Így aztán, hercegecském, apránként megértettem
szomorú kis életedet. Sokáig nem volt egyéb szórakozásod, mint a
naplementék szelíd szépsége. Ezt az újabb részletet negyednap reggel
tudtam meg, amikor azt mondtad:
- Nagyon szeretem a naplementéket. Gyerünk, nézzünk meg egy naplementét...
- De ahhoz várni kell...
- Várni? Mit?
- Hát hogy lemenjen a nap.
Először meglepetés látszott az arcodon, aztán nevettél egyet magadon.
- Folyton azt hiszem, hogy otthon vagyok! - mondtad.
Nos: mikor az Egyesült Államokban dél van,
Franciaországban köztudomásúlag éppen lemegy a nap. Az embernek elég
lenne egyetlen szempillantás alatt Franciaországban teremnie, hogy
napnyugtát lásson. Ehhez azonban Franciaország, sajnos, túlságosan
messze van. Neked viszont, a parányi bolygódon, egyéb sem kellett, mint
pár lépéssel odébb húznod a székedet. S annyiszor láttad a naplementét,
ahányszor csak akartad...
- Volt egy nap, amikor negyvenháromszor láttam lemenni a napot!
Kisvártatva hozzátetted:
- Tudod, az ember, ha olyan nagyon-nagyon szomorú, szereti a naplementéket...
- Hát annyira szomorú voltál azon a negyvenháromszoros napon?
Erre azonban a kis herceg nem felelt.
7.
Az ötödik napon, változatlanul a bárány
jóvoltából, föltárult előttem a kis herceg életének ez a titka is.
Hirtelen, minden bevezetés nélkül, mintha előzőleg sokáig töprengett
volna a dolgon, halkan azt kérdezte tőlem:
- Ha a bárány cserjéket eszik, megeszi a virágokat is?
- A bárány mindent megeszik, ami az útjába akad.
- Az olyan virágot is, amelyiknek tüskéje van?
- Igen. Az olyan virágot is, amelyiknek tüskéje van.
- Hát akkor mire valók a tüskék?
Mit tudtam én! Minden figyelmemmel azon igyekeztem,
hogy a motorom egyik beszorult csavarját kilazítsam. Tele voltam
aggodalommal: gépem hibája egyre súlyosabbnak látszott, ivóvizem meg
folyton fogyott, úgyhogy a legrosszabbtól kellett tartanom.
- Mire valók a tüskék?
Ha egyszer egy kérdést föltett, a kis herceg soha nem tágított tőle többé.
Én meg, mert nagyon bosszantott az a csavar, csak úgy vaktában válaszoltam:
- A tövisek nem valók semmire. A tövis puszta gonoszság a virág részéről.
- Ó! - De némi hallgatás után, már-már ingerülten
vetette oda: - Nem hiszem! A virágok gyöngék. Gyanútlanok. Úgy
védekeznek ahogy tudnak. Félelmetesnek képzelik magukat a tüskéikkel.
Nem feleltem. Éppen azt gondoltam magamban: "Ha ez a
csavar semmiképp sem mozdul, ráverek a kalapáccsal, úgy ugratom ki a
helyéből." De a kis herceg újra megzavarta töprengésemet.
- És te, mondd, te is azt hiszed...
- Nem! Nem! Nem hiszek semmit. Csak úgy mondtam. Én komoly dolgokkal foglalkozom.
Elképedve nézett rám.
- Komoly dolgokkal?
Látta, ahogy kezemben a kalapáccsal, olajtól fekete ujjakkal görnyedek valami fölé, amit szerfölött rondának talált.
- Úgy beszélsz, mint a fölnőttek.
Erre elszégyelltem magam. Ő azonban könyörtelenül hozzátette:
- Mindent összezavarsz... Mindent összekeversz...
Szemlátomást nagyon haragudott. Megrázta aranyhaját a szélben.
