Az a sötétségnek vélt fény

Szerda éjszakája, csütörtök virradása, a virradat hajnala, a hajnal reggele, a délelőtt ébredése, a dél elfáradása, majd szürkület, majd este és az éjszaka.

János szeme fölcsillogott,

Simon tátott szájjal hajolt előre,

Júdás összekulcsolta az asztal alatt a kezét,

hogy visszafogja a hirtelen megújult remegést.

Jézus a kenyérért nyúlt, tört belőle.

Ujjai tartották a tépett falatot, s ő hosszan, elmerülten nézte,

szinte átitatta derengő mosolyával.

Nem emelte föl tekintetét, úgy mondta, akár titkot mondana:

- Fogadjátok tőlem úgy, olyan kedvvel, ráéhezéssel, gyönyörködve a kovásztalan kenyér ízében,

mintha én szántottam volna a földet,

mintha én vetettem volna belé a magot,

mintha én arattam volna le a termést,

mintha én őrőltem volna lisztté a szemeket,

mintha én gyúrtam volna a tésztát,

mintha én sütöttem volna a kenyeret,

hogy most, ma este,

ezen az utolsó estén húsvét előtt,

nektek adhassam, kezemmel szátokba adogathassam,

olyan szeretettel, ahogyan az anya eteti kicsiny gyermekét.

- Még nézte a kenyérdarabot, s tekintetével követte

kezének útját Júdás szájáig.

- Néked adom először, ki sorsomat beteljesíted.

Emlékezz rám, váljék erővé benned.

- Aztán sorban újabb falatokat tépett,

odahajolt tanítványai arcához.

- Most nektek adom, kik az életemet teljesítitek be. Emlékezzetek rám, váljék erővé bennetek.

Majd fogta a kupát, telitöltötte borral,

kezében tartva újra elmerengett,

mosolyára mintha árnyékot vetett volna az éledő szomorúság.

- Fogadjátok tőlem úgy, mint a kedvderítő igazságot,

a szomjat oltót, várva vártan;

akárha én ültettem volna a venyigét,

én bújtattam volna hideg elől,

én kapáltam volna gyomtól védve,

én kötöztem volna,

én kacsaztam volna,

akárha én szüreteltem volna,

szüret után én préseltem volna,

levét én érleltem volna,

hogy most, ma este, ezen az utolsó estén a húsvét előtt

nektek adhassam,

kezemmel szátokhoz illeszthessem kortyolásra a kupát,

olyan szeretettel, ahogyan az anya nyújtja

emlőjét kicsiny gyermekének.

- És ismét Júdásnak adta először a kupát.

- Már ne gondolj arra, hogy kár volt tán megszületni.

Ne feledj el, ahogyan az igazságot se feledhesd.

- Aztán a többiek felé fordult.

- Már nem gondolhattok arra, hogy rossz lesz tán meghalni. Ne feledjetek el, ahogyan az igazságot se feledhessétek.

Most pedig ki-ki fogyasszon kedve szerint.

- A tanítványok egymást nézték noszogatva,

de nem mert senki a tál felé nyúlni.

- Inkább te adj megint nekünk, Mester!

- javasolta a tétovaságtól megkönnyebbülve Simon.

- Mert szerintem az más volt, amit te csináltál, Mester!

Az nem az evésért volt, hanem valami másért! 

Csütörtök éjszakája.

Éppúgy, csak olyan gyorsan,

ahogyan a Föld megfordul tengelye körül.

Ez a forgás az idő.

A Földbe, a Földre metsződő, belékérgesülő,

benne fényesre kopó, rajta piheként fönnakadó.

Fénytelenség, amikor semmi a fény.

Hát nem sötétség, csak fényhiány.

Aztán a fényesség, amikor semmi a sötét.

És hogy épp szerda vagy csütörtök vagy péntek.

És hogy épp AZ a szerda, csütörtök vagy péntek.

A földgömb akkori forgása,

a korábbi forgásokra csiszolódó,

a későbbi forgások megszokott emlékezése.

Egyetlenegy forgás.

Néma és fenséges mozdulat mozdulás nélkül.

A földgömb egyetlenegy piruettje

a Nap hiúságának rivaldafényében.

Az a péntek akkor és soha többé.

Kiírthatatlanul akkor, föltámaszthatatlanul soha többé.

Letagadhatatlanul minödörökre.

Beleszédült az a péntek a fénybe, akár pille az örvénybe.

És szédült, perdült tovább a Földdel.

Akár a véletlen seb:

ág-karcolta, fém-hasította, tűz-égette.

Rápólyázta magát a Földre.

Belévarasodott, mint csiga a kőbe, buborék a jégbe,

mint gondolat az agyba, érzés az idegbe.

A Föld észre sem vette, hogy ráakadt s ránőtt az a péntek.

Az a tetemnek hitt nap.

Az a sötétségnek vélt fény.

(Ördögh Szilveszter: Koponyák hegye)

képek: Krisztus utolsó megkísértése