósítsa[9], hisz minél nagyobb a mélység, annál kisebb a kiterjedés.  Az egész van igazán univerzális, globális, világcentrikus szemléletünk az egész tudat fejlődésének és evolúciójának a történelmében. Milyen hosszú és rázós út vezetett el idáig! A Szellem az evolúció során először néz át a szemeinken, a világ először szabadult meg az "én" és az "enyém" képzeteitől és megszületik a törődés, együttérzés és a meggyőződésből származó hit. A Szellem a saját intrinzik értékében bontakozik ki és csak azoknak a hangján keresztül szól, akiknek bátorságuk van a világcentrikus térbe lépni, és nem adják ennél lejjebb.


Diverzitás és multikulturalizmus

A posztkonvencionális erkölcsöt a diverzitás és multikulturalizmus jellemzi. Míg a konvencionális erkölcs szociocentrikus, a posztkonvencionális világcentrikus, mely az univerzális egyenlőség szellemén alapul. Az ötödik szint ritka és elit, melyet nehéz megvalósítani. A probléma, hogy ha más emberekhez univerzálisan állunk hozzá, nem értik meg ezt, hiszen még nem ismerik ezt a tudatállapotot. Továbbra is egocentrikus szemszögből látják a világot. Felmérések szerint az amerikai lakosság csupán 4%-a esik ebbe a magasan fejlett állapotba.
A világcentrikus látásmód nem egyenlő az elterjedtebb, multikulturális (a kulturális sokszínűség egyenlőségét hirdető) szemléletmóddal. Sokan vallják elméleti szinten, hogy mindannyian egyenlők vagyunk, függetlenül a kulturális származásunktól. Habár nem tették meg azt a tudatfejlődési lépést, ami ezt a látásmódot eredményezné, mégis ezt hangoztatják és úgy viselkednek, mintha már ott lennének. Azt vallják, hogy minden embert és kulturális mozgalmat egyenlőnek kell tekintenünk és egyik nézőpontot sem nevezhetjük a jobbnak a másiknál. Habár így vélekednek, mégsem tudják megmagyarázni, miért kívánják a nácik és a Ku Klux Kán eltűnését. Ha tényleg annyira multikulturálisak vagyunk, akkor hogyan tudjuk elfogadni a nácikat? Nem mindenki egyforma? A válasz: nem igaz, hogy minden nézőpont egyforma és egyenlő. A világcentrikus nézőpont jobb, mint az etnocentrikus. Az etnocentrikus nézet viszont jobb, mint az egocentrikus. Egyszerűen azért, mert ezek egymást követő, holarchiát alkotó fejlődési szakaszok. A náci és a Ku Kux Klán olyan etnocentrikus mozgalmak, amelyek meghatározott mitológiára, a faji felsőbbrendűség mitológiájára épül  és a világcentrikus nézőpontból ők alsóbbrendűek. A multikulturalista azonban nem engedheti meg magának azt az értékítéletet, hogy valakit alsóbb-, vagy felsőbbrendűnek mondjon ki.  A multikulturalista nem engedheti meg magának az alsóbb-felsőbbrendű rangsorolást. Zavarodottan tagad minden morális nézetbeli megkülönböztetést, úgy véli minden nézőpont egyenlő, nem megengedett a megítélés. Aki nem ért vele egyet azzal viszont intoleráns. Úgy gondolja, neki nemes az álláspontja, amit mindenkire megpróbál ráerőltetni, hiszen mindenki egyenlő. A tolerancia nevében kemény intoleranciát mutat, az együttérzés nevében pedig cenzúrát használ. Ez kapcsolódik ennek a szakasznak a patológiájához.
Ha egyszer kiszakadunk a kultúránkból, felülemelkedünk azon, és eltávolodunk a szocio- és etnocentrikus ítéletektől, akkor kik vagyunk mi? A régi kényelmes szerepek és szabályok nélkül kik vagyunk? Hogyan határozzuk meg a saját identitásunkat? Mit akarunk az élettől? Mik akarunk lenni? Erickson ezt identitáskrízisnek hívja. A multikulturalisták kemény identitáskrízisben vannak. A hivatalos álláspontjuk az, hogy az elitizmus minden megnyilvánulása rossz, de az aktuális énjük az egy elit szerepet vett fel. Így kénytelenek hazudni maguknak az aktuális énjükkel kapcsolatban. El kell rejteniük önmaguk elől, be kell csapniuk magukat. Arra az álláspontra helyezkednek, hogy senkit nem szabad megítélni, minden morális álláspont egyenlő, kivéve persze a sajátjukat, mely felsőbbrendű, egy olyan világban, ahol semmi felsőbbrendűnek nincs helye. Ez identitáskrízist okoz. Ez tipikus 5. szintű patológia, a serdülő elme problémája. Ez a modernitás problémája. Azt állítja, hogy felülkerekedik mindezen, mégis ennek a csapdájában van, ezért állandó önbecsapásra kényszeríti magát. Ez Orwell “gondolat rendőrsége”. Úgy tűnik, hogy az amerikai egyetemeken ez nagyon elterjedt. Ez Amerika újra eltörzsiesedéséhez vezet, ugyanis ez ösztönöz minden ego- és etnocentrikus társaságot, minden nárcisztikus elvet és politikát, azt mondván, hogy mindennek létjogosultsága van. Amerika a saját identitáskrízisével küzd.
Ezen a szinten a terápia az introspekciót, az önmagunkba tekintést, önismeretet használja. A terapeuta ilyenkor filozófiai dialógust folytathat a klienssel, aminek nem is a tartalma a lényeg, hanem a kliens formális-reflexív elmeműködésének és az eköré épült szelférzetének a betréningezése.


6. Vízio-logika. Végül következzék az utolsó olyan szakasz, amelyet az ortodox pszichológia is ismer. A hagyományos kutatók és elméletalkotók ennek a szakasznak a felismeréséig jutottak, mint legmagasabb tudatállapot. Itt az alapvető struktúra a vizionális gondolkodás, viziologika, vagy hálózatlogika (network logika). Ez egy szintetizáló, integráló tudatosság. A formális műveletek szintje is szintetizál és integrál, de ez megmarad a vagy-vagy, egyik vagy másik, ez vagy az, arisztotelészi logikája mellett, tehát dichotomizáló logikát használ. A viziologika nem ilyen kiszorításos, hanem interakciós gondolkodást használ, minden elem egyenlő módon jön számításba, egymással interakcióban van. A jobbkezes megközelítésben általában ilyenek a rendszerelméletek. Ha nem külső dolgokról van szó, hanem belsőkről, akkor egy integrált személyiséget találunk. Amikor az én gravitációs központja a viziologikával azonosul, akkor egy nagyon magasan integrált személyiség jelenik meg, egy olyan én, amely globálisan szemléli a dolgokat, és nem csak szónokol erről.
Erre a szintre Wilber a “Kentaur” szót használja. Ez a test és elme egységbe lépését fejezi ki. A núszféra és a bioszféra egyenlően van jelen, összekapcsolódik egy relatív, autonóm énben. Ez nem azt jelenti, hogy izolált, egocentrikus, elkülönült énről van szó. A hálózataiban integrált énről van itt szó, a felelősség és szolgálat hálózatába integrált énről.
Több kutató is foglalkozott ezzel a szakasszal (Erikson, Maslow, Selmann, Lövinger, Broughton)
Az integrált én a testet és tudatot egyaránt tudatosan tapasztalja. Kialakul a megfigyelő én, ami elkezdi túlhaladni az elmét és a testet, és ezért mint tárgyakat tudja szemlélni őket, ezekre állandóan tudatos tud lenni, mint megfigyelhető tapasztalatokra. Nemcsak az elme néz kifelé a világra, maga a megfigyelő én az, ami kitekint a világra és az elmére, amely eddig a világot tekintette. Ez egy nagyon erőteljes transzcendencia, amely fokozódik a magasabb fázisokban.
A megfigyelő látja a test és az elme impulzusait, érzéseit, és emiatt képes integrálni ezeket. Mint minden szinten, itt is a hármas folyamat látható: a kezdeti fúzió, a differenciálás és az integráció. Az 5. szinten azonosulunk a formális elmével. Ezután a megfigyelő elkezd differenciálódni az elméről, és mint megfigyelhető tárgyat látja azt. Már nem azonosul vele, hanem képes integrálni az elmét más, a tudatban megjelenő komponensekkel is, valamint a testtel és annak impulzusaival. Így kialakul a kentauri állapot, ahol az elmét és a testet integrált egységként tapasztalhatjuk.
Ezt úgy is hívhatjuk, hogy egzisztenciális szint. Ezen a szinten teljesen egyedül vagyunk. Nincs többé vakhitünk a társadalom hagyományos szerepeiben, szabályaiban. Nem vagyunk etno- vagy szociocentrikusok. Inkább világcentrikus térben élünk. Minden szint, ami túl van a formális műveletek szintjén, globális nézetet eredményez. A magasabb és mélyebb állapotok abban különböznek, hogy egyre jobban feltárják ezt a perspektívát, amiből egyre több belátás, és egyre több szabadság származik.
Ezen a szinten szintén megjelenik a buktató, ugyanis a szabadság perspektíva nélküliséget eredményez. Minden nézőpont egyformán érvényes, nincsen elsőbbség, vagy dichotómia, vagylagosság, minden lehetséges, nincsen kiemelt perspektíva. Minden egyszerre lehetséges, és ez nagyon dezorientáló hatású, amiben el lehet veszni. Minden perspektíva relatív és egymástól függővé válik, nincsen abszolút alap, nincsen stabil hely, ahol meg lehetne pihenni és azt mondani, hogy megérkeztünk.
Az a tény, hogy minden perspektíva relatív, nem jelenti azt, hogy nincsen előny. Ez nem jelenti azt, hogy valaki nem lehet előbbre egy másik embernél. Minél nagyobb mélysége van egy tudatállapotnak, annál magasabb szintű, mint a többi. Ha csak a relativitásra fókuszálunk, akkor jön a perspektíva-nélküliség őrülete, amely során megbénul az akaratunk és ítélőképességünk. Azt éljük át, hogy minden relatív, nincs jobb és rosszabb, nincs értelme a megkülönböztetésnek. Mit csináljunk, merre lépjünk? Nincs hová lépni, nincs mit csinálni. Nem vesszük észre, hogy ez az állapot jobb, mint más alternatívák, a hagyományos ellentétekben való gondolkodás. Ez a buddhista tanításokban a dolgok kölcsönös egymástól függőségének, tehát a karma látásának a szintje. Ott azt tanítják, hogy el kell jutni arra a szintre, ahol látjuk, hogy minden összefügg egymással kölcsönösen, nincs semmi állandó, minden relatív.
Ez az aperspektivikus tere a viziologikának azt jelenti, hogy a Szellem végtelen, csodálatos perspektívákon át szemléli a világot. Ez egy további decentrálás, további transzcendentálás, az evolúció következő spirálja az ego átalakulásának folyamatában.


