Vak, diabolikus téboly


A hagyomány azt mondja, hogy a tudás megszabadulás. Európában azt mondják, hogy a tudás hatalom.
Indiában „a tudás megszabadulás" (dnyána moksa), vagy a kereszténységben a szó: "ismerjétek meg az igazságot, és az megszabadít benneteket", azért hangzott el, hogy az emberrel közöljenek valamit, ami személyes léte érdekében különösen fontos, a hangsúlyból ítélve a lehető legfontosabb. Nem a vallásra vonatkozik, az üdvre sem, nem ígér túlvilági jutalmat, nem erény, vagy dicsőség, ehhez semmi köze sem a társadalomnak, sem a morálnak. Tudásra az embernek - és minden embernek - szüksége van, hogy sorsvonalait világosan lássa, a dolgokat meg tudja különböztetni, megtanuljon valamit, amit más tud, de ő nem, életét megtisztítsa és önmagát felemelje, és önmagában egyre magasabb értékeket valósítson meg, vagyis megnemesedjék, és végül tudásával megszerezze azt, ami az abszolút, a szabadságot.




Kínában és Indiában és Egyiptomban ezer évekkel ezelőtt ismertek eszközöket és eljárásokat, de senkinek sem jutott eszébe azokat hatalmi célra felhasználni (iránytű, gőz, puskapor, könyvnyomtatás stb.). Ilyesmit a kultúrák között levő különbség nem magyaráz.
A tudás hatalom, és egyre nagyobb hatalom gazdasági és jogi tudásával és bürokráciájával, a támadás és a védelem technikájának ismeretével és diplomáciájával, és kém- és rendőrszervezetével és az üzleti vállalkozásokkal és pszichológiájával. A tudomány és a politika szövetsége szemben a föld összes lényeivel, amelyeket véglegesen letipor, és a föld életét gombnyomással irányítható üzemmé alakítja át.

Biztos, hogy a „tudás hatalom"-ban tevékeny képesség nem értelem, ha az értelemmel össze is téveszthető, és azzal állandóan össze is tévesztik. Kétségtelen, hogy hallatlanul felfokozott luciditás, de hasonlónak sehol semmiféle hagyományban még csak nyoma sem található. Nem a hindu manasz, ami körülbelül az intuíció, nem a buddhi, ami sehogyan sem közelíthető meg még a szellemmel sem. A hébereknél hohmáról és binahról beszéltek, az előbbi az egyetemes távlatú értelem, görögre szophiának is fordították, az utóbbi a megkülönböztető ész. Nem egyezik sem a görög episztémével sem, sem anusz-szal. De nem egyezik a római ratioval sem, mert a ratio tartalma, hogy abszolút logikus. Ennek a képességnek jellegzetessége annyira és oly mértékben a luciditás, hogy nem csodálatos, ha a párizsi nép a forradalom alatt leborult előtte és istenként imádta.

A Vedántá több helyütt megkülönböztetést tesz a mély alvás, az álom, az ébrenlét és a „negyedik" (turijam) között. Az emberi elme a mély alvásban teljesen tudattalan, az álomban tudat és tudattalan sajátságos módon egybeolvad, az ébrenlét a nappali tudat, a negyedik (turijam) pedig az aszkétikus gyakorlatokkal és meditációval szublimált elme állapota, az éberség (vidja).

Az európai újkori hatalmi ösztönben tevékeny képesség mindenképpen a nappali tudat egy faja, de kizárólag az aktív férfi nappali tudata, amely feltétlenül kizár magából mindennemű feminint, gyermekit és öreget is, és elhatárolja magától az álmot, az alvást, a képzeletet. De ha a felnőtt és aktív férfi nappali tudata, akkor is ellentétben áll a művészettel, a vallással, a költészettel, a gondolkodással, sőt ezekkel szemben ellenséges magatartást tanúsít. A különös az, hogy nem tehetség, inkább energia, nem személyes, hanem inperszonális és behelyettesíthető.

A religiózus humánum, a hit, a szeretet iránt teljesen közömbös, részrehajlatlan, csak mint hatalmi ösztön, egyetlen valamit vett komolyan, legszorosabb érdekét, amelyből hiányzik a női, a gyermeki, az érett öreg, az álom, a költészet, a szenvedély, a szépség, az idill, az aranykor. A luciditásnak csak életkategóriája van, szellemkategóriája nincs, ezért nem egyetemesen humánus, ezért nincs benne női és gyermeki és érett öreg, és nincs imagináció, képzelet, álom, művészet, vallás, nincs benne morál, és főképpen nincs szeretet.




