PhiloSophia

A szenvedések értelme az, hogy olyan emberré kell lenni, aki ezt az iszonyatot kibírja. Ilyen ember pedig van. Olyan létezési színvonal, olyan tudás és olyan értelem, olyan arány, olyan mérték vált lehetővé és láthatóvá és megvalósíthatóvá, amely a történet minden borzalmánál magasabb hatalom. Ez a szakrális szubjektum. Évezredek kínjából kiizzadt áldott csepp. Az apokalyptikus szenvedések értelme. Az, akiért mindezt érdemes volt végigcsinálni. Amint mondják, a sors nem olyan jól nevelt úr, mint Canterbury püspöke. S amikor műtétet végez, minden valószínűség szerint csak ritkán alkalmaz érzéstelenítést. Ezzel a ténnyel állandóan számolni kell. Nekünk ma, a jelen században, volt alkalmunk tapasztalni, az injekció nélkül végzett műtétek mit jelentenek. Az operáció fájdalmaiból pedig következtethetünk annak súlyosságára és jelentőségére. Szenvedni kell, ez biztos. Amiről szó van, csakis az, hogy érdemes, vagy sem. A küszöbön, ma már látható, hogy érdemes volt.

2.

A szakrális szubjektum, amennyire legelső vonásaiból látható, csaknem egyenlő arányban archaikus apokalyptikus, és üdvözült. A három nagy világkorszakot, az aranykort, a történetet és a megváltást lényében összeolvasztotta. Ezért szakrális, ezért diabolikus és ezért emberi. Ördögien okos, mágikusan gyarló és evangéliumian tiszta. 

 Elég nagy zavart kelt. Nem tudnak vele mit kezdeni. Ha festő, átlép a zenébe és a költészetbe, ha gondolkozó, félig költő, félig tudós, ha zenét ír, filozófusnak látszik. Mindig egy kicsit próféta és orvos, mágus és bolond. És milyen különös. Titka mégsem abban van, amit csinál, hanem abban, ahogy van. A felkentség egy neme. Mint az iszonyú hatalom jótékony jelenléte, az óceán, mikor mosolyog, és a tájfun, amely simogat. Első percre olyan, mintha vallástalan lenne. Pedig minden esetben jákobi természet, aki az angyalokkal küzd, hogy Istent láthassa. 

 A létezés határait a beláthatatlanba tolta. Nincs hely, ahol ne érezné magát érintve. Az egészben érdekelve van. Ezért látszik úgy, mintha a csecsemő, a bölcs és az őrült keveréke lenne. Semmi sincs távolabb tőle, mint a visszavonulás, a megalkuvás, a préda és az erőszak. 

3.

Azon a színvonalon élni, amelyen az ember alkot, vagy gondolkozik, egyelőre nagyon nehéz. Minden esetben valami kiszámíthatatlannak kell közbejönnie, hogy az ember azon a magasságon, amelyen a művész alkot, a költő, a gondolkozó ír, tényleg élni tudjon. 

 És micsoda kiábrándító tehetetlenség, mikor az ember a gondolkozás egéből naponta nem hétszer, hanem hetvenhétszer lezuhan és tudja, hogy ilyen lezuhantan és tehetetlenül és erőtlenül kell meghalnia, nem pedig abban a dicsőségben, amelyben gondolkozik.

Az ember életének valósága, gondolkozásának valósága mögött állandóan lemarad. Bárhogyan igyekezzék is, liheg és bukdácsol, elbotlik és végül elfullad és nem bírja tovább. Az ember élete művészete után lohol, a legkisebb remény nélkül arra, hogy valaha is utolérje.

Nem az idealitás és a realitás drámájáról van itt szó. Itt ténylegesen adott két realitásról van szó, így: két, minden percben adott és jelen levő realitásról, vagyis sorvasztó duplaságról, amelyek közül az egyik a másiknál állandóan egy oktávval magasabban szól s a másik csaknem belehal abba, hogy lent van és képtelen fölemelkedni.

De az ember a két realitás drámáját megoldotta. Tudja, hogy azon a színvonalon élni, amelyen gondolkozik, nagyon nehéz. Minden esetben valami kiszámíthatatlannak kell közbejönnie, hogy abban a hatalomban és szépségben, amelyben gondolkozik, ténylegesen élni tudjon. Ez a kiszámíthatatlan és ez a váratlan azonban minden pillanatban itt van. Ez a betörés állandóan tart. Ez a megrendítő. Ez a segítség. Ez a két realitásban a harmadik, a megvalósulás, amikor az életet a gondolkozáshoz fel tudja emelni. Amikor az ember ténylegesen megvalósul.

