A Kék Cetli

Hát. Nem is mondanék mást.

Walter Bowman Russell

Walter Bowman Russell (1871. május 19. – 1963. május 19.) amerikai impresszionista festő, szobrász és író volt. Sokat írt tudományos témákról is, de elképzeléseit a tudósok elutasították. 

1921 májusában - a hetedik alkalommal bekövetkezett, tökéletes megvilágosodása után - Walter Russell hozzáférhetett minden tudás forrásához. Felébredve azonnal leírta amit látott: filozófiai, tudományos és spirituális kinyilatkoztatásokkal teli oldalakat, amelyek a "The Universal One" című kéziratának alapját képezték. Bár felfedezéseit elküldte az USA akkori 500 vezető tudósának, szinte mindannyian őrültnek tekintették - egyet kivéve. Nikola Teslát, a látnok feltalálót annyira megdöbbentették Russell meglátásai, hogy felszólította, zárja el a munkáit ezer évre, mert az emberiség még nem áll készen az abban foglalt igazságokra. Walter Russell kinyilatkoztatásai újra írták a valóság szerkezetét. 

 

Bár a könyve nem hozta meg a kívánt érdeklődést, de tudását minősíti az a tény, hogy az általa megalkotott periódusos rendszerben több olyan elemet is feltüntetett (a 93-as rendszámú neptúniumtól kezdve a 105-ös rendszámú hániumig, valamint még legalább 10 különböző elemet és izotópot, összesen legalább 20 elemi részecskét), amelyeket csak évekkel később fedeztek fel hivatalosan, de ezek mindenképp Russellnek tulajdoníthatók. Ezzel ő lett a legtöbb elemet elméletileg felfedező tudós, ennek ellenére nevét nem találjuk meg egyetlen elem felfedezőjeként sem. Ugyancsak ő fedezte fel a hidrogén két izotópját, a deutériumot és a tríciumot, és ezért később díszdoktori elismerést is kapott. 

Russell "The Universal One" című műve azért is rendkívüli, mert elsőként és mind ez idáig egyedüliként publikált egy olyan koncepciót a történelemben, amelyben nemcsak a fizikai világ egységes felépítését magyarázta el az elektromosság, a mágnesesség, a radioaktivitás és a gravitáció részletes ábrákkal illusztrált összefüggésein át a legkisebb anyagi részecskétől a csillagrendszerekig, hanem az embert is elhelyezi ebben az univerzumban.

 

 

 

Rusell szerint az anyag nem szilárd, hanem gondolatok által lelassított, kristályosodott fény - hogy körülöttünk minden, a kövektől az emberi testekig, a tudat által formált fénymintákból áll. Úgy gondolta, hogy az univerzum alapvetően szellemi, nem pedig anyagi, és hogy minden ritmikus ciklusokban mozog: tágul és összehúzódik, mint a lélegzet. Illúzióként tekintette az ellentéteket, mint a jót és a rosszat, helyette azt állította, hogy minden a harmóniát és az egyensúlyt keresi. Russell számára a halál nem a vég volt, hanem a forrásához visszatérő sűrűsödött fény felszabadulása. Még az idő sem lineáris, hanem spirális, ahol a múlt, a jelen és a jövő együtt létezik. Ezek az ötletek radikálisan megelőzték a korukat. Szerinte az elektromosság élő energiaspirál, nem csupán mozgásban lévő elektronok, és az űr vákuuma valójában a kiaknázatlan potenciál vibráló tengere. Az egészség szerinte a test természetes ritmusa, a betegség pedig egyszerűen ennek az áramlásnak a zavara. Bár élete során figyelmen kívül hagyták vagy kigúnyolták, Russell munkája jelen korunkban, amikor a kvantumfizika és a tudat tanulmányozása során szinte ugyanazokba a kérdésekbe botlunk, már nem is tűnik őrültségnek. (Források: facebook, Wikipédia, teslabook)

  

 

Könyvei: 

• The Sea Children, 1901 
• The Bending of the Twig, 1903
• The Age of Innocence, 1904
• The Universal One, 1926 
• The Russell Genero-Radiative Concept or The Cyclic Theory of Continuous Motion, L. Middleditch Co., 1930 
• The Secret of Light, 1947
• The Message of the Divine Iliad, 1948
• The Book of Early Whisperings, 1949 
• The Home Study Course (with Lao Russell), 1950–52 
• Scientific Answer to Human Relations (with Lao Russell), Univ of Science & Philosophy, 1951 
• A New Concept of the Universe, Univ of Science & Philosophy, 1953 
• Atomic Suicide? (with Lao Russell), Univ of Science & Philosophy, 1957 
• The World Crisis: Its Explanation and Solution, (with Lao Russell), Univ of Science & Philosophy, 1958 
• The One-World Purpose (with Lao Russell), Univ of Science & Philosophy, 1960

Egy titokzatos magyar jógi

A lét óriási egész színpadának a hit a rendezője. Minden változást, minden alakulást a hit szabályoz, a hit irányít és rendez el. Ha tehát az ember eljut odáig, hogy tetszése szerint tudja beállítani hitét valamely célra, akkor ezzel a beállítottsággal – az irányított várakozással – megváltoztatja a fennálló folyamatokat a természetben. 

Kaczvinszky József: A hét beavatás / „F” napló / Yoga aforizmák 

 

 

Semmiféle rendszert sem lehet első hallásra felfogni és megérteni. A yogát legkevésbbé. Úgy tanítják, először tudomásul kell venni a yoga állításait, azután elmélkedni kell azokon, végül pedig bensőleg át kell élni az igazságait. Teljes megértés csak így jöhet létre. 

Kaczvinszky József: Kelet világossága 1. – Bevezetés a Yogába

 

Szentföld

 

 

 

Tervezett Pokoli Utópia (the "Great Reset")

Egy olyan új világrend alakult ki a szemünk láttára, amely az ember számára a legszörnyűbb rabszolgaságot hozza el. Ennek a hátterét ismertette a Magyar Szigeten tartott előadásában Szakács Árpád újságíró, publicista. 

 

 

Forrás: Magyar Jelen

Egy másik beszélgetés Szakács Árpáddal

Kapcsolódik: Milliárdosok földvásárlásai - Portfolio

 

Bíró Lajos magyarságkutató, író

Érdemes Őt hallgatni és olvasni. Bíró Lajos magyarságkutató, író. Könyvei a Magyar Menedéknél kaphatók.

Az elillant tündérek nyomában:

 

A táltosló titkai: 

 

Új világkorszak küszöbén:

 

A szkíta-magyar őshaza:

 

A magyar Jézus és eltitkolt tanításai:

Alkímia

A bölcsek köve pedig nem egyéb, mint a megszabaduláshoz vezető biztos tudás. 

 

 

 

Ami velünk történik, végső lényege az, hogy játék. Mert sorsunknak csak az ember felé eső oldala komoly, nehéz és szomorú. Az istenek felé eső oldal derűs, mert látszik, hogy céltalan túláradás, öröm, játék. S ezt az ember csak akkor látja, ha maga is istenivé lesz, ha rálát önmagára felülről – ha játszik.

 

Hamvas Béla

 

 

Műpandémia: Gondosan Előkészített Apokalipszis

Avagy the Great Reset. Kik állnak a háttérben? Csak kövesd a pénzt! Azoknak, akik még mindig mélyen alszanak. Világos, precíz levezetése a jelenlegi helyzetnek.

 

 

 

 

Ernst Wolff (író, újságíró), Tervszerű pusztítás: VIDEÓ

azért jöttem, hogy elmondjam, hogyan kezdődik

 

"Minden dolog, aminek kezdete van, véget is ér. A vég már közeleg. Terjeszkedik a sötétség." (Mátrix)

 

 

 

 

"Nem ismerem a jövőt. Nem azért jöttem, hogy elmondjam, hogyan fog végződni a háború. Azért jöttem, hogy elmondjam, hogyan kezdődik. Leteszem ezt a telefont, és megmutatom az embereknek, amit eltitkoltok előlük."(Mátrix)

 

Upanisad történetek

Figyelemre méltó előadás-sorozat. Ez csak az egyik darabja, de érdemes mindegyiket meghallgatni. Az előadó Tenigl-Takács László.

"Az Upanisad történetek hat előadása révén a kedves érdeklődő betekinthet a Buddha korát megelőző, illetve az azzal egy időben kibontakozó bráhmanikus filozófia legfontosabb tanításaiba. Az elemzett szövegek az upanisadokból valók, melyek több fordításban is elérhetők már magyar nyelven, részint könyvalakban, részint az interneten. Az előadásokat Tenigl-Takács László, A Tan Kapuja Buddhista Egyház és Főiskola egyik alapítója, a Főiskola tanítója tartja."

