2017. febr. 20.

A Virtuális Valóság mint KiberGnózis


- Hall valamit Starbuck?
- Csak az esőt uram!
- Akkor fogja a pisztolyt és hozza be a macskát!





Az emberi gondolkodás soha nem fukarkodott erőfeszítéseit olyan rendszerekbe invesztálni, amelyek a testtől való elszakadás reményével kecsegtettek. Miért is ne? Az anyag igazából csak nyűg, kolonc. Bizonyos korai „vallásos” leletek, mint például a Neander-völgyből származó sárgaföldi temetkezések is már a halhatatlanságba vetett hitet sugallják. Valamennyi modern (azaz poszt-paleolitikus) vallás tartalmazza a testtel és a „teremtett” világgal szemben érzett bizalmatlanság, sőt, néha az ellenséges érzület gnosztikus nyomait. Napjaink „primitív” törzsei, de még a pogány parasztok körében is ismert a halhatatlanság vagy a testből való kiszabadulás (extázis) fogalma, mellyel nem feltétlenül jár együtt a test megvetése. A Gnosztikus Nyom fokozatosan akkumulálódik (mint a higanymérgezés), míg végül patologikussá nem válik. A gnosztikus dualizmus eklatáns példája ennek az ellenérzésnek azáltal, hogy minden érték létrehozását a „léleknek” tulajdonítja a test helyett. Ez az eszme jellemző arra, amit „civilizációnak” nevezünk. Hasonló vonulat követhető nyomon a „háború” nevű jelenség esetében is. A vadászó-halászó-gyűjtögető életmódot folytató törzsek körében általánosan elfogadott volt (és ma sincs másként, mint például a Yanomamo indiánok között) egyfajta rituális dulakodás. A „valódi” háború a vallás és a gazdaság (azaz a politika) folytatása más eszközökkel, történetileg ekként a neolitikumban kezdődik, amikor a papok kiagyalták az „ínség” fogalmát, s amikor megjelent a „harcosok kasztja”. (Én személy szerint kategorikusan elvetem azt az elméletet, hogy a háború a vadászat meghosszabbítása, folytatása.) Úgy tűnik, a II. világháború volt az utolsó „igazi” háború. A hiperreális háború Vietnamban kezdődött a televízió bekapcsolódásával, majd a maga totális obszcenitásában mutatkozott meg az 1991-es Öböl-háború esetében. A hiperreális háború már nem „gazdaságos”, nem „az állam egészsége”. A Rituális Dulakodás önkéntes és nem hierarchikus (a harci vezetők mindig ideiglenesek); a valódi háború kötelező és hierarchikus; a hiperreális háború imázs-jellegű és pszichológiailag interiorizált („Tiszta Háború”). Az első fajta háborúban a test sérülés kockázatának van kitéve, a második esetben feláldoztatik, a harmadik esetben a test már nem játszik szerepet. A modern tudományban is bizonyos antimateriális előítélet testesül meg - a Vallás ellen viselt háborújának következményeképpen bizonyos értelemben maga is vallássá vált. A tudomány mint az anyagi valóság megismerése paradox módon szétbomlasztja a valóság materiális jellegét. A tudomány mindig is a papi mesterség része volt, a kozmológia alegysége; valamint ideológia „a dolgok mikéntjének” igazolására. A „reális” dekonstrukciója a klasszikus fizika utáni periódusban az irrealitás vákuumát tükrözi, amely az „állam” megalkotója. Az egykori Földi Mennyország, az állam napjainkban nem több, mint pusztán képmások igazgatása, menedzselése. Nem „erőszakszervezet” többé, hanem testetlen információrendszer. Ám amint a babilóniai kozmológia szentesítette a babilóniai hatalmat, ugyanúgy szolgálja napjaink tudományának „megfellebbezhetetlensége” a Végső, az Igazi, a Tökéletes, a poszt-nukleáris államot, az „információ-államot”. Legalábbis az Új Paradigma ezt kívánná, amelynek axiomatikus premisszáit „mindenki” elfogadja. Az új paradigma rendkívül spirituális. A New Age (Új Kor) gnosztikus tendenciáival magába foglalja, magába olvasztja, magához öleli az Új Tudományt mint spiritualista világszemléletének szövegtani bizonyítékát. A meditáció és a kibernetika kart karba öltve haladnak. Természetesen az „információ-államnak” szüksége van a rendőrség, a karhatalom és a börtönrendszer olyan mértékű támogatására, amelytől Nabukodonozor kővé vált volna ámulatában, és Moloch papjai csak félelemmel vegyes tiszteletet, ámulatot és megilletődést érezhettek volna. A „modern tudomány” pedig még mindig nem képes kihámozni magát a „természet meghódítása” mielőbbi igen/majdnem/csaknem sikeres öntömjénező elmélete komplexitásának bűvköréből. A civilizáció legnagyobb diadala a test fölött. De hát kit érdekel? Hiszen minden „relatív”, vagy nem? Gondolom, mindössze csak túl kell lépnünk a testen, ki kell szabadulnunk belőle. Talán a „kvantum-ugrás” révén. Mindeközben a szociális tényezők buzgó és fáradhatatlan közvetítésével, amely a Média mesterkedései révén valósul meg, növekszik a testtől való elidegenedésünk azáltal, hogy a figyelmünk inkább az információra, mintsem a közvetlen tapasztalatszerzési lehetőségekre irányul. Ilyen értelemben a Média vallási, papi szerepet játszik, utat, lehetőséget kínálván a testből való kijutásra, úgy, hogy újradefiniálja a lelket, információnak tekintve azt. Az információ lényege a Képmás, a szakrális és szentképszerű adat-komplexum, amely eltulajdonítja „a test anyagelvűségének” primátusát mint a megtestesülés eszközét, felváltva azt a feddhetetlen és megkérdőjelezhetetlen, testetlen extázissal. A tudat valami olyasmivé válik, amely „csökkentett módban”, funkcióinak megnyirbálásával működtethető, kimetszendő az animalitás mátrixából, és információként halhatatlanná nemesítendő. Nincs többé „szellem a gépben”, sokkal inkább gépszellem, Szent (gép)lélek, a legvégső, az igazi közvetítő, közbenjáró, aki tiszavirág-életű porhüvelyünkből átsegít, konvertál bennünket a Világosságba. A Virtuális Valóság mint KiberGnózis. Gyerünk, szállj be, hagyjuk itt a Földet mindörökre. Az egész tudomány paradigmatikus egyetemességet ajánl a természet- és a társadalomtudományokban egyaránt. A klasszikus természettan bábáskodott már a kapitalizmus, a kommunizmus, a fasizmus és egyéb modern ideológiák létrejötténél. A poszt-klasszikus tudomány is egész sor eszmevilágot javasol társadalmi alkalmazásra: a relativitást, a kvantum-„irrealitást”, a kibernetikát, az információelméletet stb. Néhány kivételtől eltekintve, a poszt-klasszikus tendencia a további anyagtalanodás felé tart. A fekete lyuk-elmélet néhány híve például már egyenesen Szent Pált követő teológusok modorában beszél, míg az információelmélet követői közül sokan lényegében manicheusoknak hangzanak. Szociális szinten ezek a paradigmák olyan megfoghatatlan, követhetetlen retorika érzetét keltik, amely egy 3. századi sivatagi remetére vagy egy 17. századi New England-i puritánra vall - de a poszt-indusztriális, posztmodern jóléti fogyasztói társadalom delíriumos nyelvi hevületében előadva. Mindennapjaink társalgási nyelve is átitatódott bizonyos automatikus ismétlődésekkel, amelyek nem többek merész kijelentéseknél, de amelyeket a Valóság alkotóelemének, szövetének vagy magának a Valóságnak tekintünk, evidenciaként kezelünk. Például, minthogy ma már úgy tekintjük, hogy a komputerek a „mesterséges intelligencia” irányába tett lépést jelentik, feltételezzük azt is, hogy egy számítógép beszerzése révén intelligensebbekké válunk. Tucatnyi író van az ismerőseim között, akik komolyan úgy vélik, hogy a számítógép jobb (nem „hatékonyabb”, hanem jobb) íróvá tette őket. Ez szórakoztató - ám ugyanez a vélekedés a komputerekről, ha sokmilliárd dolláros katonai költségvetés is rendelkezésre áll, csillagháborús terveket, gyilkos robotokat és egyebeket is életre hívhat.





A civilizáció diadala a test fölött

Fontos részét képezi ennek a retorikának az „informatikai ökonómia” fogalma. Elterjedt vélekedés, hogy a poszt-indusztriális világ mostanában hozza világra ezt az új gazdasági rendet. Igen meggyőző és világos példa található erre a fogalomra egy nemrégiben megjelent könyvben, amelynek az írója a gondolat- és cselekvésszabadság híve, a Kaliforniai Gnosztikus Dualista Egyház püspöke, a Gnosis Magazine megbecsült, nagy műveltségű írója:

A civilizáció legutóbbi szakaszának ipara (amelyet néha a high-tech ellentéteként low-technek hívnak) nagyipar volt, és a nagyság mindig nyomasztó, elnyomó jelleggel is párosul. Az új high-tech másképpen nagy. A régi technológia anyagi eszközöket hozott létre és osztott el, az új technológia információt termel és terjeszt. A high-tech révén piacra dobott készletek és eszközök egyre kevésbé anyagi és egyre inkább szellemi természetűek. A high-tech hatása alatt a világ a természeti, fizikai gazdaságtól egyre inkább valami olyan felé halad, amit „metafizikai gazdaságnak” lehetne nevezni. Mostanában ébredünk rá, hogy inkább a tudat, mintsem a nyersanyagok vagy a természeti erőforrások hozzák létre a jólétet. 

A modern újgnoszticizmus általában nem tulajdonít nagy jelentőséget a test elleni régi manicheus támadásnak, és inkább egy enyhébb, „zöldebb” retorikával él. Hoeller püspök például az ökológia és a környezet fontosságát hangsúlyozza (mert nem akarjuk „bepiszkítani a tulajdon fészkünket”, a Földet), de könyvének az amerikai indiánok szellemiségéről szóló fejezetében azért rámutat arra, hogy a Föld-kultusz alacsonyabb rendű a testetlenség tiszta gnosztikus ideáljánál:

Nem feledkezhetünk meg arról, hogy nem ugyanaz a fészek és a madár. Az exoterikus és ezoterikus tradíciók világosan deklarálják, hogy nem a Föld az egyetlen lehetséges otthon az emberi lények számára, nem úgy teremtünk, mint gyom a földből. Jóllehet, a testünk ebből a földből ered, az igazi bensőnk, a lényegünk nem. Ha máshogyan gondolkozunk, az kirekeszt bennünket az összes ismert szellemi tradícióból, és kizár bennünket a látók és hallók, a bölcsek köréből. Habár az amerikai indiánok bölcsek a maguk módján, ehhez a gazdag szellemi örökséghez nincs túl sok közük. 

Ilyen aspektusból szemlélve (a test = barbárság), a könyv minden oldaláról sugárzik a püspök utálata és megvetése az élő hús, a testiség iránt. Vallási hevületében megfeledkezik arról, hogy az „információ” nem ehető. Anyagi javak nélkül nincs „igazi jólét”, amíg az emberiség tudata végleg éterivé nem válik. Az információt mint a kultúra egy formáját nevezhetjük metaforikusan jólétnek, mert hasznos és kívánatos - de soha nem lehet jólétté olyan értelemben és módon, mint az osztriga, a tejszín vagy a gabona és a víz, mert azok önmagukban is annak tekinthetők. Az információ mindig csak információ valamiről. Ugyanúgy, mint a pénz, az információ sem létezik csak úgy önmagában. Az idő múltával gondolhatunk úgy a pénzre, mint jólétre (mint egy jópofa taoista rítusban, amely a Vizet és a Pénzt a világegyetem két leglényegesebb alapelvének nevezi), de valójában ez felületes, absztrakt gondolkodás csupán, mely a péksüteményről a péksüteményt szimbolizáló pénzérmére helyezi át a hangsúlyt. Lényegében „informatikai ökonómiánk” van, amióta csak feltaláltuk a pénzt. Azt azonban még mindig nem tanultuk meg, hogyan emésszük meg a rezet. Ezeknek az elcsépelt közhelyeknek az ezopuszi nyersesége, emészthetetlensége zavar engem, de arra kell kényszerítenem magamat, hogy megjátsszam a lusta bugrist, és kanyargós barázdát szántsak, miközben körülöttem valamennyi egyenesen gondolkodó úgy tűnik, hogy hallucinál. Mi, amerikaiak és más „első világbeli” típusú fickók, úgy látszik, rendkívül fogékonyak vagyunk a „metafizikai gazdaság” retorikájára, mert már nem láthatók (tapinthatók vagy szagolhatók) körülöttünk a világ fizikai létezésének bizonyítékai. Az építészetünk szimbolikus lett, absztrakt gondolatok megnyilvánulásaiba (autók, lakások, irodák, iskolák) zártuk magunkat, információkkal kapcsolatos, azokat szolgáló állásokban dolgozunk, a magunk szerény módján azon munkálkodunk, hogy a jómód testetlen szimbólumait tologassuk, helyezzük el a Tőke absztrakt rácsai körül, szabadidőnket jórészt inkább a médiával, mintsem az igazi, anyagi világból szerzett konkrét tapasztalatokkal töltjük ki. Az anyagi világ számunkra már leginkább a katasztrófát jelképezi, jó példa erre a viharokra és hurrikánokra való megdöbbentően hisztérikus reagálás (annak bizonyítékául, hogy nem tudtuk teljesen „leigázni a Természetet”), újpuritán félelmünk és irtózásunk a szexuális másságtól vagy a steril, fűszerezetlen, denaturált (szinte absztrakt) ételek kedvelése. Ám mindezek ellenére sem képes ez az „első világbeli” gazdaság teljesen önellátó lenni. Az ómódi, anyagi javak termelését biztosító nehézkes, irdatlanul bonyolult struktúrában elfoglalt pozíciójától (a piramis csúcsa) függ. Mexikói farmerek termesztik és csomagolják számunkra a „természetes” ételt, hogy mi a tőzsdének, a biztosítónak, a törvénykezésnek, a komputereknek, a videojátékoknak szentelhessük időnket. Tajvani rabszolgamunkások készítik a chipeket a számítógépeinkbe. A Közel-Keleten a mi bűneink miatt szenvednek és halnak meg. Élet? Ugyan! Azt majd a szolgálóink élik helyettünk. Nincs életünk, csak „életstílusunk”: az élet absztrakciója, az árucikkek szentséges jelképrendszerére alapozva, a sztár-papság által felszentelve, celebrálva, nekünk közvetítve a sztárok - életnagyságúnál is nagyobb absztrakciók, értékeink kényurai, álmaink megtestesítői, média-archetípusok; vagy inkább a média-monarchák jobb kifejezés lenne. Természetesen ez a Baudrillard-i ellen-utópia nem létezik - egyelőre még. Mégis meglepő, ha figyelembe vesszük, hány olyan radikális van, aki ezt tartja elérendő célnak, legalábbis addig, amíg „információs forradalom” vagy valami hasonlóan lelkesítő névvel illetjük. A balosok arról beszélnek, hogy meg kell szerezni az információtermelést az adat-monopolistáktól. És valóban - mindenhol fellelhetők az információk - atombombát is lehet építeni a közkönyvtárakban elérhető tervrajzok alapján. Noam Chomsky szerint akárki hozzájuthat az információkhoz - feltéve, hogy van elég jövedelme, és őrülettel határos fanatizmus hajtja. Az egyetemek és a „gondolattárolók” szánalmas kísérleteket tesznek arra, hogy monopolizálják az információkat - ők is eléggé meg vannak zavarodva az informatikai ökonómia fogalmától -, de az ő mesterkedéseik nevetségesek. Lehet, hogy az információ nem mindig „szabad”, azaz szabadon hozzáférhető, de sokkal több megszerezhető annál, amennyit egy ember valaha is érdemben fel tudna használni. Minden elképzelhető témájú könyv megszerezhető könyvtárközi kölcsönzés útján. Mindamellett azonban kellenek olyanok is, akik körtét termesztenek és cipőt javítanak. De ha ezeket az „iparágakat” sikerülne is teljes egészében gépesíteni, még akkor is biztosan lesznek olyanok, akik körtét esznek és cipőt viselnek. Még mindig a test a jómód, a jólét alapja. A Képmás mint a jómód eszméje - „látványos érzékcsalódás” csupán. Még az „információ” radikális bírálata is az absztrakciók és az adatok túlértékeléséhez vezethet. Egy Angliából származó NO elnevezésű pro-situ kiadványban a következő üzenet volt odafirkálva a hátsó borítóra:

Mire ezeket a szavakat olvasod, az Információ Kora felrobban... benned és körülötted - a nyílt, totális Információs Hadviselés Dezinformációs Rakétáival és Propagandabombáival egyetemben. A háborúkat a múltban rendszerint területi vagy gazdasági előnyök megszerzéséért vívták. Az Információs Háború célja az Információ korának megfelelő terület, vagyis az emberi agy meghódítása. Különösen nagy veszélyben van mostanában a képzelet, a kihalás veszélye fenyegeti a multimédiából eredő kirohanások miatt... túlterhelés... VIGYÁZAT - LEHET, HOGY A KÉPZELETED NEM IS A TIÉD... Amint egy kultúra bonyolultabbá válik, fokozódik a függősége az imázsaitól, az ikonjaitól és jelképeitől, melyek önmeghatározásának és más kultúrákkal való kapcsolattartásának eszközeivé válnak. Ahogy a kultúra felgyülemlő képmixtúrája körbelengi a kollektív tudatot, egyes izomorf ikonok összeállnak, és a valóság „illúzióját” keltik. Hóbortok, divatok, művészeti trendek. „Valóságnak hiszem a képeiket, mert hiszek a képek valódiságában (az ő valóságképükben).” AKINEK HATALMA VAN A METAFORA FÖLÖTT, AZ IRÁNYÍTJA AZ AGYAT. A totális telítődés feltételei lassan felismerhetővé válnak - lappangó bénulás - a speciális/szakmai ismeretek trivializálódásától a triviális specializálódásáig. Az INFORMÁCIÓS HÁBORÚ elvesztését nem engedhetjük meg magunknak. A következmények beláthatatlanok. 

Nagyon szimpatikus nekem a szerző média-kritikája, ámbár úgy érzem, hogy az „információ” démonizálására is kísérletet tesz, ami nem más, mint az információ mint megváltás fogalmának a tükörképe. Ismét csak Baudrillard Kommtech Univerzum víziója idéződik fel, bár ez alkalommal inkább a Pokol, semmint a gnosztikus Másvilág.