Az emberi lét nem két, hanem három síkon fut. Az élet háromszólamú. A metafizikusok azt mondják, hogy az ember test és lélek és szellem. Ezért van a létezésnek három szakasza, az aranykor, az apokalypsis és a megváltás. Ezért él az ember három világban, a szakrális, a diabolikus és az emberi világban. Az ég, a föld és az alvilág. A kettő fragmentum. A három a kozmikus és az univerzális egység. A háromszólamúság világában a dráma feloldódik. A segítség. A megrendítő. Az a harmadik valóság, amely állandóan itt van, amely kiszámíthatatlan, kiszámíthatatlan, de itt van. 

4.

Amiről azonban ebben a percben szó van, nem a szakrális szubjektum, hanem a neki megfelelő asszony.

Azt mondják, a nő az ördögnek is eladja magát, de szépségéből hajszálnyit sem hajlandó feladni. Ez így van és egészen helyes. A női szépség varázsát azonban csak az érti, aki tudja, hogy legalább felében az ördöggel való szövetség eredménye. Nem, mintha ellene bárkinek is bármi kifogása lehetne és lenne, kivéve a puritánokat. Minden női szépségben van valami ördögi, ezért van reánk olyan hatással és ezért nem tudunk ellene védekezni és ezért még az angyalok is fellázadtak és az emberek leányaival szerelembe estek. Tudomásul kell vennünk, hogy az alvilággal állandó érintkezésben vagyunk és a pokol nélkül egy pillanatig sem élhetnénk. A nő szépségmágiája pontosan megfelel a férfi diabolikus szenvedélyeinek és mind a kettő misztérium, amit nagyszerűen értünk, anélkül, hogy értenénk. Ez is rendben van így, mert semmi sem fontosabb, mint hogy az embernek az érthetetlennel állandó kapcsolata legyen.

Ahogy a férfi pokoli szenvedélyeit étheri értelmével ellenpontozza és a kettőt emberi voltával tartja egyben, a nő is kénytelen diabolikus szépségét az angyali kedéllyel ellenpontozni és földasszony voltával egyensúlyban tartani. A nő ilyen módon szabadabb ördög lehet, mert mélyebben angyal és kizárólagosabban asszony. A virágzó test, amelynek titka a szűzies szív. 

5.

Böhme azt mondja, hogy az első ember androgyn volt. Egy személyben férfi és asszony. A teremtő nemi hatalom nem volt kettétörve. De az első ember férfi-lényét nem Éva, a mai asszony egészítette ki, ez a nő Sophia volt, amint Böhme írja: "a Szűz nem teremtett és nem született és örök: Isten bölcsessége és hasonmása". Más helyen: "Sophia Isten bölcsessége és örök szűz, nem asszony, hanem folttalan és tiszta lény, aki Isten hasonmása." Az ember bűnbeesésével a teremtő nemi hatalom két darabra tört. " Ádám a Szüzet elvesztette és elnyerte az asszonyt... a Szűz pedig vár rá, hogy újjászülessék és akkor ismét magához fogadja."

E szavakat nem lehet elég komolyan venni. Amiről itt Böhme beszél, olyan intenzíven és masszívan konkrét, a lét minden pillanatában olyan forróan aktuális, hogy aki nem látja és nem éli, az valódi létének igazsága felől tudatlanságban kell, hogy legyen. Abban, amit Böhme mond, nem az a fontos, hogy Éva, az asszony nem az ember eredeti fele és a férfi lény teremtő nemi hatalmának primordiális kiegészítője, hanem az eredetinek rossz kópiája és elrontott másodpéldánya. Ha a dolog így is van, nem ez a fontos. Böhme szavaiban fontos Sophia lénye, ez az egész világtörténet legfontosabb látomása és fölfedezése. Sophia pedig nem valamilyen vérszegény mentális kísértet. Sophia Isten bölcsessége és hasonmása. Az örök szűz. Az élő tündöklés. A kimondhatatlan varázslat. Isten bölcsességének bűvös ragyogása, akivel szemben maga a Teremtő is tehetetlen. És mivel ő maga is ki van szolgáltatva neki, csak egyet tehet, beleszeret. Sophia az a nő, akibe Isten szerelmes. Ő a teremtés minden elemi szenvedélyének elviselhetetlen varázsú tükre élő személyében, a teremtés minden rejtett mágiájának testetöltött valósága. Sophia nem született. Nem teremtették, Sophia, mint a teremtés mágikus művének kvintesszenciája egy pillanatban váratlanul és elképzelhetetlenül kiragyogott és észbontó varázsával a Teremtő meghökkenésére egyszerre csak itt volt. Micsoda megrendülés! Sophia az a szűz, az a nem született és nem teremtett lény, a bölcsesség, a tisztaság, a teremtés varázslatának bűvös mosolya, az elképzelhetetlenül forró és érthetetlen izgalom és szikrázó nyugtalanság, akivel nem lehet betelni, akit nem lehet eleget látni és ijedt áhítattal megtapogatni, mintha ilyesmi lehetetlen lenne és meg nem engedett káprázat és tilos őrület és vakmerő túlzás és az egyetlen lehetőség lényéből szomjasan inni és inni. 

6.

Aki Böhme Sophiáját csak egy pillanatra is átélte, tudja, hogy férfinak lenni annyi, mint Isten bölcsességére szomjazni, ami nem más, mint Sophiába, vagyis minden nőbe kivétel nélkül állandóan szerelmesnek lenni. Hogy ez a szerelem ténylegesen nem élhető, az a világ elrontottságából következik. Minden férfi lényege és lényének bélyege a Sophia-mosolyra való szomjúság, a mosolyra, ame1ybe Isten egész nagyságát beleszerette és a végtelen hatalom benne határtalan szépséggé változott. Mielőtt Sophia Isten mágiájából, anélkül, hogy megszületett volna, s anélkül, hogy megteremtették volna, mint varázslat megjelent, a Teremtő Egy volt. A teremtési traumában azonban az imagináció testet öltött. Ez volt a kiszámíthatatlan. Ez a testetöltés Sophia. Megjelenésével azonban a teremtés mágikus hatalma nem tört meg. A kettétörés katasztrófája nem vált bukássá. Az eredmény elképzelhetetlen volt. A létezés megkétszereződött. A hőfok egyszerre duplájára ugrott. A kolosszális negatív arc és kép és lény megjelenése, amelyben a teremtő hatalom kettévált, a teremtés mágikus hevét nem fokozta le, hanem annak intenzitását éppen megkettőzte. Ezért, aki arról beszél, hogy a kettősség a teremtő hatalom ájultságához vezetett, téved. A kettősség a teremtő hatalom kiszámíthatatlanul felfokozott mámorát idézte. 

7.

A mi világunkban a létezés képlete ugyanaz, ha az egész fátyolosan nyilatkozik is meg, a mi természetünkhöz és arányainkhoz mérten, de még mindig elég erővel ahhoz, hogy az egész létnek középpontja legyen. Különösen a jelen pillanatban, amikor a szakrális szubjektum első körvonalai megjelenőben vannak és az új férfi a neki megfelelő asszonyt a történet apokalypsiséből már megkezdte idézni. A szerelem elképzelhetetlen hatalmáról ma, különösen a lélektanban elég sokat beszélnek. De még mindig nem beszélnek eleget. Egyesek azt mondják, hogy az erós jelentőségét túlozzák. Valószínűleg az erós jelentőségét nem lehet túlozni.

Beszélnek arról az igen régi .gondolatról is, amely az eróst és az agapét elválasztja. Anélkül, hogy az ember a mellékes magyarázatra különösebben sok szót vesztegetne, röviden azt mondhatná, itt a vörös és a kék problémája merül fel. A vörös nem egyéb, mint az erós, a diabolikus szenvedély és az ördöggel való vérszerződés által szerzett bűbáj, a kék pedig a kék szerelem, az égszínkék elragadtatás. A görögök ennek az enthuziazmusnak fokát philosophiának, sophiaszerelemnek hívták.

A vörös és a kék között alapvető különbség van, ezt nagyon jól tudjuk. De senki sem született, aki a kettőt magában el tudta volna választani és ilyen ember nem is fog születni. A megkülönböztetés értelme azonban nem ez. Még az sem, hogy a mai világ állítólag a testi szenvedélyt a szellemivel ellensúlyozni kívánja. Az igény nem az ellensúly, hanem a fokozás. Az agapé azért jelentkezik erősebben, hogy az eróst még vörösebbé tegye.

