Hét pillanat

Az első pillanat, mikor megszületsz, társunkká szegődsz egy idegen világban. A második pillanatban lassan felcseperedsz, s tágra nyitott szemekkel rácsodálkozol a világra. A harmadik pillanatban még túl fiatal vagy, hamis álmokban hiszel, rossz utakra kalauzolnak. A negyedik pillanatban magányos leszel, mint egy kő, társat választasz magadnak, mindörökké szeretni. Az ötödik pillanatban küzdesz, ezer ellenében, s bár nem egyedül vagy, segítségre mégsem számíthatsz. A hatodik pillanatban a tested láthatatlan sereg kínozza, gyötri, tiporja, megmarkol az idő vaskeze. A hetedik pillanatban meghalsz.

Mi elfelejtünk.

Jim Morrison: Hét pillanat

A pszichológus válaszol rovatokban örökké a felelősségvállalásról papolnak, ám ezek csak szavak: kegyetlenül nehéz, sőt egyenesen fenyegető annak a tudata, hogy az életünkért egyedül mi tartozunk felelősséggel. Mindig az okozza a problémát, hogy az önmagunkkal kapcsolatos igazság teljességgel hatástalan intellektuális belátásától eljussunk oda, hogy ezt az igazságot át is éljük. Ez kizárólag akkor történik meg, ha mély érzelmeket szabadítunk fel, amelyek erőt adnak a változáshoz. Pusztán az érvek ereje nem hatolhat olyan mélyre, hogy valódi átalakulást indítson el. Ez szinte soha nem következik be. Egy felismerés akkor válik valóban az enyémmé, ha a csontjaimban érzem. Csak ebben az esetben vagyok képes a felismerés tudatában cselekedni.

A többet is tehettem volna érzete mögött viszont a befolyásolhatatlan befolyásolására irányuló vágy lapul. Hiszen ha valakinek az a bűne, hogy nem tett meg minden tőle telhetőt, akkor ebből az következik, hogy valamit igenis tehetett volna - vigasztaló gondolat ez, amely elvonja a figyelmünket szánalmas tehetetlenségünkről, amely a halállal farkasszemet nézve önt el bennünket. A határtalan erő és fejlődés szövevényes illúziójába zárva szinte mindegyikünk hisz abban - a kapuzárási pánik bekövetkeztéig legalábbis -, hogy a lét nem más, mint tettek és teljesítmények végtelen, emelkedő spirálja, amelyet egyedül az akarat befolyásol. 

Tapasztalataim szerint négy kiemelkedő adottság létezik: saját halálunknak és szeretteink halálának elkerülhetetlensége, a szabadság, amely lehetővé teszi, hogy az életünket magunkénak valljuk és elfogadjuk, a végső pillanat magánya, és végül az a tény, hogy az életnek nincs egyértelműen meghatározható értelme.

Általánosságban jobb, ha a hárító mechanizmusokat egészen addig nem gyengítjük, amíg nem okoznak több problémát, mint amennyi támaszt nyújtanak, és amíg nem tudunk jobbat ajánlani helyettük. A reinkarnáció például pontosan ilyen eset: bár én személy szerint a haláltagadás egy formájának tekintem, nem igyekeztem tehát aláásni, hanem mindig támogattam. Soha ne vegyél el semmit, ha nem tudsz helyette jobbat ajánlani. Óvakodj levetkőztetni azt, aki nem tudja elviselni a valóság csípős hidegét.

Irvin D. Yalom

Az élet szenvedés, mondják a buddhisták. És nem csak ők, mások is - mind tudjuk, hogy így van. Ennek fényében véleményem szerint az élet célja, amit a mitológia és a pszichológia több évtizedes tanulmányozása után elmondhatok: az, hogy találjuk meg a létezés olyan módját, ami annyira értelmes, hogy a tény, miszerint az élet szenvedés, már lényegtelen vagy akár elfogadható. Ez az, ami lehetővé teszi, hogy elviseld a nehéz körülményeket anélkül, hogy bosszússá, csalódottá vagy kegyetlenné válnál.