A sorozat összes videója megtekinthető itt: https://www.youtube.com/playlist?list=PLYyOsbZGeg-oVCw2LBp9v64AdpmtumuME

Temérdek kincsek

Megnéztem Clooney új filmjét. Mert szeretem a jó sci-fit. Így ha kijönnek ebben a kategóriában egy filmmel, annak nagyon tudok örülni.

A történet faék-egyszerű. Semmi csavar, semmi váratlan. Ami mégis megfogott benne, az a látvány szépsége, és a meditatív lassúság és elmélyültség volt, amit én nagyon szeretek. Clooney játéka nagyon jó, remek színész. Semmi sem volt siettetve, nem kellett száguldani a film után sem értelmileg, sem érzelmileg, sem spirituálisan. Mert leginkább ez utóbbi volt az üzenet.

Elhangzik egy dal az űrben, Neil Diamond Sweet Carolinje. Talán ez volt a csúcspont, legalábbis számomra. Mert már a történet elején tudjuk, hogy a Föld, és azon minden élet haldoklik, csak napjai vannak hátra. Ahogy hallgattam ezt a fülbemászó zenét, az jutott eszembe, hogy egy ilyen katasztrófában nem csak a fizikai létformák semmisülnek meg, de minden más is: az is, ami szellemi, ami lelki. A kapcsolatok, az ezekben hordozott hatások és érzések. A tudomány, a vallások, a mítoszok és mesék, az istenek és emberek ezerrétegű színes világa. A dalok, az illatok, a kisgyerekek kacagása, a hópelyhek csillogása, a rózsafagylalt íze egy forró nyári napon, minden. Hogy mikor múlik, akkor döbbenünk rá, milyen gazdag az élet, minden király és mágnás kincsénél milliárdszor gazdagabb... És hogy minden létező magában hordozza ezt a temérdek kincset. Együtt hordozzuk, mindannyian, mert részei és részesei vagyunk egymásnak.

Nehéz leírni, mi minden kavargott bennem ezt a dalt hallgatva. Leginkább talán az, hogy minden mulandó, és nagyon törékeny. És épp ezért végtelenül értékes, mert minden szépség, ami csak van e világon, akár teremtett, akár alkotott, az időből kiragyogó örökkévalóság egy darabkája.

 

Beavatási eskü (a Nxivm-szekta)

 

 

"Lenyűgöző dokumentum sorozat készült az elmúlt évek talán legbrutálisabb szektájának történetéről és a hálózat leleplezéséről, melyben a Nxivm (ejtsd: nekszium) nevű szervezetből korábban kiugrott tagok beszéltek arról, hogyan kerültek kapcsolatba annak idején a szektával, és miként szedte őket darabjaikra az önismereti körnek álcázott közösség.

A Nxivm egy, a kilencvenes évek végén alakult, önsegítő workshopokat tartó és életmódtanácsokat osztó New York-i vállalat volt, óvatos becslések szerint is több mint 15 ezer ember vett részt az általuk kínált tanfolyamokon. A cég piramis-rendszerben működött. Az alapító Keith Raniere és társa, Nancy Salzman közösen dolgozta ki az igencsak drága kurzusok tananyagát, amelyben az önbizalomnövelésre, az érzelmi korlátok kiküszöbölésére, és természetesen a legmélyebb félelmek, a diákok személyiségének leggyengébb pontjainak a felderítésére, illetve azok leküzdésére fektették a hangsúlyt.

 

 

A Dalai Láma és Keith Raniere

 

Szépen lassan elültették a tagokban, hogy a saját fejlődésük és a nagyobb jó elérése érdekében le kell mondaniuk a büszkeségükről, és totálisan le kell építeniük az egójukat, majd a kiválasztottak bekerültek egy exkluzív csoportba, ahol el kellett kötelezniük magukat Keith Raniere mellett, és mindenek fölött követniük kellett az ő akaratát. A nők mester-rabszolga kapcsolatba kényszerültek. Abban, hogy a Nxivm megnyerte magának az embereket, kulcsfontosságú szerepe volt az alapító, Keith Raniere köré kerített misztériumnak: a jelentkezők annyit tudtak róla, hogy óriási emberbarát, nagyon magas IQ-val rendelkezik, és hogy jobbá akarja tenni a világot. Szinte egy próféta képe rajzolódik ki róla: Raniere karizmatikus, nyugodt férfi, akinek a zsebében mindig ott lapul a megfelelő válasz. A hívek aléltan hallgatják minden szavát, ennél azonban sokkal érdekesebb, amikor maga Raniere hallgat: bámulatos, mennyire figyelt mindenkire a környezetében, ez pedig remek alapot adott ahhoz, hogy pillanatok alatt elnyerje bárki bizalmát. Az elakadással küzdő, sokszor magányos emberek az érdeklődés legkisebb jelére is megnyíltak előtte, valamilyen módon mindenki közel akart kerülni hozzá, ő pedig egyszerre több taggal is szexuális viszonyt folytatott. Raniere kétségkívül a manipuláció mestere, szörnyeteg a javából.

Bár a Nxivm nem vallási alapon működött, de ügyesen megkreált hitrendszere ugyanúgy működött, mint más szektáké: izolált, atomjaira szedte a pszichét, magas szintű elkötelezettséget várt el a tagoktól, és azt állította, együtt, közösen fellelhetik a válaszokat az élet nagy kérdéseire.

Kívülről nézve persze bárki azt mondaná, hogy épeszű ember messziről elkerüli az ilyen csoportokat – és a szereplők is rendre felteszik maguknak a kérdést, hogy jutottak idáig –, de a Beavatási eskü rácáfol arra, hogy a szektához csatlakozók egyszerű, hiszékeny, megvezethető balekok lennének. Azt akarja mondani, hogy pokolian könnyű elaltatni az emberek éberségét egy-egy sérülékenyebb időszakukban: ha valaki nem bízik magában, céltalannak látja az életét, de iszonyúan vágyik arra, hogy tartozzon valahová, akkor ott simán alulmaradhat a józan ész."

 

(A teljes cikk a HVG-n.)

UFO akták

"Az igazság odaát van: jelen esetben a YouTube-on, ugyanis mostantól néhány ufó-észlelésről készült videót már nem rejteget a Pentagon." A cikk itt olvasható.

„Nem vagyunk egyedül! Ez félelmetes!”A cikk itt olvasható.

A szavak csodálatos életéből

A bonyolulttól nem kell félni, a zavarostól kell félni.

   Nincs történet? Nincs íve az elbeszéléseinknek? Hát mért nem tetszik olyan életet élni, amelynek íve van? A-tól B-ig, és halad és rendben és lineárisan. És mért tetszik események helyett események valószínűségével dolgozni, és mért tetszik össze-vissza beszélni a fényről, hol azt állítván és bizonyítván, hogy az hullámtermészetű, hol meg azt, hogy részecske, és mért tetszik sunnyogni, ha valaki egyszerre szeretné tudni egy elemi részecske helyét és sebességét, és mért tetszik faksznizni az idővel is annyit, relatíve sokat?

   Mért tetszik pszichoanalitikushoz járni, vagyis mért tetszik lábjegyzetelni a saját életét, mért tetszik álldigállni a saját élete mellett, mért nem tetszik átélni, mért csak reflektálni, reflektálni? Mért nem tetszik elfeledkezni az életről, épp azáltal, hogy élni tetszik?

   Mért tetszik folyton rohanni? Mért nem tetszik egy aranykorban élni?

   Mért tetszik újra meg újra új életet kezdeni, mért nem tetszik tudomásul venni, hogy egy életünk van, mért nem tetszik tudni, hogy egy életem, egy halálom, mégis megpróbálom, mért nem tetszik...

   Anyám pedig azt mondta, hogy tetszikezni pedig nem tetszikezik az ember, fiam.

(Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből)

az élettel azonos, és minden pillanatban meg kell újítani

A legnagyobb tudás az éntelenség.

A legnagyobb érték az önképzés.

A legnagyobb minőség mások szolgálatának szándéka.

A legnagyobb tanítás a folyamatos tudatosság.

A legnagyobb orvosság minden üressége.

A legnagyobb cselekedet nem idomulni a világ dolgaihoz.

A legnagyobb varázslat a vágyak átalakítása.

A legnagyobb nagylelkűség a nem-ragaszkodás.

A legnagyobb jóság a nyugodt tudat.

A legnagyobb türelem az alázatosság.

A legnagyobb erőfeszítés nem törődni a végeredményekkel.

A legkiválóbb meditációban a tudat elenged.

A legnagyobb bölcsesség átlátni a látszólagoson.

~ Atísa (buddhista tanító 980–1054) ~

alexandriai Hüpatia (a kép az Agora c. filmből van)

Egy átlagember számára azért fura a világ, mert amikor nem unja, akkor valami nem tetszik neki benne. Egy harcos számára azért fura a világ, mert rendkívüli, fenséges, titokzatos és felfoghatatlan.

Az ember csak harcosként viselheti el a tudomás útját, így nem panaszkodik és semmit sem sajnál. Az élete végtelen kihívás, márpedig a kihívás nyilvánvalóan nem lehet sem jó, sem rossz. A kihívás egyszerűen az, ami: kihívás. Sem nem áldás, sem nem átok.

A harcos életében nincs üresség. Minden színültig tele van, és minden egyenlő. Amit az emberek tesznek, semmilyen körülmények között nem lehet fontosabb a világnál. Ily módon a harcos a világot végtelen csodaként, az emberek cselekedeteit végtelen szeszélyként szemléli.

A harcos nem csupán mohóságból vág neki az ismeretlennek. A mohóság csak a közönséges dolgok világában működik. Ahhoz, hogy valaki kimerészkedjen abba az irtózatos egyedüllétbe, ennél többre van szükség. Szeretet, valósággal szerelem kell ehhez az élet, a kaland, a titkok iránt. Csillapíthatatlan kíváncsiság és szörnyű nagy mersz. Annak, aki a tudás ösvényén jár, nagyon találékonynak kell lennie, tele képzelőerővel, mert a tudás ösvényén semmi nem olyan tiszta és világos, mint amilyennek látni szeretnénk.

Egy harcosnak meg kell tanulnia minden cselekedetét értékessé tenni, mert csak rövid ideig lesz itt; túlságosan is rövid az ideje ahhoz, hogy a világ minden csodájának tanúja lehessen. És a szellem csak akkor figyel oda, ha a beszélő gesztusokban nyilatkozik meg. A gesztusok pedig nem jeleket vagy testmozdulatokat jelentenek, hanem a valódi önfeledtség tetteit, a bőkezűség és a humor cselekedeteit. A harcosok a szellemnek szóló gesztusként a legjobbat hozzák ki magukból, és csendben felajánlják tetteiket az absztraktnak.

Amíg valaki azt érzi, hogy ő a legfontosabb a világon, nem tudja kellően értékelni a környező világot. Olyan, mint a szemellenzős ló, csak magát látja, minden mástól elkülönülve. S mivel elveszítette reményét arra, hogy valaha is visszatérjen minden dolgok forrásához, az ember az individualitásában keresett vigaszt.

~ Carlos Castaneda ~

Raffaello: Az athéni iskola

"Mindazok, akik gyakorolják magukat a bölcsességben, legyenek hellének vagy barbárok, igazságtalanságtól és vétektől menten élnek, akik sem az igazságtalanság elszenvedését, sem viszonzását nem kívánják; kerülik az érintkezést az ügyintéző élet férfiaival és megvetik azon helyeket, ahol ezek járnak: a bíróságokat, a tanácsházakat, a piacokat, a gyűléseket és egyáltalán mindama helyeket, ahol a képzetlenek felgyülemlésére és összegyűlésére sor kerül; lévén, hogy a viszály nélküli, békés életet keresik, melyben a természet és mindennemű részei, a föld, a tenger, a levegő, az ég, és a benne kutatandók kiváló szemlélőiként, gondolatban úgy járnak együtt a Nap és a Hold, és más égitestek, bolygók és állócsillagok körtáncával, hogy miközben ugyan testükkel a földön állnak, lelküknek azonban szárnyakat adnak, hogy felemelkedhessenek az égbe és az ottani erőket pontosan szemlélhessék, amint az igaz világpolgárok osztályrésze, akik a világot honuknak és polgártársaikat a bölcsesség tanítványainak tekintik, mivel számukra az erény - melyre a közügyek irányítása bízatott - adta a polgárjogot. Tehát erényekben gazdagon, a testi fájdalmak és a külső szerencsejavak megvetéséhez szokottan, a közömbös dolgok közömbös szemléletében gyakorlottan, a gyönyör és vágyakozás elleni harcban iskolázottan, és egyáltalán mindenkor arra törekedve, hogy a szenvedélyek fölött álljanak és annak szándékában nevelődve, hogy támadásaikat minden erővel elhárítsák, a sors csapásaival szemben hajlíthatatlanok legyenek, mivelhogy sújtásaira eleve gondoltak - lévén hogy a legsúlyosabb balszerencse elviselését is megkönnyíti az előretudás, ha a lélek nem valami újnak tekinti az eseményeket, hanem sokkal inkább régtől megszokottnak és ismertnek, és ezért kevésbé élesen észleli azokat; így teljes joggal örvendenek az erényeknek és egész életüket ünnepként töltik. Ők persze csak egy kis csapatot alkotnak, a bölcsesség gyengén parázsló tüzét a városokban, hogy az erény ki ne hunyjon teljesen és ne vesszen ki nemünkből. Ha az emberek mindenütt e kevesek szándékához csatlakoznának és minden ember azzá válna, amivé a természet kívánja: hibátlanná és véteknélkülivé, a belátás barátjává, önmagáért a nemes dolgokért érzett örömtől átjárttá; hogy ez az egyetlen jó, minden más az uralma alatt áll és ennek alávetett, akkor az államokat boldogságtól hatná át, mentesek volnának mindattól, ami fájdalmat és félelmet kelt, betöltené őket az, ami örömöt és megelégedést kelt, olyannyira, hogy az élet egyetlen pillanata sem telne boldogság nélkül és az év egész körforgása egyetlen ünnepet alkotna."

Alexandriai Philónnak ebben a sztoikus hatást mutató szövegében világossá válik a hellenista és római korszak filozófiájának egyik alapvonása: a filozófia életforma, ami nem csak azt jelenti, hogy egy bizonyos morális magatartással egyenlő - mert e szövegből látható, milyen fontos szerepet játszik a természet szemlélése -, hanem hogy egyszersmind létforma is, amelyet minden pillanatban élni is kell, és amelynek meg kell változtatnia az egész életet.

A philo-sophia, (a bölcsesség szeretete) szó a régi görögök és rómaiak felfogása szerint elegendő volt ahhoz, hogy kifejezzen egy ilyen filozófiafelfogást. A Lakomában Platón megmutatta, hogy Szókratész mint a filozófia szimbóluma azonosítható Erósszal, Porosz (a segítőkészség) és Penia (a szegénység) fiával. Szókratész nem volt bölcs, de értett hozzá, hogy bölcsességre tegyen szert. A filozófia tehát úgy jelent meg, mint a gondolkodás, az akaraterő, az egész létmód gyakorlása: megpróbált elérni egy állapotot, nevezetesen a bölcsességet, amely egyébként csaknem elérhetetlen volt az ember számára. A filozófia a szellemi előrehaladás módszerét jelentette, amely gyökeres megtérést, az életmód teljes megváltoztatását kívánta. A filozófia tehát életmód volt mind eszközei, vagyis a bölcsesség elérésével kapcsolatos gyakorlatok és erőfeszítések tekintetében, mind pedig céljának, magának a bölcsességnek a tekintetében. A bölcsesség ugyanis nemcsak ismereteket közvetít, hanem új életmódhoz is vezet. Abban áll az antik filozófia paradoxona és nagysága, hogy egyrészt tudatában volt a bölcsesség elérhetetlenségének, másrészt meg volt győződve annak szükségességéről, hogy ösztönözni kell a szellemi előrehaladást. A következőképpen fejezi ezt ki Quintilianus: "Arra kell törekedni, ami a legmagasabb rendű: legnagyobbrészt így cselekedtek a régiek, akik úgy vélekedtek ugyan, hogy bölcset még soha senki sem talált, mégis a bölcsesség tanait tanították." Tudták, nem fog sikerülni megvalósítaniuk a bölcsességet önmagában - mint tartós és végleges állapotot -, de remélték, hogy elérhetik legalább néhány különleges pillanatban. A bölcsesség volt a transzcendens norma, amely a cselekvést irányította.

A bölcsesség életmód volt, amely lelki nyugalmat (ataraxia), belső szabadságot (autarkeia) és kozmikus tudatot eredményezett. Először is a filozófia gyógyeljárás volt a félelem ellen. Ez a gondolat határozottan megjelenik Xenokratésznél, Platón tanítványánál, továbbá Epikurosznál ("Az égi jelenségek ismeretéből nincs más hasznunk, mint a lelki béke"), a sztoikusoknál és a szkeptikusoknál, ahol a következő szép képpel találkozunk: "A szkeptikussal az történik, ami a monda szerint Apellésszel, a festővel. Azt beszélik ugyanis, hogy amikor Apellész a festészetével ábrázolni akarta egy ló habzó pofáján a habot, ezzel annyira nem boldogult, hogy feladta az egészet, és a szivacsot, amelybe festékes ecsetjét törölni szokta, hozzávágta a képhez. Ahol a szivacs a képhez vágódott, ott a dobással létrehozta a habot." Így a szkeptikusok is, akárcsak más filozófusok, az ítélet bizonyosságában és rendíthetetlenségében kezdik keresni a lelki békét. "Mivel e célt nem érik el, tartózkodnak minden ítélettől. És íme, a lelki béke úgy jár az ítélet felfüggesztésének nyomában, mint testnek az árnyék."

A filozófia módszernek is tartotta magát, amellyel az ember függetlenségre és belső szabadságra (autarkeia) tehetett szert - olyan állapotra tehát, amelyben az én csak önmagától függ. E motívum fellép Szókratésznél és a künikhoszoknál, továbbá Arisztotelésznél, aki szerint a szemlélődő élet függetlenséget biztosít, valamint Epikurosznál és a sztoikusoknál.

Az összes filozófiai iskolában különböző módszerek alkalmazásával ugyanazt érik el: annak tudatát, hogy az emberi én képes nélkülözni mindazt, ami a lényegétől idegen, még ha ez csupán abban áll is, mint a szkeptikusoknál, hogy tartózkodik minden állásfoglalástól.

Az epikureizmusban és a sztoicizmusban ehhez az alapfelfogáshoz járult még a kozmikus tudat (vagyis az a tudat, hogy az ember része az egész természetnek) és az én kiterjesztése a természet végtelenjébe. Ahogy Metrodorosz, Epikureusz tanítványa mondja: "Emlékezz arra, hogy te, aki halandó vagy és csak korlátozott élettel rendelkezel, a természetről való meggondolásaidon át felemelkedtél az örökkévalóságig és a dolgok végtelenjéig, és hogy láttad mindazt, ami volt és lesz." És Marcus Aurelius szerint "az emberi lélek bejárja az egész világot és az azt körülvevő űrt; kiterjeszkedik az örökkévalóság végtelenségébe, és elgondolja a mindenség periodikus újjászületését". Az antik bölcs minden pillanatban tudatában van annak, hogy a kozmoszban él, ezért a mindenséghez igazodik, úgyhogy összhangban van vele.

Hogy jobban megértsük, mennyiben képviselhetett életmódot az antik filozófia, térjünk vissza ahhoz a megkülönböztetéshez, amelyet a sztoikusok fogalmaztak meg a filozófiáról folytatott értekezés és maga a filozófia között. A sztoikusok véleménye szerint a filozófia ágazatai, tehát a természettan (fizika), etika és logika valójában nem magának a filozófiának, hanem csak a filozófiai értekezésnek, a filozófiáról való beszélgetésnek a részei. Azt gondolták ezzel, hogy ha a filozófia tanításáról van szó, akkor meg kell fogalmazni a logika elméletét, a fizika elméletét és az etika elméletét. A beszélgetés egyszerre logikai és pedagógiai természetű követelményei nélkülözhetetlenné tesznek ilyen megkülönböztetéseket. De maga a filozófia, a filozófiai életmód már nem részekre tagolható elmélet, hanem egységes cselekvés, amely abban áll, hogy éljük is a fizikát, a logikát és az etikát. Ebben az esetben az ember már nem állít fel logikát, vagyis tudományt a helyes beszéd- és gondolkodásmódról, hanem helyesen beszél és gondolkodik, már nem állít fel természettant, hanem csodálattal szemléli a kozmoszt, már nem állítja fel a helyes cselekvés tanát, hanem helyesen és igazságosan cselekszik.

A filozófiáról való beszélgetés nem maga a filozófia. Polemon, a régi Akadémia egyik vezetője ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy "a dolgokkal való bánásmódban és nem dialektikai vizsgálódásokban kell gyakorlatoznunk, mint ama férfiú, aki könyv nélkül megtanul egy harmónia-könyvet, de sohasem gyakorolja magát benne, úgyhogy csodálnak bennünket a szillogizmusaink miatt, életvitelünk tekintetében azonban ellentmondásban vagyunk magunkkal". Erre visszhangzik öt évszázaddal később Epiktetosz felszólítása: "Az ács nem mondja nektek: Halljátok, hogyan okoskodom én az ács művészetéről, hanem alkalmasan házért való dologgá teszi magát és felépíti. Így tegyél te is. Egyél, mint egy ember, igyál, mint egy ember, házasodjál, legyenek gyermekeid, vegyél részt a város életében, érts hozzá, hogy elviselj igazságtalanságokat és hogy a többi embert elviseld."

Rögtön megérthetjük az elméletnek és a gyakorlatnak ezt a megkülönböztetését, ahogyan azt a sztoikusok határozottan megfogalmazták, hallgatólag pedig a legtöbb filozófus elismerte. Világosan kiderül ez egy epikureus mondásból: "Semmit sem ér annak a filozófusnak a beszéde, aki egyet sem gyógyít meg az emberi szenvedélyek (pathos) közül." A filozófiai elméletek arra valók, hogy szolgálják a filozófiai életet, ezért a hellenisztikus és a római korban arra szorítkoznak, hogy rendszeres, rövid és tömör összefoglalását adják a tannak, erős lelki hatást tudjanak kifejteni, s hogy könnyű kezelhetőségüknél fogva mindig kéznél legyenek. A filozófiai értekezés nem azért szisztematikus, mert az összvalóság kimerítő és rendszeres magyarázatát akarja adni, hanem azért, mert csekély számú, egymással szorosan összekapcsolt elvet kíván szolgáltatni a szellemnek, amelyek épp e rendszeresség következtében tesznek szert a lehető legnagyobb meggyőző erőre és érnek el nagyobb mnemotechnkikai hatást. Egyébként gyakran rövid szentenciák hatásos megfogalmazással összegzik a legfontosabb tanokat, amelyek segítenek visszahelyezni az embert abba az alapállapotba, amelyben élnie kell.

Csak abban állna tehát a filozófia, hogy minden pillanatban könyv nélkül megtanult tantételeket alkalmazunk és így oldjuk meg az élet felvetette problémákat? Ha elgondolkodunk azon, mi mindent foglal magába a filozófiai élet, akkor meg kell állapítanunk, hogy szakadék választja el egymástól a filozófiai elméletet és a filozofálást mint gyakorlati cselekvést. Mintha a művész is megelégednék azzal, hogy szabályokat alkalmazzon. Valójában mérhetetlen távolság van az elvont művészetelmélet és a művészi alkotás között. A filozófiában azonban nemcsak egy műalkotás létrehozásáról van szó, hanem önmagát kell az embernek megváltoztatnia. Az igazi filozófiai élet a valóságnak egészen más dimenziójába tartozik, mint a filozófiai értekezés.