A szakrális szubjektum alvilági szenvedélyének az asszony azúr Sophia varázsa felel meg. A férfi diadalmas értelmének az asszony vörös bűbája. A férfi kéknek a női vörös, a férfi vörösnek a női kék. Ez a létezés színvonalának fokozásához, új mértékhez, arányához tartozik.

A test a szellemi létnek nem erőtlenebb, hanem éppen magasabb feszültsége. Sophia nem testetlen. Sophia maga a nő s éppen ezért maga a test. Egyik fele a pokolból kapott varázs, másik fele a tündöklő kék bölcsességmosoly. Ez a vöröskék a szakrális-diabolikus nő. És végül ebben az esetben is nem kettőről, hanem háromról van szó. Sohasem szabad elfelejteni, hogy a lét a test, a lélek és a szellem egysége. A szerelem száma is három, nemcsak erós, nemcsak agapé, hanem sexus is.

Sophia megjelenésével a létezés megkettőződése a teremtési traumát teremtési mámorrá fokozta. A kék szenvedély fokozza a vöröset, a vörös a kéket. A világ úgy van megcsinálva, hogy ahol az ellentét feszültsége jelenik meg, a létben nem ájultság támad, hanem hatványozott enthuziazmus. 

8.

Sophia ma ténylegesen élő alakját Pythiának lehetne hívni. Nem azért, mert különösebb jóstehetség fölött rendelkezik. A jóslat ebben a percben nem, és talán sohasem volt lényeges, főként azok számára, akik a jövőre nem kíváncsiak, mert tudják, hogy akkor is pontosan ugyanaz fog történni, ami tegnap történt s ami örökké történik. Nem az a fontos, hogy Pythia mit mond arról, ami lesz, hanem, hogy mit tud arról, ami van.

Pythia Delphoi-ban Apollón papnője volt. A szentélytől nem messze a föld mélyéből nyíló barlang fölött háromlábú széken ült és a kiáramló gőztől kábultan olyan szavakat mondott, amelyeket csak a beavatottak értettek. Pythia tudása az "ér" szóval közelíthető meg. Érintkezésben van a hatalmakkal. Meg van érintve. Meg van érintve érzékeiben és érzéseiben és értelmében. Ő az, akinek van érzékenysége arra, hogy a hatalmakat értse. Ez benne az érték. Az "ér" szó azt mondja, hogy Pythia Apollónt eléri, Apollón Pythiát megérinti. Pythia a megérintett, aki a magas léttel érintkezésben van. Ér – érint – érzés – érzékenység – érintkezés – érzelem – értelem érzék – érték. Ez a Pythia-nő birodalma. Ez az ő kizárólagos tudása. Aki elég érzékeny ahhoz, hogy az értelmekkel érintkezésben legyen. Ez nem a Pythia-lélek kiváltsága. Ez a Pythia test-lélek-szellem tudása. A test, ez a legdrágább eszköz, nem hagyható ki. Testével érintkezik. Testében érintik. A test az érzék és az érzékenység. 

9.

Érzékenységünk elsősorban nyelvünk érzékenysége. Ez az emberi szó-nyelv. Pythia ismeri a szótalan nyelveket. Nemcsak a szemekét, a mozdulatokét, nemcsak az elhallgatott érzések nyelvét. Pythia ismeri az állatok nyelvét, főként a madarakét. Ismeri a csillagok fényének, a tenger zúgásának, az erdőzsongásnak, a láng lobogásának, a virágok illatának nyelvét. Beszél a sas repülése, beszélnek a csillagok, a tenger hulláma, a tölgyfalomb. Dodonában voltak asszonyok, akik Zeus fáinak suttogásából jósoltak, de itt ismét nem az a fontos, hogy jósoltak, hanem, megmondták azt, ami van.

Pythia tudja, hogy a domboldal hajlatában van hely, ahol a magas hegyekről esténkint a hűvös levegő lassan lecsurog és ott, ha az ember az áramlat irányának oldalt fordul, meghallja, mit mond a szél. Különös folyamatosan hosszú szót mond, alig emelkedő és süllyedő hangsúllyal, egy-egy félpillanatra megszakad és újra kezdi. Nem lefordítható, de nincs is szükség arra, hogy lefordítsák, mert önmagában kész értelem. Érzék dolga. Meg van érintve. Ha lemegy a folyóhoz, egy helyen a víz forrni látszik. Az örvény a mélyből buzog fel és beszél. Sok benne az s, néha az r és az l és ezen az egyszerű nyelven olyat mond, ami sehogy másként nem elmondható. Így beszél a galambok repülése nyári reggel a kék égen, amikor sétarepülésüket végzik, fent körben keringenek és amikor megfordulnak, a napfény szárnyuk belsején csillog. Így beszél a dagály a tengeren, mélyen lélegző álmatag ütemben, csaknem alva, az óceán titkairól és így beszélnek éjjel a csillagok szikrázva a határtalan világokról. Meg van érintve. Hallja, mikor a zápor a tóra hull és az esőcseppek a vízen tipegnek, mint a tündérgyermekek. Mindez érzék dolga. Érzi, ha valaki távolból reágondol, azt is, hogy ki gondol, azt is, hogy mit gondol. Érzi, ha a magas hatalom gondolatával megérinti. Érzi az anyagtalan sugárzás forró, ugyanakkor hűvös suhanását, amely olyan, mint a csillagfény és mint az ihlet, egyszerre lángolni kezd tőle és önkívületbe esik. 

10.

Pythia minden embertől abban különbözik, hogy érintkezésben van a tudással, amelyet elfelejtettünk, de amely elfelejthetetlen. Eltemetett, de eltemethetetlen. A tudással, amelytől folyton távolodunk, s amely körül szüntelenül keringünk. Érintkezésben van és ő az egyetlen, aki tudja, hogy az, amit mi érzékelésnek nevezünk és amely az egyetlen kapcsolat miközöttünk és az egyetlen a világ között és közöttünk, nem egyéb, mint az eredeti közvetlen tudásnak elsápadt mása. Volt ennél valaha magasabbrendű és tökéletesebb tudás, amelynek nem volt szüksége arra, hogy lássák és hallják és tapintsák és többet tudtunk. Eredetileg mindent közvetlenül tudtunk és az egész valósággal közvetlenül együtt éltünk. Ez volt az a létezés, amikor Ádám és Sophia egy volt, az első androgyn lény. "Ifjú vagy és szűz. mint Ádám volt, együtt mind a kettő", írja Böhme. "Ádám ifjú és szűz együtt volt, Isten teljes képe. Mind a két tinktúrát, a tüzet és a világosságot magában viselte." A tűz persze a vörös eróst jelenti, a világosság az égszínkék agapét. Pythia az egyetlen lény az elfelejthetetlen tudással, hogy eredetileg androgyn lények voltunk és a mindenséggel közvetlenül együtt éltünk és hogy örökké androgyn lények vagyunk és a mindenséggel együtt élünk.

Az, amit mi érzéki tapasztalásnak nevezünk, az az elvesztett közvetlen tudás helyén keletkezett. Az ember azért lát, mert vak és azért hall, mert süket. Az ízlelés az ízlelni nem tudás következménye. Amit érzéki tevékenységnek nevezünk, az az érzékek ájultsága. Csupa feledés, távolság és eltemetettség. Ez a mi egész életünk az elvesztett valódi létezés helyén keletkezett. El vagyunk temetve mélyen, mélyen, a határtalan világosságban elfelejtve.

De már tudjuk, hogy a világ úgy van megcsinálva, hogy ahol ellentét szakad fel, ott a létezés ereje nem törik meg, hanem éppen felfokozódik. A kezdetek kezdetén, amikor "az eget és a földet elválasztotta", vagyis, amikor a hím és a nő elszakadt, a teremtő nemi hatalom kettétört, ez a lét hatalmát megkettőzte. Ez a pillanat az, amikor Sophia, anélkül, hogy megszületett volna és anélkül, hogy megteremtették volna, megjelent. Ez a szerelem születésének pillanata. Ez a világteremtés arany pillanata. Ebben a pillanatban vált a teremtés traumája a teremtés ragyogó mámorává. A vörös erós a kék agapét nem csökkenti, hanem erejét megkettőzi. A test a szellem erejét nem ássa alá, hanem meghatványozza. S ezért tudjuk, hogy amikor az eredeti tudást elvesztettük és helyette az érzékeket kaptuk, az nem gyengülést jelent, hanem fokozást. A látás a vakság egy neme, de az érzék vaksága felfokozott látás. A fül süketsége hatványozott hallás. Az érzéki tapasztalat megsokszorozódott tudás. Ez az, amit Pythia tud. Ez az, ami Pythiában az érzék, az érintés, az értelem, az érzés, az érzékenység. Nem a közvetlen tudás. Ennél több. 

11.

Pythia a történet jelen pillanatában számunkra Sophia jelenléte. Nem tanítások, nem üdvtanok, nem becsvágy, nem világuralom, nem vallás. A tigris erejében Isten százszorosan van jelen. Pythia Sophia sötét tükre, the charm of the dark, az éjszaka varázsa. Splendour without rays, the shining shadow. A tündöklő árnyék. De tudjuk, hogy a teremtő nemi hatalom kettétöréséből keletkezett a szerelem mámora, a létezésnek elképzelhetetlen felfokozása. A sötét tükör, az éjszaka varázsa, ami a női szépség, az előbbinél nem gyengébb, hanem éppen kétszerte erősebb. A női szépségből ilyen éjszaka mosolyog reánk, az a nemtudás, amely, fokozott tudás, a vakság, amely hatványozott látás. Érzékenynek lenni. Több, mint tudás.

12.

A szakrális-diabolikus ember százjelben beszél és cselekszik és ma már szándékos rövidlátásra van szükség, hogy valaki ezt az embert egyre sűrűbben megjelenni ne lássa. Ennek a szakrális szubjektumnak női megfelelője Sophia. Ma ez a Sophia közöttünk Pythia alakjában él.

Pythia a szakrális-diabolikus nő, aki nem egyéb, mint a mágikus varázslat testetöltése, a teremtő hatalomtól megérintve, a legmagasabb tudás, az érzéki tapasztalat mámorának birtokában.

A szerelem a megkettőződés varázslatának enthuziazmusában az eredeti egység helyreállításának szenvedélye. Minden szerelem önmagában ezt az eredeti egységet forralja. Azt, akit elvesztett, vagyis, akit nem tud elveszteni, aki ő maga. Mindnyájan androgyn lények vagyunk. Ifjú és szűz, mondja Böhme, mint Ádám volt, együtt, mind a kettő. Ezt ma már a lélektan is tudja. A szerelem paradoxona az, hogy ezt mind a ketten tudják és káprázatnak tűnik, hogy ketten vannak, illetve, hogy csak az egy van és mégis ketten vannak. E tévedésben a létezés olyan határtalanba fokozódik, ami azelőtt mind a két. ember számára elképzelhetetlen volt.

Amennyiben férfi vagyok, szellem vagyok és teremtő hatalom, – amennyiben nő vagyok, lélek vagyok és megérintett vagyok, – és mind a kettő vagyok e testben, amelyben a teremtő hatalom szellemi égszínkék erejét és az érintettség vörös tüzét megvalósíthatom. A szakrális szubjektum androgyn lény, aki az eredeti asszonyba szerelmes, a Szűzbe, Sophiába és ezzel önmagában az eredeti embert idézi. Ez a tudás az, amit elfelejtettünk, de ami elfelejthetetlen. Az ember önmagában a kristályos értelmet az asszony alvilági szenvedélyével hatványozza, az ördögi gyönyörvágyat a szűz hold-kedéllyel és az uranusi szellemet a virágzó testtel. Így fokozza magában a tudást és így teszi létét egyre intenzívebbé. Így idézi a mágikus varázslat mámorát, hogy ebben a tűzben az eredeti egységet megteremtve megszülessen főnix, az örökéletű szellemlélekmadár. Sophia a szakrális szubjektumban van, ahogy Pythia magában hordja a szakrális szubjektumot. Létezésünk forró pontja a történet jelen pillanatában nem a tudomány, nem a művészet, nem a vallás, nem a tanok, különösen nem az üdvtanok, nem a világuralom. Az ember kívül csak azt teszi, amit bent elmulasztott, mondja Saint-Martin. A tudomány, a művészet, az uralom, a tanok, a belső létezés mulasztásának jelei. Létezésünk forró pontja az, hogy ismét tudomást szereztünk primordiálisan androgyn lényünkről. Ezért van az, hogy a szerelem elképzelhetetlen hatalmáról ismét olyan sokat beszélnek, olyan sokat, de még nem eleget.

Sophia a teremtés mágikus varázslatának testetöltése. Az imagináció élő testben. Sophia a primordiális látvány. Előbb volt az asszony és csak azután keletkezett a világ az asszony mintájára. Az asszony az ősjelenség. A világ az ő másolata és az ő képe, ahogy ő képe és másolata a teremtő hatalomnak. 

(Hamvas Béla: Titkos jegyzőkönyv)