Szomorúság és elvágyódás nélkül nincs teljesség, mivel sem józanság, sem jóság nincs nélkülük. Jóság híján viszont mit sem ér a bölcsesség, miként az a tudás sem, amelyhez nem társul józanság!
Az embernek nincs nagyobb ellensége, mint az önhittség. Attól gyengülünk el a leginkább, hogy embertársaink tettei és gaztettei rosszul esnek nekünk. Az önhittségünk miatt van, hogy életünk legnagyobb részében sértődöttek vagyunk.
Annak, aki a tudás ösvényén jár, nagyon találékonynak kell lennie, tele képzelőerővel. A tudás ösvényén semmi nem olyan tiszta és világos, mint amilyennek látni szeretnénk.
Az a látó, aki képes helytállni egy vacak kis zsarnokocskával szemben, minden bizonnyal az ismeretlennel is képes lesz szembenézni, s ha már idáig eljutott, a megismerhetetlen jelenlétét is kibírja.
Az átlagember azt hiszi, a harcos, aki az ismeretlennel szemben képes megállni a helyét, a vacak kis zsarnokocskákkal is bizonyára szembe tud szállni. Ez azonban nem így van. A régi, mindennél nagyobb harcosoknak pontosan ez a feltevés okozta a vesztét.
A harcosok lelki erejét az edzi a legjobban, ha lehetetlen emberekkel kell elbánniuk, akiknek hatalom van a kezükben. A harcosok csakis ilyen körülmények között tudnak szert tenni arra a józan, derűs méltóságra, amely nélkül az ismeretlen nyomását képtelenek lennének elviselni.
Az ismeretlent fátyol takarja az ember elől – vagy tán rémképek leplébe van burkolva –, mégis megragadható az ember számára. Idővel az ismeretlenből lesz az ismert. A megismerhetetlen azonban nem megnevezhető; elgondolhatatlan, felismerhetetlen – a valóságba átfordíthatatlan; valami, ami soha nem lesz ismert számunkra, mégis szívszorítóan káprázatos, ámde szörnyű, mert
mérhetetlen nagyságában folyton jelen van.
Érzékelünk. Ez kemény tény. De amit érzékelünk, az már nem ugyanilyen tény, mivel tanuljuk, hogy mit érzékelünk.
A látók azt mondják, csak a tudomásunk miatt gondoljuk, hogy ott kint létezik egy tárgyakból álló világ. De kint valójában csak a Sas emanációi vannak – szüntelen mozgásban lévő, mégis örök és változatlan fluidumok.
A szerencsétlen, nyomorult látókra az a jellemző, hogy hajlamosak elfelejteni, milyen csodálatos a világ. Teljes mértékben eluralkodik rajtuk annak a tudata, hogy látnak, és azt hiszik, a saját lángelméjük az, ami számít. A látónak valósággal az erény példaképének kell lennie ahhoz, hogy úrrá tudjon lenni ezen az emberi állapotunkból eredő, szinte legyőzhetetlen gyarlóságon, a
lazaságra való hajlamon. A látásnál is fontosabb, hogy a látó mit kezd azzal, amit lát.
A harcosok életében az egyik legnagyobb erő a félelem. Úgy félnek, hogy kénytelenek állandóan tanulni.
A látó ember számára az az igazság, hogy minden élőlény azért küszködik, hogy meghalhasson. A tudomás az, ami útját állja a halálnak.
Az ismeretlen örökkön jelen van, de kívül esik szokványos tudatunk lehetőségein. Az ismeretlen az átlagemberben fölösleges, mégpedig azért, mert az átlagembernek nincs elegendő szabad energiája az ismeretlen megragadására.
Az emberi lények legnagyobb hibája, hogy megragadnak abban, amit az ész számba vesz. Az ész nem energiaként foglalkozik az emberrel. Az ész olyan eszközökkel foglalkozik, amelyek energiát állítanak elő, de soha komolyan nem merült fel benne, hogy mi magunk jobbak vagyunk az eszközöknél; olyan szervezetek vagyunk, amelyek energiát állítanak elő. Energiabuborékok
vagyunk.