A transzperszonalitás határához érve


Ezen a szinten a legfőbb jellegzetesség, hogy az én már nem “veszi be” a hagyományos és elvakult vigaszokat. Az én nem képes többé a trivialitásokkal lenyugtatni magát. Pont ez az elsődleges feladata a 6. szakasznak, hogy sokkal autentikusabb én fejlődjön ki. A behatárolt, véges én a halálához érkezik, a mágia nem menti meg, a mitikus istenek, a tudomány nem segít. Ezzel a ténnyel való éles szembesülés eredményezi magát az autentikussá válást. A saját halandóságunkkal, végességünkkel való szembesülés az, ami autentikussá, hitelesen itt és most élővé tesz[10]. Az egzisztencialisták gyönyörűen elemezték az autentikus én jellemzőit, létezésmódját, nézőpontját a világban. Valamint azokat a tévhiteket is, melyek meghamisítják, szabotálják ezt az autentikusságot. Egyik ilyen, hogy hazudunk a saját halandóságunkat illetően, és halhatatlannak vélt szimbólumokat gyártunk. Hiú, naiv, csalóka kísérleteket teszünk, hogy az időt legyőzzük, és örökkévalóan létezzünk valamilyen mitikus mennyországban, vagy valamilyen racionális projectben, vagy művészeti alkotásban, a hírnevünkben, az utódainkban. Ezekkel csak erősítjük a képtelenségünket a halállal való szembesülésre.
Inkább a külső erők passzív áldozatainak tekintjük magunkat. Hazudunk magunknak a jelen pillanat gazdagságáról, azáltal, hogy a múltba képzeljük magunkat, és ettől bűntudatunk van, vagy a jövőbe, és ettől idegesek vagyunk. Hazudunk a felelősségünket illetően, a csordaszellembe menekülünk, és elveszünk a másikban. Mindezt azért, hogy a puszta létezésünk sokkoló valóságától, tényétől elbújhassunk. Az autentikusság nem csak önmagáért fontos, hanem azért is, mert ez a bejárat a transzperszonális szintekre, melyeket nem korlátoznak mítoszok, mágikus elvárások, ego, vagy etnocentrikus túlfűtöttségek.
Az egzisztencialista írók írásaiban kíméletlenséget, zord hangvitelt találhatunk. Pontosan azért mert ez az egzisztenciális félelem, szorongás területe, a kényelemtől, a vigasztól, az áltámaszoktól való mentesség. Az elkeseredésnek az az oka, hogy legtöbben nem ismerik az innen továbbvezető utat. Ha egy egzisztencialistának azt állítjuk, hogy vannak olyan tudatszintek, melyek túlmennek az egzisztenciális félelmen, akkor azt látják, hogy próbáljuk leplezni önmagunk előtt a halálfélelmünket, az énünk túlélését biztosító tevékenységeinket, a függő viszonyainkat, tévedéseinket, és a fejünkre olvassák, hogy nem vagyunk autentikusak. Ha mosolygunk, máris nem vagyunk autentikusak, mert máris megtörtük a szürke örömtelenség szent körét.

A 6. szinten is a fúzió az első lépés, eggyéválás az egzisztenciális, autentikus állapottal. Így ez válik minden realitásunk referenciapontjává. Ez a középpontunk, amihez képest nézünk minden jelenséget. Minél több dühöt, szorongást, félelmet tudunk kimutatni, a létezésünk értelmetlensége iránt, annál autentikusabbak vagyunk. Nem szabad mosolyognunk, mert az az inautentikusságunkat mutatja. A fő probléma ezen a szinten, hogy már nem vagyunk a perszonális szinten, de még a transzperszonálison sem. A perszonális ízetlenné, mélységesen jelentéktelenné, értelmetlenné vált. Meg fogunk halni, minek éljünk akkor így? Ennek a szintnek a patológiájánál általános az érték, a jelentés hiánya, minden értéktelen, kiüresedett. Erre való az egzisztenciális terápia.
Érdekesség, hogy az eddigi kutatások alapján a “Kentaurnak” boldognak kellene lennie. Integrált, autonóm énje van. Mindent kipróbált már, amit a perszonális területek nyújtani tudnak és ez nem elég. Semmilyen élmény, tapasztalat nem ad újat, nem elégit ki. Semmit sem érdemes hajszolni, keresni. Nem azért, mert nem sikerült elérni a dolgokat, hanem azért, mert mindent elért az ember, és továbbra is hiányérzete maradt. A világ pont a legnagyobb dicsőség tetején vált szürkévé, lapossá. Minden, ami korábban izgatottságot okozott, tervek, élmények, vágyak, azok semmivé váltak. Ki fogja meghallani a hívásunkat a sivárság poklában? Miért éljünk? Honnan vegyük a lelkierőt, bátorságot, hogy ellenálljunk a kardoknak és lándzsáknak, melyek naponta sértik fel oldalunkat? Minek próbáljuk meg, a végén úgyis minden semmivé foszlik. Küzdeni, vagy megadni magunkat? Az életcélok eltűnnek. Ez az az ember, aki szemtől szembe áll a létezéssel, és mélységesen elege van belőle. A személyes dolgok értéktelenné váltak számára. Eljutott a transzperszonalitás kapujához. (A buddhisták erre mondják, hogy a meditáció alapja a szamszárától való undor.)

12. fejezet:  A szupertudat területei - 1. Rész


A transzperszonális szakaszokról, a tudatfeletti szintekről (szupertudat) fogunk beszélni. Vajon mi az a megfigyelő én, ami megjelenik a Kentaur szinten, és megfigyeli a testet és a tudatot? Milyen mélységig, hová vezet? A nagy misztikus tradíciók és bölcsek éppen erre adnak választ. Azt mondják, hogy a megfigyelő én egészen az Istenhez megy. Saját tudatosságunk legmélyebb pontján a végtelenséget találjuk. A megfigyelő ént, Énnek is hívják, vagy a Tanúnak. Mindent megfigyel, mindennek a tanúja. Tiszta jelenlét, Tiszta Tudatosság. Ez az áttetsző tanú a direkt sugara az élő Istennek. A végső Én, nem más mint Krisztus, Buddha, maga az üresség. Ez a világ nagy bölcseinek, misztikusainak a megdöbbentő tanúságtétele.  Ez az a hely, ahol az elme megszűnik.  Az Én, a Tanú a kezdetektől fogva jelen volt, mint a tudatosságunk alapja, akármelyik szakaszban is volt a tudatosságunk, csak nem volt tudatos magára. Jelen volt a szimbólumokban, az érzésekben, a gondolatokban, de ahogy zajlik a növekedés, a transzcendencia, úgy válik egyre érzékelhetőbbé. Bármely holonnak a mélyén ez van. Ahogy a mélység növekszik, a tudatosság egyre erősebben, észrevehetőbben süt át. Ebben semmi okkult nincsen, hiszen láttuk, hogy minden szinten az én identifikálódik, az adott szinten megjelenő új jelenséggel, majd attól elválik és végül integrálja önmagába. Ugyanígy volt a legutolsó szakaszban a Kentaurnál a gondolatokkal, belső képekkel, érzelmekkel. Ezektől elválik az én. Magától az elmétől válik el. Itt kezdődnek a misztikus, befelé tekintő, kontemplatív, meditatív hagyományok, a jóga módszerek. Ott kezdődik az egész, ahol az elme kiszáll. Mikor az én túljut az elmén, transzracionálissá, transzperszonálissá, transzmentálissá válik, akkor kezdődnek az újfajta megélések, utak. Ezek a meditációs tradíciók azon alapulnak, hogy megvizsgáljuk és megtapasztaljuk magunk a tudatosság mélyebb rétegeit.  A fő cél: végig követni a tudatosságot egészen a forrásáig. Megfigyeljük, átéljük, ami ott van, nemcsak elgondolkodunk róla.
Amikor túllépünk a saját egónkon, a saját énünkön, akkor felfedezzük az énünk igazi természetét, ami nem más, mint a Szellem, az üresség maga. Ez az, amiben az egész manifesztálódó kozmosz, a jelenségek világa megjelenik. Minden jelenség közös alapját fedezzük fel magunkban. Olyan felső identitást találunk a tudatunk mélyén, ami azonos az egész megnyilvánult világgal, közös alapja annak, amit egykor különálló énként és külső jelenségekként tapasztaltunk. A közös, egységes, elválaszthatatlan, végtelen alapot találjuk meg. Az elkülönült én képzete végleg szertefoszlik. Így halad az evolúció útja az anyagon át a testig, a testtől az elméig, az elmétől a Szellemig. Az evolúció a fizikai világon át halad az élőlények megjelenéséig, majd az érzelmek és racionális tudaton át a végső Szellemig. Ezeken a fokozatokon át az Én a sekély és szűk dimenziókon át az egyre mélyebb, tágasabb dimenziókig halad, egyre szélesebbé, tágasabbá válik, míg eléri mindennek a végső alapját. A transzperszonális fejlődési szakaszok nem mások, mint a megfigyelő én szintjei, amelyeken át követi önmagát a végső felismerésig, a Tiszta Ürességig. Ez az egész evolúciós folyamat alapja és célja, minden emberi történésnek, érzésnek, életeseménynek, fejlődésnek ez a célja.


A transzperszonális szakaszok

Mindig is kevesen voltak az emberiség történelmében azok a férfiak és nők, akik a fejlődésnek ebbe a szakaszába emelkedtek, akik kiléptek a szokásos életmódból, rendszerből, túl léptek az átlagoson, a normálison, és elindultak a tudatosság új, magasabb szféráiba. Ezen az úton mindig csatlakoztak egymáshoz a hasonló szinteken járó, hasonló gyakorlatokat végző emberek. Az ilyen közösségek gyakorlatokat, szabályokat, paradigmákat dolgoztak ki, melyek segítették a tudat fókuszálását a mélyebb területekre, és a magasabb világterek feltárását a gyakorló számára. Az úton előrehaladt személyek ezeket leírták és tanították a tanítványaiknak, utódaiknak, útjelzőket hagytak, melyek segítségével más is beléphetett a magasabb tudati birodalmakba. Ránk maradtak ezeknek a belső utazásoknak a térképei, azzal a központi kikötéssel, hogy csupán ezeknek a térképeknek a megtanulása, memorizálása nem segít semmit. Végig kell járni az utat. Csak elolvasni a könyvekben leirt spirituális tanításokat, meghallgatni előadásokat, elmenni nagy mesterekhez, csupán annyi, mint a térképet nézegetni. A meditációs, kontemplatív gyakorlatok melyek elvisznek a célhoz.
Mit csinálunk mi a XX. század végén? Vesszük ezeket a különféle ösvényeket, térképeket, összehasonlítjuk őket, keleti, nyugati, ősi és modern tradíciókat, megnézzük mik a különbségek, és járjuk őket. A jobbkezes megközelítés, az akadémikus okoskodás, vitatkozás meg sem érinti a lényeget. Bizonyos ösvények teljesebbek mint mások, egyesek egy-egy szintre specializálódnak, mások kihagynak bizonyos szinteket, mások egy-egy szintet sok alszintre osztanak. Ebben a gyakorlati alapokon nyugvó kultúrközi összehasonlításban megpróbálunk egy Master Template-t gyártani, ami nem más, mint a tudat magasabb szintjeinek széleskörű, összetett térképe. Ezek megmutatják, hogy milyen magasabb szintek vannak bennünk, milyen belső potenciálok, alapvető struktúrák vannak, melyek arra várnak, hogy felfedezzük őket a belső növekedésünk során.
Nagyon sok kutatást végeztek a transzperszonális pszichológusok e téren, egyrészt a saját tapasztalataik és más úton járók és a különféle írások összehasonlítása alapján. Mára elég nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy legalább négy nagy állomása van a transzperszonális fejlődésnek. Ezeket Wilber felosztása szerint:

Pszichikus – szubtilis – oksági – nonduális (ez utóbbi maga a tér, amire írok most)

Ezek alapvető struktúrák, mindegyikből másképp néz ki a világ, mindegyiknek megvan a maga világlátása. Ezek a következők:

Természeti miszticizmus – istenség miszticizmus – formátlan miszticizmus – nonduál miszticizmus

Minden szint jól elkülöníthető egymástól, meglehetősen specifikus, rá jellemző világnézetet tartalmaz, eltérő világfelfogás móddal, eltérő énérzettel, más morális hozzáállással, más szükségletekkel. Sose feledjük, hogy nem a szinteken, a létrán van a történés lényege, hanem a lényeg maga a mászó, az énrendszer.
Ezekre a magasabb szintekre való betekintés, - amikor még alacsonyabb szinten járunk a fejlődésünkben, és alacsonyabban van a súlypontunk - nagy élmény lehet. Utána visszaesünk az aktuális énszintünkre, és onnan haladunk tovább, vagy a csúcsélmények annyira megzavarhatják a jelenlegi énünket, olyan sokkhatásuk lehet, hogy regresszálhatunk korábbi szintekre, ahol még elintézetlen ügyeink vannak. Ez akkor jön elő, amikor visszajövünk az élményből, és az egónkkal elkezdjük értelmezni azt. Ilyenkor előbukkannak a még lerendezetlen dolgok bennünk.
A transzperszonális szinteken a fejlődés nem mereven lineáris. Az előrelépés akkor történik, ha az énközpontunk azonosul a magasabb struktúrákkal, az énem gravitációs központja felkerül, új otthont épít, mely köré a percepcióját, morális hozzáállását, motivációit elrendezi és megnyilvánítja. Minden tradíció leírja ezeket a szinteket és azok jellegzetességeit, azt hogy hogyan lehet odajutni, hogyan lehet visszaesni, mik a veszélyek. Ezeket megtapasztalhatjuk egy csúcsélmény során, előreugorhatunk, de ha az egész struktúránkat nem visszük fel, - ehhez idő kell, hogy azokat megemésszük, integráljuk, megszilárdítsuk. H ez nem így történik akkor “elszállhatunk”, nincsen alapja az élményeinknek, elszakadunk a saját gyökereinktől.


7. szint -  a pszichikus szint. Ennek a szintnek a lényege, hogy állandó éberség és tudatosság van jelen, amely függetlenné válik az individuális egótól, vagy a Kentaurtól. Bár parapszichológiai jelenségek jelennek meg az egyén életében, nem ez, ami meghatározza ezt a szintet, hanem az állandó éber tudatosság jelenléte. Ezen a szinten megélhetjük, hogy időnként feloldódik az elkülönült énérzetünk, és a durvább, a szenzomotoros világgal eggyé válunk. Ez a természeti miszticizmus élménye. Például ülünk egy hegytetőn, relaxálunk, pihenünk, és egyszer csak “vumm”, nincs többé szemlélő és hegy, hanem az egész eggyé válik, a szemlélő a heggyé válik. Ott a hegy, és úgy érezzük, hogy mi magunk vagyunk a hegy, bennünk van a hegy. Közelebb van a hegy, mint a saját bőrünk. A tárgy és a szemlélő között megszűnik az elkülönültség. A tárgy itt a külvilágot jelenti, a természetet. Megszűnik a kívül és belül különbsége. Ez mégsem pszichotikus adualizmus, mert ebben az állapotban pontosan meg tudjuk mondani, hogy hol van a testünk és a környezetünk határai. Ilyenkor természeti misztikussá válunk, a magasabb Énünk, a felsőbb Lélek, vagy Világlélek, vagy az ökonoetikus én nyilvánul meg bennünk. Ez a váltás az egyéniből az egységbe nagyon hirtelennek tűnik. Ne feledjük, hogy e pont  előtt egy hosszú folyamaton mentünk végig, ahol már egy csomó elkülönülést tettünk meg a testünktől. A materiális szinttől, ami az első szinten volt, már a második szinten a biológiai, érzelmi szinten vagyunk, a harmadik szintnél a mentális dimenzióban, a negyedik szinten szociocentrikus dimenzióban, itt már meghaladjuk a pusztán individuális létünket, már nem test vagyunk, hanem szerepek (apák, anyák vagyunk, szakmánk van, céljaink, értékeink vannak). Már kulturális identitásunk van, bár nem tudjuk elképzelni, hogy kultúra nélkül hol lennénk, mik lennénk, hogy élnénk. Az ötödik szinten mindezen a kulturális, konvencionális kereteken túljutunk, és a világközpontú identitást alakítjuk ki. Globális identitásunk lesz. Ezt onnan ismerjük fel, hogy fáj etnocentrikusnak lenni, zavarba ejtenek az etnocentrikus beszédek. Innen már csak kis lépés a váltás, amikor az énünket nemcsak minden élő emberrel érezzük egységnek, hanem minden élőlénnyel. Az antropocentrikus előítéleteink is lassan eltűnnek, és kiterjedünk minden élőlényre. Ekkor éljük meg a Világlelket. Ahogy a molekulák egy reggel arra ébrednek, hogy az atomok bennük léteznek, a sejtek arra ébrednek, hogy a molekulák bennük léteznek, mi is egyik reggel arra ébredünk, hogy a természet a mi részünk, bennünk létezik, nem pedig mi vagyunk a természet részei. Úgy kezdjük kezelni a természetet, ahogy mondjuk egy hétköznapi ember bánik a saját tüdejével. Óriási óvatossággal, odafigyeléssel, gyengédséggel. Ez nem ideológiákból fakad, nem hangoztatjuk, hogy mi mennyire természetvédők vagyunk, nem is tudunk másmilyenek lenni, másképp látni. Ez spontán, szívből jövő  környezeti etikát teremt meg benned. Ez furcsának, távolinak tűnik, amíg meg nem tapasztaljuk mi magunk. Nem egyetlen lépést teszünk a testünktől, a Világlélekig, hanem egy hétlépcsős folyamaton megyünk végig. 

A pszichikus szint rendellenességei a következők (ezt a részt a The eye of spirit c. könyvéből vágtam ide - ford):
1.      A spirituális élmények és/vagy energiák váratlan és erőteljes betörése a tudatba olyanoknál, akik nem foglalkoztak még spirituális gyakorlatokkal. Például a Kundalini energia berobbanása, amit Wilber "pszichológiai dinamit"-nak nevez. Ez enyhébb esetben zavaró, erősebb esetben pusztító is lehet. A megfelelő terápia: az egyén egy terapeuta mellett "átvészeli a vihart" (konvencionális pszichiáter borderline, vagy pszichotikus rohamnak vélheti és begyógyszerezheti, amivel befagyasztja a folyamatot), vagy tudatosan belefoghat egy gyakorlati spirituális út követésébe. Ha energiaproblémáról van szó, kifejezetten a jóga ajánlatos egy tapasztalt mester vezetésével, aki jó, ha a terapeutával együtt tud működni.
2.      Létezik olyan zavara is, amikor alacsonyabb szintű patológiákba törnek be pl. chanelling élmények (csatornázás, médiumitás). Általában ezek mögött neurotikus, borderline, vagy pszichotikus  személyiségzavar áll. Ekkor a jungi terápia ajánlott, a kontemplatív gyakorlatok (akár jógi, szent, vagy bölcs gyakorlatai ezek) kontraindikáltak. A megfelelő struktúraépítés után lehet belefogni a kontemplatív ösvények lágyabb formáiba.
3.      Az ösvényre lépő kezdő gyakorlót gyötörhetik különféle dolgok, többek között a következők.
·         Az ego felfújja magát a megélt magasabb betekintések és tapasztalatok által és egyensúlyvesztetté válik. Általában ez azért van, mert a megélt élmények korábbi nárcisztikus, borderline, vagy pszichotikus maradványokat aktiválnak újra. A terápia ilyen esetben a magasabb élmények és a nárcisztikus elemek gondos elkülönítése lehet. A meditációt abba kell hagyni, és ha kell, struktúraépítésbe kell fogni.
·         A spirituális gyakorlatokat helytelenül végzi és kiegyensúlyozatlanná válik. Ez főleg a tisztító gyakorlatokat használó ösvényekre vonatkozik - pl. Kriya és Charya jóga, mantajána. Ez igen gyakori és jelzi, hogy mennyire nagyon fontos egy képzett meditációs mester vezetését követni. Ilyen esetben a terápia a meditációs mesterrel való konzultáció lehet.
4.      Gyakori a "lélek sötét éjszakája" is, amikor egy magas élmény - pl. Isten-élmény - elmúltával az illető szembesül életének sötétségével az élményéhez képest, ami miatt letört, kihűlt és depressziós lesz. Javallott terápia: olvassa el az illető mások beszámolóit arról, hogy ők hogyan vészelték át ezt az időszakot.
5.      Van, akinél az életcélok meghasadnak, ennek a tipikus kérdése: "Maradjak a világban, közéletben, vagy vonuljak vissza meditálni?". Szakadékot érez az alsó és felső szükségletei között, összekeveri a világi dolgok meghaladását a világi dolgok elnyomásával.  Wilber szerint fontos, hogy a spirituális gyakorlatokat a mindennapi élettel összhangban végezzük, különösen a mi kultúránkban és különösen a mostani korban. Terápia tehát a mindennapokba való integrálás lehet, vagy más ösvény keresése, ami nem okoz szakadékot.
6.      Pseudo-dukkha (ál-szenvedés) állapota. Az illető egyes ösvényeken - főleg vipassana gyakorlatok hatására - túlzottan átlátja a létezés szenvedésteli természetét, jobban, mint azt a tréning megkívánná, így az élet savanyúvá válik a számára és csak szenvedésnek éli azt meg. Ekkor abba kell hagyni a vipassána meditációt. A terápia lehet a meditációs mesterrel való konzultáció, de olykor ez a legrosszabb, amit tehetünk. A meditációs mestereknek általában nincs pszichodinamikai ismeretük, nem ismerik fel a személyiségzavart és a gyakorlatok fokozására késztetik a gyakorlót, ami a legrosszabb lehet pl. lappangó patológia esetében. Ilyenkor pár hónapra érdemes abbahagyni a gyakorlást.
7.      A párna helytelen használata és félreirányítása révén - főleg rádzsa jóga, sziddha jóga, jóga tantra és Anu jóga gyakorlatoknál - nagyon erős pszichoszomatikus zavarok lépnek fel, úgymint kontrollálhatatlan izomrángás, légzészavarok, erőszakos fejfájás. Ezek helytelenül végzett vizualizácós és koncentrációs gyakorlatok következményei. A mesterrel való konzultáció és szakszerű akupunktúra segíthet.
8.      "Jóga betegség" - a pszichikus energiák túlzottan megterhelik a fizikai-érzelmi testet és ez szívproblémákhoz, allergiákhoz, bélbajokhoz, és rákhoz vezetnek. Ramana Maharshi és Suzuki Roshi is valószínű szenvedtek ebben. A terápia ugyanaz, mint a megelőzés: a fizikai és érzelmi test fitten tartása - tornagyakorlatok, laktovegetáriánus diéta, koffein, nikotin, cukor és szociális drogok kerülése.