  Jordan B. Peterson

Szufi 2.

   Bahá Ed-Dín éppen néhány tanítványával üldögélt, mikor pár követője lépett a fogadószobába. 

   El-Sah egymás után megkérdezte tőlük, mi járatban vannak.

   Az első azt mondta:

   - Te vagy a legnagyobb ember a földön.

   El-Sah erre így felelt:

   - Orvosságot adtam betegségében, és most azt gondolja, hogy én vagyok a legnagyobb ember a földön.

   A második így lelkendezett:

   - Szellemi életem megnyílt, mióta bebocsátást nyertem hozzád.

  - Bizonytalan volt és nyugtalan, senki sem hallgatta meg problémáit. Én leültem vele beszélgetni, és az ebből származó nyugalmat gondolja ő szellemi életnek - mondta El-Sah.

   A harmadik ezt mondta:

   - Te megértesz engem, és én csak annyit kérek, engedd meg, hogy hallgathassam beszédedet, lelkem épülésére.

   - Ő a figyelmet igényli; szeretné, ha észrevennék, még ha ez bírálat formájában testesülne is meg - magyarázta El-Sah. - Erre mondja ő azt, hogy épül a lelke.

   A negyedik így mesélt:

   - Mesterről mestere jártam, tettem, amit tanítottak. Életemben először úgy éreztem, hogy a veled való kapcsolat megvilágosító hatással van rám, mikor először írtál elő számomra egy gyakorlatot.

   - Az a gyakorlat, amit ennek az embernek írtam elő, egy összekotyvasztott valami volt, és semmi kapcsolatban nem állt a "szellemi" életével. Először a szellemiség illúzióját kellett keltenem benne, hogy elérkezzen egy olyan pontra, ami már valóban a szellemmel kapcsolatos, nem pedig érzelmeivel.

   Bahá Ed-Dín egy álmában visszakerült a múltba.

   A kereskedők egy csoportjának, akik meglátogatták, később így mesélt:

   - Most volt nemrég, hogy láttam a legrégibb idők halottnak hitt mestereit, és egy társaságba kerültem velük.

   - Kérünk, meséld el, milyennek tűntek!

   - A tanításra irányuló figyelmetek olyan, hogy benneteket bizonyára démonnak gondolnának az ősi mesterek. Oly furcsák a dolgok: ha viszont ti látnátok őket, méltatlannak találnátok mindőjüket arra, hogy a társaságotokba fogadjátok. Nem kérdeznétek róluk semmit.

A szélsőségek megtapasztalása az egyetlen út a tanulás megfelelő egyensúlyban tartásához.

Mindig és mindenhol kifejtjük tevékenységünket. Az emberek úgy képzelik, hogy valaki csak akkor lehet fontos, ha híres is. Ennek ellentéte ugyanilyen igazság lehet.

Tudományunk nem a világ, hanem a világok tudása.

Butaság ott keresni valamit, ahol a tanulatlan képzelet számít rá. Tulajdonképpen mindenben ott van, amiben felismered.

Az ismeret töredékessé válhat, a tudás soha. Az ismeretet pedig a skolaszticizmus tördeli szét.

Az ember sokmindent gondol. Azt hiszi, ő az Egy. Pedig rend szerint számos. Amíg Eggyé nem válik, halvány fogalma sem lehet arról, mi is egyáltalán.

Egy hiteles dokumentum akár hét rétegű igazságot is tartalmazhat. Jelentéktelennek tűnő írás és beszéd is bírhat ugyanilyen igazságtartalommal.

Nem arról van szó, hogy vajon tudsz-e tanulni a csendből, a beszédből, az erőfeszítésből és az engedelmességből. Inkább arról van szó, miként csinálod végig, nem pedig arról, hogy végigcsinálod-e.

Nem élünk sem keleten, sem nyugaton, nem tanulunk északon, nem tanítunk délen. Nincsenek ilyen határaink, de kényszeríthetnek arra, hogy ilyen fogalmakban beszéljünk.

