A hagyomány azt mondja, hogy a tudás megszabadulás. Európában azt
mondják, hogy a tudás hatalom.
Indiában „a tudás megszabadulás" (dnyána moksa), vagy a
kereszténységben a szó: "ismerjétek meg az igazságot, és az megszabadít
benneteket", azért hangzott el, hogy az emberrel közöljenek valamit, ami
személyes léte érdekében különösen fontos, a hangsúlyból ítélve a lehető
legfontosabb. Nem a vallásra vonatkozik, az üdvre sem, nem ígér túlvilági
jutalmat, nem erény, vagy dicsőség, ehhez semmi köze sem a társadalomnak,
sem a morálnak. Tudásra az embernek - és minden embernek - szüksége
van, hogy sorsvonalait világosan lássa, a dolgokat meg tudja különböztetni,
megtanuljon valamit, amit más tud, de ő nem, életét megtisztítsa és
önmagát felemelje, és önmagában egyre magasabb értékeket valósítson meg, vagyis
megnemesedjék, és végül tudásával megszerezze azt, ami az abszolút, a
szabadságot.
Kínában és Indiában és Egyiptomban ezer évekkel ezelőtt ismertek
eszközöket és eljárásokat, de senkinek sem jutott eszébe azokat hatalmi célra
felhasználni (iránytű, gőz, puskapor, könyvnyomtatás stb.). Ilyesmit
a kultúrák között levő különbség nem magyaráz.
A
tudás hatalom, és egyre nagyobb hatalom gazdasági és jogi tudásával és
bürokráciájával, a támadás és a védelem technikájának ismeretével és
diplomáciájával, és kém- és rendőrszervezetével és az üzleti
vállalkozásokkal és pszichológiájával. A tudomány és a politika szövetsége
szemben a föld összes lényeivel, amelyeket véglegesen letipor, és a föld életét
gombnyomással irányítható üzemmé alakítja át.
Biztos, hogy a „tudás hatalom"-ban tevékeny képesség nem
értelem, ha az értelemmel össze is téveszthető, és azzal állandóan össze
is tévesztik. Kétségtelen, hogy hallatlanul felfokozott luciditás, de
hasonlónak sehol semmiféle hagyományban még csak nyoma sem található. Nem a
hindu manasz, ami
körülbelül az intuíció, nem a buddhi, ami sehogyan sem közelíthető meg még
a szellemmel sem. A hébereknél hohmáról és binahról beszéltek, az előbbi
az egyetemes távlatú értelem, görögre szophiának is fordították, az utóbbi a
megkülönböztető ész. Nem egyezik sem a görög episztémével sem, sem
anusz-szal. De nem egyezik a római ratioval sem, mert a ratio
tartalma, hogy abszolút logikus. Ennek a képességnek jellegzetessége annyira és
oly mértékben a luciditás, hogy nem csodálatos, ha a párizsi nép a forradalom
alatt leborult előtte és istenként imádta.
A Vedántá több helyütt megkülönböztetést tesz a mély alvás, az
álom, az ébrenlét és a „negyedik" (turijam) között. Az emberi elme
a mély alvásban teljesen tudattalan, az álomban tudat és tudattalan sajátságos
módon egybeolvad, az ébrenlét a nappali tudat, a negyedik (turijam) pedig az
aszkétikus gyakorlatokkal és meditációval szublimált elme állapota, az éberség
(vidja).
Az európai újkori hatalmi ösztönben tevékeny képesség
mindenképpen a nappali tudat egy faja, de kizárólag az aktív férfi nappali
tudata, amely feltétlenül kizár magából mindennemű feminint, gyermekit és
öreget is, és elhatárolja magától az álmot, az alvást, a képzeletet. De ha a
felnőtt és aktív férfi nappali tudata, akkor is ellentétben áll a
művészettel, a vallással, a költészettel, a gondolkodással, sőt
ezekkel szemben ellenséges magatartást tanúsít. A különös az, hogy nem
tehetség, inkább energia, nem személyes, hanem inperszonális és
behelyettesíthető.
A religiózus humánum, a
hit, a szeretet iránt teljesen közömbös, részrehajlatlan, csak mint hatalmi
ösztön, egyetlen valamit vett komolyan, legszorosabb érdekét, amelyből
hiányzik a női, a gyermeki, az érett öreg, az álom, a költészet, a
szenvedély, a szépség, az idill, az aranykor. A luciditásnak csak életkategóriája
van, szellemkategóriája nincs, ezért nem egyetemesen humánus, ezért nincs benne
női és gyermeki és érett öreg, és nincs imagináció, képzelet, álom,
művészet, vallás, nincs benne morál, és főképpen nincs szeretet.
