A bátorság jutalma

Guruk helyett.




A vallás (és most már az ezotéria is) azt tanítja, hogy bocsássunk meg kínzóinknak. Valóban meg kell nekik bocsátanunk?
Alice Miller: Érthető, hogy meg akarunk bocsátani, felejteni akarunk, és nem akarjuk érezni a fájdalmat, de előbb vagy utóbb kiderül, hogy ez egyáltalán nem működik. Vegyük azt a sok szexuális bántalmazást, amelyet egyházi személyek követnek el. Ők megbocsátották szüleiknek. És sokuk mit csinál? Megismétlik szüleik bűneit, MERT megbocsátottak nekik. Ha tudatosan el tudnák ítélni szüleik cselekedeteit, nem éreznék a késztetést, hogy ugyanazt tegyék, amit ők tettek. Önmagukat csapják be. És a pozitív gondolkodás sem gyógymód, mivel az öncsalás egy formája, menekülés az igazság elől.

Ön leírja sok igen nagyra becsült modern kori író érzelmi életét. Kit tudna megnevezni hősi példaként, aki sikeresen leküzdötte a szüleivel kapcsolatos traumás konfliktust?
 
Alice Miller: Jó ideje keresgélek, de nem találok egyetlen jól ismert írót sem, aki ne hitt volna abban, hogy végül meg kell bocsátanunk szüleinknek. Franz Kafka volt az egyik legbátrabb író ebben a témában, de akkoriban senki nem tudta támogatni tudásában. Ezért bűntudata volt, és nagyon fiatalon meghalt, akárcsak Proust, Rimbaud, Schiller, Csehov, Nietzsche és sokan mások, akik kezdtek ráébredni az igazságra, de megrémültek tőle.
 
Miért olyan nehéz elviselni az igazságot, hogy gyermekkorunkban bántalmaztak bennünket? Miért vádoljuk inkább önmagunkat?
 
Alice Miller: Mert önmagunk vádolása megvéd bennünket a fájdalomtól. Azt hiszem, a legrosszabb fájdalom, amelyet meg kell tapasztalnunk ahhoz, hogy érzelmileg becsületesek legyünk, annak elismerése, hogy nem szerettek minket, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá. Ezt könnyű mondani, de nagyon-nagyon nehéz érezni. És elfogadni. Megszabadulni attól a várakozástól, hogy a szüleim egy napon meg fognak változni és szeretni fognak.

Melyek az Ön írásainak politikai következményei?
 
Alice Miller: A Kezdetben volt a nevelés című könyvemben megmutattam, hogyan nevelték azokat a németeket, akik felnőttként Adolf Hitlert követték: gyermekkorukban veréssel neveltek önalávetővé őket, így szadista és perverz felnőttekké váltak. A gyermek agya aszerint strukturálódik, hogy milyen korai tapasztalatok érik (szeretetet vagy kegyetlenséget kap-e). Azokban az országokban, ahol megengedett és bevett szokás a kisgyermekek verése, elkerülhetetlennek tűnnek a háborúk, sőt a népirtás és a terrorizmus is.

A teljes írás A test beszél blogon olvasható.


Elveszett gyerekkorunkat nem kaphatjuk vissza, a múltat nem változtathatjuk meg, de saját magunkat igen. A gyerekkori negatív élményekkel való szembenézés nagyon nehéz és nagy bátorság kell hozzá. Ez fájdalmas és hosszadalmas, kemény pszichoterápiás munkát igényel, de elképzelhetetlenül gyümölcsöző: szisztematikus önismereti erőfeszítéseink eredményeképpen fokozatosan kiszabadulhatunk a gyerekkorunk láthatatlan, de mégis oly rémületes fogságából, és a visszaszerzett (vagy inkább soha nem tapasztalt) valóságunkat (pl. a korábban szégyenként és bűntudatként jelentkező érzelmeinket) integrálva képesek leszünk békében élni, felvállalva tökéletlenségünket, sebezhetőségünket, és felszabadultan, önazonosan, együttérzően és produktívan élvezni az életet, kiteljesíteni önmagunkat. Mindaddig, míg nem vállaljuk a felelősséget és nem vesszük saját kezünkbe életünk irányítását, nem fog semmi változni. A tagadás nemcsak ismétlésre ösztökél, hanem rengeteg energiát is felemészt. A következmények: betegségek, étkezési rendellenességek, drogfüggőség.

Ebbe az önismereti munkába azért nagyon nehéz belekezdeni, mert egyrészt nem tudjuk, nem tudatosul, hogy szükség lenne rá. Másrészt a dolog paradoxona, hogy pontosan azokkal az érzelmekkel történő őszinte szembenézés segít csak, amelyektől az illető a legjobban menekül, mert halálosan fél az érzelmek intenzitásától és a feltörő fájdalomtól. Ha viszont a szenvedésnyomás hatására mégis képes beleugrani ebbe a ködös ismeretlenbe, ebbe az örvénybe és elindulni az önismereti úton, akkor hamarosan a saját bőrén és életén tapasztalhatja, hogy minél jobban át meri és tudja élni ezeket az elnyomott korai érzéseket (fájdalmakat, tehetetlen dühöt, kétségbeesést, lázadást, stb), annál erősebbnek, igazabbnak és koherensebbnek fogja magát érezni. A folyamatban megtapasztalja, hogy a fájdalom nagy, de nem elviselhetetlen. És hogy az  átmeneti szenvedés nyomában tartós és végleges felszabadultság és megkönnyebbülés érkezik. Nekem erről mindig az örvény metaforája jut eszembe: félelmetes és lehúz, de ha elég bátrak vagyunk engedni magunkat a mélybe húzni a fájdalmaink mély átélése által, annyira elkeskenyedik az örvénytölcsér alja, hogy könnyedén ki tudunk úszni belőle. De csak ott lent van erre lehetőség.

Sokszor nem elég az az intellektuális belátás, amit segítő könyvek, cikkek, jótanácsok képesek nyújtani. Egy segítő könyv befolyásolhatja a gondolkodást és a hozzáállást, lehet szemfelnyitó, hitelesítő, validáló és funkcionálhat tanúként, Alice Miller könyvei is pont ilyenek. De amikor tudja valaki, hogy ilyen és olyan múltbeli események, traumák miatt vannak jelenleg problémái, de ezeket a problémákat ennek ellenére sem képes megoldani, akkor a kognitív intellektualizálás megnyugtató tüneti kezelése helyett mélyebbre kell ásni: venni kell a bátorságot, és elszánni magunkat a saját személyes, addig letagadott igazságunk érzelmi felkutatására és tudatosítására.

“Azok az emberek, akik teljes mértékben tudni akarják az igazságukat, meg tudják ezt tenni. És én azt gondolom, hogy ezek az individuumok fogják megváltoztatni a világot. Nem lesznek hősök, egészen szerény emberek lesznek, de érzelmi becsületességük egyszer majd kétségkívül le fogja rombolni a tudatlanság, tagadás és erőszak falát. A fájdalom, hogy nem szerettek, csak egy érzés, és az érzés sohasem destruktív, ha arra a személyre irányul, aki a fájdalmat okozta. Még a gyűlölet sem destruktív mindaddig, amíg tudatos és nem másra irányított. De nagyon destruktív, sőt nagyon veszélyes is lehet az ember és mások számára, ha letagadják és bűnbakokra irányítják át.” (Alice Miller)

A teljes írás A test beszél blogon olvasható.

Kapcsolódó blogbejegyzések:

Megjegyzések