Miként az epikureizmusban, úgy a sztoicizmusban is szakadatlan, soha véget nem érő aktus a filozofálás, amely az élettel azonos, és amelyet minden pillanatban meg kell újítani. Ezt az aktust mindkét esetben úgy határozhatjuk meg, mint a figyelem irányítását. A sztoicizmusban a figyelmet a szándék tisztaságára irányítják, vagyis arra, hogy az emberi akarat összhangban legyen az össztermészettel, vagy másképpen kifejezve: az össztermészet akaratával. Az epikureizmus a gyönyörre irányítja a figyelmet, amely végső soron a létezésnek való örvendezés. A figyelem megvalósításához azonban a legkülönbözőbb gyakorlatok szükségesek: mindenekelőtt az alapvető tantételeken való elmélyült elmélkedés, annak a ténynek mindig újonnan történő tudatosítása, hogy az élet korlátozott; lelkiismeretvizsgálat és pontosan meghatározott viszonyulás az időhöz. A szoikusok és az epikureusok azt ajánlják, hogy éljünk a jelenben, ne bánkódjunk a múlton és ne nyugtalankodjunk a jövő miatt. Mindkét irányzat szerint elég a boldogsághoz a jelen, mert a jelen az egyetlen valóság, amely a mienk és tőlünk függ. A sztoikusok és az epikureusok egyöntetűen elismerik minden egyes pillanat végtelen értékét: számukra éppoly teljes és tökéletes az egyetlen pillanatig megvalósított bölcsesség, mint egy egész, végtelen időtartam; főként a sztoikus bölcs az, aki szerint minden pillanat tartalmazza a kozmosz teljességét. Ezenkívül nemcsak lehetséges, hanem szükséges is, hogy az ember rögtön boldog legyen. Sürget az idő, bizonytalan a jövő, fenyeget a halál: "Amíg halogatjuk az életet, elmúlik." Ezt a magatartást csak akkor érthetjük meg, ha feltesszük, hogy az antik filozófia a legmesszebbmenőkig tudatában van az egzisztencia felmérhetetlen, végtelen értékének, amaz egzisztencia értékének, amely a kozmoszban, a kozmikus esemény egyedülálló valóságában zajlik.

A hellenisztikus és római korszak filozófiája tehát életmód, életművészet és létmód. Valójában az antik filozófiának, legalábbis Szókratész óta, mindig ez volt a jelentése. Volt szókratészi életstílus (amelyet a künikhoszok utánoztak), a szókratészi dialógus pedig gyakorlat volt, amely arra kényszerítette Szókratész beszélgetőpartnerét, hogy tegye kérdésessé önmagát, figyeljen magára, és oly széppé és bölccsé alakítsa a lelkét, amennyire csak lehet. Platón a filozófiát a meghalás gyakorlásaként határozza meg, a filozófust pedig olyan emberként, aki nem fél a haláltól, mert az idő és lét teljességét szemléli. Újból és újból felteszik, hogy Arisztotelész tiszta teoretikus, de a filozófia nála sem marad csupán értekezés a filozófiáról vagy ismeretek összegyűjtése, hanem a szellem minőségét képviseli, és ez belső változás eredménye: Arisztotelész olyan életet magasztal, amely a szellem szerint való.

Azt mondhatnánk, az antik filozófia abban különbözik a moderntől, hogy ott nem csak Khrüszipposzt és Epikuroszt tekintik filozófusnak, azért, mert kidolgoztak valamilyen filozófiai beszédmódot, hanem minden más embert is, aki Khrüszipposz vagy Epikurosz előírásai szerint él. Filozófusnak, sőt, bölcsnek tekintik az olyan államférfit is, mint amilyen az uticai Cato volt, mert bár nem írt és nem tanított semmit, teljes egészében a sztoicizmus szellemében élt. Ugyanígy áll a dolog Rutililus Rufus-szal és Quintus Mucius Scaevola pontifexszel, akik gyakorolták is a sztoicizmust, amennyiben példátlan önzetlenséget és emberiességet tanúsítottak az igazgatásuk alatt álló provinciákban. Ők nemcsak példát szolgáltatnak sztoikus magatartásra, hanem egyszersmind olyan férfiak is, akik minden szempontból a sztoikus szabályok szerint élnek: úgy beszélnek, mint sztoikusok (Cicero kiemeli, hogy a perekben, amelyekben részt kellett venniük, visszautasítottak egy bizonyos fajta retorikát), birtokában vannak a sztoikusok világfelfogásának, vagyis a kozmikus ésszel összhangban kívánnak élni. Olyan férfiakról van szó, akik megpróbálnak megvalósítani egy bizonyos életmódot, mégpedig a sztoikus bölcsesség eszményét, és a kozmoszban valamint embertársaik körében megpróbálnak az egész mindenséget kormányzó ész szerint élni. Az antik filozófia életformát javasol az embernek, a modern filozófia viszont főképp egy bizonyos szaknyelv konstrukciójaként jelenik meg, amely szakembereknek van fenntartva.

Jogában áll az embernek, hogy úgy határozza meg a filozófiát, ahogy akarja, olyat válasszon, amilyet szeret, és ha képes rá, kitaláljon olyan filozófiát, amilyet helyesnek tart. Ha viszont hű marad valaki a filozófia antik meghatározásához, mint Descartes vagy Spinoza, akik számára a filozófia a bölcsesség gyakorlása volt, s ha valaki úgy gondolja, fontos az embernek, hogy megpróbáljon eljutni a bölcsesség állapotába, akkor az antik hagyományokban (amilyen a szókratianizmus, a platonizmus, az arisztotelianizmus, az epikureizmus, a sztoicizmus, a khünizmus és a szkepticimus) életmodelleket, alapformákat, a bölcsességkeresés különböző típusait találja, amelyek szerint az ész az emberi létezésre alkalmazható. Az antik iskolák sokfélesége felettébb értékes és különösen kedvező vizsgálódási terepet kínál, mivel lehetővé teszi számunkra, hogy összehasonlítsuk egymással az ész különböző alapmagatartásainak következményeit. Ez természetesen azt feltételezi, hogy a filozófiákat tartalmukra, lényegi magjukra vezetjük vissza, mégpedig úgy, hogy eltávolítjuk ma már korszerűtlen kozmológiai vagy mitikus elemeiket, és kiemeljük azokat az alapvető kijelentéseket, amelyeket maguk lényegesnek tekintettek. Egyébként nem arról van szó, hogy e filozófiai hagyományok közül kiemeljük egyiket vagy másikat, a többit pedig kizárjuk. Az epikureizmus és a sztoicizmus például belső életünk két ellentétes, mégis elválaszthatatlan pólusának felel meg: az erkölcsi tudat követelményeinek és az életöröm szükségletének.

Az ókorban a filozófia állandó gyakorlás; arra szólítja fel az embert, hogy figyeljen az élet minden pillanatára és ébredjen tudatára a mindenkori jelen felmérhetetlen értékének, úgy, hogy a jelent a kozmosz perspektívájából szemléli. A bölcsesség gyakorlása valóban kozmikus dimenziót foglal magában. Mert ellentétben a közönséges emberrel, aki elveszítette kapcsolatát a világgal, s a világot már nem mint olyant szemléli, hanem eszköznek fogja fel, amellyel kielégítheti szükségleteit, a bölcs számára szellemileg mindig az egész van jelen. A bölcs egyetemes perspektíva szerint gondolkodik és cselekszik. Úgy érzi, hogy egy egészhez tartozik, amely szétfeszíti egyediségének határait. E kozmikus tudat az ókorban más síkon helyezkedett el, nem a mindenség tudományos megismerésének síkján, amelyre példaként az asztronómiai jelenségek ismeretét említhetjük. A tudományos megismerés objektív és matematikai volt, szemben a kozmikus tudattal, valamilyen lelki gyakorlat eredményével, amely gyakorlat abban állt, hogy az ember tudatosította magában az egyéni egzisztencia helyét a kozmosz nagy folyamatában, az egész perspektívájában: toti se inserens mundo, "belemerülni a világ totalitásába". Ez a gyakorlat nem az egzakt tudomány matematikai-fizikai terében ment végbe, hanem a konkrét, élő és az érzékeivel észlelő szubjektum eleven tapasztalatában. E két különböző viszonyulás a világhoz gyökerestől eltér egymástól. Érthetővé válik ez a különbség, ha arra a Husserl által hangoztatott ellentétre gondolunk, amely egyrészt a Föld forgása - amelyet a tudomány állít és be is bizonyít -, másrészt a Föld mozdulatlanságáról való meggyőződés között áll fenn. Ez utóbbi forrása a köznapi tapasztalat, valamint a transzcendentális és konstitutív tudat. A köznapi tapasztalat számára a Föld szolgáltatja életünk mozdulatlan alapját, életünk vonatkoztatási pontját, vagy ahogy Merleau-Ponty mondja: "időnk és terünk mátrixát". Átélt tapasztalatunk és eleven észlelésünk számára éppígy a kozmosz és a természet testesíti meg életünk végtelen horizontját, létezésünk rejtélyét, amely "borzongással és isteni gyönyörrel" (horror et divina voluptas) tölt el bennünket, ahogy Lucretius mondja. A Faustban Goethe a következő csodálatos sorokkal fejezi ki ezt: "Das Schaudern ist der Menschheit bestes Teil; / Wie auch die Welt ihm das Gefühl vertreure, / Ergriffen, fühlt er tief das Ungeheure." (De a közönyt üdvűl sem akarom, Az ember főjava a borzalom; Drágitsa bár meg a világ az árát, Az rajtunk mélyen, lelket rázva jár át.)

Viszonyunk önmagunkhoz, viszonyunk a kozmoszhoz, viszonyunk embertárainkhoz: az antik hagyományok ez utóbbi kérdés szempontjából is tanulságosak. Az igazat megvallva nincs még egy előítélet, amely oly mélyen és oly kiirthatatlanul meggyökerezett volna a modern történészek gondolkodásában, mint az a gondolat, hogy az antik filozófia menekülés, az egyén visszahúzódása önmagába: a platonikusoknál menekülés az ideák világába, az epikureusoknál visszahúzódás a politikai tevékenységtől, a sztoikusoknál meghódolás a sors előtt, amelynek a bölcs aláveti magát. A dolgok ilyetén felfogása azonban két okból is helytelen. Először is az antik filozófia olyan filozófia, amelyet mindig csoportban gyakorolnak, teljesen függetlenül attól, hogy a püthagoreus közösségekről, a platóni szeretetről, az epikureus barátságról vagy a sztoikus lelkivezetésről van-e szó. Az antik filozófia közösségi igyekezetet tételez fel, olyan közösséget, amelynek tagjai együtt kutatnak, kölcsönösen segítik és szellemileg-lelkileg támogatják egymást. Legfőképpen pedig a filozófusok sohasem hagytak fel azzal, hogy befolyásolják a várost, hogy szolgálják polgártársaikat, s ez végsősoron az epikureusokra is érvényes. A feliratok tanúsága szerint a városok polgárai gyakran nyilvánosan magasztalták a filozófusokat. Bár különböző volt az iskolák politikai felfogása, mindegyik egyaránt arra törekedett, hogy hatást gyakoroljon az államra, a királyra vagy császárra. Különösképpen is rögzített helye van a sztoicizmusban (amint könnyen kimutatható Marcus Aurelius néhány szövegében) annak a kötelességnek, hogy az ember szolgálja mindig az emberi társadalmat, és igazságosan cselekedjék. Egyike volt ez annak a három feladatnak, amelyekre minden pillanatban gondolni kell. A másik kettő: a gondolkodásnak szentelt éberség és a beleegyezés a sors által ránk mért eseményekbe. Az első követelmény szorosan összefügg a másik kettővel. Egy és ugyanazon bölcsesség az, amely a kozmikus és minden ember számára közös észhez igazodik. A filozófiára alapozott életnek mindig lényeges eleme az a törekvés, hogy az ember igazságosan cselekedjék és az emberi közösséget szolgálva éljen. Más szóval: a filozófiára alapozott élet a közösség iránti benső elkötelezettséget von maga után. Valószínűleg ezt a feladatot a legnehezebb teljesíteni, mert az embernek az észhez kell tartania magát, s nem vakíthatják el politikai szenvedélyek, harag, düh és előítéletek. Szinte elérhetetlen egyensúlyt kell teremteni a bölcsesség gyümölcse, a belső béke, valamint a szenvedélyek között, amelyeket elkerülhetetlenül előidéz az igazságtalanságok, a szenvedések és az emberi nyomorúság látványa. A bölcsesség azonban épp ezen az egyensúlyon alapul: a sikeres cselekvésnek elengedhetetlen feltétele a belső béke.

Az antik filozófia tanítása tehát ez: a filozófia felhívás minden emberhez, hogy alakítsa át magát. A filozófia megtérés, az élet- és a létmód átalakítása, a bölcsesség keresése. Ami nem egyszerű: "Ha mármost a bölcsességhez vezető út nagyon nehéznek látszik is" mondja Spinoza az Etika végén, "mégis megtalálható. S bizonyára nehéznek kell lennie, ha oly ritkán akadnak rá. Mert hogyan volna különben lehetséges, ha szemünk előtt volna az üdvösség s elérhető volna nagy fáradság nélkül, hogy csaknem mindenki elhanyagolja? De minden, ami kiváló, éppoly nehéz, mint amilyen ritka."

~ Pierre Hadot: A filozófia mint életforma - A teljes esszé itt olvasható ~

lám, bolond szív jutott nekem

Az ég és föld nem emberi:
neki a dolgok, mint szalma-kutyák.
A bölcs ember sem emberi:
neki a lények, mint szalma-kutyák.
Az ég és föld közötti tér,
akár a fujtató,
üres és nem szakad be,
mozog és egyre több száll belőle:
kell rá szó, ezernyi;
jobb némán befelé figyelni.

Hagyd el a tanultságod
és meg nem bánod.
Ígéret és ígérgetés:
mi különbség?
Jó és rossz:
mily különbség!
De amitől mindenki retten,
azt nem vethetjük félre büntetlen.
Ó, zűr!
Még minden rendezetlen!
Ám az emberek ragyognak folyton,
mint ünnepi lakomán,
vagy tavasz-érkezéskor a tornyon.
Egyedül én vagyok nyugodt,
nem állok a fénybe,
akár a még világra-nem-hozott.
Forgok az áramlásban,
nem lel szilárd helyet a lábam;
mindenkinek van bőviben,
csupán nekem nincs semmi sem:
lám, bolond szív jutott nekem!
Ó, zűrzavar!
A közönséges emberek ragyognak,
homályban én vagyok csak;
a közönséges emberek mind szemfülesek,
közönyös én vagyok csak.
Örvénylő tenger ragad magával,
sodródom, nincs megállásom.
Mindenkinek megvan a dolga,
bolondnak, durvának csak én mutatkozom.
Egyedül én vagyok más, mint az emberek,
mert az ős-forrásból táplálkozom.

                                                             (Lao Ce: Tao te King 5, 20 - Weöres Sándor fordítása)

(a hangot be kell kapcsolni)

hiṃsā

Szeretet nélkül meg kell őrülni.

(Hamvas Béla)

Kapcsolódik:  

• Mária Magdolna nővérei
• Gyerek felnőttek, felnőtt gyerekek
• Bábák, dúlák, delfinek, anyák
• Empátia, figyelem, ne'adj Isten, szeretet?
• A fehér ember utolsó terhe
• A világ fejedelme
• Az önimádat társadalma
• A nő egyetemes története
• Démonok fészke
• Nem békét jöttem hozni
• Honfoglalás idegen földön

 

"A Patrick Melrose című minisorozat Benedict Cumberbatch főszereplésével egy abuzált kisgyermek és egy függőségektől szenvedő felnőtt traumatikus és fájdalmakkal teli életét mutatja be. A történet egyszerre húz le magával az emberi létezés legsötétebb bugyraiba, majd miután lelkünket jól megcincálta, az emberi erő és hit által lök ki magából.

A Patrick Melrose nevű minisorozat Edward St. Aubyn önéletrajzi regényén alapul, amelyben az író saját traumáit dolgozza fel és démonjait eleveníti meg, a hírnév mellett talán feloldozást is remélve az írás terápiás hatásától. A sorozat mindösszesen öt részes, azonban komoly érzelmi hullámvasúton történő utazást jelent minden egyes epizód. A sorozatban olyan nehéz témák elevenednek meg, mint az abuzív apafigura, az elhanyagoló anya, a különböző függőségek és a mindennapi szembenézés a múlt szellemeivel, amik elől nincs menekvés.

A brit főszereplő élete két idősíkon rajzolódik ki: a felnőtt Patrick és a gyerek Patrick életének eseményei között vonódik a párhuzam, amelyet az elveszettség érzése köt össze. Érdekesség, hogy a történetben csak az a két sík elevenedik meg, amiben a traumatizálás elkezdődött, és amiben Patrick elkezdi feldolgozni a múlt eseményeit apja halálhírének hatására.

A gyerekkori rossz élmények vakuemlékként csapnak a felnőtt Patrick elméjébe, aki

mindenáron szabadulna gondolatai börtönéből.

Elfojtással, olykor agresszióval, legtöbbször pedig különféle tudatmódosítás által. Azonban az elme kalitkájából még a heroin által is csak időlegesen törhet ki, néhány órányi feloldozás után újra betörnek az elméjébe a gondolatok.