Böhme azt mondja, hogy a luciditás Sternengeist. Ami
annyit jelent, hogy eredete a csillagkozmosz, és az emberi lénynek csupán földi
egzisztenciájára vonatkozó tudásszerve. Olyan síkról való, amely nem biológiai,
nem pszichológiai, nem spirituális, de a preta-erők sajátságával
behatol a biológiai és a pszichológiai és a spirituális szövetekbe, a
képességeket befolyásolja, és mint a preta-erők általában, túlhatalomra és
egyeduralomra törekszik.
A preta a hindu hagyomány szava s a létnek azt a körét nevezi meg,
amelyet Európában asztrálnak neveznek. A preta-erő a
fizikai-biológiai-pszichológiai-spirituális tulajdonságokon keresztül az ember
sorsát irányítja. A hagyomány
ezekről az erőkről szerzett tudását az asztrológiában építette
rendszerré. Valamennyi preta-erő közös tulajdonsága, hogy az ember földi
egzisztenciájának felbomlásakor ez az egyszeri és konkrét alakot-öltés szintén
felbomlik és az erők a pretába, mint ahogy az anyagi testiség a fizikai
világba, visszaolvadnak.
A luciditás ezek szerint olyan képesség, amelynek hatásterülete,
és ezért megismerési köre is, kizárólag a földi lét. Ezért a luciditás
ismereteit a létezésnek a földi élet határain túl fekvő körére vonatkozó
tudástól és annak szervétől (héber: khohma, hindu: buddhi, görög: pneuma)
már csak azért is meg kell különböztetni, mert a luciditás ilyen, az élet
határán túl terjedő tudásra nem képes. Mindazt, amit a luciditás gondol és
gondolhat, az életen kívül és felül levő léttényektől való
érintetlenség jellemzi. A metafizika határán megáll, ezért a metafizikát
tagadni kénytelen. Elmélete van csupán, teóriája nincs. Háttér nélkül,
tulajdonképpeni mélység nélkül lát. Ezért extravertált, ezért mozog olyan
könnyen és biztosan a külső tapasztalat területén, s ezért a belsőt
csak mint külsőt képes megérteni. A luciditás pszichológiai tudása fals,
mert a lélek jelenségeit extravertáltan látja. Különös, hogy ami nem empirikus,
az számára okkult, és okkultizmus tényleg csak azóta van, amióta luciditás.
Mert nincs introverziója, nincs mélysége, nincs háttere, nincs arca, nincs
személyessége, nincs ontológiai súlya. Az ember abszolút lénye szempontjából,
bármit mond is, semmiféle jelentősége nincs, akár igaz, akár nem. A hindu
hagyomány ezt a tudást, amely az ember valódi lényét nem érinti
aparavidjának nevezi.
A normális ember értelmének fénye komplex, és
megismerésében részt vesz a szellem, a bölcsesség, az intuíció, a
megkülönböztető ész, a belső érzék, a képzelet, az anamnézisz. A
luciditás e komplex értelemhez képest személytelen és mesterséges, absztrakt és
steril. Ez az előnye, és erejének, eredményességének titka. Fölfelé és
lefelé és kétoldalt zárt. Ezért tud egzakt lenni. De ezért mindennemű
érték iránt közömbös. Csak maga a tény. Viszont ezért dehumanizál és
despiritualizál és ugyanakkor, amikor hallatlanul világos, nem józan, amikor
következetes, egyszersmind mechanikus és amikor ésszerű, természetellenes.
Úgy látszik, mintha olyan számítás dolgozna benne, amelyből a normalitás
hiányzik.
A dolgokat nem szemmel és természetes fényben látja, hanem
távcsővel és mikroszkóppal, és mesterségesen százezerszeresen felfokozott,
de laboratóriumi fényben, és milliószoros nagyításban. Amit lát, tüneményesen
pontos, de az ember mindig gyanakszik, hogy valami nincs rendben. Abban, amit
mond, nem rend nyilatkozik meg, hanem egy pedáns rendszer leple alatt valami
más, ami cseppet sem megnyugtató. Ismerete sohasem maradéktalan, de főként
nem radikális, mert csak bizonyos határig jut el. Nem lehet nem elismerni, de
nem lehet ellene nem tiltakozni. Az extrém luciditás természete paradox:
diadalmas tulajdonság és defektus. A megismerés oldaláról támadhatatlan, de
spirituálisan feltétlenül negatív.