Micsoda látvány, amikor a látók tudatosan érik el a teljes tudomás állapotát! Ez az a pillanat, amikor égnek belülről. Elemészti őket a belülről izzó tűz. A teljes tudomás állapotában összeolvasztják magukat a szabad emanációkkal, s elvitorláznak az örökkévalóságba!
Ha egyszer sikerül megvalósítani a belső csöndet, attól fogva minden lehetséges. A belső dialógus megállítása pontosan ugyanazzal a módszerrel történik, amit azok használtak, akik megtanítottak minket magunkban beszélgetni. Tanításunk rendíthetetlen, erőszakos módon zajlott, s éppen így kell megálljt is parancsolnunk neki – rendíthetetlenül és erőszakosan.
A kikezdhetetlenség úgy indul, hogy az ember egyszer tudatosan, pontosan, kitartóan véghezvisz valamit. Ha eléggé sokszor megismétlődik ez, az ember szert tesz valamiféle eltéríthetetlen szándékra, amely aztán már bármi másra átvihető. Ha idáig sikerül eljutni egyszer, innentől kezdve már egyenes az út. Az egyik dologból ered a másik, amíg a harcos képes teljes potenciálját felismerés által megvalósítani.
Ez a tudomás igazi misztériuma. Az emberi lényekről messziről lerí ez a rejtély; árasztjuk magunkból a sötétséget, a megmagyarázhatatlan dolgok áporodott levegőjét. Másképp tekinteni magunkra egyszerűen őrültség lenne! Harcos nem aljasítja le magában az ember misztériumát ésszerű magyarázatokkal.
A felismeréseknek két fajtája van. Az egyik fajta felismerés egyszerű propagandabeszéd: nagy érzelemkitörés, semmi más. A másik a gyűjtőpont eltolódásának az eredménye; nem érzelemkitöréssel, hanem cselekvéssel jár. Az érzelmi felismerések évekkel azután jönnek csak, hogy a harcosok a használat során megszilárdították gyűjtőpontjuk új helyzetét.
A legrosszabb, ami történhet velünk, az az, hogy meg kell halnunk, ám mivel ez eleve megváltoztathatatlanul a sorsunk, szabadok vagyunk; akik mindent elveszítettek, nincs mitől félniük.
A harcos nem csupán mohóságból vág neki az ismeretlennek. A mohóság csak a közönséges dolgok világában működik. Ahhoz, hogy valaki kimerészkedjen abba az irtózatos egyedüllétbe, ennél többre van szükség! Szeretet, valósággal szerelem kell ehhez az élet, a kaland, a titkok iránt! Csillapíthatatlan kíváncsiság és szörnyű nagy mersz!
A harcos kizárólag a tudomás rejtélyeire gondol. Csak a rejtély számít! Élőlények vagyunk; meg kell halnunk, és meg kell válnunk a tudomásunktól. Ám ha ezen csak egy árnyalatnyit is tudnánk változtatni, micsoda rejtélyek várnának ránk! Micsoda rejtélyek!
A Belülről izzó tűz című könyvem megírása úgyszintén Florinda Matus életemre gyakorolt befolyásának köszönhető. Akkortájt folyton arra ösztönzött, hogy don Juan tanítójára, Julian nagualra fókuszáljak. Florindával kimerítően összpontosítottunk erre az emberre, s eközben nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Julian Osorio nagual nem csupán kiváló színész volt, hanem szörnyen kéjsóvár alak is, akit kizárólag a nők elcsábítása érdekelt. Minden nőt meg akart szerezni, akivel csak kapcsolatba került teátrális fellépései során. Annyira belemerült az élvezetekbe, hogy az egészsége sínylette meg – tüdejét megtámadta a tuberkolózis.