Ezt soha senkinek sem lenne szabad megtennie senkivel

Patrick Melrose életét és identitását nagymértékben meghatározza az apjával való patológiás kapcsolata. Az apa – feltételezhetően saját maladaptív mintáit utánozva – agresszív és domináns apafigura Patrick számára, aki kénye-kedve szerint madzagon rángatja az összes bábot maga körül – beleértve Patricket és a feleségét, Eleanort is. Az apa semmiféle érzelmi kötődést nem mutat fia iránt, folyamatosan bünteti, akkor is, amikor Patrick egész egyszerűen csak gyermekként viselkedik. Az apai brutalitás és dominancia akkor csúcsosodik ki, amikor az apa a szexualitáson keresztül fejezi ki dominanciáját a kiszolgáltatott fia felett, azáltal, hogy megerőszakolja az alig nyolcéves Patricket. A gyermekkori szexuális abúzus a bántalmazásnak az egyik legerősebb foka, amely nagyon súlyos traumákat okoz a gyermekben, amiket felnőttként is cipel magával. Ilyen többek között a szorongás, a depresszió vagy a poszttraumás stressz szindróma.

Ha bárkinek beszélsz róla, ketté szakítalak

Az ilyen eseteket tovább súlyosbítja a hallgatás csapdája. Az áldozat úgy moshatná le magáról az abúzus mocskát, ha beszélne róla, azonban erre sok esetben nincs esély – ahogyan Patrick helyzetében sem. Emögött állhatnak lelki gátak: olyan súlyos szégyenérzet telíti el az abuzáltat, hogy nem képes verbalizálni azt, ami vele történt, hiszen akkor

újra valósággá válna mindaz, amit legszívesebben örökre kiradírozna emlékezete lapjairól.

A másik eset, amit a sorozatban is megfigyelhetünk, hogy a gyermek beszélne róla, segítséget vár a külvilágtól, azonban a környezet struccpolitikája miatt a segítségkérő süket fülekre talál. Az elkövető – az apa – további fenyegetőzéssel és hatalmi játszmákkal súlyosbítja az amúgyis traumatikus helyzetet .

Patrick egyrészt az ignoráns környezet miatt, másrészt az apai brutalitástól való félelmében nem találhatott megoldást és feloldozást a traumák terhei alól gyermekkorában. Felnőttként bármennyire erősen is próbálja elfojtani a szörnyű eseményeket az alkoholba és különböző drogokba menekülve, azok újra és újra a felszínre törnek. Az áttörést az apja halála hozza meg, hiszen ezt követően válik képessé az erős szociális hálóra támaszkodva a traumákkal való szembenézésre és a feldolgozásukra.

Az angol burzsoázia képmutató arca

Patrick mérgező családi közegének kialakításában az anya is cinkos. Sok esetben a bántalmazó családi légkört tovább súlyosbítja, hogy a többi családtag a viselkedésével legitimálja az erőszaktevő cselekedeteit, pusztán azzal, hogy semmi ellenkezést nem mutat ki. Patrick anyja maga is bántalmazó házasságban él az apa mellett, azonban a látottak alapján sosem lépett fel erélyesen a férfi brutalitása ellen. Még akkor sem, amikor egyértelmű jelei mutatkoznak annak, hogy a fiú is súlyos károkat szenved a toxikus környezetből adódóan. 

Az anya karaktere talán még az apával szemben tanúsítottnál is nagyobb ellenérzéseket válthat ki bennünk, nézőkben. Felfoghatatlannak tűnik, hogy valaki miként képes ilyen környezetben szinte bűntársa lenni egy bántalmazó apának és homlokegyenest szembemenni a legősibb anyai ösztönnel, amelynek lényege, hogy a saját gyermekét biztonságban tudja. Azonban ha az anya szerepébe helyezkedünk, viszonylag könnyen megérthetjük a viselkedése mögött megbúvó motívumokat. Az anya maga is bántalmazott, hiszen az apa senkinek sem kegyelmez: az egész karaktere olyan félelmet és dominanciát sugall, ami teljesen lebénít bárkit. Emögött a tanult tehetetlenség jelensége áll. Rengeteg esetben kívülállóként könnyen megváltoztathatónak tűnő helyzetekben egyesek azért nem lépnek, mert az elméjük teljesen cselekvőképtelenné teszi őket, még akkor is, ha egyébként minden lehetőség adott lenne a változtatásra. A folyamatos kondicionálás eredményeként azt sajátítják el, hogy bármit tesznek és bármennyire is próbálkoznak, nincs semmi eredménye az erőfeszítéseiknek. Ez a téves meggyőződés aztán teljesen lebénítja az elmét és cselekvőképtelenné teszi a testet.

Járt utat a járatlanért el ne hagyd

A másik tényező, ami egy ilyen helyzetben komoly gátat szabhat bármifelé igyekezetnek és törekvésnek, a status quo iránti igény. Ezen torzítás lényege, hogy mindenki alapvetően a jelenlegi helyzet fenntartására törekszik a változásokkal szemben. Hogy miért? Az aktuális helyzet – legyen az bármennyire rossz vagy elviselhetetlen – mégiscsak jól ismert szituáció, amiben már könnyen eligazodunk. A jövő pedig azon túl, hogy mindig kiszámíthatatlan és bizonytalanságokkal teli, ismeretlen és teljesen új, amiben nem tudjuk, mire számítsunk. Sok esetben az újtól való félelem az, ami meggátol minket a cselekvésben. 

Patrick tehát kifejezetten abuzív környezetből jött, ami megágyazott a felnőttkori destruktív megküzdési stratégiáknak. Patrick a lehető legkülönfélébb módokon próbálja magát mérgezni és pusztítani, az alkohollal, a cigarettán át, a heroinig. Terápiába nem jutott el sosem, saját magának kellett szembenéznie múltjának démonjaival. Azonban bár az anyjától sem várhat segítséget, a barátai és az új családja erős támaszt nyújtanak számára a pokol bugyraiból kivezető úton.

Patrick Melrose története mind pszichológiai, mind filmművészeti értelemben zseniális és hiánypótló alkotás. A sorozat hangulata komor és rengetegszer nyomasztó, azonban egyszerre feszültségoldó is, amely megmutatja, hogy a beszéd által képesek lehetünk az öngyógyításra. Aubryn történetének adaptációja egy olyan alkotásra sikeredett, aminek a megnézése után biztosan nem ugyanazok az emberek maradunk, akik a sorozat elején voltunk.

(forrás: Mindset)

Mária Magdolna nővérei (Philomena - filmajánló)

Épp anyák napja előtt egy héttel futottam bele a Philomena - Határtalan szeretet című filmbe. Megrendítő, hogy az emberi aljasság és gonoszság valóban határtalan. Pedig nem élek rózsaszín ködben, tudom, hogy kié vagy mié a hatalom ezen a Földön, tudom, hogyan bánik az elesettjeivel, lelki szegényeivel, azokkal, akik nem tagjai a sötétséget szolgáló elit klubnak. Mégis mindig, minden szembesülésnél megrendítő az a romlottság és kegyetlenség, ami "civilizációnkat" jellemzi. (a szerk.)

Mintegy 800 csecsemő és gyermek holttestét rejtő tömegsírt fedezett fel egy helyi történész az írországi Tuamban, a katolikus egyház által üzemeltetett, főként házasságon kívül teherbe esett nők számára fenntartott egykori otthon közelében. Az eset újabb leplet rántott le az apácák által vezetett, többek között Magdolna-mosodák néven ismert intézmények borzalmairól. Az ügy kapcsán az ENSZ felszólította Ferenc pápát, hogy indítson vizsgálatot az ügyben.

Catherine Corless történész 2011 és 2013 között vizsgálta a városban korábban működő Szent Mária Anya- és Gyermekotthonnal kapcsolatba hozható dokumentumokat. Ennek során derült fény arra, hogy 1925 és 1961 között az apácák által üzemeltetett otthonban 796 gyermek, többségében csecsemő halt meg, ami átlagosan évente 22 halálesetet jelentett. Ez arányait tekintve jóval meghaladta a teljes populációra jellemző csecsemőhalandóságot. A halál oka többségében betegség, mint például tuberkulózis, agyhártyagyulladás volt, melyek kórokozói az intézet falain belül könnyen terjedtek. Az otthont üzemeltető apácák felelőssége azonban nyilvánvaló, hiszen egy 1944-ben végzett felmérésről készült jelentés szerint a gyermekek alultápláltak és betegek voltak, annak ellenére, hogy az állam minden, az ország különböző részeiben működő Magdolna-mosodához tartozó otthonban született és nevelt gyermek után heti juttatást fizetett az intézménynek. Ám mindez az ott dolgozó nők után kapott pénzzel együtt az egyház büdzséjét gazdagította.