Ha olyan szufit látsz, aki spiritualitástól eltérőnek tűnő dolgot tanít vagy tanul, jobb ha tudod, hogy ott találod a kor szellemét.

Nem tudsz elpusztítani minket, ha ellenünk vagy. A dolgunkat viszont megnehezítheted akkor is, ha azt hiszed, segítesz.

Jobb azokkal, akik valóban jók, mint azokkal, akiket jónak gondolsz. Gonoszokkal lenni rosszabb, mint gonoszságot tenni.

Akiknek jók az érzékei, egyetlen jel is elég. Annak viszont, aki nem törekszik, ezer magyarázat is kevés.

Az emberiség nagy része nem tudja, miért áll érdekében, hogy tudást szerezzen. Pont azt nem szeretik, ami hasznukra válna.
 

A szufizmus forma nélküli igazság.

Szufi az, aki azzá válik, amivé válhat, és nem kerget illúziót.

A halálra emlékezz lefekvéskor, és kelj azzal a gondolattal, hogy már nem sokáig élsz.

Haladj az időtől és a helytől az idő- és a helynélküli világok felé! Onnét jöttünk, ott a gyökerünk.

A lényeg (Dhat) csak a megértésben ölt alakot.

Idries Shah: A szufi út

A holokauszt margójára

   * Magukon a kísérleteken is érdemes elgondolkodni, de azon még inkább, hogy mindhárom kísérlet összes résztvevője férfi volt. Nagyon érdemes elgondolkodni, mi vagy ki ezen a bolygón a pusztító hatalom... Ki vagy mi engedi be önmagába a gonoszt. És hogy miért is lenne nagyon fontos, hogy a közéletben résztvevők és a vezetők minimum 70%-a nő legyen. (A nő az életadó és életóvó, a férfi rombol, mert teremteni nem tud. Ezért a helyes aránynak így kéne kinéznie: 2/3 női, 1/3 férfi energia.) Ma ez az arány még vészesen alacsony. A férfiak mindenhonnan kizárták a nőt: a politikából, a vallásból, a gazdaságból, a tudományokból. A felzárkózás még csak a kezdetén van, és jobbára azok a nők kapnak csak helyet benne, akik idomulnak a férfiak rendszereihez. Pedig amíg a nő nem kerül a helyére, ez a gyönyörű Föld pokol marad.

   Az elmúlt ezerévek bebizonyították, hogy a férfi kollektív állapotában egy 5-6 éves, nárcisztikus gyerek tudati szintjén ragadt, így alkalmatlan arra, hogy ennek a bolygónak a vigyázója és vezetője legyen: önző és kórosan egoista, felelőtlen és érzéketlen. Nem képes együttérzésre, önzetlenségre, bölcsességre, és együttműködésre sem. Fel kéne nőni, de legfőképpen ki kéne gyógyulni ebből a pszichopatikus, romboló  tudati zavarból. A világ nem egy homokozó a játszótéren.  (a szerk.)

* Több mint hetven évvel ezelőtt történt, ám ha szóba kerül a holokauszt, a mai napig értetlenül csóváljuk a fejünket. Az eseményeket rengeteg film és könyv dolgozta fel; ismerjük az őket övező történelmi, szociológiai, gazdasági folyamatokat is. A miértekre, hogyanokra pedig a szociálpszichológia is igyekezett válaszokat találni.

A három kísérlet: Zimbardo börtönőrei, Milgram "jó emberei", és Sherif táborozói.

A teljes cikk a Pszichoforyou oldalán olvasható.

Kapcsolódik:  
A világ fejedelme
Honfoglalás idegen földön
A fehér férfiak rendszere

   "Megzavarodott és kizökkent teremtmények vagyunk, igazi énünktől éppúgy idegenek, mint egymástól, valamint mind a szellemi, mind az anyagi világtól - őrültek még abból a szempontból is, amelyet felfoghatunk, de magunkévá nem tehetünk.