Mély ökológia és ökofeminizmus

Az imént vázolt látásmódra épül a mélyökológia. A mélyökológistákkal az a probléma, hogy sokan megtapasztalják közülük a Világlelket, aztán utána az egészet megpróbálják leredukálni a jobb alsó kvadránsba. Megalkotják a jobbkezes, empirikus holizmust. Funkcionális illeszkedést tulajdonítanak mindenkinek, azt mondják mindannyian egy-egy szál vagyunk a nagy, egységes hálóban. Ez teljesen leszűkíti a belső dimenziókat. Az elméletalkotók a Kozmoszt a szociális rendszer monológikus térképévé redukálják, amit általában Gaiának neveznek. Ez olyan lapos nézetű térkép, mely figyelmen kívül hagy 6-7 belső transzformációs szintet, melyek őket is eljuttatták oda, hogy meglássák a Világlelket magukban. Az a kijelentés, hogy mindannyian egy-egy szála vagyunk az egységes nagy hálónak, nem így van. A Világlélek tapasztalásában nincs is háló, nem egy fonál vagy, hanem maga az egész háló. Pont ez a lényege, hogy kiszabadulunk a “szál vagyok valamiben” szemléletből.  Ellenkező esetben úgy kezdhetünk gondolkozni, hogy a világ megváltoztatásához egyszerűen elég az, hogy mindenki egyetértsen a mi monológikus térképünkkel, elfelejtve a térképkésztő 6-7 nagyobb belső átalakulását. Azt hihetjük, hogyha egyetértenek az elméleteinkkel, akkor megváltozik a világ. Az embereknek maguknak kell végigmenniük ezeken a belső lépcsőfokokon. Hasonló ez,  mint a multikultúrális nézetek.
Az ökofilozófiák leírásaiban nem találunk semmi jelet a belső fejlődésre, nem fejtik ki, hogy hogyan tudunk az ökoszisztémás látásmódba eljutni. Ezekben a mozgalmakban a tapasztalatok hitelesek, de azok interpretációja nem megfelelelő. Nem csak, hogy nem esik szó a belső fejlődésről, hanem el is terelik róla a figyelmet, szabotálják, és ezzel megnehezítik az emberek átalakulását. Az emberek nem önmagukra, a belső fejlődésükre figyelnek, hanem olvassák a könyveket, egyetértenek, szervezkednek, és nem jutnak előbbre. Ezek a mozgalmak nem viszik előbbre a globális átalakulást, az emberek egyedi tudati fejlődését. Ezek a mozgalmak az átalakulás helyett a tudat fragmentációját, pártra állását támogatják.


Az enneagram és az alapvető váz

Mi az, ami minden pszichikus szinten közös? Az, hogy egyik lábbal a durva, személyes területen vagyunk, a másik lábunkkal pedig a finomabb transzperszonális területen. Ez a durva valóság meghaladásának a kapuja, a közönséges test, elme és kultúra meghaladása. Ezt gyakran meditációs állapotok előzik meg, például sámáni utazások és víziók, a Kundalini energia felébredése, a belső pszichikus anatómia teljes feltárulása, a finom energiacsatornák, csakrák meglátása, spontán spirituális ébredés. Mély múltbeli traumák újbóli átélése, azonosulás valamilyen természeti jelenséggel, állattal, növénnyel, egészen a minden természeti formával való azonosulásig.
Ahogy az én meghaladja a Kentaurt, mélyebb és magasabb dimenziók tűnnek fel, és ezeket látja és tapasztalja. Minden tárgy, ami a szemünk előtt van, az közvetlenül érzékelhető, átélhető ebben az új pszichikus világtérben. Ebben a pszichikus világtérben a tárgyak éppoly valóságosak, mint a szenzomotoros világtérben mondjuk a sziklák, vagy a fogalmak a mentális térben. A pszichikus térben nem kell azon gondolkodni, hogy ezek a dolgok igazak, vagy nem igazak, éppolyan valóságosak, mint más világterekben más tárgyak. Amíg nem ébredtünk rá a pszichikus kognició szintjére, addig nem látjuk ezeket a dolgokat, ahogy a szikla se látja a gondolatokat. Lehet, hogy kellemetlen dolgokat mondunk azokra, akik ezt látják: képzelődnek, hallucinálnak, megszállott stb…
A pszichikus tér is egy világtér, amiben a neki megfelelő jelenségek jelennek meg. Például a mentális térben megjelennek a gondolatok, azalatt nem is tudjuk, hogy vannak gondolatok. Ugyanígy van a gondolatvilágunkon túli dimenziókkal is.

 Felmerülhet a kérdés, hogy a különböző személyiség típusok hogyan illeszkednek bele a tudatfejlődés spektrumába. Legtöbb tipológia különféle karakterleírásokat ad, ami minden szinten megjelenik, kivéve persze a végső határokat. Itt nem a tudat szintjeiről van szó, hanem a típusairól, melyek minden szinten megjelennek. Például van az introvertált-extrovertált felosztás. Lehetünk egyik vagy másik, mondjuk a negyedik szinten. Ez a helyzet például az ennegrammal. Ez a 9 személyiségtípus a tudat minden szintjén létezik.
Ahogy a személyiség elkezd kifejlődni az első három fejlődési szinten, akkor a belső, veleszületett erejének, és a fő védekezési mechanizmusának megfelelően a 9 típusból valamelyiket felveszi. Ezek a típusok körülbelül a hetedik szintig megmaradnak, ahol kezdenek átalakulni a nekik megfelelő, korrelatív bölcsességgé, lényeggé. A tantrikus hagyományból, vagy a szufizmusból is jól ismert, hogyha tiszta tudatossággal lépünk egy alacsonyabb szintre, akkor ez a szint átalakul a neki megfelelő bölcsességgé. Például ha a szenvedélyt megközelítjük a tudatossággal, akkor átalakul együttérzéssé. Ha a haragot közelítjük meg a tudatossággal, akkor átalakul fénnyé, tisztasággá. Magasabb szinten az enneagram típusok is elkezdenek átalakulni, megmutatkozni a nekik megfelelő bölcsességben, lényegben. Az enneagram nem fedi le a szubtilis dimenziókat, csak kicsit, de nagyon erőteljes módszer a jobbkezes megközelítésben. (Don Riso használja a tudatfejlődési szintekkel kapcsolatban). 
Amerikában egyre népszerűbb az enneagram, olyan, mint egy nagy pszichológiai társasjáték. Meg akarod tudni a Szerepedet? Húzz egy számot! Ez elég szerencsétlen megközelítés. Roger Wallsh (ismert transzperszonális pszichológus) kidolgozott egy olyan rendszert, ahol mind a vertikális, mind a horizontális dimenziókat figyelembe veszi. Leírja a pszichikus, szubtilis, non-duális, oksági állapotokat, és vertikálisan egy skálát ad meg, melyen tucatnyi változót, paramétert analizál. Például a kontroll érzetét, energizáltsági érzést, emociális hatásokat, koncentrációs készséget. Így  egy multidimenzionális hálót kap, ami sok tudást sűrít magába a transzperszonális területekről.



8. szint -  a szubtilis. A szubtilis annyit jelent, hogy finomabb, mint a durva (külső, anyagi dolgok, illetve gondolatok, képek, érzelmek). Ebben a szakaszban finomabb tudásnak nyilunk meg. Ezek belső fények, belső hangok, archetipikus formák és minták. Nagyon finom áldás, gyönyör áramlás érzés. A szeretet, együttérzés kiterjedt állapotai ezek, illetve ha más szintre megyünk, patológikus jelenségeket találunk, például találkozunk a  “kozmikus terror, ősgonoszság” érzetével. Ez a finom szakasz sem végig “buli”, minden fejlődési szakasz dialektikus.
Ez a szint az istenség miszticizmus szintje. A saját archetipikus formánk egységbe kerül egy isten vagy istennő lénnyel, “Brahmannal”. Ezt hívják a savikalpa samadhi állapotának.
Ennek a szintnek az első, fúziós szakasza, amikor egységbe lépünk ezekkel az istenségekkel. Ez nem csupán természeti miszticizmus, nemcsak a természeti világgal való egység (amit a buddhisták nirmanakájának hívnak), hanem egy mélyebb egység a finomabb dimenziókkal
(a buddhisták szambogakájának hívják, vagy a “belső gyönyör testnek”, “átalakulás testnek”). Ez meghaladja és magába foglalja a finom és természeti területeket is. A természeti miszticizmus átadja a helyét az istenség miszticizmusnak.
Ezek a szintek teljes formájukban nincsnenek meg az emberben, inkább csak a mélyebb struktúrájuk, mint potenciálok. Amikor ezek a hajlandóságok kibomlanak, az aktuális felszíni struktúrájuk kibomlik mind a négy kvadránsban. Megnyilvánulnak mint szándékbeli, viselkedési, kulturális és szociális minták. A klasszikus esetekben az ember egy intenzív belső fényélményt, finom megvilágosodást tapasztal. Lehet, hogy ez halálközeli élmény is egyben. A keresztények általában Krisztust látnak, vagy egy angyalt, szentet. A buddhisták mint Buddha “gyönyör testét” tapasztalják meg. A jungiánus az én (self) archetipikus élményét élheti át. Minden mélységet valahogy értelmezni kell. Ehhez szükség van háttér anyagokra, elemekre, melyekből maga az interpretáció létrejöhet. Ezt az egyén egyedi kulturális, szociális háttere adja. Ezek mind segítenek jelentést adni az élménynek. Ez elkerülhetetlen. A magasabb állapotokban tapasztalt struktúrát nem úgy kell elképzelni, mint a pszichénkbe beágyazott, apró  “kincsdarabokat”, arra várva, hogy kiássuk őket. A mély struktúrák adottak, de a felszíni struktúrák nem. Maga az élmény tartalmazza az értelmező momentumot, mely nem jöhet létre háttér nélkül. Ne gondoljuk az ellenkezőjét sem, hogy ezek az élmények maga a kultúra termékei, hiszen ezek az élmények a kultúrák keveredésében is megjelennek, sőt sok helyen a kultúra tiltja, vagy tagadja hivatalosan az ilyen élményeket (nálunk ugye máglyahalál, meg diliház várt azokra, akik ilyesmiről beszéltek - ford.). Ettől függetlenül minden korban voltak olyanok, aki átéltek ilyesmiket.
Ha a naplementét nézzük, sokféle értelmezés lehet a fejünkben. Lehet romantikus, racionális, a kultúrádtól függően, de ez nem jelenti azt, hogyha a kultúra eltűnne, akkor a Nap is eltűnne a szemünk elől. A különbség, hogy az alacsonyabb tudatszinteken nem találkozunk a megvilágosodás élménnyel. Nincs rá bizonyíték, jel, nem látható. A hároméves gyerek, bár közöttünk él, nem tudja, hogy léteznek gondolatok, nem is lehetne megértetni vele.