Böhme azt mondja, hogy a luciditás Sternengeist. Ami annyit jelent, hogy eredete a csillagkozmosz, és az emberi lénynek csupán földi egzisztenciájára vonatkozó tudásszerve. Olyan síkról való, amely nem biológiai, nem pszichológiai, nem spirituális, de a preta-erők sajátságával behatol a biológiai és a pszichológiai és a spirituális szövetekbe, a képességeket befolyásolja, és mint a preta-erők általában, túlhatalomra és egyeduralomra törekszik.
A preta a hindu hagyomány szava s a létnek azt a körét nevezi meg, amelyet Európában asztrálnak neveznek. A preta-erő a fizikai-biológiai-pszichológiai-spirituális tulajdonságokon keresztül az ember sorsát irányítja. A hagyomány ezekről az erőkről szerzett tudását az asztrológiában építette rendszerré. Valamennyi preta-erő közös tulajdonsága, hogy az ember földi egzisztenciájának felbomlásakor ez az egyszeri és konkrét alakot-öltés szintén felbomlik és az erők a pretába, mint ahogy az anyagi testiség a fizikai világba, visszaolvadnak.

A luciditás ezek szerint olyan képesség, amelynek hatásterülete, és ezért megismerési köre is, kizárólag a földi lét. Ezért a luciditás ismereteit a létezésnek a földi élet határain túl fekvő körére vonatkozó tudástól és annak szervétől (héber: khohma, hindu: buddhi, görög: pneuma) már csak azért is meg kell különböztetni, mert a luciditás ilyen, az élet határán túl terjedő tudásra nem képes. Mindazt, amit a luciditás gondol és gondolhat, az életen kívül és felül levő léttényektől való érintetlenség jellemzi. A metafizika határán megáll, ezért a metafizikát tagadni kénytelen. Elmélete van csupán, teóriája nincs. Háttér nélkül, tulajdonképpeni mélység nélkül lát. Ezért extravertált, ezért mozog olyan könnyen és biztosan a külső tapasztalat területén, s ezért a belsőt csak mint külsőt képes megérteni. A luciditás pszichológiai tudása fals, mert a lélek jelenségeit extravertáltan látja. Különös, hogy ami nem empirikus, az számára okkult, és okkultizmus tényleg csak azóta van, amióta luciditás. Mert nincs introverziója, nincs mélysége, nincs háttere, nincs arca, nincs személyessége, nincs ontológiai súlya. Az ember abszolút lénye szempontjából, bármit mond is, semmiféle jelentősége nincs, akár igaz, akár nem. A hindu hagyomány ezt a tudást, amely az ember valódi lényét nem érinti aparavidjának nevezi. 

A normális ember értelmének fénye komplex, és megismerésében részt vesz a szellem, a bölcsesség, az intuíció, a megkülönböztető ész, a belső érzék, a képzelet, az anamnézisz. A luciditás e komplex értelemhez képest személytelen és mesterséges, absztrakt és steril. Ez az előnye, és erejének, eredményességének titka. Fölfelé és lefelé és kétoldalt zárt. Ezért tud egzakt lenni. De ezért mindennemű érték iránt közömbös. Csak maga a tény. Viszont ezért dehumanizál és despiritualizál és ugyanakkor, amikor hallatlanul világos, nem józan, amikor következetes, egyszersmind mechanikus és amikor ésszerű, természetellenes. Úgy látszik, mintha olyan számítás dolgozna benne, amelyből a normalitás hiányzik. 

A dolgokat nem szemmel és természetes fényben látja, hanem távcsővel és mikroszkóppal, és mesterségesen százezerszeresen felfokozott, de laboratóriumi fényben, és milliószoros nagyításban. Amit lát, tüneményesen pontos, de az ember mindig gyanakszik, hogy valami nincs rendben. Abban, amit mond, nem rend nyilatkozik meg, hanem egy pedáns rendszer leple alatt valami más, ami cseppet sem megnyugtató. Ismerete sohasem maradéktalan, de főként nem radikális, mert csak bizonyos határig jut el. Nem lehet nem elismerni, de nem lehet ellene nem tiltakozni. Az extrém luciditás természete paradox: diadalmas tulajdonság és defektus. A megismerés oldaláról támadhatatlan, de spirituálisan feltétlenül negatív. 

