sors és szabadság

Sors és szabadság jegyesek. A sorssal csak az találkozik, aki megvalósítja a szabadságot.

Az, aki minden okozatiságot elfelejt, s a mélyből dönt, aki megszabadul javaitól és ruháitól, s csupaszon lép az Arc elé - a szabad emberrel szabadsága képeként a sors néz szembe. Lényének nem határa a sors, hanem kiegészítése; a szabadság és a sors értelemmé öleli át egymást; s az értelemben a sors - az imént még szigorú tekintet most csupa fény - mint maga a kegyelem, úgy tekint rá.

Azt az embert, akinek szabadsága biztos, immár nem nyomasztja az okság. Tudja, hogy halandó élete lényege szerint ingamozgás Te és Az között, és mivel tudja ezt, értelmét is sejti. Neki elég, hogy mindig átlépheti a szentély küszöbét, melyben megmaradnia nem lehet; sőt, hogy mindig újra el kell hagynia, ez számára valamiféle meghitt módon része ezen élet értelmének és rendeltetésének.

Mindaddig, amíg valaki csak Önmagában váltja meg magát, nem tehet a világgal se jót, se rosszat, nem illeti a világot. Csak aki hisz a világban, csak annak lesz dolga magával a világgal; s ha átadja magát a teendőjének, már nem maradhat Istentelen. Ha a valóságos világot szeretjük, mely sohasem akarja, hogy kihunyjék, hanem azt akarja, hogy szeressük minden borzalmával együtt, ha elég merészek vagyunk, hogy szellemünk karjával átöleljük, akkor kezünk találkozik a kézzel, mely a világot tartja.

Az Istennel való találkozás nem azért történik az emberrel, hogy Istennel foglalkozzék, hanem hogy az értelmet tettel bizonyítsa a világban. Minden kinyilatkoztatás elhívatás és küldetés. Csakhogy az ember újra meg újra a megvalósítás helyett a kinyilatkoztatáshoz való visszakanyarodást választja; a világ helyett ő inkább Istennel foglalkozna.

A „hit” nem az ember lelkében kavargó érzés, hanem az ember belépése a valóságba, a megcsonkítatlan, a megrövidítetlen, a teljes valóságba. Egyszerű megállapítás ez, ám ellentmond a szokásos gondolkodásnak.

Jézus mást érez az ördöngös iránt, mint a szeretett tanítvány iránt; de a szeretet egy. Érzéseink vannak; a szeretet történik. Az érzések az emberben laknak; de az ember a szeretetében lakik. Ez nem puszta metafora, hanem maga a valóság: a szeretet nem tapad az Én-re, hogy aztán a Te csak tartalma, tárgya legyen, a szeretet az Én és a Te között van. Aki nem tudja ezt, nem tudja az egész lényével - nem ismeri a szeretetet, még ha a szeretetnek tulajdonítja is az érzéseket, melyet megél, megtapasztal, élvez vagy kinyilvánít. A szeretet a világban ható erő. 

Minden vallási valóság azzal kezdődik, amit a Biblia istenfélelemnek nevez: egyszer csak felfoghatatlanná és titokzatossá lesz a születés és halál között ívelő létezés, titok rendíti meg a biztonság tartópilléreit. Ez a titok nem a viszonylagos, csupán az emberi megismerő apparátus számára elérhetetlen, elvileg tehát feltárható, egyelőre még ismeretlen valóság, hanem a lényegi titok, amelynek lényegi tulajdonsága a kifürkészhetetlenség: a Megismerhetetlen. E sötét kapun át lép be a hívő az immár megszentelt hétköznapokba mint ama térbe, amelyben a titokkal kell élnie, létének konkrét szituáció-összefüggéséhez utalva és arra ráutalva. Ettől fogva a szituációt úgy fogadja el, mint amit neki szánt az, aki adta, - ez az, amit a bibliai vallás istenfélelemnek nevez.

Napjaink egyik neves filozófusa, Alfred North Whitehead felteszi a kérdést, miként lehet összeegyeztetni az ószövetségi mondást - „a bölcsesség kezdete az Úr félelme” - azzal az újszövetségi kijelentéssel, mely szerint „Isten a szeretet”. Kérdéséből úgy tűnik, nem ragadta meg a kezdet szó teljes értelmét.

Aki a szeretettel kezdi anélkül, hogy előzőleg megtapasztalta volna a félelmet, bálványt szeret, amit magához igazított, és amit könnyű szeretni, nem pedig a valóságos Istent, aki először is félelmetes és érthetetlen.

Az egyetlen angyal, aki képtelen volt elviselni a földön látott rengeteg szenvedést, hosszas belső viaskodás után végül az Úr elé lépett, s a többi angyal rémületére arra kérte a Teremtőt, engedje, hogy egy évig ő igazgathassa a földi dolgokat, s így a szenvedést az emberek javára fordítsa. Miután az Isten ebbe mosolyogva beleegyezett, egy fényes, boldog esztendő következett a földön, soha nem látott gazdag terméssel, jóléttel. Az év végén azonban, amikor a nyáron betakarított gabonát ki akarták sütni, a kemencéből ehetetlen, üszkös kenyerek kerültek ki. Az emberek rémületükben hajukat tépve átkozták a világ királyát, aki becsapta őket. Mikor ezt tapasztalta az angyal, mestere lábaihoz vetette magát s arra kérte az Urat, hogy magyarázza el neki, miben hibázott.

   Akkor felemelte Isten a hangját, s így szólt: „Az én dolgom, s egyedül az enyém elejitől fogva -  ami, kedves cimborám, túlságosan nehéz és iszonyatos volna a te gyengéden adakozó kezeidnek -, hogy rothadással tápláljam és árnyékba borítsam a földet, hogy megszülethessen a magvakból, tehát hogy vérrel és fájdalommal termékenyítsem meg a lelkeket, hogy életre kelhessen belőlük a mű.”

A kobryni Móse rabbi tanította:

- Ha Istennek mondasz egy szót, igyekezzél minden porcikáddal abba a szóba belehatolni.

Egyik hallgatója megkérdezte:

- Hogyan lehetséges, hogy egy nagy ember olyan kis szóba belefér?

- Aki magát nagyobbnak képzeli, mint a szó, arról mi nem beszélünk - mondta a caddik.

Martin Buber

koordinátarendszerek

A jelen - nem a pontszerű jelen, amely nem jelent egyebet, mint a lejárt idő mindig csak gondolatban tételezett végét, az időszak megragadásának látszatát, hanem a valóságos, kitöltött és beteljesült jelen -, a jelen csak annyiban létezik, amennyiben jelenlét, találkozás, viszony létezik.

Csak azáltal, hogy a Te jelenvalóvá lesz, csak azáltal támad jelen. Az Én-Az alapszó Én-jének, annak az Én-nek tehát, amellyel átellenben nem éli világát egy Te, hanem tartalmak sokasága állja körül, csak múltja van, jelene nincsen.

Más szóval: amíg az ember megelégszik a dolgokkal, melyeket tapasztal és használ, addig a múltban él, pillanatának nincsen jelene. Nincs egyebe, csak tárgyai vannak; a tárgyakat pedig az teszi, hogy voltak. A jelen nem az, ami elfut, ami elsuhan, hanem ami szemben vár és szemben marad. A tárgy nem a tartam, hanem a megállás, a megszűnés, az abbamaradás, a megmerevedés, a távolmaradás, a viszonynélküliség, a jelenlét-nélküliség. Ami lényegi - a jelenben éljük, ami tárgyi, a múltban.

Ezt az alapvető kettősséget az sem szünteti meg, ha az ideák világát szólítjuk mint harmadikat, mely az ellentét fölé emelkedik. Hiszen nem másról beszélek, mint a valóságos emberről, Rólad és Rólam, a mi életünkről és a mi világunkról, nem valamely Én-ről önmagában, s nem is valamely létről önmagában. S a valóságos ember számára az igazi határ az eszmék világát is keresztülszeli.

Akad persze olyan ember, aki a dolgok világában, megelégedvén azzal, hogy tapasztalja és használja őket, ideákból melléképítményt, emeletet tákol magának, melyben menedéket és megnyugvást talál, ha megérinti őt a semmiség érzése. A rút hétköznapok ruháját a küszöbön hagyja, tiszta gyolcsba öltözik, és felüdülést talál az őslétező szemlélésben, vagy annak szemlélésében, aminek lennie kell, de amiből az ő élete nem részesedik. Sőt még abban is öröme telhet, hogy hirdeti mindezt. 

De az Az-emberiségnek, melyet valaki elképzel, tételez és növekedéshez segít, semmi köze a hús-vér emberiséghez, melynek az ember igazán azt mondhatja: Te. A legnemesebb fikció is fétis, a legemelkedettebb fiktív érzelem is bűn. Az eszmék nem trónolnak a fejünk felett, miként nem lakoznak a fejünkben sem, közöttünk járnak és hozzánk lépnek; szánalmas, aki nem mondja ki az alapszót, de nyomorult, aki ahelyett, hogy kimondaná, az eszméket fogalommal vagy jelszóval szólítja meg, mintha az volna a nevük.

Viszonyom ahhoz, akinek azt mondom: Te - közvetlen. Én és Te között nem áll fogalom, sem előzetes tudás, s nem állanak fantáziaképek; még az emlékezet is átváltozik, amint az egyediségből kilép az Egészbe. Én és Te között nem áll cél, sem vágy, sem pedig előrevetítése annak, ami következik; s még a vágyakozás is átváltozik, amint az álomból kilép a megjelenésbe.

Minden eszköz - akadály. Csak ha már minden eszköz szétporladt, csak akkor következik találkozás. 

Meg tudjuk-e hát mondani, hogy mire van szükség? Előírásként nem. Mindaz, amit az emberi szellem korszakaiban kigondoltak és kitaláltak előírásként, meghatározó előkészületként, gyakorlatként, meditációként - mindennek semmi köze a találkozás ősegyszerű tényéhez.

Az emberi világ alapigazságához tartozik: csak az Az rendezhető. Csak amikor a dolgok számunkra Te-ből Az-zá lesznek, csak akkor lesznek koordinálhatók. A Te nem tartozik a koordinátarendszerhez.

De most, hogy idáig jutottunk, ki kell mondanunk azt a másik dolgot, mely nélkül az alapigazságnak ez a része hasznavehetetlen töredék maradna: a rendezett világ nem a világrend.

Martin Buber 

Lucky - filmajánló

A Wim Wenders rendezte Párizs, Texas életem egyik legmaradandóbb filmélménye volt. Többször is megnéztem, többek között Harry Dean Stanton alakítása miatt is. Fantasztikus színész volt.

A Lucky pedig egyszerűen a legbuddhistább film, amit valaha is láttam.

"A kilencvenéves Lucky arca olyan, mintha az idő nekiállt volna kikezdeni, aztán feladta volna a kemény munkát. Nem csoda, mert Lucky-t a szintén kilencvenéves Harry Dean Stanton játssza, az a Stanton, akit évtizedeken át hívtak a világ legjobb karakterszínészének, millió filmben tűnt fel a Párizs, Texastól kezdve a Bosszúállókig, és aki már nem érte meg utolsó filmjének bemutatóját.

A Lucky pontosan olyan film, amivel búcsúzni szokás emlékezetes színészektől, ami engedi, hogy jól megnézzük magunknak utoljára, kifigyeljük a mozdulatait, elfilózzunk az élet múlásán.

Lucky ki sem mozdul a kisvárosból, ahol él. Amikor a filmben először látjuk, akkor végignézhetjük egy teljes napi rutinját. Felkel, iszik egy pohár tejet, lefőz egy kávét, jógázik, cigizik mint a gyárkémény, elmegy a helyi étterembe kávézni és rejtvényt fejteni, elmegy a helyi csehóba inni a barátaival, aztán megy haza, telefonon beszél valakivel, nézi a tévét, és alvás.

Lucky egy rejtély lenne, ha nem éppen Harry Dean Stanton játszaná, amitől rögtön kap annyi jelentést minden gesztusa, mozdulata és hangsúlya, hogy simán belelátjuk azt a kilenc évtizednyi életet. Egyedül él, de ahogy elmondja az orvosának, van különbség aközött, hogy valaki egyedül van, és hogy valaki magányos. Lucky egyedül van, és szereti is így. Még akkor is, amikor egyik reggel egyszerűen eldől kávéfőzés közben. Az orvos nem tudja, mi baja lehet, azon kívül, hogy öreg. Lebeszélné Lucky-t a cigizésről, de lehet, hogy az már többet ártana neki.

Szóval: a Lucky-nak klasszikus értelemben vett története nincs, cselekménye is alig. Lucky nem akar megváltást, nem akar szerelmet, nem akar egy dilis kisgyereket, aki megismerteti az élet apró örömeivel, és szerencsére John Caroll Lynch rendező nem is adja meg neki mindezt. Amit ad a karakternek és nekünk is, az az idő. Az idő, hogy jól megnézzük és megfigyeljük az embert, hogy megpróbáljuk kideríteni, mi mozgatja belülről, és az idő, hogy feldolgozzuk azt a pár információt, amit megtudunk róla. A ráérős tempó az, ami miatt a Lucky-t mindenképpen érdemes megnézni, de erre én is akkor jöttem csak rá, amikor hirtelen vége lett, és úgy éreztem, hogy nem lehet ennyivel, így befejezni azt a filmet. Aztán idővel megértettem, hogy de, lehet.

A másik ok, amiért érdemes megnézni a fimet, az pedig a hatalmas tisztelet Harry Dean Stanton iránt, aki kilencvenévesen, kicsit sem megtörve, de azért már bőven rogyadozó cowboylépésekkel járja körbe az arizonai kisvárost. Aki olyan természetességgel cigizik, mintha már nem is függőség, hanem feltétel lenne. Mást nem is tudok elképzelni a főszerepre, mert a valódi karaktere és a filmes karaktere annyira passzol egymáshoz, hogy már nem is lehet megkülönböztetni a kettőt. Még az olyan részletek is egyeznek, hogy mindketten a haditengerészetnél szolgáltak a második világháborúban. Szóval amikor eljutunk nagyjából a Lucky feléhez, akkor úgy érezhetjük, hogy nem a címszereplő neve nem igazi, hanem becenév, és valójában Stanton mindennapjait látjuk. 

(Forrás: Klád Dávid, Index)

... a sivatag tevéje

Idries Shah: „Az emberiséget idomított állattá tették a nem-szufi rendszerek, és közben elhitették vele, hogy szabad és kreatív, megválaszthatja gondolatait és tetteit. A mai kultúra legnagyobbrészt altatás, feledékennyé tevés, múlatás és szétszórás. Közömbössé és feledékennyé kábítottak bennünket a lélek aneszteziológusai. Szívünket a folytonos alvás elzsibbasztotta. Van szemünk, de nem látunk, van fülünk, de nem hallunk. ”

Az intuitív megragadásban szűkölködők két fő erőt vetnek be azok ellen, akik viszont részesülnek benne. Az első a Hatalom Embereinek ereje: gyilkolnak, büntetnek és ártanak. A második a Tudomány Embereinek ereje: ők csalással, képmutatással és eretnekségekkel élnek.

Írók, színészek, „önmegvalósító” művészek - vagyis mindazok, akik a másodlagos énjükből élnek - úgyszólván hivatalból süketek a szufi hangra.

A pap fejlődés eredménye. A közismert vallásokban, melyek az emberek szentimentális igényeit elégítik ki csupán, ilyen papok ritkán kerülköznek.

A Fény Fátyla, tehát az önelégültség emelte korlát veszélyesebb, mint a Sötétség Fátyla, amit bűnök elkövetése hoz létre a lélekben. A megértés csak szeretet útján következhet be, nem pedig intézményes módszerekkel való nevelés által.

A tanítómester titka ez: megtanítja tanítványait arra, amit tud, és amire a tanítványoknak szükségük van. Aztán útbaigazítja őket, hogy tanuljanak önállóan, vagy utazzanak el újabb tanítóhoz, mégpedig egy meghatározott, jól megértett cél érdekében. Az ilyen ember nagyon is különbözni fog ama mahatmáktól, akiket vakon követ az emberiség, kétségbeesetten iparkodva az összes igazságot egyetlen fedél alatt találni meg, mintha csak holmi nagyáruházról volna szó. Az ilyen tanítómesternek tetemesen különböznie kell attól a misztikus tanítótól, aki ragaszkodik tanítványainak állandó körülötte levéséhez, vagyis ahhoz, hogy mind tőle függjenek.

A merő teoretikus azt mondja: kigondolom a dolgot; a szufi viszont ezt: felkészítem magam a dolog befogadására, de nem élek a korlátozott, obstruktív gondolkozással, ezzel a gyermeteg eljárással.

Lehet, hogy szufi a szomszédod; talán éppen takarítónő; lehet gazdag, lehet szegény... Teszi a dolgát, s oly észrevétlenül él a világban, mint a sivatag tevéje.

H. B. M. dervis: „A hétköznapi életben, amit a szufik a nem-valós világnak neveznek, mindnyájan tudattalanul is szerepeket játszunk: a személyiség mindenből hasznot próbál húzni. Viszont amikor a szufik öltenek fel egy-egy szerepet, ezt azért teszik, hogy meghatározott hatást érjenek el valamilyen magasabb cél érdekében.”

A szufizmus olyasvalami, ami megtörténik az emberrel, nem pedig olyasmi, amit megkap.

Minden szufit egy finom erő, a baraka (áldás) fűz a többiekhez.

A nemek egyenlőek, és minden kapcsolat csak szereteten alapulhat. Egyetlen ember sem lehet felebarátja lelkének birtokosa. Kevés az időnk a szervezett vallások számára, mert nagyon is hajlamosak egyik embert a másik fölé helyezni.

A szufi a megvalósult, „illuminált” misztikus. Ő nemcsak elérkezik Isten megismeréséhez, hanem ebből következően meghatározott rendeltetés betöltését vállalja magára a világban. Ismeri a Valóságot, és ez az ismerete állandó, tehát az általa betöltött funkciók is állandóak.

A szufi nem a hit, hanem a tudás, a belső látomáson alapuló bizonyosság esszenciális embere. A született szufi éppoly gyakori nyugaton, mint keleten. Kívülről nézve lehet tábornok, földműves, kereskedő, ügyvéd, tanító, háziasszony, bármi. A világban, de nem a világból lenni: ez a szufi jeligéje. Mentesnek maradni mindenféle becsvágytól, intellektuális gőgtől, a szokásoknak való behódolástól vagy a magasabb polcon lévők iránti kritikátlan tisztelettől - ez a szufi ideál.

A pszichológus, a pszichiáter (valamint a közgazdász, a politikus, a művész, a pap) manapság elsősorban azzal foglalkozik, amit a szufik az ember hamis személyiségének mondanak: vagyis az emberben működő felszíni/felszínes - ámbár szükséges - értelmi-érzelmi rendszerrel. A szufi az emberi lény mélyszemélyiségével próbál kapcsolatba kerülni, azt igyekszik megvilágosítani.

Ami a lelki zavarok gyógyítását illeti, lehetetlen megkísérelnünk a merő egyensúlyhelyreállítást - dinamikus előremozgás nélkül. A pszichológus (vagy pszichoterapeuta) megpróbálja sima forgásra bírni a görbült kereket. A szufi azért próbálja a kereket mozgásba hozni, hogy az kocsit bírjon hajtani.

Idries Shah: „Ha az élet hétköznapi konvencióival kapcsolatos magatartást alaposan latra vetjük, az emberiség legbenső késztetései többé nem freudi szükségnek látszanak, hanem természetes eszközöknek, melyek együtt születnek a lélekkel, hogy képessé tegyék az igazság elérésére. Rûmî tanítása szerint az emberek nem igazán tudják, mit akarnak. Belső késztetésük ezernyi vágyban fejeződik ki, s mindegyikről azt hiszik, szükségnek felel meg. Ám a tapasztalat azt mutatja, hogy nem ezek az igazi vágyaik. Mert ha elérik céljaikat, a késztetés nem csillapul. Rûmî olyasvalakinek tekintette volna Freudot, akit a nagy késztetés egyik másodlagos manifesztációja tartott megszállva; nem pedig olyasvalakinek, aki felfedezte a késztetés alapját."

A misztérium és a színes Kelet varázsa évszázadokig elhomályosította a nyugati elme előtt, hogy az emberi fejlődés itt a cél, nem pedig a díszes kellékek.

Tudósok - első sorban nyugatiak - nemzedékei töltötték életüket a szufi irodalom, a dervis-rendek tanulmányozásával és értékelésével. Gyakran szűrtek le zavaros vagy felületes, olykor hajmeresztő következtetéseket, mégpedig több okból: például mert minden egyes állítólagos szakértő külön kis területet hasít és sajátít ki magának, abban specializálódik, s aztán kutatási területét hűbéri jószágaként kezeli, amit a többi hasonszőrű hűbérúr is tiszteletben tart, feltéve persze, hogy saját vadászmezői sértetlenek maradnak. Aki például Rûmîra szakosodott, annak szemében a szufizmus mindössze szeretetvallás; a Háfiz-szakértő meggyőződéssel állítja, hogy a sirazi bölcs egyáltalán nem is volt szufi. Olyan is akad, aki - Saadira hivatkozva - pusztán moralistákként írja le a szufikat. Aki meg netán üvöltő-táncoló derviseket látott valaha, az hanyag önkényességgel sámánokhoz és primitív törzsek mágusaihoz hasonlítgatja őket.

Olyanokkal - mondja egy dervis -, akik egyetemi filozófián nevelkedtek, vagy a vallásnak csupán rituális vonatkozásait ismerik, roppant nehéz közölni, hogy a szufik tudják, miként kell cselekedni, s hogy cselekvésük közben funkciót töltenek be, ami beíródik a világgal kapcsolatos isteni tervbe.

Kevés orientalistát nem kapott el a furor academicus. E kevesek közé tartozott a magyar Germanus Gyula professzor: ő pontosan ismerte a szufik valódi jelentőségét, hiszen maga is közéjük tartozott; Abdul Karim (a Kegyes Isten Szolgája) néven zarándokolt el Mekkába. Úgy mondják, a szufi hierarchián belül - amit természetes módon alakít ki a képességek, a belső megvilágosodottság foka - egy időben planétánk négy égtájának oszlopai között ő töltötte be A Dél Támasza funkciót.

A szufizmus - az egyéni ténykedéssel szemben - az átfogó, egyetemes léptékű cselekedni tudás; s ha a szufik misztikusok, akkor éppenséggel azok a funkciók különböztetik meg őket minden más misztikustól, amelyeket - saját személyükön messze túllépve - ellátnak. Az összes többi misztikus mintha formalizált, professzionista módon viszonyulna saját elhívatásához: mintha ki volnának rá képezve. A szufi viszont szufi - és ezenkívül az égadta világon minden más is, aminek éppen lennie kell... Istennek ezekben az embereiben soha nincs semmi feszélyező... Nem élnek sajátos életmód szerint, s az, hogy ők szufik, ezzel tökéletesen összeegyeztethető.

Az emberiség a szufik szerint végtelenül tökéletesbíthető. A lét egészére való ráhangolódás által következik be a tökéletesség. Találkozik a fizikai és a szellemi lét, de csupán akkor, ha teljes az egyensúly közöttük. A világból való visszavonulást hirdető rendszerek kiegyensúlyozatlanok.

Sok ezer évvel ezelőtt valami elromlott ezen a bolygón. Az ember elveszítette azt a képességét, hogy alacsony állapotából oda emelkedjék, ami ki van jelölve számára. Minden korban jelentek meg férfiak és nők, hogy emlékeztessék az embert magasztos küldetésére. Ezek az emlékeztetők üldözéseket és vértanúságot is vállalva intéseket adtak, módszereket kínáltak: szabadítsátok ki magatokat bukott állapototokból, és induljatok újra felfelé! Számos nyelven prófétaként ismeretesek. Jézus is közéjük tartozott; a szufik mestereik közt tisztelik őt.

(M. dervis: A szufi út)

• A szerelem nyelvén beszél 
• Mirázs
• Baraka
• Szufi
• mondják
• ne ébreszd fel, szárnyra kelhet