 A megjelenő archetipusok között nemcsak a jungi archetipusokat értem. A jungi archetipus egy alapvető, öröklött belső kép, forma a pszichében. Alapvető primordiális képek ezek, olyan, mindenki által megtapasztalt élményeket képviselnek mint a születés, anya-apa, árnyék, bölcs öregember, lázadó ifjú, animusz és anima. Mondhatjuk azt is, hogy ezek a képek bele vannak “égetve” fajunk kollektív pszichéjébe, és világunk mítoszaiban különösen kifejezésre jutnak. Ezek a képek a mitikus és mágikus szintnek a képei. Amikor például édesanyánkkal találkozunk, akkor nemcsak személyesen vele találkozunk, hanem millió évek édesanyáival való találkozás tapasztalata aktiválódik egyszerre. A “Nagy Anyával” is kapcsolatban vagyunk. A klasszikus jungi analízisben nemcsak a saját tudattalanunkat analizáljuk és értelmezzük, hanem a kollektív archetipikus anyagunkat is. Lehet, hogy például az “Elnyelő Anya” archetipusát aktiváljuk, akiről úgy érezzük, hogy elnyel, elnyom, megfojt minket a gondoskodásával, szeretetével. Lehet, hogy nincs sok köze ennek az élménynek az igazi anyánkhoz, mégis ezt érezzük. Nem az anyánk emléke tart fogva itt, hanem az archetipus, amiben őt aktiváljuk. Az álmokban ez különösen tisztán előjön.
Ha a kollektív archetipikus szinttel akarunk dolgozni, akkor nézzük át a világ nagy mitológiáit, melyek megadják az értelmezéshez a hátteret. Ezek tartalmazzák az emberiség közös, állandóan visszatérő tapasztalatait. Képesek leszünk megkülönböztetni a fojtogató szorításokat a tudatunkban, és sokkal finomabban integrálni az életünkben. 
Arra figyelni kell, hogy a kollektív nem feltétlenül transzperszonális. Legtöbb jungi archetípus nem más, mint egy archaikus kép, mely a mágikus és mitikus szintek struktúráiban helyezkednek el. A 2., 3., 4. Szintről gyakorolnak nyomást a tudatra. Nincs bennük semmi transzracionális, vagy transzperszonális. Önmagukban nem a spiritualitás forrásai, sőt önmagukban inkább csak regressziót okoznak, lefelé húzó súlyok a magasabb szinteken. Ezeken túl kell jutni. Fontos megismerni, megkülönböztetni, integrálni őket.
Tehát a kollektív, nem jelent transzperszonálisat, csak azt jelenti, hogy univerzálisan, mindenhol, kultúrától, időtől függetlenül megtalálható. Ugyanígy léteznek kollektív, racionális struktúrák is (pl. nyelvhasználat, érzékelés, belső impulzusok, érzések).
Vannak jungiánus könyvek, melyek istenség archetípusokról írnak, de ezek nem transzperszonális tudati történések, fényjelenségek, hanem a mindennapi belső történések szimbolikus megnyilvánulásai (self image-k, szerepek, szabályok). Ezek sokat segíthetnek a hétköznapi életben. Például ha egy nő nincsen tisztában a saját függetlenségével, képességeivel, akkor tanulmányozhatja Artemisz isten archetípusát, amelyik megmutatja, hogy milyen egy erős, független nő. Mint látjuk, ez az ego működési szintje, itt szolgáltat jó működési anyagot.
Legtöbb jungi archetípus preperszonális, vagy legalább prenacionális. Van olyan is, mely a transzperszonális szintre utal (például a bölcs, öregember – az Én -, vagy a mandalák).
Ezek a transzperszonális archetípusok nagyon szegényesek ahhoz képest, hogy mit tudunk már a transzperszonális szintekről.  Vegyük például a tibeti buddhizmus Mahamudra nevű hagyományát, ahol a transzperszonális fejlődésnek 18 szakaszát írják le. Ez a magasabb szintű transzperszonális tudatosság evolúciójának rendkívül kifinomult leírása. Ez a világ klasszikus mítoszaiban sehol sem jelenik meg.  A kontemplatív kibontakozás 18 stádiuma nagyon ritka fejlődésmenetet ír le a szubtilis és oksági területeken. Egyáltalán nem egy mindennapi, gyakori élményekről van itt szó, ezért nem találhatók meg az archaikus és mitikus struktúrákban és a világ mitológiáiban. Héra, Demeter, Artemisz, Perszephoné sosem érték el ezeket a szakaszokat, a jungiánusoknál sem találhatók meg ezért. Ez nagy kavarodást okozott a vallásos tanulmányokban az elmúlt évtizedekben, mert hosszú ideig Jung volt az egyetlen hozzáférhető “játékszer”. Jung következetesen elfelejtette megkülönböztetni a preperszonális, perszonális és transzperszonális komponenseit. Mivel mindhárom kollektíven öröklött, ezért állandóan összekeverik a transzperszonálissal, a spirituálissal. A jungi irányt követők jó része egy regresszív mozgalmat jelent a pszichológiában, mely a tudatot egyszerűen két részre osztja, perszonálisra és kollektívre. Minden kollektív jelenséget misztikusnak, transzperszonálisnak vesz, holott pont preperszonálisak, perszonálisak és prenacionális, prekonvencionális, tehát pont az ellenkezője.  Sok erre alapozó teoretikus a második fejlettségi szintet kínálja fel nekünk, ezt nevezvén léleknek. Arra szeretnének rávezetni minket, hogy erről a szintről éljük az életünket. Emiatt pont sokan azokba a megközelítésben keresik a szellemet, ami nemhogy nem haladja meg az egót, hanem gondosan konzerválják azt.
Mik a valódi archetípusok? Minden hagyományban, legyenek azok az újplatónisták nyugaton, a védánta, trikája, mahajána hagyományok keleten a valódi archetípusok finom, szubtilis, magjellegűek, melyekből minden manifesztáció ered. A meditációs tudatosság mély állapotában az egyén megérti, hogy az egész kozmosz az ürességből keletkezik, az eredeti tisztaságból, - Brahmanból, a dharmakájából – és az első formák, amik megjelennek, melyekből az összes többi jelenség megnyilvánul, azok az eredeti archetípusok. Mint Shankara, Plotinusz, Garab Dordzse munkáiból láthatjuk ezek nem elméleti szülemények, hanem egyenes megtapasztalások a valóság finomabb dimenzióiból. Természetesen úgy interpretálva, olyan konkrét jelképekbe öltöztetve őket, melyek megfeleltek az adott egyén kulturális hátterének. Ha meg akarjuk érteni, hogy ezek az emberek miről beszélnek, akkor nem elég csak a műveiket olvasgatnunk, hanem el kell kezdenünk a kontemplatív meditációs gyakorlatokat és magunknak kell megtapasztalnunk az élményt. Ezek nem képek, melyek a mítikus térben léteznek, nem fogalmak, melyek a racionális térben léteznek, hanem meditatív jelenségek a tér finomabb szintjeiről, ahol egyenesen az Isten arcába nézünk. Nagy különbség szerelmes verset olvasni, vagy a szerelmünk arcától egy milliméternyire állni, és érezni leheletének a forróságát.


---------------------------------------------------------------------------------------------------------

Idevágónak érzem Wilber The eye of spirit c. könyvének azon részét, amelyben Wilber Jungról ír, ezért itt közlöm. Ehelyen precízebb kritikát gyakorol. Három féle módon használta Jung az archetípus fogalmát.

1."Archaikus kép", filogenetikus örökség, az ösztön önarcképe, amelyek a mitológiákban is megtalálhatóak. Ezek a non-racionális területekre tartoznak, ezért Jung úgy vélte, hogy a spirituális tudatosság közvetlen forrásai ezek. Egy helyen így ír: "a miszticizmus az archetípusok megtapasztalása".  Jung beleesett a pre/transz összekeverésének a csapdájába, ugyanis ezek az archetípusok nem a szubtilis transzperszonális, transzracionális, hanem a preracionális, preperszonális régiókat képviselik. Archetípikus képek tehát valóban léteznek a tudatban, csak nemigen van közük a poszt-posztkonvencionális (transzperszonális) jelenségekhez.

2."Tartalomtól mentes formák". Minden tartalommentes mélystruktúra értendő ezalatt, tehát minden mélystruktúra archetípus, de nem a mitológikus "archaikus kép" értelmében. Jung és követői használják a szót ebben az értelemben, de ez teljesen meghasonlik az elsővel.

3. Az involúció első, avagy az evolúció utolsó formajelenségei. Az egész világ a formátlanból, az Ürességből kél, előszőr archetípikus formákban (ld. a jógában "szimbólumok", "szamszkárák", "ösztönzések", "hajlandóságok" - ford.), amelyekből a többi, durvább külső jelenségek  (motivációk, érzelmek, belső képek, gondolatok, külső események) kibontakoznak, testet öltenek. Az archetípusok ilyen értelemben tehát a legmagasabb/legmélyebb formák, amelyek az utolsó mozzanatok a formátlan és a nonduális előtt (evolúció), illetve az első megnyílvánulások a formátlanból a manifeszt világba haladva (involúció).[11]
Hammed Ali, akit Wilber gyakran emleget, mint a mostani évek egyik legkiemelkedőbb nonduális integratív rendszert alkotó transzperszonális pszichoterapeuta így összegzi mindezt:
"Jung nagyon közel jutott a magas archetipikus lényegig és annak különféle manifesztációiig, de megállt az imagináció szintjén, így nem tudta megvalósítani az archetipikus lényeget és megélni azt. A pszichológiája mentális konstrukció maradt, melynek nem volt élő, közvetlen kapcsolata a Lényeg jelenlétével."
Wilber szerint is habár Jung korrektül felfedezte az archetípus eme harmadik és egyben legmélyebb jelentését is, elég tapasztalat- és vérszegény e téren.
                       
A szubtilis szint patológiái a követkzők (ezt a részt a The eye of spirit c. könyvéből vágtam ide - ford).