Abban, amit a luciditás mond, igaza van, viszont az, amit csinál, kártékony. Kérdés, hogy van-e ilyen paradoxon. Minden jel arra vall, hogy igenis van. Egyébként elképzelhetetlen lenne a káprázatos tudás világossága és eredményessége, ugyanakkor az emberiség túlnyomó többségének eddig nem tapasztalt szenvedése, s a válság, amelybe az emberiséget ez a tudás sodorta. A tudomány és a technika dicsőítése és kárhoztatása, a modern hatalmi rendszerek korlátlan uralma és az ellene tanúsított ellenállás mögött ez a paradoxon áll. A támadhatatlan megismerés extrém világossága, amely feltétlenül inhumánus és immorális. A luciditás rettenetesen pozitív ereje, amellyel tudását növeli és hatalommá átváltja, és a hatalmat gyakorolja irtózatosan biztos apparátusával, ugyanakkor még rettenetesebb, hogy ez a luciditás minden aktusában az emberiség ellen elkövetett gaztett. Hogyan lehetséges, hogy amit az ember tud, amiért helytáll és amit ennek a tudásnak alapján tesz, az bűncselekmény?

Letépi magát nemcsak mindennemű egyetemes jelentőségű és döntő létkérdésről, hanem kitépi magát a történetből is, és megfosztott eszmélettel abba veti magát, ami éppen abban a pillanatban aktuális, úgynevezett helyzet (egzisztencializmus, szituacionizmus). Azt hiszi, ha a lét felé minél inkább lezárja magát, jelenléte a mostban annál intenzívebb. Nem marad más, mint a meztelen én mohósága. Ez a szeretettelenségben őrületté vált vak luciditás, a permanens bűncselekményben élő ember reszkető izgalma a zsenialitás színvonalán.





Amit a luciditás teremtett, elsősorban nem kutató módszer, hanem szellemi rendszer, amely az abszolút hatalom bázisait akarja megvetni.

A luciditás mindent átvilágít, kivéve önmagát.

A luciditás háttere okkult, és ez az okkult magatartás abban nyilatkozik meg, hogy saját démoni természetével nincs tisztában, nem tudja, hogy az életet nem rendezi, hanem azt feldúlja, nem fölemeli, hanem meggyötri, és nem felszabadítja, hanem leigázza, végül is nem táplálja, hanem kizsákmányolja.

A luciditás a középkor pszeudologiájának mintájára hazugságrendszert épített ki, és ez minden, a történetben ismert szellemi rendszer közül a legjobban megközelíti a totális hazugságot.

A totális hazugság célja, hogy az emberiség egészét, életének legkisebb mozzanatáig félrevezesse, és hatalmának kész eszközévé tegye.

Mint ahogy a középkorban a hatalmi rendszer alapja a vallás volt, az újkorban a hatalmi rendszer alapja a tudomány.

A luciditás nem válságoldó, hanem válságokozó.

A huszadik század közepén az emberiség első számú és egyetlen főellensége az extrém luciditás.


Arra a kérdésre, hogy az ember az európai válságot miképpen oldja meg, van válasz. Az eddig megfogalmazott vélemények között a legkomolyabb C. G. Jungé, aki azt mondja: az ember a jelenben adott nehézségeknek csak abban az esetben tud sikerrel ellenállni, ha személyes organizációja legalább olyan tökéletes, mint amilyen a luciditásé.

A luciditás defektusa, hogy kizár. Felfokozott nappali férfi-tudat, amely kizárja a gyermeket, a nőt, az öregkori bölcsességet, de kizárja az alvást, az álmot, és kizárja a vallást, a művészetet és a metafizikát. Ilyen kizárások következménye csak abnormitás lehet. 

Hamvas Béla: Északi korona, Patmosz I. részletek




Luciditás, modern, vak, extrém→igazsága nincs, önmagát ezért maradéktalanul feladata megoldására tudja összpontosítani; egyedül ego-rendszerének üzeme fontos; mivel magát az igazság gátlása alól fölmentette, nem tud, de nem is hajlandó különbséget tenni egy matematikai egyenlet precíz kidolgozása, egy százezres város precíz elpusztítása és egyszáz milliós →nép precíz kizsákmányolása között; a vak ~ diabolikus →téboly; ezért mosódik el a határ egy Picasso-kép, a politikai terrorcselekmény és a →tudományos fölfedezés között; a →tudomány megteremtője; sikerének titka, hogy →személytelen, →absztrakt és →zárt;→beszéde igaz, →tette kártékony (P. I. 347, 145-146.).
Czakó Gábor: Hamvas Szótár

Luciditás: a gondolat világossága, szellemi éleslátás, okosság, értelmesség. (magyar értelmező szótár)


Kapcsolódó bejegyzések:

Megjegyzések