A széllel érkező hang

Végül nehéz szívvel megfordultak és kiúsztak a tengerre. Ooruk pedig ott maradt, mivel nem jött még el az ő ideje.

Telt, múlt az idő, s úgy dobolt, énekelt és mesélt, mint senki más. Az emberek azt mondták, ez azért van, mert gyermekkorában túlélte, hogy hatalmas fókaszellemek vitték ki a tengerre. A hajnali szürke párában ma is gyakran látni, amint kajakját kikötve egy víz fölé hajló sziklán térdel és mindig ugyanazzal a nőstény fókával beszélget. Sokan próbálták már ezt a fókát zsákmányul ejteni, de még soha senkinek sem sikerült. Tanqigcaq néven emlegetik, ami azt jelenti, hogy ő a ragyogó, a szent, és azt beszélik, hogy szeme bölcs, mély és szeretetteli pillantása az emberekéhez hasonló.

(Clarissa Pincola Estes: Sealskin, Soulskin, A fókaasszony meséje, részlet)

   A világ legkülönfélébb etnikai csoportjai, beleértve a sarkvidék és Nyugat-Afrika bizonyos népeit is, azt tartják, hogy az ember addig nem kel valódi életre, míg a lélek meg nem szüli a szellemet, míg gondját nem viseli, ápolja, erővel telíti. Végül aztán, a hiedelem szerint, a lélek visszahúzódik távoli otthonába, miközben a szellem önálló életre kel. Vannak, akik nem tesznek különbséget a lélek és a szellem szavak között. A tündérmesékben azonban a szellem ősszülője és ősnemzője mindig a lélek. A szellem a lélek szülötte. A szellem azért ölt testet, hogy összegyűjtse a világ jelzéseit és híreit, s megvigye azokat a léleknek. A lélek és a szellem kapcsolata - ha nem lép közbe semmi -, tökéletes szimmetria mentén működik, egymást gazdagítják.
   A lelket kifejező fóka-szimbólum a fókák ama tanulékonysága miatt is nagyon meggyőző, amiről a közelükben élő emberek nagyon is jól tudnak. Van a fókákban valami kutyaszerű, igen ragaszkodó természetűek. Valamiféle tisztaság sugárzik belőlük. De ha fenyegetés éri őket, nagyon gyorsan tudnak reagálni, visszavonulni vagy visszavágni. A lélek is ilyen. A közelben lebeg. Nem fut el, ha valami újat, szokatlant vagy nehezet érzékel.
   Néha azonban, különösen ha a fóka nincs emberhez szokva, nem tud felkészülni az ember viselkedésére. Ahogyan történetünk fókaasszonya is és ahogyan a fiatal és/vagy tapasztalatlan női lelkek is, nem méri fel mások szándékait és a lehetséges veszélyt. Ez mindig akkor történik, ha a fókabőrt ellopják.
   A történetben szereplő fókabőr nem egyszerű tárgy, hanem egy érzelmi és egy létezési állapot; egy szoros egységet, lélekteliséget és az ősi női természetet magában foglaló állapot kifejezője. Ebben az állapotban egy nő teljes mértékben önmaga, érzi saját erejét s nem aggodalmaskodik amiatt, hogy helyesen cselekszik-e, helyesen gondolkodik-e. Annak ellenére, hogy időnként ezzel az állapottal megszakad a kapcsolat, az ehhez kapcsolódó korábbi élményei segítségére lehetnek. A lelki otthonától távol élő nő végül elfárad. Ez érthető. Olykor megkeresi bőrét, hogy felélessze én-tudatát és lélek-tudatát, hogy helyreállítsa óceánmélységű tudását. Az eltávolodás és visszatérés, az újra eltávolodás és újra visszatérés hatalmas ciklusa önmagát erősíti az ösztönös női természetben, és minden nőben munkál egész életén át. Ezek a fázisok nem követik feltétlenül időrendi sorrendben egymást, mert egy középkorú nő is lehet újszülött, idős asszonyok is lehetnek odaadó szeretők és vannak olyan kislányok, akik sokat tudnak az öregasszonyok varázslatairól.
   Időnként, a már említett okból vagy hosszú fogság következtében, elveszítjük azt az érzést, hogy saját bőrünkben vagyunk. Azok is veszélyben vannak, akik pihenő nélkül túl sokáig fáradoznak. A lélek bőre eltűnik. Ó, annyi módon lehet a lélek bőrét elveszíteni, ahány nő él a földön.
   A világ valamennyi teremtménye hazatér valamikor. A szórakozás és a szabadidő nem azonos a hazatéréssel. A nyugalom nem ugyanaz, mint a magány. Sok tehetséges nővel találkoztam, akik lelkük bőrét olyan kapcsolatok miatt veszítették el, amelyek maguk sem rendelkeztek a megfelelő bőrrel, sőt, némely kapcsolat kifejezetten káros. Akaratra és időre van szükség ahhoz, hogy kilépjünk az ilyen kapcsolatokból, de az a fontos hogy ez megvalósítható, különösen ha történetünkhöz hasonlóan meghalljuk azt a hangot, amely otthonunkba, a centrumunkba, a mélymagba hív, ahol bölcsességünk teljes és hozzáférhető. Valójában nem a személy vagy a dolog helyessége vagy helytelensége okozza ezt a veszteséget, hanem az, hogy milyen árat kell érte fizetnünk. Hogy mit jelent ez nekünk időben, energiában, megfigyelésben, figyelemben, lebegésben, buzdításban, utasításban, tanításban, nevelésben. Valahol útközben egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy már nem tudjuk, mi tartozik hozzánk és hogy mi hová tartozunk. A prémbőr elvesztése lélektani értelemben azt jelenti, hogy egy nő azt teszi, amiről úgy gondolja, hogy meg kell tennie, s nem pedig azt, amit igazán tenni kíván. Ilyenkor azt követi, akit vagy amit erősebbnek vél - akár jó ez neki, akár nem. Ilyenkor sokat szökdécsel, s kevéssé figyel. Kedélyes, ahelyett, hogy mélyre hatoló lenne, nevet dolgokon, elhalasztgatja őket. Nem teszi meg a következő lépést, halogatja a nagyon időszerű alászállást, vár még, hátha történik valami. Láthatjuk tehát, hogy a rendíthetetlenül menetelő, irányított nőket kedvelő világban nagyon könnyű a fókabőrt elcsenni.
  

   A jungi pszichológia gyakran jellemzi az egót a tudattalan tengerén úszó apró tudat-szigetként. A folklór azonban az egót mohó, nem valami okos ember vagy állat formájában jeleníti meg, akit misztikusnak lát, és uralma alá akar hajtani minden körülötte lévő erőt. Brutális és pusztító módon időnként képes kezébe ragadni az irányítást, végül azonban, a hősnő vagy hős fejlődési folyamata végén a leggyakrabban elveszíti jogát az uralomra. Az egó lehetőségként születik velünk, amelyet a körülöttünk lévő világ - szüleink, tanáraink, kultúránk - alakít, fejleszt és telít elgondolásokkal, értékekkel és kötelességekkel. Ennek így is kell lennie, mert egónk lesz kísérőnk, felderítőnk és páncélzatunk a külső világban. Ha azonban az ősi természet nem törhet felfelé, az egón át színt, zamatot és ösztönös érzékenységet adva neki, akkor a kultúra hiába helyesli azt, amivé az egó vált, mert a lélek nem tudja és nem is akarja elfogadni művének tökéletlenségét.
   Történetünkben a magányos férfi megkísérel a lélek életébe bekapcsolódni. De az egóhoz hasonlóan ő sem kimondottan alkalmas erre; meg akarja ragadni a lelket ahelyett, hogy kapcsolatot próbálna meg vele kiépíteni. Miért lopja el az egó a fókabőrt? Mert magányos vagy éhes lényhez hasonlóan a fényt szereti. Meglátja a fényt, a lélekhez való közelség lehetőségét és közel kúszik hozzá, hogy ellopja egyik legfontosabb álcáját. Az egó nem tehet erről, az, ami. Vonzza a fény. Noha képtelen a víz alatt élni, vágyódik a lélekkel való kapcsolatra. A lélekkel összehasonlítva az egó nyers. Általában nem viselkedik találékonyan vagy érzékenyen. Valami halvány sejtéssel azonban mégis a szépséges fényre vágyik.
   A prémbőrt tehát tulajdon egó-énünk lopja el lélek utáni éhségében. "Maradj velem", súgja az egó. "Boldoggá teszlek - elszakítalak lélek-énedtől és a lélek-otthonodhoz vezető ciklusaidtól. Nagyon, nagyon boldoggá teszlek. Kérlek, maradj." A női psziché eme fontos konstrukciójának, a fókaasszony és a magányos férfi házasságának, annak a házasságnak kiépítése, melyben az asszony határozottan alávetett szerepet játszik, kezdetben azt a célt szolgálja, hogy létrejöjjön az az ideiglenes kapcsolat, amely végül létrehozza a mindennapok világában és az ősi világban egyaránt otthont lelő, a közöttük közvetítő szellemi gyermeket. Ez a gyermek, miután megszületik, fejlődik és átesik a beavatáson, visszatérhet a külső világba, miáltal helyreáll a lélekhez fűződő kapcsolat. A magányos férfi, az egó ugyan nem dominálhat örökké - mert egy napon életre szólóan alá kell vetnie magát a lélek követeléseinek -, mégis, az által, hogy együtt él a fókaaszonnyal - a lélek-asszonnyal -, megérintette a nagyság, minek következtében gazdagabbá és szerényebbé válik egyszerre.
   Látjuk tehát, hogy a lélek és az egó ellentéteinek egyesülése végtelen nagy értéket, a spirituális gyermeket hozza létre. Még akkor is kölcsönös megtermékenyítés az eredmény, ha az egó durván betolakszik a psziché és a lélek finomabb aspektusainak körébe. A lélek védelmének és annak a képességnek elrablása, hogy kedve szerint merüljön alá a vízben, paradox módon azt eredményezi, hogy az egó is részt vesz a világ és a lélek örökségét magáénak mondható gyermek létrehozatalában, aki ezután üzeneteket és ajándékot hozhat, vihet a kettő között.
   Ez a spirituális gyermek la niña milagrosa, a csodálatos gyermek, aki képes meghallani a hívást, a messzi hangot, hogy itt az idő a visszatérésre, a legmélyebb önmagunkhoz való megtérésre. Ez a gyermek ébred fel álmából, kel fel ágyából, fut ki a házból a viharos éjszakába, a háborgó tenger partjára, hogy megerősítse bennünk: "Isten a tanúm, ezen az úton kell mennem", "Ki fogok tartani", "Semmi sem térít el többé", "Megtalálom a folytatás módját".
   Ez a gyermek hozza vissza a fókabőrt, ő teszi lehetővé a hazatérést. Ő az a szellemi erő, ami arra ösztönöz, hogy folytassuk munkánkat, hogy kitartsunk, hogy megváltoztassuk életünket, jobbítsuk közösségünket... azáltal, hogy visszatérünk otthonunkba.
   Milyen kiáltás hangzik a tenger felett? A széllel érkező hang, mely ahhoz az éjszakai álomhoz hasonlít, amelyben egy test nélküli hang jut el az álmodó tudatához. Minden álom közül ez a legerőteljesebb. Bármit mond is ez a hang, közvetlenül a lélekből érkező üzenetnek tekinthetjük. A mély tudattalanból valaki, egy, a tudatunk felszínére emelkedő öreg, szünet nélkül igaz természetünkhöz való visszatérésre szólít bennünket. Lehet hogy túl feszülten foglalkoztunk valamivel. Vagy valami túlságosan elfárasztott bennünket. Lehet, hogy túlságosan, vagy nagyon kevéssé szeretnek bennünket. A "túl sok" ellenére lassan kiszáradunk, szívünk elfárad, energiánk megcsappan és egy - pontosan szinte sohasem megnevezhető - "valami" utáni titokzatos vágy erősödik bennünk szüntelenül: az Öreg szólít. A meséknek és mítoszoknak ez az eleme arra bátorít bennünket, hogy még akkor is kövessük a hívást, ha nem tudjuk, hová, milyen irányban, mennyi időre kell mennünk.

   A hiányos beavatásban részesült nő ebben a kiüresedett állapotban tévesen úgy hiszi, hogy több szellemi tőke származik abból, ha marad, mint amennyit visszatérésével nyerhet. Mások, ahogy Mexikóban mondják, dar a algo un tirón fuerte, a Szűz ruháját rángatják, vagyis, egyre többet dolgoznak, hogy bebizonyítsák, ők is elfogadhatók, ők is jók. Attól félnek, hogy a körülöttük élők nem értik majd meg visszatérésük fontosságát. És nem is mindenki tudja ezt megérteni.
   A hazatérés minden nőnek mást jelent. Román festő barátom például tudta, hogy nagyanyja valahányszor kivitte fából faragott székét a kert végére és kerekre nyitott szemekkel a napba bámult, mindannyiszor a visszatérés állapotába került. Mindenki tudta, hogy ilyenkor nem szabad zavarni, vagy aki nem tudta, hamar rájött. A hazatérés nem pénzbe kerül. Időbe kerül. Erős akarat kell hozzá,, amellyel azt mondjuk, "Megyek" és komolyan is gondoljuk. A vállunk fölött visszakiálthatunk, hogy "Most megyek, de hamarosan itt vagyok", és róni kell a hazafelé vezető utat.
   A rés, amelyen leereszkedünk otthonunkba, időről időre változik, most talán máshol található, mint a múlt hónapban. Újra lehet olvasni például olyan könyveket, költeményeket, melyek nagy hatással voltak ránk. El lehet tölteni egy kis időt egy patak partján. Kiülhetünk a teraszra valamit pucolni, hámozni vagy kötögetni. Sétálhatunk vagy vezethetünk. Felszállhatunk egy buszra találomra. Imádkozhatunk. Jó barátokkal beszélgethetünk. Leülhetünk egy kávézó ablaka mellé és írhatunk.Cserepes növényeket ültethetünk, jól összesározva kezünket. Figyeljük a szépet, a kecseset, az emberi lény megindító törékenységét.
   Amikor itt az idő, akkor itt az idő. A fókaasszony nem azért tér vissza a tengerbe, mert egyszerűen így gondolja, mert a mai nap alkalmas, nem azért, mert élete takaros és rendezett - azért megy, mert itt az idő, tehát mennie kell.
   Minden nő legmélyebb-énjében van egy úgynevezett "közvetítő asszony", aki a konszenzuális valóság és a titokzatos tudattalan között teremt kapcsolatot. Értékek és elgondolások adó-vevőjeként működik. Ha egy nő az ősi nőiséggel akar kapcsolatba lépni, akkor időnként el kell hagynia a világot és a szó legrégibb értelmében vett egyedüllétbe kell merülnie. Az angol alone (egyedül) szó régen két szó volt: all one. Ez azt jelentette, hogy vagy lényegében, vagy egy időre az ember "mindent magába záró egy". Pontosan ez a magány célja is. Ez a hajszolt mai nő gyógymódja, amely lehetővé teszi számára, egy régi mondás szerint, hogy "felpattanjon lovára és minden irányban elvágtasson". A magány a lélekből felénk áradó ősi táplálék felvétele. A túlságosan civilizált és a túlságosan elnyomó kultúrák megpróbálják megakadályozni a nőket abban, hogy visszatérjenek otthonukba. Pedig mindannyian társaloghatunk a fókával a szikláról. Jung egy helyen azt mondta: "Sokkal jobban tennénk, ha egyszerűen elismernénk szellemi szegénységünket... Amikor a szellem elnehezedik, vízzé válik. A lélek útja tehát a vízhez vezet.". A hazatérés és azok az időszakok, mikor a sziklán ülve a fókával társalgunk, természetes, velünk született ökológiánk aktusai, mivel mindegyik során visszatérünk a vízhez, találkozunk vadon élő társunkkal, aki lankadatlanul, gondolkodás nélkül és hűségesen, mindenki másnál jobban szeret bennünket. Csak bele kell néznünk azokba a "bölcs és szerető", lélekkel teli szemekbe és tanulni belőlük.

(Clarissa Pincola Estes: farkasokkal futó asszonyok, A fókaasszony)