1.      Az integráció-identifikáció zavara. Megjelenik a szubtilis alapstruktúra, amelyet a különféle ösvények a következőképpen neveznek: Létezés, Erő, Betekintés, Istenség-formák, ragyogó jelenlét. Ezt az egyén, mint az ő mentális-pszichikus szelfjéhez képest mögötte-fölötte lévőt fogja fel, majd a további elmélyülés során, amikor elválik a pszichikus szintű horgonyaitól, akkor azonosul A Tudatosság eme Archetipikus Jelenlétével, felismeri, hogy ez a saját természete. Az identitás egy stabil megfigyeléssel, Tanú-állapottal együtt van jelen. A rendellenesség akkor van, ha nem tud a struktúrával azonosulni, törés áll be a szelf és az archetípus között. Azért nem tud, mert ez a mentális-pszichikus szelf feladását és halálát jelenti és ennek ellenáll. Inkább az Archetípust, mint a duális szemlélődés tárgyát tartja meg továbbra is, nem azonosul vele. A terápia a gyakorlatok fokozása: utána kell járni, precízen meg kell vizsgálni az elmélyedésben, hogy hol van az elkülönültség-érzet gyökere. Nem az azonosulni akarás, hanem az ellenállás tudatosítása a gyógyír.
2.     Pseudo-nirvána. A megélt jelenségekre azt hiszi az egyén, hogy az már a végső megszabadulás. Ez valójában nem patológia, hacsak nem hajszolja valaki a kauzális területeket. A terápia az, hogy túl kell jutni ezen az élménydús eksztatikus szakaszon, a kauzális szintre kel lépni. Erre az "átlökésre" a tradíciókban egy sereg rutinmódszer ismert a mesterek részéről.
3.     Pseudo megvalósítás. A pseudo-dukkha szubtilis szintű megfelelője. A vipassana hagyomány kifejezése ez. A vipassana elmélyülés, amikor a szubtilis színre ér, akkor az egyén óriási mennyiségű (lelki és testi is) fájdalommal, kényelmetlenséggel és visszatetszéssel szembesül önmagában. Belát a dolgok "fenekére". Ez nagyon erőteljesen motiválja, hogy mindettől megszabaduljon és elérje a Nirvánát. A patológia az, ha valaki itt ragad. Ez megegyezik az előző pont patológiájával. A terápia ezesetben éppen a gyakorlás felfokozása. A gyötrelem csak erősödik, ha abbahagyja a gyakorlást.


13. Fejezet: A szupertudat területei - 2. rész


Modern kutatók az elsődleges archetípusokat metafizikus dolgoknak gondolják. Csak az egyéni tapasztalat után lehet értelmezni őket, addig nincs mit.
Ha egy mágikus vagy mitikus világnézetű személynek megpróbáljuk megmagyarázni, hogy az egyenlő szárú háromszög oldalaira rajzolt négyzetek területe megegyezik az átfogóra rajzolt négyzet területével, akkor nem fogja megérteni, mert amit csinálunk, az nem látszik az empirikus világnézetből, nincs meg a térben. Mégis igazunk van, egy olyan belső élményt próbálunk átadni, melyet bárki igazolhat, aki képes ugyanezt az élményt megtapasztalni. Egy hatéves gyerek tudata nincsen ebben a térben. A szkeptikusság egészséges, természetes hozzáállás. Ez a könyv meghívó arra, hogy tapasztaljuk meg magunk az élményeket. Ha ezt nem akarjuk, az is oké, de ne nevessük ki azokat, akik mégis megteszik. Akik az élményt megtapasztalják, az a benyomásuk, hogy szemtől szembe állnak az Istennel.


9. Az oksági szint. Ez az üresség birodalma. Mikor a meditációban az ént követjük önmaga gyökeréig, akkor ott a tiszta ürességet találjuk. Itt nincsenek tárgyak, és nincs tudat egyáltalán. Ez egy diszkrét (elkülöníthető), azonosítható állapot, a feloldódás, megszűnés állapota. Nirvikalpa szamadhi, nirvana. Gyakran a mélyalvás álomnélküli szakaszához hasonlítják. Abban különbözik tőle, hogy ez nem egy sötét állapot, hanem az abszolút teljesség állapota. Annyira teljes, hogy semmilyen manifesztáció, jelenség nem tudja megközelíteni, tartalmazni. Nem tárgyként, hanem tiszta énként, tiszta ürességként tapasztalható.  Ez nagyon absztraktnak tűnik. Megpróbálom konkrétabban megvilágítani. Ha magamra gondolok, hogy ki vagyok én, akkor általában így írom le magam: szülő, szakember, ezt és ezt szeretem, ezt és ezt nem szeretem, ez és ez a vágyam, az nem érdekel. Egy listát adok arról, amit magamról tudok. Minden eleme a listának egy tárgy a tudatomban. Képek, fogalmak, érzetek masíroznak a tudatosságomban. Ez nem maga a tudatom, nem én vagyok. Mindent, amit magamról tudok, az nem én vagyok. Egyik sem a látó, hanem tárgyak, melyeket a látó meg tud figyelni. Ez a téves azonosulásaink, hazugságaink listája. Listázzuk azt, hogy mik nem vagyunk. Akkor ki az igazi Néző, Tapasztaló, Megfigyelő? Ez a belső Én figyeli a külső és belső világot. Ez a Látó látja az egót, a testet, a természetet. Mind a tekintete előtt vonulnak, de maga a látó láthatatlan. Ha látunk valamit, akkor az tárgy, az, ami nem a látó. Ha kíváncsiak vagyunk, hogy kik vagyunk mi valójában, akkor nincs más dolgunk, mint leülni, és megnézni mi jelenik meg a tudatunkban, és ami megjelenik, az nem mi vagyunk. A kérdésre nem egy konkrét valamire való rámutatás a válasz, hanem fokozatos diszidentifikálás. A látó, a tanú nem egy meghatározott gondolat, vagy érzés, hanem az, ami mindezeket látja, észreveszi. Hallja a hangot, látja a képet, érzi az érzést. Ha elnyugszunk és kivonjuk az identitásunkat a szemünk előtt elvonuló dolgokból, és lassan eljutunk önmagunkig, akkor elkezdjük érezni a szabadság, elengedettség, kötetlenség, megnyugvás állapotát. Nem látunk semmit, egyszerűen ebben a határtalan szabadságban nyugszunk.  Előttünk a jelenségek felhői vonulnak tova, gondolatok, testérzetek, és mi nem vagyunk egyik sem. Mi magunk vagyunk a végtelenül kiterjedt szabadság, a nyílt tér, melyben a tárgyak jönnek, mennek. Fokozatosan felismerjük, hogy a látó, aki bennünk lát, az a kiterjedt, nyílt tér, szabadság, üresség. Nem egy sötét, fekete lyuk, amire rámutathatunk és azt mondhatjuk, hogy “ez az”, hanem minden jelenség alapja, a tér, ahol minden jelenség felbukkan és eltűnik. Végtelen, határtalan, semmihez nem fogható. Ebben jelenik meg minden szubjektív és objektív dolog, marad kicsit, majd eltűnik. Minden problémánk abból fakad, hogy magunkat a térben felbukkanó jelenségekkel azonosítjuk. Ezt hívják a tradíciókban “nem tudásnak”. Ezáltal megteremtjük a kötöttség, rabság állapotát, korlátozott, múlandó jelenségekkel azonosítjuk magunkat. Patanjali, a régi indiai mester, akinek a tanításaiból ered az indiai jóga és a buddhizmus azt tanítja, hogy a kötöttség abból származik ,hogy a Látó a látottal azonosul. Bármit, amit megfigyelünk, észreveszünk a meditációban, az nem ti vagytok. A jelenségek megjelennek a térben és eltűnnek az időben. A tiszta tudatosság, a tanú nem jön, nem megy, nincs kezdete, nincs vége. Önmagában van, örökké jelen van, túl van téren, időn, születésen, halálon, túl a testen, anyagon, túl van a manifesztáción, túl van a mozgáson, túl magán az Ősrobbanáson. Ez a megszabadult, felébredett, sosem született, Buddha állapot. Nem túlél minket, hanem ebben jelenik meg a testünk, és a testek sokasága. Ha ezt megtapasztaljuk és elpihenünk benne, akkor megszabadulunk a halál, születés, szenvedés köreiből, a szamszára létforgatagából. Sok ember hamar kapcsolatba tud lépni ezzel az állapottal, de benne élni az egy sokkal nehezebb dolog.  Ez az állapot a 9. szint fúziós szakasza, ahol az én az ürességgel válik azonossá. Itt az istenségek is csak megjelenő és tovatűnő tárgyak. Ezt a szintet formanélküli miszticizmusnak hívjuk. Azért hívjuk oksági, klauzális szintnek ezt, mert ez a kreatív talaja minden dimenziónak, ebből kél minden önmagától, ez az ősoka a dolgoknak. Sok neve van a világon ennek a tiszta ürességnek: Rigpa, Keter, Dharmakája, Tao, Isten, Li, Maak, öntranszcendencia.
 Ebből az ürességből születnek a holonok, melyek 4 kvadránsban bomlanak ki, és 2o alaptétel igaz rájuk. Az ürességben keletkező dolgokat nevezzük tehát holonoknak, melyek egyszerre a 4 kvadránsban manifesztálódnak. Amint megjelennek a holonok, evolúciós erő hajtja őket, hogy visszatérjenek a forrásukhoz. Ez a hajtóerő egyre nagyobb és nagyobb mélység és tudatosság kibontakozása felé készteti őket, egészen addig, amíg vissza nem térnek saját alapjukba, a végtelen ürességbe. Kezdettől fogva minden holonban jelen van legalul az üresség tudat. Vajon ez az abszolút végső pont, az idő, az evolúció vége? Sok tradíció szerint igen, ez a nirvána, a végső megvilágosodás. A non-duális tradíciók szerint nem ez a történet vége. A kauzális, oksági szint átadja a helyét a non-duálisnak. Itt a tanú érzete felszámolódik, a megfigyelő válik a megfigyelt dologgá. A formális miszticizmus az ürességnek adja át a helyét. Ahogy Buddha mondta: A forma üresség, az üresség forma. Még a látóból is kivonjuk az identitásom és integráljuk azt az összes, létező manifesztációval. A 9. Szint második és harmadik fázisát tesszük meg. Itt a 1o. szakasz jön, ami nem egy külön szint, hanem minden szint, állapot, feltétel egyszerre. Maga a realitás. Ez az üresség második, legmélyebb értelme. Ez nem egy elkülöníthető állapot, hanem minden egyszerre. Gyakoriak itt a félreértések. Egyik részről itt van egy azonosítható állapota a tudatnak, a nem manifesztálódó felszívódás, elmerülés, megszűnés, a klasszikus nirvána, nirvikalpa szamadhi. Az oksági állapot.
A másik jelentése az ürességnek nem egy külön állapot, vagy jelentés, hanem minden állapot valósága, feltétele egyszerre. Minden szakasz egyszerre. A szent és hétköznapi, az alacsony és magas  egyszerre van jelen. Hasonlít ez a természettel való egységélményhez, amit korábban leírtam, de ott nem ébredt a tudat a finomabb dimenziókra, hanem csak az addig ismert természettel érte el az egységet, itt pedig az összes dimenzióval, szubtilis formákkal való egység is megvan. Nemcsak nirmanakája (természeti miszticizmus), nemcsak szamboghakája (istenség miszticizmus), nemcsak dharmakája (forma nélküli miszticizmus), hanem svábabikája, az előző három integrációja. Mindent meghalad és mindent magába foglal. Minden jelenség továbbra is megjelenik, de nincsen senki, aki ezt figyelné, nincsen látó, szemlélő, csak maga a világ folyamatos alakulása. A tiszta üresség minden formával eggyé válik, amit eddig csak megfigyelt. Ez a non-dualitás jelentése. Amikor ebben az állapotban pihenünk, érezzük, hogy szabadok vagyunk, végtelen a kiterjedésünk. Ha megfigyelünk egy hegyet, akkor észrevesszük, hogy annak az érzete, hogy mi vagyunk a végtelen pihenő tanú, nem különbözik a hegynek az érzetétől. Ugyanazt az érzést jelenti az én és a hegy. A valóság nem oszlik két részre. Az egész realitás egy érzet, egy íz. Mi továbbra is mi vagyunk, a hegy továbbra is a hegy, ugyanannak a tapasztalatnak a két oldala vagyunk, ami egy, és egyetlen realitást képez. Nem mi vagyunk a kozmoszban, hanem a kozmosz van bennünk. A hegy nem egy más hely, mint ahol mi vagyunk, nem egy kívül levő hely, hanem minden, ami bennünk és körülöttünk egyszerre megjelenik, és ragyog. Ez nem egy olyan állapot, amibe nehéz bekerülni, hanem olyan, amiből lehetetlen kikerülni. Mindig is így volt, sose volt olyan pillanat, amikor ne ezt tapasztaltuk volna. Ez az egyetlen, ami tartós a kozmoszban, minden valóság közül ez az egyetlen igazi valóság.  Milliárd és milliárd évek óta egy másodperc sem volt, amikor ne ezt tapasztaltuk volna. Persze sokszor hazudunk magunknak, hogy nem ez vagyunk. A tradíciók nem az, hogy előidézzék ezt az állapotot, hiszen ez lehetetlen, csupán rávezetnek arra, hogy nem hazudhatunk tovább magunknak abban a tekintetben, hogy kik is vagyunk igazán. Nem hagyhatjuk többé figyelmen kívül a valóságot.  Ez a non-duális állapot természetesen magába foglalja az elmét és a testet, a bal és a jobb oldali megközelítést. Továbbra is megjelenik minden dualitás, de ezek mint relatív igazságok vannak ekkor már jelen, nem abszolút igazságként. Az eredeti igazság például a csengés, a relatív igazság pedig az én, aki hallja és a csengő, ami csenget. A test, az elme, a szubjektum és az objektum. Nem tudunk semmit csinálni, hogy az ént és a csengőt eggyé tegyük, csak azt tudjuk tenni, hogy relaxálunk, belerelaxálódunk magába a csengésbe, az élmény közvetlen megtapasztalásába, amelybe a dilemma egyszerűen nem jelenik meg. Nem megoldódik a dilemma, hanem eltűnik, feloldódik. Nem azáltal, hogy a szubjektumot a tárgyra redukáljuk vagy a tárgyat a szubjektumra, hanem azáltal, hogy felismerjük azt az alapot, mely minden mögött van, és aminek a szubjektum és objektum csak részleges reflexiója, tükröződése. Ezért nem oldódott meg soha a tudat és szellem kérdése, a bal és jobbkezes megközelítés kérdése, mert nem lehet a relatív síkon megoldani. A filozófia erre soha nem volt és nem is lesz képes. A problémát nem lehet megoldani, ugyanis nincs megoldása. A problémának elengedése, feloldódása, eltűnése van, ha olyan látásmódba kerülsz, ami meghagyja a dualizmust olyannak, amilyen, és a mögöttes szintet látjuk meg. Látjuk, hogy a relatív, dualisztikus dolgok relatív igazságok, de nem abszolút igazságok.