- Tudok egy bolygót, egy vörös képű uraság lakik
rajta. Az soha egyetlen virágot meg nem szagolt életében. Soha egyetlen
csillagot meg nem nézett. Soha senkit nem szeretett. Soha nem csinált
egyebet, mint folyton csak számolt. És egész álló nap azt hajtogatta,
amit te mondtál az imént: "Én komoly ember vagyok! Én komoly ember
vagyok!", és csak úgy dagadt a kevélységtől. Hát ember ez? Dehogy ember!
Gomba!
- Micsoda!
- Gomba!
A kis herceg most egészen sápadt volt az indulattól.
- Millió és millió éve, hogy a virágok tüskéket
gyártanak. Millió és millió éve, hogy a bárányok mégis megeszik a
virágokat. Hát akkor miért ne volna komoly dolog, ha meg akarjuk érteni,
mi végre a sok fáradozás, amivel olyan tüskéket csinálnak maguknak,
amelyek soha semmire sem jók? A bárányok és a virágok háborúja talán nem
fontos? Nem komolyabb és nem fontosabb, mint annak a kövér, vörös úrnak
a számadásai? És ha én tudok egy virágot, egy egyetlen virágot az egész
világon, olyat, amilyen sehol másutt nem létezik, egyedül csak az én
bolygómon, aztán egy bárányka egy csapásra megsemmisítheti, csak úgy,
anélkül, hogy akár csak sejtené is, hogy mit művel: ez talán nem fontos?
Elpirult, folytatta:
- Ha valaki szeret egy virágot, amely csak egyetlen
példányban létezik a csillagmilliókon: ez épp elég neki, hogy boldog
legyen, ha a csillagokra pillant. "Ott van valahol az én virágom" -
gondolja magában. De ha a bárány megeszi a virágot: ez az ő számára
olyan, mintha hirtelen valamennyi csillag kialudnék. És ez talán nem
fontos?
Többet nem bírt mondani. Váratlanul kitört belőle a zokogás.
Közben már leszállt az éjszaka. Letettem a szerszámaimat.
Bántam is én a kalapácsomat, a csavart, a szomjúságot
és a halált! Egy csillagon, egy bolygón, az enyémen, a Földön volt egy
kis herceg, akit meg kellett vigasztalni! A karomba vettem, ringatni
kezdtem.
- Ne félj - mondtam neki -, semmi veszedelem nem
fenyegeti a virágot, amit szeretsz... Szájkosarat rajzolok a
bárányodnak... A virágodnak meg rajzolok majd vértet... És... - Már nem
is tudtam, mint mondjak neki. Nagyon ügyetlennek éreztem magam. Nem
tudtam, hogyan férkőzzem hozzá, hogyan találjak közösséget vele... Olyan
titokzatos világ a könnyek országa.
Szökéséhez, azt hiszem, a vadmadarak húzását
használta föl. Indulása reggelén szépen rendbe tette a bolygóját.
Gondosan kipucolta a működő vulkánjait. Két ilyen működő vulkánja volt
szerencsére: kényelmesen megfőzhette rajtuk a reggelijét. Volt egy
kialudt vulkánja is. De mert úgy gondolta: "Sosem lehet tudni!",
kipucolta ezt a kialudt vulkánt is. A vulkánok, ha jól kipucolják őket,
szabályosan, enyhe lánggal égnek, kitörések nélkül. A vulkánkitörések
olyanok, mint a mi kéménytüzeink. Mi itt a Földön nyilván túl kicsinyek
vagyunk hozzá, hogy rendesen kipucoljuk a vulkánjainkat. Ezért okoznak
annyi bajt.
A kis herceg némi kis szomorúsággal kigyomlálta az
utolsó majomkenyérfa-hajtásokat is. Szentül hitte, hogy soha nem fog
visszatérni többé. De aznap reggel nagyon-nagyon jólestek neki ezek a
megszokott munkák. S amikor utoljára öntözte meg a virágot, és be akarta
borítani a burájával, egyszeriben sírhatnékja támadt.
- Isten veled - mondta a virágnak.
A virág azonban nem felelt.
- Isten veled - ismételte.
A virág köhintett. Ezúttal azonban nem azért, mintha megfázott volna.
- Ostoba voltam - mondta végül a kis hercegnek. - Kérlek, ne haragudjál rám. Próbálj meg boldog lenni.
A kis herceget meglepte, hogy nem kap semmiféle szemrehányást.
Tanácstalanul állt, kezében a burával. Sehogy sem értette a virágnak ezt a kedves szelídségét.
- Hát igen, szeretlek - mondta a virág. - Te persze
még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is
fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg
boldog lenni... Hagyd békén azt a burát. Nem kell.
- De a szél...
- Egyáltalán nem vagyok olyan náthás... Virág vagyok: jót fog tenni az éjszaka hűs levegője.
- De az állatok...
- Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom
ismerni a pillangókat. Állítólag olyan szépek. Meg aztán ki más
látogatna meg? Mert ami téged illet, te messze leszel. A vadállatoktól
pedig egy csöppet sem félek. Nekem is vannak karmaim.
És ártatlanul megmutatta a négy tövisét.
- Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan - tette hozzá. - Idegesítő... Elhatároztad, hogy elmégy. Hát menj.
Nem akarta, hogy a kis herceg sírni lássa. Kevély virág volt.
17.
Ha az ember mindenáron szellemes akar
lenni, megesik, hogy egy kicsit elveti a sulykot. Én sem voltam egészen
szavahihető, amikor a lámpagyújtogatókról beszéltem. Így aztán félő,
hogy hamis fogalmat adok bolygónkról azoknak, akik nem ismerik. Az
emberek ugyanis igen-igen kevéske helyet foglalnak el a Földön. Ha a
Föld kétmilliárd lakosa kissé szorosabban egymás mellé állna,
olyasformán, mint például egy futballmeccsen, könnyen elférne egy
húszezer négyzetméternyi téren. Az egész emberiséget össze lehetne
zsúfolni a Csendes-óceán legparányibb kis szigetére.
A fölnőttek ezt persze nem hinnék el. Ők igen nagy
helyet tulajdonítanak maguknak. Azt képzelik magukról, hogy
tekintélyesek, akár a majomkenyérfák. Föl lehet szólítani őket: tessék,
számoljanak. Ez tetszeni fog nekik, mert imádják a számokat. De ne
vesztegessétek az időtöket ilyen föladatra. Fölösleges. Inkább higgyetek
nekem.
A kis herceg tehát, amint földet ért, alaposan
meglepődött, hogy egy teremtett lelket sem lát. Már-már attól félt,
elvétette a bolygót, amikor a homokban megmozdult előtte egy holdszínű
gyűrű.
- Jó éjszakát! - mondta a kis herceg, csak úgy találomra.
- Jó éjszakát! - felelte a kígyó.
- Melyik bolygóra estem? - kérdezte a kis herceg.
- A Földre, Afrikában - felelte a kígyó.
- Ó... Hát senki sincs a Földön?
- Ez itt a sivatag. A sivatagban nincs senki. De a Föld nagy - mondta a kígyó.
A kis herceg leült egy kőre, és szemét az égre emelte.
- Nem tudom - mondta -, nem azért vannak-e
kivilágítva a csillagok, hogy egy napon mindenki megtalálhassa a magáét.
Nézd csak, az ott az én bolygóm. Éppen fölöttünk... De milyen messze
van!
- Szép csillag - mondta a kígyó. - Mit keresel itt?
- Nézeteltérésem támadt egy virággal - mondta a kis herceg.
- Hajaj! - mondta a kígyó.
És sokáig hallgattak.
- Hol vannak az emberek? - kérdezte később a kis herceg. - Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember.
- Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem - mondta a kígyó.
A kis herceg hosszasan szemügyre vette.
- Furcsa jószág vagy, vékony, mint az ujjam...
- De bármilyen király ujjánál hatalmasabb - mondta a kígyó.
A kis herceg elmosolyodott.
- Nem mondhatnám, hogy nagyon hatalmas vagy, hiszen még lábad sincs... utazni se tudsz.
- De nincs az a hajó, amelyik messzebbre bírna vinni, mint én - mondta a kígyó.
Azzal, mint egy aranypánt, a kis herceg bokájára tekeredett.
- Akit én megérintek, azt visszaadom a földnek, ahonnét származik - mondta. - Te azonban tiszta vagy, és egy csillagról jöttél.
A kis herceg nem felelt.
- Olyan gyönge vagy ezen a gránit Földön, hogy
megesik rajtad a szívem. Ha egy szép napon majd nagyon visszavágyol a
bolygódra, segíthetek rajtad. Mert én...
- Ó! - mondta a kis herceg. - Értem, nagyon is értem. De miért beszélsz mindig rejtélyekben?
- Valamennyit megfejtem - mondta a kígyó.
És hallgattak utána tovább.
20.
Egy szép napon aztán, miután sokáig vándorolt homokon, sziklákon, havon keresztül, a kis herceg végre rábukkant egy útra.
És az utak mind az emberekhez vezetnek.
- Jó napot! - mondta.
Virágzó rózsakert előtt állt.
- Jó napot! - mondták a rózsák.
A kis herceg csak nézte őket. Mind olyanok voltak, mint a virágja.
- Kik vagytok? - kérdezte meghökkenten.
- Rózsák vagyunk - felelték a rózsák.
- Ó! - mondta a kis herceg.
És nagyon boldogtalannak érezte magát. Neki a virágja
azt mesélte, hogy sehol a világon nincsen párja; és most ott volt
előtte ötezer, szakasztott ugyanolyan, egyetlen kertben!
"Hogy bosszankodnék, ha látná! - gondolta. -
Iszonyatosan köhécselne, és úgy tenne, mint aki a halálán van, csak hogy
nevetségessé ne váljék. Nekem pedig úgy kellene tennem, mintha ápolnám;
különben még valóban meghalna, csak hogy megszégyenítsen..."
És utána még ezt gondolta: "Azt hittem, gazdag
vagyok, van egy párjanincs virágom; és lám, nincs, csak egy közönséges
rózsám. Ezzel meg a három térdig érő vulkánommal, melyek közül az egyik
talán egyszer s mindenkorra kialudt, igazán nem vagyok valami híres nagy
herceg..."
Lefeküdt a fűbe, és sírni kezdett.
Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:
- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.
- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.
- De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. -
Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a
tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd
ajándékul elárulok neked egy titkot.
A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.
- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz -
mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket
senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a
rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg
százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész
világon.
A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:
- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni
értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná,
hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet
ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire
burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem
le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt
hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az
én rózsám.
Azzal visszament a rókához.
- Isten veled - mondta.
- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a
titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán
lényeges, az a szemnek láthatatlan.
- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
- Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
"Képtelen fölfogni a veszélyt - gondoltam. - Nem volt soha se éhes, se szomjas. Beéri egy kis napfénnyel..."
Ő azonban rám nézett, úgy felelt a gondolatomra:
- Én is szomjas vagyok... Keressünk egy kutat...
Csüggedten legyintettem: képtelen vállalkozás vaktában kutat keresni a határtalan sivatagban. De azért mégis elindultunk.
Némán vándoroltunk órákon át, aztán leszállt az
éjszaka, és sorra fölragyogtak a csillagok. Mintha álomban láttam volna
őket: egy kicsit lázas voltam a szomjúságtól. Emlékezetemben ott
táncoltak a kis herceg szavai.
- Azt mondtad, te is szomjas vagy? - kérdeztem.
De ő nem felelt a kérdésemre. Egyszerűen csak ennyit mondott:
- Néha a szívnek is jó a víz...
Nem értettem a válaszát, de nem szóltam többet. Tudtam, hogy őt sosem szabad faggatni.
Elfáradt. Leült. Én melléje ültem. Akkor némi csönd után azt mondta:
- A csillagok szépek. Attól, hogy van rajtuk egy láthatatlan virág...
Olyasmit feleltem, hogy "persze, persze", aztán szótlanul bámultam a holdfényben a homok redőit.
- A sivatag is szép - tette hozzá.
Igaza volt. Mindig szerettem a sivatagot. Az ember
leül egy homokdombra. Nem lát semmit. Nem hall semmit. Valami mégis
csöndesen sugárzik...
- Az teszi széppé a sivatagot - mondta a kis herceg -, hogy valahol egy kutat rejt...
Meglepődtem, mert egyszerre megértettem a homoknak
ezt a titokzatos sugárzását. Gyerekkoromban egy régi házban laktam; a
legenda szerint valahol kincs volt elásva benne. Igaz, soha senki nem
jött a nyomára; meglehet, nem is kereste soha senki. Mégis elvarázsolta
az egész házat. Titkot rejtett valahol a szíve mélyén...
- Igen - mondtam a kis hercegnek -, akár egy házról
van szó, akár a csillagokról, akár a sivatagról: ami széppé teszi őket,
az láthatatlan.
- Örülök neki, hogy egy véleményen vagy a rókámmal - mondta a kis herceg.
És mert elaludt, a karomba vettem, és úgy folytattam
utamat. Meghatottságot éreztem: mintha törékeny kincset vittem volna.
Sőt, mintha törékenyebb dolog egyáltalán nem is lett volna a Földön.
Néztem a holdvilágban ezt a sápadt homlokot, ezt a csukott szempárt,
ezeket a szélben meg-megrezdülő aranyfürtöket, és azt gondoltam
magamban: "Amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az
láthatatlan..."
S mivel nyitott ajkai körül valami mosolyféle
derengett, még ezt is gondoltam: "Ebben az alvó kis hercegben a
legjobban a virágjához való hűsége hat meg: egy rózsa képe, mely akkor
is úgy ragyog benne, mint egy lámpa lángja, amikor alszik..." És ettől
még törékenyebbnek tűnt a szememben. A lámpákra nagyon kell vigyázni:
elég egy hirtelen kis szél, hogy kioltsa őket...
Mentem, mentem, és hajnalban rábukkantam a kútra.
Holott falunak nyoma sem volt, úgyhogy azt hittem, káprázik a szemem.
- Nem furcsa? - mondta a kis herceg. - Minden készen van: csiga, vödör, kötél...
Nevetett, megfogta a kötelet, megmozgatta a csigát. A
csiga nyikorgott, mint egy öreg szélkakas, ha hosszú szünet után
fölébred a szél.
- Hallod? - mondta a kis herceg. - Fölébresztjük a kutat, ő meg énekel...
Nem akartam, hogy megerőltesse magát.
- Hagyd, majd én - mondtam. - Neked ez túl nehéz.
Lassan fölvontam a vödröt a káváig. Ráállítottam a
kávára, jó szilárdan. Fülemben még tartott a csiga éneke; a vödörben még
remegett a víz, és benne, láttam, ott remegett a nap.
- Éppen erre a vízre szomjazom - mondta a kis herceg. - Adj innom...
Egyszerre megértettem, hogy mit keresett!
Ajkához emelte a vödröt. Hunyt szemmel ivott. Olyan
volt ez, mint egy ünnep. Ez a víz más volt, több volt puszta italnál. A
csillagok alatti vándorlásból született, a csiga énekéből, a karom
megfeszített erejéből. Olyan jólesett a szívnek, mint egy ajándék. Mikor
gyerek voltam, így aranyozta be a karácsonyi ajándékot a karácsonyfa
fénye, az éjféli mise zenéje meg a mosolyok varázsa.
- Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.
- Nem találják meg - mondtam.
- Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák...
- Minden bizonnyal - feleltem.
- Csakhogy a szem vak - tette hozzá a kis herceg. - A szívünkkel kell keresni.
Én is ittam. Megkönnyebbültem tőle. Mikor a nap
fölkel, mézszíne van a homoknak. Most ennek a mézszínnek is örültem.
Miért is ért utol aztán a szenvedés...
A kút mellett romladozó kőfal húzódott. Mikor másnap
este, munkám után visszajöttem, már messziről észrevettem a kis
herceget: lábát lógatva fönt ült a fal tetején. És hallottam, hogy
beszél valakivel.
- Hát nem emlékszel rá? - mondta. - Nem egészen itt volt!
Erre egy másik hang felelhetett neki valamit, mert ő megint erősködni kezdett:
- Igen, igen! A napja ma van, de a helye nem egészen ez...
Mentem tovább a fal felé. Kívüle még mindig nem láttam, nem hallottam senkit. Ő azonban tovább vitatkozott:
- ...Úgy bizony. Nézd csak meg, hol kezdődik a nyomom a homokban. És csak várj rám. Ma éjszaka ott leszek.
Már csak húszméternyire voltam a faltól, de még most sem láttam semmit.
A kis herceg egy darabig hallgatott, aztán azt kérdezte:
- Jó mérged van? Biztos vagy benne, hogy nem fogok sokáig szenvedni?
Megtorpantam, elszorult a szívem, de még mindig nem értettem a dolgot.
- Most pedig menj el - mondta a kis herceg. - Le akarok jönni innét!
Erre magam is a fal tövébe néztem, hirtelen
hőköléssel. Mert egy kígyó ágaskodott ott a kis herceg felé, egyike
azoknak a sárga kígyóknak, amelyek harminc másodperc alatt végeznek az
emberrel. Kezemet a zsebembe mélyesztettem, hogy előrántsam a
revolveremet, és futni kezdtem feléjük; lépteim zajára azonban a kígyó
puhán visszaernyedt a homokba, olyasformán, mint egy szökőkút elhaló
sugara, és sietség nélkül, fémes kis nesszel eltűnt a kövek közt.
Épp jókor értem a falhoz, hogy a butácska hercegecskét fölfogjam a karomban. Sápadt volt, mint a hó.
- Hát ez meg mi volt? Most már kígyókkal társalkodol?
Kibontottam aranyszínű sálját, amit örökké a nyaka
köré tekerve hordott. Megnedvesítettem a halántékát, és itattam vele pár
kortyot.
De kérdezni már nem mertem tőle semmit. Komolyan
nézett rám, karját a nyakamba fonta. Éreztem a szívét: úgy vert, mint
egy meglőtt madáré.
- Kedves kis barátom, te féltél...
Igen, félt, de még mennyire félt! Hanem azért szelíden fölnevetett.
- Este sokkal jobban fogok félni...
Megint belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó
érzése. És tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem
hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a
sivatagban.
- Kis barátom, hallani akarom még a nevetésedet...
De ő azt mondta:
- Ma éjszaka éppen egy éve. Ma éjjel a csillagom pontosan a fölött a hely fölött lesz, ahol egy esztendeje földre hullottam...
- Kedves kis barátom, ugye, ez az egész csak rossz álom, ez a kígyóhistória, ez a találkozó, ez a csillagmese...
Erre a kérdésre azonban nem válaszolt. Azt mondta:
- Ami fontos, azt nem lehet látni...
- Persze...
- A virágokkal is így van. Ha szeretsz egy virágot,
valahol egy csillagon, jólesik éjszaka fölnézned az égre. Minden
csillagon van egy virág.
- Persze...
- És a vízzel is így van. Amit innom adtál, olyan
volt, mint a muzsika, a csiga meg a kötél miatt... Emlékszel?... Nagyon
jó volt.
- Persze...
- Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém
sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra
az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán
minden csillagot szívesen nézel majd... Mind a barátod lesz. Azonfölül
egy ajándékot is adok neked.
Megint nevetett.
- Ó, kedves kis barátom, hogy szeretem hallani a nevetésedet!
- Éppen ez lesz az ajándékom... olyasforma, mint a víz...
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik.
Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem
egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára
problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont
mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek
senki másnak...
- Hogyhogy?
- Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek
majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz
számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan
csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak!
És megint nevetett.
- S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig
megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél
velem. Mindig is a barátom leszel. És szívesen fogsz együtt nevetni
velem. És néha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy, kedvtelésből... És a
barátaid nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz, amikor fölnézel
az égre. Te meg majd azt mondod nekik: "Igen, engem a csillagok mindig
megnevettetnek!" Erre azt hiszik majd, hogy meghibbantál. Szép kis tréfa
lesz...
És nevetett újra.
- Mintha a csillagok helyett egy csomó kacagni tudó csengettyűt kaptál volna tőlem...
És újból nevetett. De aztán elkomolyodott.
- Ma éjszaka... tudod... ne gyere el.
- Nem hagylak magadra.
- Olyan leszek majd, mintha valami bajom volna... egy
kicsit olyan, mintha meghalnék. Úgy bizony. Ne gyere el, semmi szükség
rá, hogy végignézd... Nem éri meg...
- Nem hagylak magadra.
Ő szemlátomást gondterhelt volt.
- Azért mondom... a kígyó miatt. Nehogy esetleg téged is megmarjon... A kígyók komiszak. Puszta kedvtelésből is marnak...
- Nem hagylak magadra.
De valami megnyugtatta.
- Igaz, második marásra már nem marad mérgük...
Azon az éjszakán észre sem vettem, mikor kelt útra.
Nesztelenül megszökött. Mikor végre utolértem, elszántan, gyors
léptekkel menetelt. Csak ennyit mondott:
- Ó, hát itt vagy...
És kézen fogott. De még mindig bántotta valami.
- Nem jól tetted. Fájni fog neked. Olyan lesz, mintha meghaltam volna, pedig nem is igaz...
Én csak hallgattam.
- Ugye, érted? Nagyon messze van. Nem vihetem magammal ezt a testet. Túl nehéz.
Hallgattam.
- Olyan lesz, mint egy levetett, régi kéreg. Mért volna szomorú egy levetett kéreg?...
Hallgattam.
Egy kicsit elbátortalanodott. De aztán újra összeszedte magát.
- Tudod, milyen jó lesz? Én is nézem majd a csillagokat. Minden egyes csillag kút lesz, rozsdás csigával. És mind innom ad majd.
Hallgattam.
- Olyan mulatságos lesz! Neked ötszázmillió csengettyűd lesz, nekem ötszázmillió forrásom...
És most már ő is elhallgatott, mert sírt...
- Helyben vagyunk. Most hadd menjek pár lépést egyedül.
De leült, mert fél.
Aztán azt mondta:
- Tudod... a virágom... felelős vagyok érte. Hiszen
olyan gyönge! És olyan gyanútlan. Egyebe sincs, mint négy semmi kis
tövise, hogy a világtól védekezzék...
Leültem én is, mert nem bírtam tovább állva maradni.
- Hát igen - mondta. - Ennyi az egész.
Egy kicsit még tétovázott, aztán fölállt. Lépett egyet. Én moccanni se bírtam.
Csak ennyi volt: egy sárga villanás a bokájánál. Egy
pillanatig mozdulatlanul állt. Nem kiáltott. Szelíden dőlt el, ahogyan a
fák. Még csak zajt sem keltett, a homok miatt.