Az információ fetisizálása és demonizálása

Hoeller püspök mindenkitől elvárja, hogy gondolkodás nélkül álljon be a sorba, ne legyenek nagy igényei - az anonim frázispuffogtató azt akarja, hogy törd szét a televíziódat -, de mindketten hisznek az információ misztikus erejében. Az egyik a pax technologicát ajánlja, a másik hadat üzen. Mind a ketten egyfajta manicheus nézetet izzadnak ki a Jóról és a Rosszról, de nem tudnak megegyezni, hogy melyik melyik. A kritikai teoretikus a tények tengerében úszik. Örömünkre szolgál elképzelni őket úgy is, mint partizánokat, mi magunkat pedig a „gerilla-ontológusok” szerepében, megszabadulva az adatok uralmától. A 19. század óta az örökké változó „társadalomtudomány” töméntelen sok információt előásott szinte mindenről, a sámánizmustól a szemiotikáig. Minden egyes „felfedezés” visszaáramlik a „társadalomtudományba”, és megváltoztatja azt. Mi meg sodródunk céltalanul. Költői tények, adatok után kutakodunk, amelyek megváltoztatják, intenzívebbé teszik a valóságról szerzett benyomásainkat. Új, hibrid tudományokat találunk fel eszközül ehhez a folyamathoz: etnofarmakológiát, etnohistóriát, kognitív tudományokat, eszmetörténetet, szubjektív antropológiát (antropológiai poétikát vagy etno-poétikát), „dada-episztemológiát” stb. Nem úgy fogjuk fel mindezt, mint ami „jó” önmagában, hanem csak annyiban tekintjük hasznosnak, amennyiben segítségünkre van a saját boldogulásunk megszerzésében vagy létrehozásában. Ilyen értelemben ismerjük az „információt mint jólétet”; ennek ellenére továbbra is a gazdagságra vágyakozunk önmagában, és nem pusztán az információként történő absztrakt megnyilvánulására. Mindamellett tudomásunk van arról is, hogy „az információ - háború”; mégsem határoztuk el, hogy keblünkre öleljük a tudatlanságot, mert a „tények” mérges gázként használhatók. A tudatlanság nemcsak hogy nem eléggé hatékony védekezés ebben a háborúban, de még csak nem is használható fegyverként. Sem fetisizálni, sem démonizálni nem akarjuk az „információt”. Ehelyett csupán olyan értékrendet akarunk létrehozni, amelynek segítségével az információ mérhető és értékelhető. Az irányadónk, a követendő minta, a standard csak a test lehet. Bizonyos misztikus elméletek szerint a lélek és a test egy és ugyanaz. Való igaz, hogy a lélek vesztett ontológiai valódiságából (legalábbis Nietzsche óta), a test „valóságigényét” pedig jelentősen meggyengítette és „tiszta energiává” ködösítette a modern tudomány. Úgyhogy miért ne tételezzük fel, hogy a test és a lélek megegyezik, és hogy ők ugyanannak a kifejezhetetlen és mindennek az alapját képező valóságnak a kettős kromoszómájú iker-aspektusai? Nincs test lélek nélkül, és nincs lélek test nélkül. A gnosztikus dualisták tévednek, ugyanúgy, mint a vulgáris „dialektikus materialisták”. A test és a lélek együtt alkotják az életet. Ha az egyik pólus hiányzik, az eredmény - halál. Ez a tézis meglehetősen egyszerű értékrendet hoz létre, föltéve, hogy előnyben részesítjük az életet a halállal szemben. Amint látható, kerülöm a test vagy a lélek pontos meghatározását. Mindennapi „empirikus” élményekről beszélek. Akkor éljük át, mi a lélek, amikor álmodozunk vagy alkotunk valamit, és akkor tapasztaljuk, mi a test, amikor eszünk vagy ürítünk (vagy fordítva); mindkettőt átéljük egyszerre, amikor szeretkezünk. Nem metafizikai kategóriákat javaslok itt. Még mindig csak sodródunk, és ezek csupán ad hoc referenciapontok. Nem kell misztikusoknak lennünk ahhoz, hogy az „egy és oszthatatlan valóságnak” ezt a verzióját javasoljuk. Mindössze csak rá kell mutatnunk, hogy mind ez ideig semmilyen más valóság nem adta tanújelét létezésének az eddigi ismereteink szerint. Már csak gyakorlati szempontból is, a „világ” „egy és oszthatatlan”. Történetileg azonban ennek az egységnek a „test”-fele kapta mindig a sérelmeket, az elmarasztaló sajtóvisszhangokat, a Szentírás szavaival dörgő kiátkozást és a gazdasági zaklatást, üldözést a „lélek"-fél részéről. A lélek önjelölt képviselői játszották mindig is a vezető szerepet a történelem folyamán, a testnek mindössze az elenyészést, eltűnést vagy néhány hamvába holt, elvetélt lázadási kísérletet hagyva meg.





