BUÉK - Sarva mangalam!

  

    Ha az ember igazán él, akkor nagyot mer, nagyokat bukik, és a bukásokon, poklokon, tisztítótüzeken át azért eljut az üdvösségig.

    Senki sem akarja bevallani a titkait. Pedig a titok az ember. Amíg nem volt titok, nem volt ember. Az embert nem a munka teremtette - csudákat -, a titok. Mindenki be akarja vallani a titkait. Elmondani, vagy csak elsúgni. Titokban, de beszélni a titkokról. Talán úgy, hogy a buzgó fül meg se hallja. De vallani akarnak az emberek. A világról, az ördögről, istenről, de leginkább magukról. Mert önmagukban - úgy vélik -, benne van az isten és az ördög. S addig van világ, ameddig isten és ördög van. Vigyázni kell az ördögre meg az istenre, hogy megmaradjon a világ. Az embernek önmaga a saját konfliktusa. Senki sem olyan ártalmas számára, mint önmaga. Ezt szeretné eltitkolni - s még inkább bevallani. Ez az álarc. Ez a maszk.
     A költészet, a zene, a művészet nem más, mint kifordított ember, aki egy másik emberre vágyik. A maszkon túl. De hát, ki mer mindent bevallani? Az akkádok, a görögök, a rómaiak isteneket találtak ki maguknak - bár az is lehet, hogy az istenek teremtették őket, hogy érthetetlen belsejüket - titkaikat - megosszák velünk. A fölső lények birtokolták ezeket a titkokat, saját, külön szerepük szerint, mint moirák, teremtők, gorgók, griffek, szellőnyi angyalok sodorták és emelték az embert végzete és üdvössége felé. Meddig? A halálig. Mert a halál, mint egyetlen sorompó - ugyanakkor lehető átmenet - befejez és elkezd, elejt és fölemel. Ez lett a karnevál tánca, évezredekkel, évszázadokkal előbb: kitáncolni a halált a saját árnyékából: előre "kifélni" életünket a halál kezéből. Ehhez viszont olyan bacchanália, orgia és szex kell, mely tombolásával elragadja és megmenti az élőlényt, a reszketeg és hősies embert. Ezt nem lehet szemtől szembe elviselni. A halált, a mítoszt, a végzetet meg kell téveszteni - szerelemmel, bódulattal, a lét fönséges értelmével. Táncoljunk! Életre táncoljuk magunkat.

(Fotók: Klotz Miklós)

     Rengeteg maszkos emberrel találkoztam. Mindnek maszkja volt. De reménykedő maszkja, gyönyörű élet-maszkja, mint Velencében. Porcelánból, viaszból, púderből, gipszből, katalán selyemből, arc-horpasztó darócból, aranylemezből. Reménykedtek, hogy egyszer levethetik. A maguk elé tartott álarcokból csak a szemek izzottak elő. Őrületesen. Szenvedélyesen és szépségesen.  
Bizony.  
    Szeretni kell az álarcos embereket.

(Gyurkovics Tibor)