Az Evangéliumokból ismert Mária Magdolnáról elnevezett, a katolikus egyház által fenntartott mosodák az eredeti terv szerint prostituáltakat vagy a házasságon kívüli kapcsolatból teherbe esett lányanyákat, és kisebb kihágásokat elkövető „bűnözőket” a társadalomba visszavezető rehabilitációs intézményként funkcionáltak volna. Feladatukat azonban nem látták el, nemcsak Tuamban, hanem más városban sem. Az apácák úgy vélték, hogy a „bűnösöknek”, akik közül sokan nemi erőszak miatt estek teherbe, vagy épp vonatjegy nélkül utaztak, bűnhődniük és vezekelniük kell. A rabszolgamunka mellett némaságra voltak ítélve, és több beszámoló szerint a legalapvetőbb orvosi kezelést, például a fájdalomcsillapítást is megtagadták tőlük. Többen éveken keresztül azért nem tudták elhagyni az otthont, mert annak falain belül papoktól estek sorozatosan teherbe.

Akik távozhattak, azok sem gyermekükkel kézen fogva mentek. Jórészt a korai halálozások miatt, ami a Magdolna-otthonok gyerekekkel szembeni köztudott kegyetlensége miatt minden bizonnyal nem egyedül a tuami intézmény jellemzője. A szerencsésebb gyerekek, akik megfelelő táplálásban és törődésben részesültek, megbízható katolikus nevelőszülőkhöz kerültek. Az örökbefogadóknak azonban fogalmuk sem volt arról, hogy a gyermek édesanyja az apácák kényszerítésére írta alá a lemondó nyilatkozatot. Sinead O’Connor ír énekes, aki tinédzserként majdnem egy évet töltött egy otthonban, tavaly a The Sun magazinnak számolt be arról, miként szakították el az „irgalmas” nővérek, karjaiból szó szerint kitépve, egy fiatal anyától a csecsemőjét.

Sok csecsemőt úgy adtak örökbe, hogy a lehetőségét is kizárják annak, hogy édesanyjuk rátalál. Több mint 2000 gyermeket kaptak meg tehetős amerikai házaspárok illegálisan, és természetesen nem ingyen. Egy-egy gyermek után 2-3 ezer dollárt fizettek adományként az apácáknak.

Philomena Lee, akinek valós történetét a 2013 őszén bemutatott, Oscar-díjra is jelölt Philomena című film mutatja be, idős korában is kereste fiát, akinek a Magdolna nővérek mosodáiban adott életet. A kisfiút, akivel három és fél éven át naponta csak egy órára lehetett együtt, minden előzetes tájékoztatás nélkül adták örökbe egy amerikai házaspárnak. A mély depresszióba esett anyán könyörülő apáca adta azokat a kisfiúról készült fotókat, amelyeknek segítségével már felnőtt lányával együtt talált rá az amerikai szülők által Antonyról Michaelre keresztelt fiára. A Roscrea-i apátsághoz tartozó otthon apácái évtizedekkel később is falaztak elődeiknek. Sem Philomena lányának nem árulták el, hova került féltestvére, sem az időközben őket felkereső Antonynak nem adtak felvilágosítást édesanyja kilétéről. Mire végül találkozhattak volna, a fiú már nem élt.

emlékmű Tuamban

A most megtalált tömegsír az ír ellenzéki politikusok szerint csak a jéghegy csúcsa, és sürgetik az 1922 és 1996 között közel 30 ezer nőt rabként foglalkoztató otthonokban elkövetett törvénysértések kivizsgálását. A ma élő ezer egykori áldozat előtt Enda Kenny miniszterelnök tavaly kissé kényszeredett bocsánatkérésében elismerte ugyan az állam szerepét, amely az elmarasztaló jelentések ellenére sem indított vizsgálatot. Így történhetett meg még a hetvenes években is, hogy nemcsak csecsemőket, hanem felnőtt nőket is halotti bizonyítvány nélkül hantoltak el egy mosoda kertjében, amire 2003-ban derült fény. Az egyre szaporodó leletek bizonyítják, hogy a tíz évvel ezelőtt, A Magdolna nővérek címmel bemutatott, az otthonokban élők kiszolgáltatottságáról tanúskodó film, amelyet a Vatikán akkor fikciónak nevezett, a valóságon alapszik.

(Forrás: hetek.hu, 2014)

Az ír származású Kathy O'Beirne életrajzi regénye a 60-as évektől napjainkig meséli el saját történetét, amely az apai bántalmazásról, a gyerekotthonban átélt abúzusról, a pszichiátriai klinikán majd a Magdolna mosodában elszenvedett érzelmi, szexuális és testi erőszakról szól.

Kathy tizenkét évesen kerül be az egyik dublini Magdolna mosodába. Azok a lányok válnak Magdolnákká, akik a társadalom szemében nem kívánatosak, azaz korán teherbe esnek, szembeszállnak a szülői kegyetlenkedéssel, árvák illetve fogyatékosak. Az apácák, a külvilágtól elzárva, reggeltől estig dolgoztatják, éheztetik, korbácsolják a lányokat, a papok és az úgynevezett “látogatók” pedig megerőszakolják őket. Ha valamelyikük belehal a kínzásokba, tömegsírba vetik; ha szülnek, gyermeküket eladják gazdag amerikai pároknak. 

Kathy is teherbe esik, és tizennégy évesen megszüli gyermekét, akit csak azért nem deportálnak Amerikába, mert súlyos betegségben szenved. Anyaként ismét különböző otthonokba, mosodákba kerül, majd bolti lopás miatt a Mountjoy-i Börtönbe. Az itt töltött hónapokat tekinti gyermekkora legboldogabb időszakának. Az ifjú felnőttkort megélve kezd szembenézni múltjával, leszámolni mindazokkal, akik ellene és a hozzá hasonló gyerekek ellen számottevő és különböző erőszakot követtek el. 

Kathy O’Beirne azzal a szándékkal beszéli el életét, hogy megállítsa a gyermekek ellen intézményeken belül elkövetett erőszakot és brutalitást. Karaktere és ereje mindvégig áttöri sötét történetét, erőt adva azoknak, akik hasonló tragédiákat éltek meg. Az ír katolikus egyház felháborodása, és a társadalom egyes rétegeinek elítélése ellenére is tovább küzd az igazságáért.

(forrás: Harmonet)

Mária Magdolna - filmajánló

"Több szempontból is korszakváltó film készült a bibliai nőalakról. Az életrajzi filmben női szemszögből elevenedik meg az időszámításunk szerinti 33. esztendő. A Magdalénából származó Mária történetét ismerjük meg félreértelmezések, félreértések nélkül: az alkotók segítségével képzeletben olyasvalaki is megszólalhat, akinek erre hosszú évszázadokon át nem volt lehetősége.

Garth Davis brit rendező Mária Magdolna (Mary Magdalene) című alkotása egy nő szemszögéből mutatja be Jézus életének meghatározó pillanatait, s egészen másként festi le a haláláig Jézus mellett maradó embert, mint ahogy az az elmúlt évszázadokban ismert volt.

Ahogy a film legvégén futó felirat is utal rá, Nagy Szent Gergely pápa 591-ben, egy átlagosnak tűnő prédikációjában egyenlőségjelet tett Mária Magdolna és a névtelen bűnös nő között, aki egy alkalommal megkente Jézus lábát kenettel. Ezzel megágyazott annak az évszázadokon átívelő gondolatnak, miszerint Mária Magdolna egy Jézus által megmentett néhai prostituált lett volna. 2016-ban azonban Ferenc pápa óhajára a katolikus egyház Istentiszteleti és Szentségi Kongregációja dekrétumában Szent Mária Magdolna addigi emléknapját a Római Általános Kalendáriumban az ünnep rangjára emelte, hogy a mai világ keresztényei mint a nők szolgálatának példaszerű alakját lássák benne."

A teljes kritika a jogászvilág.hu-n olvasható.

A filmet most játsszák a mozikban.

emberi és isteni

Néztem a Gasztroangyal Húsvéti, erdélyi epizódját. (Gyanútlanul...)
Közben...
Nevettem és sírtam. Aztán sírtam és nevettem. S megint nevettem és sírtam.
És repült a lelkem és kifényesedett.

Mi is hasonlóképpen készültünk mindig az ünnepre.
Láttam anyut, láttam a nagyanyáimat.
Éreztem égő szívemben a Megváltót.
Láttam halált és életet.
Láttam az emberit és az istenit.

Mi a spiritualitás? Mi az igazi szakralitás?
Nem válaszolok, mert a válasz a lent látható filmben van. Az első pillanattól az utolsóig.
Millió köszönetem Borbás Marcsinak! Egy igazi kincs.