csak viselni lehet, szeretni vagy gyűlölni

Ha gyomorrontást kaptál a sok "pozitivitástól", bátran szemezgess. A jelen idők spirituális üzenetei, a "csak pozitívan", "csak felfelé" - valójában tükörfordításai a teljesen nonszensz un. fenntartható fejlődésnek, a fogyasztói társadalom élvezői magatartásának - csak azt fogadja el, ami élvezetet okoz, ami "pozitív", ami örömteli (nek látszó) még a lelki életben is. Kiradírozza mindazt, ami emberi: a kérdéseket, a kételkedést, a kétségbeesést, a megfáradtságot, a szenvedést, a magányt. Mindazt, ami mélységet adhat az életnek, ami gondolkodásra késztethet. Így végső soron valójában a látás képességétől, és az együttérzéstől foszt meg. (a szerk.)

Magyarázatokkal nem lehet kijátszani az egzisztenciát, azt csak viselni lehet. Szeretni vagy gyűlölni, bálványozni vagy rettegni tőle, a boldogságnak és irtózatnak abban a váltakozásában, ami maga a lét ritmusa, hullámzása, disszonanciája. Hol keserű, hol ujjongó szenvedélye.

Minden pillanatot, amellyel megajándékozom magam, áthatja a mennyország gondolata, vagy a miatta érzett fájdalom. Képtelen vagyok más térben lélegezni, mint ennek a gondolatnak és fájdalomnak a világában. A legparányibb élménytől a leghatalmasabb revelációig, mindenről úgy érzem, hogy vallásos dimenzióban mozog. Ha a legkisebb élményt nem a vallásos jelenvalóság határozza meg, akkor hiányom töretlenül folytatódik a föld és az ég között feszülő térben.

 

Erőnket a felejtés képességéből merítjük, s abból, hogy képtelenek vagyunk elképzelni az egyidejű sorsok sokféleségét. Senki se tudná túlélni, ha egy időben megértené az egyetemes fájdalmat, mivelhogy egy-egy szív csak egy adott mennyiségű szenvedésre rendeltetett.

 

Mi a titka, hogy alkalmazkodtam az élethez? – Úgy cseréltem kétségbeesést, ahogy inget.

 

A valódi tudás a sötétben való virrasztásra korlátozódik: álmatlanságaink együttese tesz csak a barmoknál és felebarátainknál különbekké. Hol az a gazdag vagy meghökkentő gondolat, amelynek egy álomszuszék a szülőapja? Jól alszik? Szépeket álmodik? Ön a névtelenek nyáját szaporítja. A nappal nem fér össze a gondolatokkal, a napfény elhomályosítja őket; gondolatok csak az éjszaka teljében bontanak virágot.

 

Az Időben akartam gyökeret verni: lakhatatlan volt. Amikor az Örökkévalósághoz fordultam, kicsúszott lábam alól a talaj.

 

C. jut az eszembe, akinek számára a kávé volt a lét egyetlen értelme. Egy szép napon, amikor hangomat rezegtetve a buddhizmust magasztaltam neki, azt felelte: – A nirvána? Legyen, de csak ha kávét is kapok hozzá.

Valamennyiünknek van egy rögeszméje, mely nem engedi, hogy feltétel nélkül elfogadjuk a legfőbb boldogságot.

 

Legnagyobb megpróbáltatásaink perceiben egy cigaretta többet segít, mint az Evangélium.

 

Magányát csak az óvhatja meg, aki gyűlöletessé tudja tenni magát.

 

Az a dolgom, hogy agyonüssem az időt, az övé pedig, hogy agyonüssön engem. Egész jól megvagyunk egymással: mint két gyilkos.

 

Az úgynevezett fejlett társadalmakban, ahol a vízvezeték-szerelő ugyanolyan ritka madár, mint a zseni, csak az álértelmiségiek szaporodnak egyre, a mit sem érő és felfuvalkodott egyetemi emberek, akik forradalmárnak mutatják magukat, hogy elleplezzék, milyen senkik is.

 

Képtelen vagyok megérteni, hogyan kívánhatja valaki, hogy tanítványai legyenek. Ez annyi, mintha beletörődnénk, hogy majmaink rabszolgái leszünk.

 

Legyőzni a vágyat, micsoda boldogság! Tehát a teljes boldogság csak az lehet, ha minden vágyunkon diadalmaskodunk.

Mi a paradicsom? A vágy előtti világ.

És csakugyan a vágy pusztította el a paradicsomot.

 

A paradicsom a vallás minden formáját megsemmisítené. (Ebben az értelemben igazuk van az utópiáknak, hogy ateisták.)

A vallások léte a paradicsom elvesztésének legfényesebb bizonyítéka.

(Talán azt kellene mondanunk: a föld nem a pokol, a föld egyszerűen a nem-paradicsom. És itt némileg többről van szó, mint eufemizmusról.)

 

Korszerűtlen szerzőket olvasni zavaros időkben – ez a lehető legjobb dezintoxikáció.

 

Megbékülni a halállal – hogyne, de ezután milyen érdekünk fűződne még ahhoz, hogy éljünk? A félelem meglepetése nélkül a lét elveszítené minden vonzerejét. Novalis pontosan megérezte, hogy a halál az élet romantizáló princípiuma. Nélküle minden lapos, nincsen íze semminek. A halál a lét aromája. Egyedül a halál ad ízt a pillanatoknak, a halál az ízetlenség egyetlen ellenszere. Az életet csak annak a princípiumnak hála tudjuk elviselni, amely megsemmisít.

 

Mindig ugyanaz a nóta: angyalokkal szeretnénk társalogni – és ismerősökkel kell vacsoráznunk egy vendéglőben.

 

A legigazibb önvallomás az, amit közvetetten teszünk, másokról beszélve.

 

Imádság nélkül élhet az ember, de az imádság lehetősége nélkül már nem.

 

Az emberekkel való érintkezés elcsigáz. Képtelen vagyok megérteni, hogy az üzletemberek, politikusok, kereskedők hogyan csinálják, hogy annyi mindenkivel találkoznak és nem döglenek bele!

 

Életérzésem: egy olyan pokol fenekén vagyok, amelynek minden pillanata csoda.

 

Amíg az emberek hittek az ördögben, mindaz, ami történt érthető volt és világos. Mióta nem hisznek benne, minden új eseményhez új magyarázatot kell keresni, szükségképpen nyakatekert és önkényes magyarázatot, amely mindenkit összezavar és senkit sem elégít ki.

 

Amikor már nem akarunk semmit és elpárolgott minden becsvágyunk, önmagunk nézői vagyunk, önmagunk közönsége. Furcsa egy előadás!

 

A felháborodás az élet jele - és az infantilizmusé. Valahányszor eluralkodik rajtam, örvendek neki és elszomorodom. Szeretném, ha mindent el tudnék fogadni, csöppet sem csodálkozva, akár egy idióta.

 

„... megértette, hogy ideje végéhez közeledik..."

Egy életrajzban olvastam ezt. A kifejezés sohasem döbbentett meg annyira, mint ma reggel. Őszintén szólva sosem figyeltem fel rá, pedig pontosan erről van szó valamennyiünk esetében, az időről, amely ki van szabva. Azt kellene mondanunk: Időm a végéhez közeledik.

Nem én halok meg, elfogy az én időm - az az idő, amely nekem adatott.

Végtére is az élet személytelen folyamatra szorítkozik, amelynek önmagában semmi jelentése. Létezem, betöltök egy időközt, elfoglalok egy kis idődarabkát, semmi több.

 

Tegnap ugyanebben az időben egy kávéházban fecsegtem. Ma ízlelem a csöndet, tudatában vagyok annak, milyen előny is nem beszélni, annak, hogy eleve fölényben vagyok azzal szemben, aki szavakban pazarolja el magát. Amit szellemi vagy lelki életnek mondanak, talán nem egyéb, mint néma várakozás.

 

Drágán megfizetünk minden gyávaságunkért - igaz, minden bátor cselekedetünkért is.

 

„Naiv”-nak azt nevezem, aki nincs tudatában jelentéktelenségének, és ennek következtében örül a dicséretnek. Mint látható, ez a meghatározás szinte a teljes emberiséget felöleli.

 

Van bennem egy dühöngő, és van egy szkeptikus: semmiben sem tudnak megegyezni. Viaskodásuk végösszege vagyok.

 

Isten sejti, hogy mi történik velünk, és ha leküldte Jézust, hogy enyhítse fájdalmainkat, azt lelkifurdalásból tette, nem szánalomból.

 

Minél rettentőbbek az Istenséggel kapcsolatos paradoxonok, annál pontosabban fejezik ki annak lényegét. Még a káromkodások is közelebb vannak Istenhez, mint a teológiai vagy a filozofikus meditáció.

 

Minden ember – születésétől a haláláig – vezekel a bűn miatt, hogy nem lett Isten. Ezért az élet nem egyéb, mint állandó, a hívőknél felszíni, a kétkedőknél megrázó vallásos válság.