A kauzális szinten is lehet rendellenesség (ez a rész is a The eye of spirit c. könyből van).
Az utolsó feladat a nem-manifeszt világ (Üresség) és a manifeszt világ (Forma) differenciációja (Nirvána), majd integrálása (Nonduális Egység).
1.      A differentáció zavara. Ha az egyén nem képes elfogadni az archetipikus szelfjének a halálát, nem tud átmenni a Nagy Halálon, ha egy picit is ragaszkodik, akar, keres, kapaszkodik, pl. a megszabadulás iránt vágy marad benne, akkor meggátolja, hogy a szívébe zuhanjon, a forma nélküli tudatba, így nem tud a manifeszt világtól differenciálódni, elválni. A mester segít ebben, a tanítvány szívébe megy és ott enyhe húzást gyakorol rá, így segíti a kapaszkodások elengedését a tanítványban és együtt mennek át a megvilágosodás állapotába "erőfeszítés nélküli erőfeszítéssel".
2.      Az integráció zavara, avagy az "Arhat kór". A tudat differenciálódik a manifeszt világról és az Ürességbe jut, ahol semmi sem merül fel a tudatban. Ez a jnana szamadhi, vagy nirvikalpa szamadhi, vagy nirvána. Marad egy picinyke feszültség, dualizmus a manifeszt és nem-manifeszt világ között. Egyes tradíciók gyakorlóinak végcélja ebben az állapotban maradni (ők az arhatok), mégis, ha ez a feszültség átható lesz, akkor megjelenik a formavilág, mint az üresség módosult változata. Ez a klasszikus sahaj-bhava szamadhi. A "terápia" itt egyszerűen a továbblépés.


A tiszta jelenlét közvetlensége

A nyugati filozófusok között vannak olyanok, akik felismerték a non-dualitást. Talán William James és Bertrand Russel. Természetesen a misztikusok, meditáló bölcsek mindig is tudták és mondták ezt, mert látták és ott voltak az évezredek során. James volt az, aki az egészet a nyugati gondolkodás főáramába hozta. “Letezik a tudat?” című esszéjében írta le ezt. Azt írta, hogy a tudat nem létezik, és ez nagyon sok embert megzavart. Ez alatt azt értette, hogyha megnézzük a tudatot, akkor ez nem egy dolog, nem egy tárgy, nem egy entitás, hanem egy azzal, ami éppen megjelenik. Az élmény kettőssége, a tapasztaló és a tapasztalt, maga az alapvető őszintétlenség, hazugság.
A tudatlanság, a sérült én kezdete, a szamszára kezdete. Könnyű rövid pillantást nyerni a non-dualitásból, a legtöbb embert “bele lehet beszélni”. Addig beszélünk neki, amíg megérzi [12].
A non-duális tradíciókban ez csak a kezdet. Ha ebben az állapotban pihenünk, akkor fura dolgok kezdenek történni. Minden olyan hajlandóság, tendencia, amivel korábban azonosultunk, elkezd elégni a szabadságban, a kettősség-nélküliségben. Felbukkannak a felszínre és eltűnnek. Nem kell semmit csinálni, csak várni, kitartani, engedni mindent elmenni. Minden spontánul történik, tulajdonképpen élve elégsz.  Mindegy, hogy milyen élmény jön, egyszerű, hétköznapi vagy természeti, non-duális. Akármi jön, nekünk erőfeszítés nélküli erőfeszítéssel kell kiállnunk, és folyamatosan átmenni ezeken az apró halálokon. Itt kezdődik a valódi gyakorlás.
 Valószínűleg sem James, sem Russel nem ment át ezen, ezt tisztán mutatja a filozófiájuk. Volt egy pillanatnyi belátásuk, és abból “ledumálták” a filozófiájukat, rendszerüket. James eredeti belátása hamar degenerálódott mindenféle jobb kezes empirizmusba, pragmatizmusba.