A lélek uralkodott és uralkodik, minthogy alig ismerjük a test-beszédet. Amikor az „információ” szót használjuk, tárgyiasítjuk, mert mindig is megtestesítettük az absztrakciókat, amióta az Isten égő csipkebokor képében megjelent. (Az információ mint a „nyers” anyag testetlenítése.) Mi most itt azt javasoljuk, hogy legyen egyenlő a test az énnel. Nem tagadjuk, hogy „a test lélek is”, de valami egyensúlyt szeretnénk helyreállítani ebben a történelmi egyenletben-egyenlőtlenségben. Számunkra a „gonosz” megjelenési formája a test megvetése és a világ rágalmazása. Ragaszkodunk a test és lélek fogalmát illető „pogány” értékek megváltozott formában való újjáélesztéséhez. Nem tudunk elégé lelkesedni az „informatikai ökonómiáért”, mert a test-megvetés új álarcának tekintjük. Nem tudunk teljes odaadással hinni az „információs háborúban”, minthogy az testi létet kölcsönöz az információnak, de „gonosznak” tekinti. Ám ezt a harmadik álláspontot is gyanakodva szemléljük, langyos, állásfoglalás nélküli köntörfalazásnak, a teoretikus szemlélet kudarcának tekintjük. Minden tény különféle jelentéseket kap, ha a dialektika prizmáján keresztül vizsgáljuk, szemügyre véve fényeit és árnyoldalait. A „tény” sohasem statikus vagy „semleges”, lehet „jó” is, „rossz” is (vagy jón-rosszon túli), számtalan variációban. Végső soron mi vagyunk e mérhetetlenül nagy diskurzus művészei. Értékeket hozunk létre. Azért tesszük, mert élünk. Az információ ugyanolyan nagy „mocsok”, zűrzavar, mint az anyagi világ, amelyet tükröz és átalakít. Mi elfogadjuk ezt a zűrzavart. Ez az élet. Ámde a nagy élet-káoszon belül bizonyos információk és anyagi dolgok elkezdenek költészetté, megismeréssé vagy színjátszássá összeállni. Levonhatunk bizonyos ideiglenes „következtetéseket”, föltéve, hogy nem pomádézzuk agyon és nem helyezzük piedesztálra. Sem az „információ”, sem egyetlen „tény” nem önmagában való. Maga az információ szó is egyfajta ideológiát, vagy inkább paradigmát jelez, amely az anyag és az univerzum „csöndjétől” való tudattalan félelemben gyökerezik. Az „információ” a bizonyosság helyettesítője, a dogmatikusok fétise, babona, hiedelem. A „költői tények” nem alkalmazkodnak az „információ” doktrínájához. „A tudás szabadság” megállapítás csak akkor igaz, ha a szabadságot pszicho-kinetikus adottságként értelmezzük. Az „információ” káosz; a tudás ennek a káosznak a spontán elrendeződése; a szabadság szörfözés ennek a spontaneitásnak a hullámain.

(Hakim Bey (alias Peter Lamborn Wilson, New York): Az információs háború. 
Író, költő, filozófus, a perzsa szúfi költészet szakértője - a cikk forrása itt) 

Kapcsolódnak:  
A meghittség utolsó állomása 
Szingularitás
A Mátrix-filozófia

2017. febr. 18.

Paterson (Jim Jarmush)


"Wonderful. A movie about art creation and how images become words... Takes thinking, creating and beauty seriously." (The New York Times)





"Paterson buszsofőr napjaink Amerikájában: egy New Jersey-beli városban, a vele azonos nevű Patersonban él. A befelé forduló férfi csöndes boldogságot talál egyszerű életében. Minden napja ugyanúgy telik: vezetés közben megfigyeli a várost, beszélgetésfoszlányokat kap el, esténként iszik egy pohár sört a törzshelyén, sétálni viszi a kutyáját, szabad perceiben pedig filozofikus verseket ír. Felesége, Laura pont az ellentéte: impulzív, harsány, és mindenben az állandó változást igényli. Mindennap új tervei vannak, és új célokat kerget. Ők ketten nem is lehetnének különbözőbbek, mégis harmóniában élnek egymással." (Port.hu)

Február 18.-tól a magyar mozikban.
Written & Directed by: Jim Jarmusch




Keresztes Gergő cikke a Patersonról a Filmtett-en