Azután egy délután a Durango város melletti széles mezőn későbbi tanítója, Elias nagual belebotlott. Julian éppen egy gazdag földbirtokos lányát próbálta elcsábítani, de közben annyira kimerítette magát, hogy halálos tüdővérzést kapott. Florinda szerint Elias nagual meglátta, hogy semmiképp sem tud segíteni a színésznek. Lehetetlen volt meggyógyítani, így nagualként nem tehetett mást, minthogy megpróbálja megállítani a vérzést, majd megtegye ajánlatát.
– Holnap hajnalban, öt órakor elindulok a hegyek közé – szólt a színészhez. – Légy a város bejáratánál. Ne késs! Ha nem jössz el, meghalsz, előbb, mint hinnéd. Az egyetlen esélyed, ha velem tartasz. Sosem foglak tudni meggyógyítani, de távol tarthatlak az életed végét jelentő szakadéktól. Minden ember könyörtelenül oda tart, s előbb-utóbb belezuhan. Én azonban eltéríthetlek attól a hatalmas nyílástól, vagy jobbra, vagy balra. Ha nem zuhansz le, életben maradsz. Sosem leszel egészséges, de élni fogsz.
Elias nagual nem táplált nagy elvárásokat a színésszel kapcsolatban; lustának, hanyagnak, kéjvágyónak, sőt talán még gyávának is gondolta őt. Ám igencsak megdöbbent, amikor másnap hajnalban ott találta a város szélén. Magával vitte hát a férfit a hegyek közé, s később belőle lett Julian nagual – a tüdőbajos, aki sosem gyógyult meg, bár elélt majdnem százhét évig, miközben örökké a szakadék szélén sétált.
– Természetesen mindennek óriási jelentősége van rád nézve – jelentette ki egy alkalommal Florinda. – Meg kell vizsgálnod, miként sétált Julian nagual a szakadék szélén. Juan Matus nagual fütyült rá, neki ez az egész nem jelentett semmit. Te nem vagy olyan tehetséges, mint Juan Matus nagual, így harcosként semmit sem tarthatsz jelentéktelennek. Hagynod kell, hogy az ősi Mexikó sámánjainak gondolatai, érzései és ideái szabadon jöjjenek hozzád.
Florinda nem tévedett, valóban nem rendelkeztem Juan Matus nagual ragyogó tehetségével, így abban is igaza volt, hogy semmit sem vethetek el: az út minden kanyarulatát, minden kiszögellését meg kell vizsgálnom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy figyelmen kívül hagyjam az ősi sámánok akármely látomását vagy eszméjét, legyen mégoly földtől elrugaszkodott is. Meg kellett tehát értenem, miként sétált Julian nagual a szakadék peremén, s ez azt jelentette, hogy összegzésem azokra a érzésekre összpontosult, melyek életben maradásért vívott emberfeletti küzdelmét jellemezték. Csontjaimig hatoló döbbenet töltött el, mikor rájöttem, hogy Julian nagual harca minden másodpercben folyt. Egyrészről ott volt rémes önkényeztetése és mértéktelen kéjsóvársága, másrészről merev ragaszkodása az élethez, s e kettő egymásnak feszült. Julian nemcsak akkor küzdött, ha kedve szottyant rá; kitartóan, fegyelmezetten harcolt, hogy megtartsa egyensúlyát. „A szakadék szélén sétáló” harcos csatája addig a pontig élesedik, ahol már minden másodperc számít. Egyetlen pillanatnyi gyengeség, s Julian nagual a szakadékba zuhant volna. Ám Julian tekintete arra a pontra szegeződött, amit Florinda a szakadék peremének nevezett – s a feszültség enyhült. Bármit is látott, nem volt olyan kétségbeejtő, mint amikor a rossz szokásai eluralkodtak rajta. Úgy tűnt nekem, hogy ha ezekben a pillanatokban összegzem Julian nagualt, teljesen más embert látok magam előtt, egy sokkal békésebb, elkülönültebb és összeszedettebb embert.