Megvilágosodás


A nem dualitásban nem tűnik el a dualitás, a kívül-belül, szubjektum-objektum, jobb és bal, hiszen a manifesztáció ezen át jön létre. A szellem egyszerre négy kvadránsban jelenik meg, mint manifesztáció. Nem az a lényeg, hogy ezeket el kell tüntetnünk a szemünk elől, hanem át kell látnunk mindezen egészen a forrásig. Egy röpke belátás nem elég. Ennek az egy íznek meg kell lennie mindig, minden kvadránsban, minden manifesztációban mindig látnunk, éreznünk kell. Mivel ez a világ legegyszerűbb dolga, egyben ez a legnehezebb is. Ez az erőfeszítés nélküli erőfeszítés óriási kitartást, sok gyakorlást, őszinteséget, hitelességet igényel. Az ébrenlét idején, az álmokban és a mély alvásban mind meg kell valósítani. Ezért van szükségünk azokra a gyakorlatokra, melyeket a non-duális iskolák nyújtanak.
A megvilágosodás nem minden iskolában jelenti ugyanazt. Alapvetően kétféle iskola van. Annak megfelelően, hogy az ürességnek melyik értelmét veszik alapul. Korábban beszéltünk erről. Az első, amikor eljutunk abba az állapotba, amit még állapotként értelmezhető. Itt semmi nem jelenik meg, minden eltűnik, felszívódik. Ezt teljes megvilágosodásnak nevezik egyes iskolákban, például a hinajána buddhisták, a szamkja jóga iskolák. Akárhányszor lépünk be ebbe az állapotba, egy újabb darabkája tűnik el a szenvedésnek és a tudatlanságnak. Miután már többször jártunk itt (gyakran 4 alkalom után), mindent elégettünk, amit el lehet égetni, akkor szabad akaratunkból beléphetünk ide, és bármeddig ott maradhatunk. Belépünk a nirvánába, ott maradunk , és a szamszára nem jelenik meg többet.
A non-duális tradícióknak azonban nem ez a végső céljuk. Gyakran használják ezt a szintet, és tökéletességre viszik. Ők elsősorban az önmagában valóság non-duális állapotát kívánják elérni, ilyen a védikus hinduizmus, a mahajána és a vadzsrajána a buddhizmusban. Ők minden állapot ürességét akarják elérni. Őket nem érdekli annyira az a fajta üresség, mely elválasztatik a formák világától, a szamszárától, hanem olyan üresség tapasztalását tűzik ki célul, amely minden formát magába ölel. Számukra a nirvána és szamszára, üresség és forma nem kettő, nem elkülönülő. Ez mindent megváltoztat.
A kauzális tradíciókban pontosan meg lehet mondani, hogy egy személy mikor van a legmagasabb állapotban, ez nyilvánvaló és eltéveszthetetlen. A non-duális tradíciókban gyakran kapsz egy gyors bepillantást a non-duális állapotba, gyakran már a tréning elején.
A mester egyszerűen megmutatja azt a részét a tudatodnak, mely már nem duális. Hogyan teszi ezt? Nagyon hasonló módon, ahogy beszéltünk már a látóról, a tanúról, beléd beszélős, rávezető módon. A non-duális iskoláknak egy sereg ilyen rámutató, bepillantást adó trükkjük, módszerük van, ami egyszerűen arra mutat rá, hogy mi az, ami eleve történik a tudatunkban, ami már ott van. A tapasztalataink eleve nem duálisak, akár felismerjük ezt, akár nem. Nem szükséges megváltoztatnunk a tudatállapotunkat ahhoz, hogy felfedezzük a non-dualitást. Akármilyen tudatállapotban vagyunk, megteszi, hiszen a non-dualitás jelen van minden tudatállapotban. A tudatállapot megváltoztatása nem cél a non-duális hagyományokban.
A felismerés a cél.  A tudatállapot megváltoztatása számukra csak szórakozás, ami eltereli a figyelmet a valóságról, és ezért szükségtelen. Olyan ez, mint ha lenne egy puzzle, ami össze van keverve. Nézzük, de sehogy sem látjuk az összeillő részeket. Ha valaki jön és összerakja, akkor a fejünkhöz kapunk, “jaj, hát végig láttam, csak nem vettem észre”[13].
Most is látjuk a nem duális állapotot, csak nem vesszük észre. Jelen pillanatban is a tudatunkban van a non-duális állapot. Nemcsak egy része, hanem az egész. Ekkor jön valaki, és azt mondja, hogy “itt van”. Ez történik a spirituális tréningeken. Valamikor rögtön az elején, valamikor később. Ez az átadás mód központi fontosságú. Mivel a dualitástól mentes állapot a természete minden állapotnak, mivel az üresség egy a felbukkanó formákkal, a formák továbbra is megjelennek, és mi továbbra is a formák világához kapcsolódunk. Nem próbálunk meg kilépni belőle, felfüggeszteni, hanem teljesen belelépünk. Mivel a formák továbbra is megjelennek, sose jutunk az út végére, ahol azt mondhatjuk, hogy “itt vagyok, teljesen megvilágosodottan”. Ezekben a tradíciókban a megvilágosodás egy állandóan zajló folyamat, mely az újabb és újabb formák állandó megjelenésében zajlik, melyekhez úgy viszonyulunk, mint az üresség formáihoz. Ebben az értelemben vagyunk megvilágosodottak. A megvilágosodás folyamatos, és folyamatosan vagyunk megvilágosodottak, ahogy az új formák megjelennek. Sose vagyunk elkülönültek, végső állapotban, ahonnan nincs további fejlődés. Mindig új és új dolgokat tanulunk a formai világról, ezért mindig az állapotunk, amiben éppen vagyunk, a teljes lényünk, magától alakul.
 Lehetnek áttörésszerű megvilágosodás élményeink, szatori élményeink, de ezek csak kezdetei egy végtelen folyamatnak, kezdetei az újabb és újabb formák szüntelen megjelenésének. Ebben az értelemben sosem vagyunk teljesen megvilágosodottak, végtelen a tanulás. Vannak olyan no-duális tradíciók, melyek “vadul” csinálják ezt a folyamatot, ilyen például a tantra. Ezek a hagyományok nem félnek a szamszárától, keresztül-kasul lovagolják azt. A kemény, sötét állapotokat sem hagyják ki, lelkesedéssel belemennek ezekbe, játszanak velük, túlzásba viszik őket. Mindegy nekik, hogy alacsonyabb, vagy magasabb állapotokban vannak, mivel csak Isten van. Más szavakkal, minden élménynek egy íze van. Egyik tapasztalat sincs közelebb vagy távolabb ettől az egy íztől. Nem tudunk semmilyen állapotot, módot, technikát kifejleszteni, hogy közelebb jussunk Istenhez, mivel csak Isten van.  Most is… Ez a non-duális radikális iskolák titka.
Mindezek a dolgok erős etikai keretek között történnek, nem engedik, hogy jobbra-balra kószáljunk vagy henyéljünk a dharma nevében, és ráfogjuk, hogy ez non-dualitás. A legtöbb tradícióban tökélyre kell vinnünk az első három szintjét a transzperszonális fejlődésnek, mielőtt egyáltalán jogunkban állna beszélni a 4. Állapotról.
A non-duális tradíciókban fogadalmat teszünk, egy nagyon szent fogadalmat, ami az alapja az egész további képzésünknek. A fogadalom lényege, hogy a megszűnésben nem fogunk eltűnni. Nem tudunk elbújni a nirvánába, nem hanyagoljuk el a világot. Megígérjük, hogy meglovagoljuk a szamszárát, egész addig, amíg az összes lényt felvesszük erre a “szörfre”, ahonnan látszik, hogy minden manifesztáció üresség. Ezt hívják a buddhizmusban boddhiszattva fogadalomnak[14].
A fogadalom az, hogy végigmegyünk a megszűnés-állapoton, belemegyünk a non-dualitásba, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, és segítjük a lényeket az örökké való aspektusuk felfedezésében.  Tehát a non-duális tradíciók nem hanyagolják el az érzelmeket, gondolatokat, vágyakat, hajlamokat. A feladat, hogy lássuk minden forma ürességét, nem az, hogy megszabaduljunk tőle. A formák továbbra is megjelennek és mi megtanulunk “szörfölni”. A megvilágosodás mindig is ott van és állandóan folytatódik, mindig változtatva a formáját, és mi egyek vagyunk a formákkal. Összefoglalva a non-duális tradíciók üzenetét: maradjunk az ürességben és fogadjunk be minden formát.  A felszabadulás az ürességben van, sosem a formában. A formák továbbra is megjelennek, mint például az “egykezes taps hangja”. Egyek vagyunk minden formával, egy íz vagyunk az univerzummal. Valódi arcunk a tiszta üresség, ezért akárhányszor nézünk a tükörbe, csak a teljes kozmoszt látjuk.


[1] Itt a nyugati (elsősorban személyiség- és fejlődés-) pszichológia és a spirituális tradíciók integrálását, szintézisét találjuk. Mérföldkő ez mind kelet, mind nyugat történelmében.
[2] Európában a misztikus szekták emberi voltak ilyenek, akiket az egyház eretneknek nevezett és tűzzel-vassal irtott.
[3] Szerintem ez ugyanaz, mint  a "Lázad van? Kapj be egy aszpirint" típusú fogyasztói szemléletünk. Be akarjuk "kajálni" a spirituális dolgokat is.
[4] Ezo-spiro-bio szindróma. Klubozás, trécselés a gyakorlat helyett.
[5] Angolul a "terület" helyett "vonal"-at ír, ami képszerűbb: elképzelünk egy adott szinten mint síkot, platót és azon egymás mellett futó vonalakat, vagy egymás mellett tornyosuló oszlopokat, meleyke egyike magasabb, másika alacsonyabb.
[6] Ne gondoljuk, hogy itt most a neurotikusokról, vagy az "elmebetegekről" van szó. Mirólunk van szó, "normál, józan, egészséges" emberekről, habár a problémásabb embereknél is ezek vannak, csak mindez fokozottabb és zavaróbb. Alapvető lelki mechanizmusaink, "trükkjeink" ezek, amelyek miatt nem vagyunk folyamatosan a legjobb állapotainkban, ami miatt nem ismerjük a magasabb, spirituális állapotokat.
[7] Szamszára . Szankszrit szó, jelentése létforgatag - a nem megvilágosodott tudatállapot, a minennapi szenvedéssel teli életünk. Szenvedés abban az értelemben, hogy képtelenek vagyunk megtalálni a tartós, állandó boldogságot, a boldog állapotaink múlékonyak (ahogy a boldogtalanok is) és folyton visszatér bennünk egy alapvető kielégületlenség-érzés, hiányérzet, nyugtalanság.
[8] "Természetesen" azt hazudjuk magunknak, hogy liberálisok vagyunk, mindenki egyenlő, és nem figyelünk a testi reakciónkra (ellenszenv, undor, düh), mert akkor észrevennénk, hogy a magasztos ideológiáinkkal a saját valódi érzéseinket maszkoljuk le.
[9] Egy-egy alkalomkor sokan átélik ezt. Pl. a tv-ben, vagy a moziban egy megható filmet nézünk és átérezzük, hogy mindannyian emberek vagyunk, egyenlő jogokkal, stb., talán még könnyezünk is. A moziból hazafelé, ahogy az állapot elhalványul, visszaépül a megszokott tudatállapotunk és már zavarnak a pénzt kérő koldusok, önmagunkban kritizáljuk a nálunk gazdagabbakat vagy szegényebbeket az utcán, a szomszéd idegesít, stb. Kevesebben vannak, akik meg is maradnak tartósan a globális szemlélet állapotában  és életüket, tevékenységeiket, kapcsolataikat ez alapján rendezik át.
[10] A buddhisták azt javasolják, hogy mindennap elmélkedjünk a saját és múlandóságunkon és halálunkon, és másokéin, mert pont ez segít abban, hogy a ragaszkodásainkat elengedjük, és önmagunk lehessünk - ezt "közönséges előkészítő"-nek nevezik, mely minden további meditációs gyakorlat előfeltétele[10].

[11] Valószínűleg a nem meditáló olvasónak mindez metafizikának tűnik, vagy legalábbis filozófiai fejtegetésnek, egy "álláspontnak", valakinek a nézetének , elméletének, vagy elképzelésének. Ezek nem elméletek, hanem tapasztalatok és élmények szavakba öntései, a meditációs elmélyülés során a jelenségeket a forrásukig végigkövetve ezeket tapasztalja a gyakorló. Érdemes gyakorolni, mert különben a halálunkig (amikor mindezen tapasztalatokon spontán átzuhanunk majd) mindez csak elmélet marad - ráadásul azt hihetjük hogy azért mert racionálisan értjük az itt leírtakat már tudjuk is azt, kész "megtanultuk". Így ez is csak "szerelemelmélet" marad.
[12] Sok terápiás ülésnek ez a célja. A célok és a célelérés stratégiája közötti ellentmondásokat, háttérhiedelmeket, előfeltevéseket tárja fel, és mutatja meg a paradox mivoltukat. Nemcsak intellektuálisan tárja fel, hanem ott a helyszínen oda is vezeti a klienst a felismeréshez és átéléshez. A zen koanok hasonló módon hatnak.
[13] Ez a külső referencia ember, a terapeuta, vagy mentor feladata. Nagyon fontos, hogy legyen egy olyan társunk, aki kívülről képes rámutatni, és rávezetni a duális hozzáállásunk felismeréséhez.
[14] (A “multi level” szerű tanítványi hálózat, terjesztés szerintem egyesíti a két megközelítés előnyét. Addig nem megyek el, ameddig nincsen olyan tanítványom, aki képes maga is tovább adni a tanítást. Ha a tanítványom tanítványa megvilágosodik, akkor oldódom fel a nirvánában.)

(Kivonat Ken Wilber: A működő Szellem rövid története c. könyvből. Gánti Bence fordítása)

Megjegyzések