   Olyan világba születtünk, ahol az elidegenedés vár ránk. Feltételesen emberek vagyunk, csakhogy elidegenedett állapotban, s ez az állapot messze nem természetes. Az elidegenedés csakis úgy lehetett a mostani sorsunk, hogy emberek a legkegyetlenebb erőszakot gyakorolják az embereken. Amit ma normálisnak nevezünk, az gyökeresen idegen lényünk eredeti struktúrájától. A "normálisan" elidegenedett személyt azért tartjuk normálisnak, mert többé-kevésbé úgy viselkedik, mint akárki más. A társadalom nagyra értékeli a maga normális emberét. Arra neveli a gyermekét, hogy elveszítse eredeti fényét, forduljon ki önmagából, s így váljék, úgymond normálissá. Közbevetőleg elmondanám, hogy csak az utóbbi évszázadban a normális emberek több százmillió más normális embert gyilkoltak meg.   

   Ál-épelméjűségünk elidegenedett álláspontjáról nézve persze minden mindegy. Csakhogy a mi ép elménk nem igazán ép. Az igazi ép észhez szükségeltetne a "normális" ego feloldása valamilyen formában, azé a hamis éné, amelyik tökéletesen alkalmazkodott a mi elidegenedett társadalmi valóságunkhoz. Ha feltűnnek az isteni erő belső, archetipikus közvetítői, akkor lehetséges az újjászületés a halálból, egy újfajta én megalapozása, egy olyané, amely immár szolgálja, nem pedig elárulja az istenit."

(R. D. Laing: Az élmény politikája, Az Édenkert madara)

Isztambul macskái (filmajánló)

"Azt mondják, a macskák tudatában vannak Isten létezésének.
A kutyák azt hiszik, az ember az isten. De a macskák nem.
A macskák tudják, hogy az emberek csak Isten akaratának közvetítői.
Nem hálátlanok – csak bölcsek."

Különös dolog olyan emberekről nézni filmet, akik teljes természetességgel beszélnek a náluk lakó vagy a munkahelyükre önkényes hűbérúrként bejáró macskák jelleméről, a lelkük sajátosságairól, egyéni és minden más macskától különböző tulajdonságaikról. Mert aki ilyesmit észrevesz, felismer és elismer, abban biztosan van egyfajta finomabbra hangolt érzékenység, valami emberségesség, és ez máris megadja az alaphangulatot a filmhez. Főleg, mivel legtöbbször olyan szereplők szólalnak meg, akikhez a más filmek által is mélyített sztereotípiák nem igazán kapcsolnak ilyesfajta érzékenységet: kérges kezű kikötői rakodók, kétkezi munkások, Isztambul nyakkendőtlen emberei. És már ebben van valami felemelő: ez a film megmutatja, hogy bárkiben ott lehet a humanista filozófus, mert ehhez semmi köze sem olajfoltoknak, sem a soknapos borostának, sem annak, kivetette-e magából az embert a társadalom.

A filozófus szó pedig nem is túlzás itt: a filmben minden egyes szereplő olyan különlegesen, vagy ha úgy tetszik, bölcsen beszél a macskák kapcsán az életről, hogy nehéz elhinni, nem egy jól megírt forgatókönyvről van szó, hanem az utca hangjáról. (És a film emberszereplőinek mindehhez még saját nevük sincs: sokat elmond a rendező megközelítésének módjáról, hogy itt csak a macskák neve, csak az ő jellemük fontos.) Ez emeli meg annyira Ceyda Torun dokumentumfilmjét: a rendező addig ment, addig keresett, addig sűrített, addig beszéltetett embereket, amíg végül fontos lett minden egyes szó, ami elhangzik a filmben. Akár azért, mert kifejezik az emberszereplők viszonyát az állatokhoz, akár azért – és ez sokkal gyakoribb –, mert hozzátesznek valami elgondolkodtatót a film mondanivalóihoz. A macska valójában csak eszköz, a szónak minden negatív jelentéstartama nélkül. Eszköz ahhoz, hogy az ember megélje azt, amit jobb híján mondjuk emberségnek lehet nevezni.

(A teljes recenzió a Cinematrixon)