A személyiség tiszta érzékenység és tiszta akarat. Ezzel azt mondtuk: a valóság van és hat. A kettő egy és ugyanaz: a valóság teremtő valóság, amely úgy van, hogy hat és azzal hat, hogy van. Hatni annyi, mint megnyilvánulni, megjelenni, kifejezni magát – minden teremtés a teremtő saját képmására való teremtés. A hatás az érzékenység komplementer mozdulata.
De aki akar, hatni akar. Az akarat és hatás közé beékelődik ugyan mint bizonytalansági tényező a „képesség” mozzanata; hatni akarok, de kérdés, képes vagyok-e hatni? A személyiség tiszta akaratánál azonban erről a mozzanatról nem lehet szó. A személyiség hatni akar, de ez a hatás maga a teremtő valóság, a valóság törvénye – tehát maga a személyiség. A személyiség azt akarja, ami van: önmagát akarja, éppen úgy, ahogy önmaga iránt érzékeny. Önmagát akarja, nem pedig valamit, ami rajta kívül áll: ez a tiszta akarat (a "szabad akarat") tartalma. S ha ez így van, az akarat szó jellemző tartalmi hangsúlya nem lehet más, mint ez: akié a tiszta akarat, valóságát nem kívülről kapja, hanem önmagából teremti. A személyiség tiszta akarat és tiszta érzékenység, mert a személyiség a teremtő valóság. Ahol a személyiség szabad, ott az egy szellem, a valóság törvénye súg az embernek. Megsúgja neki önmagát, tehát sugalmazza az ember minden lépését.
Az augustinusi lebontásra azért van szükség, hogy ezt a hangot meg lehessen hallani. Nem merev szabályokat súg, hanem minden pillanatban új szót, mert a szellem szüntelen teremtés és a valóság minden pillanatban új arccal lép elénk. S ez megint a különbség tudomány és szellem között (olyan különbség, amit éppen mi nem győzhetünk eléggé hangsúlyozni, mert a zsidóságot kétszeresen fenyegeti a veszély, hogy a szellemet tudományként s formállogikai tudatként értse félre): a tudomány csak merev szabályokat adhat, típusokba skatulyázza a valóság jelenségeit, amit csak úgy tehet, hogy a valóságot nem tekinti élőnek. A szellem viszont maga az élő élet.
A szellem leírhatatlan: csak élni és teremteni lehet a szellemben. Augustinus mondja, hogy a szellem megismerésének módja nem hozzáépítés, hanem lebontás. Nem az ismeri meg a szellemet, aki “új ismereteket” gyűjt, aki szellemére új emeleteket épít. Éppen ellenkezőleg: csak az jut el hozzá, aki önmagán belül minden falat lebont, mert a szellem e falak közé van bezárva. A szellemet keresni nem egyéb, mint e falak közül kiszabadítani, eltakarítani róla a romokat és rárakódásokat. Nincs ember, akiben ne volna benne az egész szellem: csak olyan van, akiben megkérgesedett. Ezt a kérget kell eltávolítani, hogy újra élővé lehessen benne. A szellem az a végső erő, ami a valóságot valóvá, élővé, működővé teszi. A csak személyesen átélhető – nem pedig “tudomásul vehető” – válasz az utolsó miértre. Ha azt kérdezem, mi a valóság, válasz helyett impozáns felhőkarcolóval ajándékoz meg a tudomány, amelynek legfelső emeletére ezer lépcsőfok visz. Beszél anyagról, molekuláról, atomról, elektronról, hullámrezgésről. De ha az utolsó lépcsőfokon is megismétlem a kérdést, a választ már csak a szellemben találhatom és sehol másutt. A szellem ott kezdődik, ahol a tudomány véget ér. Az egyetlen lehetséges viszony köztük az, hogy a tudomány a szellemből meríti kisebb vagy nagyobb erejét: a tudomány a szellem által van, mert minden a szellem által van.
Tábor Béla
