Bepillantás a kettősség fátyla mögé

„Napjainkban az a jelenség tapasztalható a világban, hogy egyre több ember ébred fel, és nyer hiteles bepillantásokat a valóságba. Azt értem ezen, hogy vannak olyan pillanataik, amikor felébrednek énjük és a világ megszokott érzékeléséből, és ráébrednek egy sokkal nagyobb valóságra – valamire, ami messze meghalad mindent, aminek a létezéséről addig tudtak... Hirtelen másképpen érzékelik a világot, és megszűnik az elkülönültség érzete önmaguk és a világ többi része között” – írja Adyashanti, az Egyesült Államokban élő neves tanító, aki maga is megtapasztalta mindezt, és már hosszú ideje ad tanácsokat olyanoknak, akik hasonlókat éltek át. Bátor, őszinte és a maga nemében egyedülálló könyvéből ilyen részletességgel nagyon ritkán hozzáférhető információkhoz juthat hozzá az olvasó a spirituális felébredés természetéről, következményeiről, buktatóiról, a bekövetkezése után lehetséges életről és szinte minden, a témához kapcsolódó kérdésről. (Ursus Libris)

Részlet a könyvből (az Ursus Libris kiadó oldalára kattintva többet is olvashatsz belőle):

Amint már említettem, az ébredés e tapasztalása lehet csupán egy bepillantás, de tarthat hosszabb ideig is. Egyesek úgy vélik, hogy ha a felébredés egy pillanatig tart csupán, akkor nem lehet valódi. Szerintük ha az ébredés valódi, hiteles, akkor az érzékelés megnyílik a dolgok igaz természete előtt, és soha többé nem zárul vissza. Megértem ezt a nézőpontot, hisz végső soron az egész spirituális út a teljes felébredéshez vezet. A teljes felébredés egyszerűen azt jelenti, hogy állandóan a Szellem perspektívájából – az egység nézőpontjából – észlelünk. Ebből a felébredett szemszögből nézve sehol sincs semmilyen elkülönültség – sem a világban, sem az univerzumban, sem az összes létező univerzumban. Az igazság ott van bárhol és mindenhol, mindig, minden dimenzióban, minden létező számára. Ez egy olyan igazság, amely a forrása minden valaha megtapasztalhatónak – az életben, az élet után, ebben vagy bármely más dimenzióban.
Nem biztos azonban, hogy az ébredés pillanata tartós látást eredményez. Mint már említettem, egyesek szerint ha a felébredés nem tartós, akkor valódi sem lehet. Tanítóként az a tapasztalatom, hogy az, aki futó bepillantást nyer a kettősség fátyla mögé, ugyanazt látja és tapasztalja, mint az, akinek tartós, „maradandó” felismerésben van része. Az egyik egy pillanatig érzékeli, a másik pedig folyamatosan. Az azonban, amit érzékelnek – már ha igazi ébredésről van szó –, ugyanaz: minden egy; nem egy bizonyos dolog vagy bizonyos személy vagyunk, aki egy bizonyos térben körülhatárolható; az, ami vagyunk, egyszerre semmi és minden.
Tehát én úgy látom, nem igazán számít, hogy a felébredés pillanatnyi vagy folyamatos. Olyan értelemben számít, hogy van egy röppálya – ugyanis a szív addig nem lelhet teljes békére, amíg nem válik folytonossá az, hogy az igazság nézőpontjából szemlél mindent –, ám amit tapasztalunk, az felébredés, akár tartós, akár nem.
A pillanatnyi felébredés, amit én nem maradandó felébredésnek nevezek, egyre gyakoribb mostanában. Tarthat egy pillanatig, egy délutánon át, egy napig, egy hétig vagy akár egy-két hónapig. A tudat megnyílik, a különálló én érzékelése pedig megszűnik, majd, akárcsak egy fényképezőgép lencsenyílása, a tudat ismét visszazárul. Ugyanaz a személy, aki az előbb még a valódi nemkettősséget, a valódi egységet érzékelte, most meglepő módon egyik pillanatról a másikra megint a dualisztikus „álomállapotban” találja magát. Az álomállapotban visszakerülünk énünk feltételekhez kötött érzésébe – egy korlátolt, elkülönült létállapotba.
A jó hír az, hogy ha egyszer eljött a tisztánlátás e pillanata, a tudat lencsenyílása soha többé nem tud teljesen visszazárulni. Úgy tűnhet, hogy teljesen visszazárul, pedig nem ez történik. Lényed legmélyén soha nem felejted el. Még ha csupán egy pillanatra láttál is bele a valóságba, valami legbelül örökre megváltozik benned.

A valóság nukleáris, hihetetlen erővel rendelkezik, és elképesztően hatékony. Lehet, hogy csupán a valóság egy villanását tapasztalod annyi idő alatt, ami nem tart tovább egy csettintésnél, az ennek következtében beléd tóduló erő és energia mégis megváltoztatja az életed. A felébredés egyetlen villanása elindítja benned a hamis énérzet feloldódását – és következésképp egész világlátásod feloldódását.
Itt tehát az ébredés után végbemenő folyamatot szeretném feltárni. Mint említettem, a felébredés pillanata csak nagyon kevesek számára teljes. Bizonyos értelemben végleges számukra, és nem lesz szükség ezt követő folyamatra. Mondhatni, ezek az emberek rendkívül könnyű karmikus teherrel rendelkeztek. Bár az ébredés előtt talán igen intenzív szenvedésben volt részük, mégis az figyelhető meg, hogy karmikus örökségük, a kondicionálás, amellyel dolguk volt, nem volt túlzottan mély. Az ilyen esetek nagyon ritkák. Egy generáción belül csupán néhányan ébrednek fel oly módon, hogy nem szükséges keresztülmenniük további folyamatokon.
Mindig azt mondom, hogy jobb nem arra számítani, hogy te leszel az. Jobb azzal számolni, hogy veled is úgy esik meg, mint mindenki mással, azaz az első felébredést követően egy folyamaton fogsz keresztülmenni. Nem a felébredés lesz az utazásod vége. Arra teszek itt kísérletet, hogy olyan irányt mutassak, amely hasznodra lehet az eligazodásban, amikor megkezded ezt az utazást. Ahogy a tanítóm szokta mondani, olyan ez, mint amikor belépsz az ajtón. Az, hogy beléptél az ajtón, még nem jelenti azt, hogy a villanyt is felkapcsoltad; nem jelenti azt, hogy máris el tudsz igazodni abban az ismeretlen világban, amelyben felébredtél.

(Adyashanti: Világod vége, Ursus Libris Könyvkiadó)

Az elkívánkozás oka

   Ming Liao Ce valamikor hivatalnok volt s megunta a világ sorát, – azt, hogy mindig szíve ellenére kellett beszélnie s a helyes formával ellenkező ceremóniákat kellett végrehajtania. Mit jelent az, hogy valakinek „szíve ellenére kell beszélnie?”. 

A házigazda és látogatója mélyen hajlonganak egymás előtt, néhány közömbös szót szólnak az időről s azután nem mernek tovább beszélni. Olyan emberek, akiket életünkben először látunk, kezet ráznak velünk s erősítgetik, hogy kebelbarátaink, de mihelyt elmentek, tökéletesen közömbösek vagyunk egymásnak. Ha dicsérünk valakit, a szent Poyi-hoz hasonlítjuk, de mihelyt hátat fordított, úgy beszélünk róla, mint a tolvaj Csehről. Ha kényelmesen üldögélünk és kellemesen beszélgetünk, igyekszünk megőrizni kevés szavú méltóságunkat, bár sok mindent szeretnénk egymásnak elmondani; és nemes ideálokról locsogunk, holott erkölcstelenül viselkedünk. Félünk, hogy szívünket feltárva elárulnók az igazságot s ezzel megbántanánk valakit, félretesszük hát ezeket a gondolatokat s engedjük, hogy a társalgás hányódjék-vetődjék hétköznapi tárgyak körül.

   Némelykor meg éppen színházat játszunk és sóhajtozunk vagy kiáltozunk, hogy gondolatainkat eltakarjuk, úgyhogy fülünk, szemünk, szájunk és orrunk nem a miénk többé, s haragunk, örömünk, nevetésünk és megbotránkozásunk nem őszinte. Ez a társadalom megállapodott szokása s nem lehet változtatni rajta. És mit jelent az, hogy „a helyes formával ellenkező ceremóniákat kell végrehajtanunk?”

   Amikor embertársainkkal beszélünk, akármilyen rangbéliek is, hajlongunk és bókolunk egész áldott nap, noha régi barátok közt vagyunk. Ok nélkül elszakadunk némelyektől, mintha halálos ellenségeink lennének s hasonlóképpen ok nélkül igyekszünk másokhoz közelebb férkőzni, noha igazi közösség nincs közöttünk. A nemes úr alig nyitotta ki száját, már harsogva feleljük: „Parancsára, kegyelmes uram!”, hiszen csak karját kellene fölemelnie, s lecsapnák a fejünket. 

Látunk két embert, aki látogatja egymást s bár utálják egymás képét látni, napokat töltenek azzal, hogy szorgalmasan leszállnak lovukról és hátrahagyják névjegyüket. Már pedig ha egy barátunkat meglátogatjuk, hogy tudakozódjunk a hogylétéről, ennek nem volna szabad üres formaságnak lenni. Vajon így gondolták ezt a régi királyok, akik ezeket a ceremóniákat megalapították? Felvesszük ruhánkat és övünket, úgy érezzük magunkat, mint a ketrecbe zárt majom s még vakarózni sem tudunk, ha tetű csíp és viszket a bőrünk. Ha kényelmesen járunk az utcán, félünk, nehogy meg találjuk sérteni a törvényt. Szemünk tüstént az orrunkat nézi, s nem merünk egy kurta távolságon túl pillantani, ha pedig megtesszük, mások néznek ránk s próbálják kifürkészni, hogy mi járatban vagyunk. Ha nagy szükségünk van arra, hogy könnyítsünk magunkon, alig merünk megállni valami mentség nélkül. A magasabb tisztviselők örökösen arra gondolnak, hogy kard van előttük s mások bírálata a hátuk mögött. Testüket gyötri a hideg és meleg évszak, szívüket pedig a birtoklás vágya és a veszteség félelme. Még a legnemesebb és leglovagiasabb szellemek is, akikben megvan a bölcs kiábrándultság érzete és meg vannak elégedve önmagukkal, beleesnek ebbe a csapdába, mihelyt tisztviselőkké lesznek. Ezért tehát, hogy szívét és akaratát fölszabadítsa, Ming Liao Ce útnak indul a Nemtörődömség Birodalma felé.

   Azt mondhatja valaki: „Úgy hallottam, hogy a Tao követője csöndességben él és nem érzi magát elhagyatottnak; tömegben él és nem érzi a zajt. A világban él és mégis kívül áll rajta; semmi sem köti és nincs szüksége fölszabadulásra és hamarosan fűzfa nő ki bal hónaljából és madár fészkel a fejebúbján. Ez a tetőpontja a nyugalom és fölszabadulás művelésének. Konyhai cselédnek lenni, vagy a szemetet fölszedegetni a földről, a legalacsonyabb foglalkozások közé tartozik, de a szentet ez sem zavarja. Vajon nem teszed-e szellemedet tested szolgájává, amikor félsz a hivatali élet megkötöttségeitől s szokatlan helyekre kívánsz utazni?”

    Ming Liao Ce pedig ezt feleli: „Aki a Taot elérte, az beleléphet a vízbe és nem nedvesedik meg, beleugorhatik a tűzbe és nem ég meg, úgy lépdelhet a valóságon, mintha üresség volna, s utazhatik az ürességben, mintha valóság volna. Otthon lehet, akárhol van is és egyedül lehet bármilyen környezetben. Ez természetes sajátossága. De én nem értem el a Taot, én csak szeretem a Taot. Aki elérte a Taot, az ura önmagának s a világegyetem szétolvad a szemében. Vesd őt lármás és piszkos társaságba s olyan lesz, mint a lótuszvirág, amely iszapos vízből nő ki s a víz megérinti, de foltot nem ejt rajta. Ezért nem kell válogatnia, hogy hova menjen. Én még nem vagyok erre méltó, mert olyan vagyok, mint a szélnek engedelmeskedő fűzfa, ha a szél nem fúj, nyugodtan állok s ha a szél megindul, megindulok én is. Olyan vagyok, mint fövény a vízben, – tiszta, vagy iszapos, amilyen a víz. Gyakran elértem a tisztaságot és nyugalmat egy egész napra s aztán elvesztettem egy pillanat alatt, némelykor pedig elértem a tisztaságot és nyugalmat egy esztendőre s aztán elvesztettem egy nap alatt. Nem volt lehetséges, hogy faképnél hagyjak mindent s ne engedjem magam az anyagi környezettel zavartatni. Megyek tehát, hogy felszabadítsam szívemet, szabadjára engedjem szellememet s elutazom a Nemtörődömség Birodalmába.”

(Ming Liao Ce utazásai - I. Az elkívánkozás oka;  

 XVI. században keletkezett taoista irat. Szerzője Tu Lung, más néven Tu Csi Hsui).

qui tollis peccáta mundi

Gloria in excelsis Deo!

Mózes ekkor kinyújtotta kezét a tenger fölé. Az Úr egész éjjel tartó erős keleti széllel visszaszorította a tengert és kiszárította. A víz kettévált, és Izrael fiai a száraz tengerfenéken vonultak át, miközben a víz jobb és bal felől úgy állt, mint a fal.

(Kivonulás Könyve, 14.21-14.22)

vagy nagyon, vagy sehogy

A fontos dolgokat nem lehet "kicsit" csinálni. Az ember nem lehet egy kicsit terhes, egy kicsit vérbajos, egy kicsit halott.

(Popper Péter)

Tudom. "Kicsit" hülyén hangzik egy ilyen bölcs, valóban bölcs embert idéznem itt és most... 
De néha kell az extázis. Nagyon kell. Néha az őrület hoz vissza az életbe.
Manu Chao-t nem lehet kicsit szeretni. Vagy nagyon, vagy sehogy. Mint ahogy nem lehetsz kicsit szerelmes. Vagy nagyon, vagy sehogy... Csak erős idegzetűeknek! (én szóltam...)