 

... az Idő csak a megoldások kerete; a halál a megoldás maga.

 

Minden megtérés váratlan, de éveken keresztül várakozik lassú és titokzatos előkészületben. Az isteni betegség lappangási ideje hosszú, mert a gennyhez hasonlóan Isten is nehezen gyűlik össze. Ám a seb idővel kifakad. És akkor átéljük a megtérést.

 

Egyes emberek még felteszik a kérdést, hogy van, vagy nincs értelme az életnek. A valóságban minden arra vezethető vissza, hogy elviselhető-e vagy sem. Megszűnnek a gondok, és döntések indulnak el.

 

Közel kerültem a látszatokhoz, amikor rájöttem, hogy a lemondásban ott van a teljesség.

 

Isten olyan kétségbeesés, ami ott kezdődik, ahol az összes többi véget ér.

 

Ahogy haladsz az életben, rájössz, hogy nem tanulsz semmit, csak visszahullsz az emlékezetbe.

 

Csak azoknál van értelme a halálnak, akik az életet szenvedéllyel szerették. De úgy halni meg, hogy ne legyen mitől elválnod? A távolságtartás nemcsak az élet, a halál tagadása is. Aki a halálfélelmet legyűri, az életet is legyőzi. Mert az egy csak másik szó ugyanazon félelemre.

 

Bolond vagyok nélküled, Uram, és megbolondulok veled!

 

Az elzártság örömei nélkül egyetlen halandónak sem tudnék megbocsátani. Az emberek iránti undor mutatta meg a szenteket, akiknek nagy mentségéül szolgál, hogy a szeretetet jobban szerették az embereknél. Vaknak kell lenned, hogy beszélni tudj a társadalmon belüli emberszeretetről.

 

És ha nem élhetek Istenben, szeretnék legalább meghalni benne. Vagy pedig a kettőt kibékítve, magamat Őbenne élve eltemetni.

 

Buddha egy optimista provokátor volt. Miért nem vette észre, hogy nem csupán az összes létező, de az összes nem létező is fájdalom? A kín legalább annyira meghatározza a létet, mint a nemlétet. Mert nem képzelhető el a lét és a semmi egyetlen dimenziója sem, amely ne a szenvedés által létezne. Mi az űr, ha nem a fájdalom utáni beteljesületlen vágy? A hiányban beszélhetünk alacsonyabb létezésről, de kevesebb fájdalomról soha. Mert a fájdalom mindent megelőz. Elsősorban Istent.

 

Lehetsz bármilyen kulturális szinten, képes lehetsz bármely kifinomult cselekedetre, ha nem gondolsz intenzíven a halálra, öntudatlan maradsz. Egy nagy matematikus – aki csak ennyi – jóval alatta marad annak a parasztnak, aki a végső dolgok miatt szenved a maga primitív módján. Általában véve a tudomány elhülyítette az embereket a metafizikus öntudat lecsökkenésével.

 

Mindannyian Istennel vagyunk viselősek. De hányan halunk meg azért, mert nem tudjuk világra hozni? A megtérés jól kihordott terhesség.

 

Minden nagy megtérés alapja az élet hiábavalóságának váratlan felismerése. És semmi sem megindítóbb és kápráztatóan megrázóbb, mint a létezés ürességének villámfénye.

 

A Reneszánsztól errefelé egyetlen ember sem ismerte a belenyugvást. Ebben áll a modern ember minden tragikus nimbusza. Az antikvitásban belenyugodtak sorsukba. Egyetlen modern ember sem hajolt le eddig az engedményig. Számunkra a sors megvetése sem ismert. Mert egyáltalán nem vagyunk annyira bölcsek, hogy ne végtelen szenvedéssel szeressük.

 

Az öntudat önnön kozmikus tágassága által mérhető. Ha vannak még határaid a világban, miután szellemed már fölé hajolt, azt jelenti, hogy valahol a kezdeteknél maradtál, a kozmikus utak legyőzöttjeként. Akiben a belső gyötrődések által még nem fogyott el a világ, sohasem jut Istenig. Ő a tudat kozmikus tágasságának peremén helyezkedik el. Amikor a világot lenyelve egyedül maradunk, gőgösségünkre büszkén, Isten az utolsó kísértésként lép elő a Semmi paravánja mögül.

 

A világ teremtésére nem létezik más magyarázat, mint Istennek az egyedülléttől való félelme.

 

A szentek „betegsége” nem egyéb, mint az örökléttel szembeni ellenállás hiánya.

 

Emil Cioran