Azután egy délután a Durango város melletti széles mezőn későbbi tanítója, Elias nagual belebotlott. Julian éppen egy gazdag földbirtokos lányát próbálta elcsábítani, de közben annyira kimerítette magát, hogy halálos tüdővérzést kapott. Florinda szerint Elias nagual meglátta, hogy semmiképp sem tud segíteni a színésznek. Lehetetlen volt meggyógyítani, így nagualként nem tehetett mást, minthogy megpróbálja megállítani a vérzést, majd megtegye ajánlatát.
– Holnap hajnalban, öt órakor elindulok a hegyek közé – szólt a színészhez. – Légy a város bejáratánál. Ne késs! Ha nem jössz el, meghalsz, előbb, mint hinnéd. Az egyetlen esélyed, ha velem tartasz. Sosem foglak tudni meggyógyítani, de távol tarthatlak az életed végét jelentő szakadéktól. Minden ember könyörtelenül oda tart, s előbb-utóbb belezuhan. Én azonban eltéríthetlek attól a hatalmas nyílástól, vagy jobbra, vagy balra. Ha nem zuhansz le, életben maradsz. Sosem leszel egészséges, de élni fogsz.
Elias nagual nem táplált nagy elvárásokat a színésszel kapcsolatban; lustának, hanyagnak, kéjvágyónak, sőt talán még gyávának is gondolta őt. Ám igencsak megdöbbent, amikor másnap hajnalban ott találta a város szélén. Magával vitte hát a férfit a hegyek közé, s később belőle lett Julian nagual – a tüdőbajos, aki sosem gyógyult meg, bár elélt majdnem százhét évig, miközben örökké a szakadék szélén sétált.
– Természetesen mindennek óriási jelentősége van rád nézve – jelentette ki egy alkalommal Florinda. – Meg kell vizsgálnod, miként sétált Julian nagual a szakadék szélén. Juan Matus nagual fütyült rá, neki ez az egész nem jelentett semmit. Te nem vagy olyan tehetséges, mint Juan Matus nagual, így harcosként semmit sem tarthatsz jelentéktelennek. Hagynod kell, hogy az ősi Mexikó sámánjainak gondolatai, érzései és ideái szabadon jöjjenek hozzád.
Florinda nem tévedett, valóban nem rendelkeztem Juan Matus nagual ragyogó tehetségével, így abban is igaza volt, hogy semmit sem vethetek el: az út minden kanyarulatát, minden kiszögellését meg kell vizsgálnom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy figyelmen kívül hagyjam az ősi sámánok akármely látomását vagy eszméjét, legyen mégoly földtől elrugaszkodott is. Meg kellett tehát értenem, miként sétált Julian nagual a szakadék peremén, s ez azt jelentette, hogy összegzésem azokra a érzésekre összpontosult, melyek életben maradásért vívott emberfeletti küzdelmét jellemezték. Csontjaimig hatoló döbbenet töltött el, mikor rájöttem, hogy Julian nagual harca minden másodpercben folyt. Egyrészről ott volt rémes önkényeztetése és mértéktelen kéjsóvársága, másrészről merev ragaszkodása az élethez, s e kettő egymásnak feszült. Julian nemcsak akkor küzdött, ha kedve szottyant rá; kitartóan, fegyelmezetten harcolt, hogy megtartsa egyensúlyát. „A szakadék szélén sétáló” harcos csatája addig a pontig élesedik, ahol már minden másodperc számít. Egyetlen pillanatnyi gyengeség, s Julian nagual a szakadékba zuhant volna. Ám Julian tekintete arra a pontra szegeződött, amit Florinda a szakadék peremének nevezett – s a feszültség enyhült. Bármit is látott, nem volt olyan kétségbeejtő, mint amikor a rossz szokásai eluralkodtak rajta. Úgy tűnt nekem, hogy ha ezekben a pillanatokban összegzem Julian nagualt, teljesen más embert látok magam előtt, egy sokkal békésebb, elkülönültebb és összeszedettebb embert.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése