Táncolni kell uram!

Az Isten örökösen arcot cserél, és jó annak, aki felismeri minden egyes álarc mögött. Néha egy pohár friss víz, néha egy térdünkön lovagló kisgyerek; hol egy kikapós menyecske, hol egy reggeli séta.

*

Ez az ember - gondoltam magamban - nem járt iskolába, azért nem romlott el az esze. Sokat látott, dolgozott, szenvedett, kinyílt az értelme, kitárult a szíve, s mégsem vesztette el ősi, legényes virtusát. Minden bonyolult, számunkra megfejthetetlen problémát ő egy kardcsapással megold, mint honfitársa, Nagy Sándor. Nemigen fog mellé, mert ízig-vérig földhözragadt. Afrika vademberei imádják a kígyót, mert az egész testével érinti a földet, így a föld minden titkát ismeri, ismeri a hasával, farkával, heréivel, fejével. Érinti, egyesül vele, eggyé válik az Anyával. Ilyen Zorbász is. Mi, tanult emberek, »a levegő haszontalan madarai« vagyunk. 

* 

A félig elvégzett munkák, a félszavak, a félbűnök, a féljótettek döntötték a világot a mai nyomorúságba! - jelentette ki egyszer. - Érjél, ember, a dolgod végére, vágj neki, mit félsz?! Isten sokkal jobban utálja a félördögöt, mint a főördögöt! 

* 

Sokan a boldogságot az embernél magasabb régiókban keresik, mások lejjebb, holott a boldogság emberi méretekre van szabva. 

* 

Rossz utat választottam az életemnek, az emberekkel való kapcsolatom belső monológgá vált. Annyira süllyedtem, hogy ha választanom kellett volna, hogy beleszeressek egy asszonyba, vagy egy jó könyvet olvassak a szerelemről, biztosan a könyvet választottam volna. 

* 

Elfelejtettem neked mondani, hogy van egy bátyám, jó gazda, csendes, vallásos, uzsorás, képmutató, olyan ember, amilyennek lennie kell a „társadalom támaszának”. 

* 

Egy este, mikor visszajött, nyugtalanul megkérdezte: - Van Isten, vagy nincs? Mit szólsz te mindehhez, jó uram? És ha van - minden lehetséges -, hogyan képzeled el? Vállat vontam, nem válaszoltam. - Én, ne nevess, jó uram, az Istent pontosan olyannak képzelem, mint magam vagyok. Csak magasabbnak, erősebbnek, bolondabbnak és halhatatlannak. Lágy báránybőr bundákon ül lustálkodva, és az ég a kunyhója. Nem ilyen pléhdobozokból összetákolt kunyhó, mint a miénk, hanem felhőből van. Jobb kezében nem kardot tart, nem is mérleget - az efféle szerszámok gyilkosok és mészárosok kezébe valók -, hanem egy nagy szivacsot, teli vízzel, mint a felhő. Balról van a paradicsom, jobbról a pokol. Jön a szegény lélek, meztelenül, mert elvesztette a testét, és remeg. Az Isten szemügyre veszi, és kuncog a bajusza alatt, de játssza a félelmetest: „Gyere ide - mondja neki, és mélyíti a hangját -, gyere ide, átkozott!" És elkezdi a vallatást. A lélek Isten lábához veti magát. „Irgalom, kegyelem - kiáltja -, bűnös vagyok!" és mondja, mondja a bűneit. Beszél, se vége, se hossza. Az Isten meg unja, és ásítozik. „Hallgass már - kiált neki -, megsüketülök!" És zsupsz, veszi a szivacsot, törül rajta egyet, és már föl is oldotta minden bűnéből. „Mars a paradicsomba! Péter, ereszd be a szerencsétlent!" Mert tudnod kell, jó uram, hogy az Isten hatalmas, nagylelkű úr, és a nagylelkűség megbocsátást jelent. Aznap este, emlékszem, mikor Zorbász mindezeket felsorolta, nevettem rajtuk, de azóta „Isten nagylelkűsége" együttérzően, bőkezűen és mindenhatóan gyökeret vert bennem. 

* 

 Táncolni kell uram! A zene majdcsak megjön valahonnan.

- Táncolsz? - kérdezte. 

- Táncolsz? 

- Nem. 

- Nem? Csodálkozva lógatta karját. 

- Jól van - jegyezte meg -, akkor hadd táncoljak én, jó uram! Állj egy kicsit arrébb, nehogy feldöntselek! Hopplá! Hej! 

Nekilendült, tapsolt, ugrott, forgott a levegőben, behajlított térdekkel leguggolt, majd visszaugrott ültében a levegőbe, mint a gumi. Hirtelen újra a levegőbe pattant, magasra, mintha megfogadta volna, hogy legyőzi a természet nagy törvényeit, szárnyakat növeszt, és elrepül. Érezni lehetett ezen a szúette, összeaszott testen a lélek rugaszkodását, hogy fölemelje a testet és elinduljon vele, s hullócsillag módjára belevesszen az éjszakába. Zorbász összehúzta a szemöldökét, arca nyugtalan komolyságot öltött, már nem ordított, összeszorított fogakkal küszködött, hogy elérje a lehetetlent. 

- Zorbász, Zorbász - kiáltottam -, elég. Féltem, nem akartam, hogy a nagy megerőltetéstől hirtelen összeroppanjon a teste, s ízekre törjön. Zorbász összekuporodott a földön, lihegett. Arca boldogságtól ragyogott. Ősz haja homlokához tapadt, izzadtság folyt az orcáján és állán, végig a szénporos arcon. 

- Megkönnyebbültem - kezdte nemsokára -, mintha vért csapoltak volna belőlem. Most már beszélhetek. 

- Mi ütött beléd, hogy elkezdtél táncolni? Nyugtalanul rám nézett, s remegett a szája: 

- Miféle örömömben? Hát amit az előbb mondtál! Nem a szénért jöttünk, azt mondtad. Azért jöttünk, hogy elteljen az idő, a világ szemébe port hintsünk, ne nézzenek bolondnak bennünket, és ne kergessenek el záptojással, s mi, ha magunkra maradunk, és senki se lát, röhögjünk egy nagyot! Zorbász letörölte a verítékét, keresett valamit, ott volt még a vacsora maradéka az asztalkán, kinyújtotta a kezét: 

- Engedelmeddel, jó uram, megint megéheztem. 

Fogott egy nagy karéj kenyeret, nagy fej hagymát, egy marék olajbogyót, s egykettőre befalta. Aztán öntötte magába a bort, csak úgy zubogott, hozzá se ért a nyelve hegye. Zorbász elégedetten csettintett. - Megnyugodott a szívem. Rám nézett, kacsintott egyet: 

- Miért nem nevetsz? - kérdezte. - Miért nézel így? Ilyen a természetem. Egy ördög van bennem, és kiabál, s azt csinálom, amit mond. Amikor nem bírok magammal, azt kiabálja: „Táncolj!” - és én táncolok. Megkönnyebbülök. 

Egyszer, amikor a fiam, Dimitrakisz, Khalkhidikében meghalt, éppen így felálltam és nekikezdtem táncolni. A rokonok és a barátok, akik látták, hogy a koporsó előtt táncolok, odaszaladtak, hogy megfogjanak. „Megbolondult ez a Zorbász - mondták -, megbolondult ez a Zorbász!” Én, ha akkor nem táncolok, valóban megbolondultam volna a fájdalomtól. Mert első gyerekem volt, hároméves, és nem tudtam beletörődni a veszteségbe. Ó, hova süllyedtek az emberek, pfúj, a pokol nyelje el őket! hagyták, hogy a testük megsüketüljön, és csak a szájukkal beszélnek. De mit mondhat a száj, mit tud mondani? Nevetsz? Lehet tánccal beszélni? És mégis, a nyakamat teszem rá, hogy az istenek és az ördögök is így beszélnek. De úgy látom, elálmosodtál. Na, menjél csicsikálni, holnap majd újra beszélgetünk. 

Későn tudtam csak lehunyni a szemem. „Veszett fejsze nyele az életem - gondoltam magamban -, ha lehetne, fognék egy szivacsot, és letörölnék mindent, amit olvastam, amit láttam és hallottam, beiratkoznék Zorbász iskolájába, és elkezdeném a nagy, igazi ábécét tanulni! Mennyire más utat választanék! Tökéletesre edzeném mind az öt érzékszervemet, egész bőrömet, hogy örüljön és értsen mindent. Megtanulnék futni, birkózni, úszni, lovagolni, evezni, autót vezetni, célba lőni. Testemet lélekkel tölteném meg, a lelkemet testtel, kibékíteném magamban végre ezt a két ősi ellenséget...” Felültem a fekhelyemen, s végiggondoltam az életemet, amelyet elveszettnek hittem. A nyitott ajtón át a csillagfényben láttam Zorbász alakját, ott ült egy sziklán, összekuporodva, és nézte a tengert, mint valami vadmadár, s irigyeltem. 