Abban, amit a luciditás mond, igaza van,
viszont az, amit csinál, kártékony. Kérdés, hogy van-e ilyen paradoxon. Minden
jel arra vall, hogy igenis van. Egyébként elképzelhetetlen lenne a káprázatos
tudás világossága és eredményessége, ugyanakkor az emberiség túlnyomó
többségének eddig nem tapasztalt szenvedése, s a válság, amelybe az emberiséget
ez a tudás sodorta. A tudomány és a technika dicsőítése és kárhoztatása, a
modern hatalmi rendszerek korlátlan uralma és az ellene tanúsított ellenállás
mögött ez a paradoxon áll. A támadhatatlan megismerés extrém világossága, amely
feltétlenül inhumánus és immorális. A luciditás rettenetesen pozitív ereje,
amellyel tudását növeli és hatalommá átváltja, és a hatalmat gyakorolja
irtózatosan biztos apparátusával, ugyanakkor még rettenetesebb, hogy ez a
luciditás minden aktusában az emberiség ellen elkövetett gaztett. Hogyan
lehetséges, hogy amit az ember tud, amiért helytáll és amit ennek a tudásnak
alapján tesz, az bűncselekmény?
Letépi magát nemcsak mindennemű egyetemes
jelentőségű és döntő létkérdésről, hanem kitépi magát a
történetből is, és megfosztott eszmélettel abba veti magát, ami éppen
abban a pillanatban aktuális, úgynevezett helyzet (egzisztencializmus,
szituacionizmus). Azt hiszi, ha a lét felé minél inkább lezárja magát,
jelenléte a mostban annál intenzívebb. Nem marad más, mint a meztelen én mohósága. Ez a szeretettelenségben őrületté vált vak
luciditás, a permanens bűncselekményben élő ember reszkető
izgalma a zsenialitás színvonalán.
Amit a luciditás teremtett, elsősorban nem kutató módszer, hanem
szellemi rendszer, amely az abszolút hatalom bázisait akarja megvetni.
A luciditás mindent átvilágít, kivéve önmagát.
A luciditás háttere okkult, és ez az okkult magatartás abban
nyilatkozik meg, hogy saját démoni természetével nincs tisztában, nem
tudja, hogy az életet nem rendezi, hanem azt feldúlja, nem fölemeli, hanem
meggyötri, és nem felszabadítja, hanem leigázza, végül is nem táplálja,
hanem kizsákmányolja.
A luciditás a középkor pszeudologiájának mintájára hazugságrendszert
épített ki, és ez minden, a történetben ismert szellemi rendszer közül a
legjobban megközelíti a totális hazugságot.
A totális hazugság célja, hogy az emberiség egészét, életének
legkisebb mozzanatáig félrevezesse, és hatalmának kész eszközévé tegye.
Mint ahogy a középkorban a hatalmi rendszer alapja a vallás volt, az
újkorban a hatalmi rendszer alapja a tudomány.
A luciditás nem válságoldó, hanem válságokozó.
A huszadik század közepén az emberiség első számú és egyetlen
főellensége az extrém luciditás.
Arra a kérdésre, hogy az ember az európai válságot miképpen oldja
meg, van válasz. Az eddig megfogalmazott vélemények között a legkomolyabb C. G. Jungé, aki azt mondja: az ember a jelenben adott nehézségeknek csak abban az
esetben tud sikerrel ellenállni, ha személyes organizációja legalább olyan
tökéletes, mint amilyen a luciditásé.
A luciditás defektusa, hogy kizár. Felfokozott nappali
férfi-tudat, amely kizárja a gyermeket, a nőt, az öregkori bölcsességet,
de kizárja az alvást, az álmot, és kizárja a vallást, a művészetet és a
metafizikát. Ilyen kizárások következménye csak abnormitás lehet.
Hamvas Béla: Északi korona, Patmosz I. részletek
Luciditás, modern, vak, extrém→igazsága nincs, önmagát ezért maradéktalanul feladata megoldására tudja összpontosítani; egyedül ego-rendszerének üzeme fontos; mivel magát az igazság gátlása alól fölmentette, nem tud, de nem is hajlandó különbséget tenni egy matematikai egyenlet precíz kidolgozása, egy százezres város precíz elpusztítása és egyszáz milliós →nép precíz kizsákmányolása között; a vak ~ diabolikus →téboly; ezért mosódik el a határ egy Picasso-kép, a politikai terrorcselekmény és a →tudományos fölfedezés között; a →tudomány megteremtője; sikerének titka, hogy →személytelen, →absztrakt és →zárt;→beszéde igaz, →tette kártékony (P. I. 347, 145-146.).
Czakó Gábor: Hamvas Szótár
Luciditás: a gondolat világossága, szellemi éleslátás, okosság, értelmesség.
(magyar értelmező szótár)
Kapcsolódó bejegyzések:
