duende

"... Az, aki ott él a Júcar, Guadalete Sil vagy a Pisuerga közt feszülő bikabőrön (nem akarom most a Plata folyó lobogtatta, oroszlánsörény-színű habok medrét említeni), gyakran hallja ezt a mondatot: "ebben sok a duende".  Manuel Torres, az andalúz nép nagy művésze mondotta egyszer egy énekesnek: "Neked van hangod, te tudod a stílusokat, de soha nem lesz sikered, mert nincs benned duende".


... a duende erő, nem pedig cselekvés; harc, és nem gondolkodás. Egyszer egy öreg gitárművésztől ezt hallottam: "A duende nem a torokban van; a duende belülről jön föl, a talpból." Nem képességről van hát szó, hanem valóságos élő stílusról, egyszóval vérről; valami nagyon öreg kultúráról és pillanatnyi alkotásról. Ez a "titokzatos erő, amit mindenki érez, de egyetlen filozófus sem tud megmagyarázni", végső soron a föld szelleme. 

  

  Angyal és múzsa kívülrõl jön. Az angyal fényt áraszt, a múzsa formát ad. (Hésziodosz tanult tõlük.) Arany kenyérben és tunikák finom ráncai közt jelennek meg, a költõ szabályokat kap tõlük kis babérerdejében. A duende pedig arra vár, hogy a vér legutolsó szobáiban ébresszék fel. Arra, hogy elhessentsék az angyalt, belerúgjanak a múzsába, és a költõk ne rettegjenek a XVIII. századi költészetbõl áradó ibolyaillattól, meg a nagy csillagászati távcsõtõl, amelyben lencsék között bilincsekben sínylõdik és szendereg a beteg múzsa.
Az igazi harcot a duendével kell megvívni.
...
Néhány évvel ezelõtt egy Jérez de la Fronterában tartott táncversenyen az elsõ díjat egy nyolcvanéves öregasszony vitte el gyönyörû nõk és vízsugár derekú leányok elõtt csupán azzal, hogy felemelte karját, felvetette fejét, és toppantott egyet a deszkán. De a múzsák és angyalok ott megjelent gyülekezetében, a forma és a mosolyok szépsége közepette gyõznie kellett, és gyõzött is ez a haldokló duende, amely már a földön vonszolta végig rozsdás késekbõl vert szárnyait.

...

Akkor a Fésûs Lány felugrott, mint egy õrült, szinte kétrét görnyedt, akár egy középkori siratóasszony, és egy kortyra felhajtott egy nagy pohár tûzerõs cazallát. Aztán énekelt, hang nélkül, lélegzet-technika nélkül, árnyalatok nélkül, felégetett torokkal, de... duende volt benne.
Sikerült szétvernie az ének egész állványzatát, hogy utat nyisson egy dühöngõ és perzselõ duendének, a homokkal terhes szelek barátjának, és a duende hatására a hallgatók csaknem ugyanazzal a ritmussal szaggatták meg ruhájukat, mint ahogyan az antillai négerek tépik öltözéküket Szent Barbara képe elõtt tolongva.
A Fésûs Lánynak fel kellett hasogatnia a hangját, mert tudta, hogy hozzáértõk hallgatják, akik nem a formát, hanem a formák velejét kérik tõle, a tiszta zenét, amit a test csak azért vesz körül, hogy lebegni tudjon a levegõben. Képességeit és biztonságát kellett odadobnia, azaz el kellett ûznie magától a múzsát, oltalom nélkül várva, hogy jöjjön a duende, és arra méltassa, hogy birokra keljen vele életre-halálra. Hogy énekelt! Hangja már nem játszott. Hangja már fájdalmához és õszinteségéhez méltó vérpatak volt, és kinyílt, mint egy tízujjú kéz, mint akinek a lábait odaszögezték, akár Juan de Juni Krisztusáét, és vad tengeri orkán süvöltött benne."

(Federico Garcia Lorca: A "duende" - Játék és elmélet, forrás itt)

(A duende szótári jelentése: pajkos kobold, csintalan manó. Átvitt értelemben ihlet, elragadtatás. Jelölhet egyfajta szellemiséget és az alkotás “eksztatikus", racionalitáson túli állapotát is. A duende mindazt magában foglalja, ami az ész számára megfoghatatlan, csupán a lélek, az ösztönök, az érzékek és érzések útján befogadható és átélhető.)