* 

Hallod-e - kezdte Zorbász -, ezek meg kicsodák itt? Hányingert kaptam tőlük. Sem férfiak, sem nők - öszvérek! Pfúj, hogy tűnnének el a föld színéről! Mindegyiknek megvan a maga belső ördöge: az egyiknek nő kell, a másiknak szárított hal, pénz, újságok... Úgy kell, bolondok! Nem lépnek ki a világba, hogy jóllakjanak mindezzel, és tisztuljon a fejük! 

Cigarettára gyújtott, leült a virágzó narancsfa tövében. 

- Tudod, mit csinálok én, ha megkívánok valamit? Eszem, eszem, míg meg nem csömörlök tőle, hogy megszabaduljak, hogy többé még rágondolni se tudjak. Vagy ha rágondolok is, hányingert kapjak. Egyszeriben, még gyerekkoromban, tudod, a cseresznye volt a mániám. Pénzem nem volt, mindig csak keveset tudtam venni: megettem, még kívántam... Cseresznyéről álmodtam éjjel, nappal, csorgott a nyálam, micsoda kínokat álltam ki! Egy szép napon aztán dühbe gurultam, elszégyelltem magamat, vagy tudom is én, mi történt. Láttam, a cseresznyék azt teszik velem, amit csak akarnak, bolondot csinálnak belőlem. Tudod, mit találtam ki? Egy éjjel, szép csöndesen, óvatosan fölkelek: kitapogattam apám zsebeit, az egyikben találtam egy ezüst húszast, elloptam. Kora reggel felkelek, elmegyek egy gyümölcsösbe, veszek egy kosár cseresznyét. Leülök egy ládára, s nekiállok enni. Ettem, csak ettem, fölfújódtam, megfájdult a gyomrom; hánytam. Hánytam, uram, és azóta megmenekültem a cseresznyétől, látni se bírom! Szabad ember lettem! És ugyanígy csináltam a borral is, meg a cigarettával is. Azóta, ha cseresznye akad az utamba, odaszólok neki: elegem van belőled! Nem mondom, még cigarettázom, még iszom, de amikor akarom: hopp!, abbahagyom. Így vagyok a hazával is. Megkívántam, dugig laktam, hánytam, megszabadultam. 

- És a nőkkel? - kérdeztem nevetve. 

- Eljön annak is az ideje, legyenek átkozottak, eljön! 

- De csak ha hetven éves leszek! Egy pillanatig gondolkodott, kevésnek találta: - Nyolcvanéves - helyesbített. 

- Nevetsz, uram? Hát csak nevess! Így szabadul meg az ember, csakis így, ha belefárad az élvezetbe, nem ám, mint a szerzetesek! Hát hogy szabadulhatnál meg az ördögtől, ha félsz tőle? 

* 

Sokszor vágytam rá, hogy megírjam Alexisz Zorbásznak, egy öreg munkásnak, akit nagyon megszerettem, az életét és viselt dolgait. Életemben a legtöbb jót az utazásoknak és az álmoknak köszönhetem, az emberek - élők és holtak - közt vajmi kevesen álltak mellettem küzdelmemben. Mégis, ha választanom kellene, vajon kik hagytak a szívemben mélyebb nyomot, talán három-négyre esne a választásom: Homéroszra, Bergsonra, Nietzschére és Zorbászra. Zorbász megtanított arra, hogy szeressem az életet, s ne féljek a haláltól. Ha lelki vezért kellene választanom, guru-t, amint a hinduk mondják, vagy atyá-t, ahogy az athoszi Szent Hegy szerzetesei nevezik, ma már biztosan Zorbászt választanám. Mert benne megvolt mindaz, ami egy tollforgató embert megmenthet: sastekintet, amely a magasból nyílegyenesen csap le zsákmányára; a minden reggel megújuló teremtő tisztaság; szakadatlanul újnak látni mindent, olyan örök, mindennapi dolgoknak adni szűziességet, mint a levegő, a tenger, a tűz, a nő és a kenyér; a kéz biztonsága, a szív frissessége, az önnön lelkét kigúnyoló bátorság, mintha lenne ennél nagyobb öröm, s végül a tiszta, vad nevetés - mély forrású, mélyebb az emberi szívnél -, amely Zorbász öreg testéből szabadító erőként fakadt fel a legválságosabb pillanatokban, felfakadt, és el tudott söpörni, s el is söpört minden gátat - erkölcsöt, vallást, hazát -, amellyel a szegény gyáva ember bástyázta körül magát, hogy biztonságban tengethesse nyomorúságos kis életét. 

(Nikosz Kazantzakisz: Zorbász, a görög)