A hajnali szürkület idején emlékezetembe idézem saját szívem ragyogó,
önfényét ontó magvát, a negyediket, az örökéletűt, a tiszta szellemi tudatot,
az áldást – a Legfensőbb Hattyú célpontját és üdvét. Felidézem a
Lényt, aki látja az álom, az ébrenlét és a mélyálom állapotát, a
mindenekfelett való lényeget, aki én magam vagyok. Oszthatatlan az,
részek nélkül való. Nem vagyok a veszendő elemek egyesülése, nem vagyok a
test, sem az érzékek a testben, sem az értelem a testben. Nem vagyok az
én-működés, sem az élet- és lélegzőerők találkozása, nem vagyok az
ihletett értelem. Távol asszonytól, gyermektől, távol földtől és
vagyontól és mindezekhez hasonlóktól, én vagyok a Tanú, az Örökké való, a
Belső Én, a Boldog és Egyetlen.
Sankara (Hamvas Béla: Anthologia humana, 20.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése