Szufi 2.

   Bahá Ed-Dín éppen néhány tanítványával üldögélt, mikor pár követője lépett a fogadószobába. 

   El-Sah egymás után megkérdezte tőlük, mi járatban vannak.

   Az első azt mondta:

   - Te vagy a legnagyobb ember a földön.

   El-Sah erre így felelt:

   - Orvosságot adtam betegségében, és most azt gondolja, hogy én vagyok a legnagyobb ember a földön.

   A második így lelkendezett:

   - Szellemi életem megnyílt, mióta bebocsátást nyertem hozzád.

  - Bizonytalan volt és nyugtalan, senki sem hallgatta meg problémáit. Én leültem vele beszélgetni, és az ebből származó nyugalmat gondolja ő szellemi életnek - mondta El-Sah.

   A harmadik ezt mondta:

   - Te megértesz engem, és én csak annyit kérek, engedd meg, hogy hallgathassam beszédedet, lelkem épülésére.

   - Ő a figyelmet igényli; szeretné, ha észrevennék, még ha ez bírálat formájában testesülne is meg - magyarázta El-Sah. - Erre mondja ő azt, hogy épül a lelke.

   A negyedik így mesélt:

   - Mesterről mestere jártam, tettem, amit tanítottak. Életemben először úgy éreztem, hogy a veled való kapcsolat megvilágosító hatással van rám, mikor először írtál elő számomra egy gyakorlatot.

   - Az a gyakorlat, amit ennek az embernek írtam elő, egy összekotyvasztott valami volt, és semmi kapcsolatban nem állt a "szellemi" életével. Először a szellemiség illúzióját kellett keltenem benne, hogy elérkezzen egy olyan pontra, ami már valóban a szellemmel kapcsolatos, nem pedig érzelmeivel.

   Bahá Ed-Dín egy álmában visszakerült a múltba.

   A kereskedők egy csoportjának, akik meglátogatták, később így mesélt:

   - Most volt nemrég, hogy láttam a legrégibb idők halottnak hitt mestereit, és egy társaságba kerültem velük.

   - Kérünk, meséld el, milyennek tűntek!

   - A tanításra irányuló figyelmetek olyan, hogy benneteket bizonyára démonnak gondolnának az ősi mesterek. Oly furcsák a dolgok: ha viszont ti látnátok őket, méltatlannak találnátok mindőjüket arra, hogy a társaságotokba fogadjátok. Nem kérdeznétek róluk semmit.

A szélsőségek megtapasztalása az egyetlen út a tanulás megfelelő egyensúlyban tartásához.

Mindig és mindenhol kifejtjük tevékenységünket. Az emberek úgy képzelik, hogy valaki csak akkor lehet fontos, ha híres is. Ennek ellentéte ugyanilyen igazság lehet.

Tudományunk nem a világ, hanem a világok tudása.

Butaság ott keresni valamit, ahol a tanulatlan képzelet számít rá. Tulajdonképpen mindenben ott van, amiben felismered.

Az ismeret töredékessé válhat, a tudás soha. Az ismeretet pedig a skolaszticizmus tördeli szét.

Az ember sokmindent gondol. Azt hiszi, ő az Egy. Pedig rend szerint számos. Amíg Eggyé nem válik, halvány fogalma sem lehet arról, mi is egyáltalán.

Egy hiteles dokumentum akár hét rétegű igazságot is tartalmazhat. Jelentéktelennek tűnő írás és beszéd is bírhat ugyanilyen igazságtartalommal.

Nem arról van szó, hogy vajon tudsz-e tanulni a csendből, a beszédből, az erőfeszítésből és az engedelmességből. Inkább arról van szó, miként csinálod végig, nem pedig arról, hogy végigcsinálod-e.

Nem élünk sem keleten, sem nyugaton, nem tanulunk északon, nem tanítunk délen. Nincsenek ilyen határaink, de kényszeríthetnek arra, hogy ilyen fogalmakban beszéljünk.

Ha olyan szufit látsz, aki spiritualitástól eltérőnek tűnő dolgot tanít vagy tanul, jobb ha tudod, hogy ott találod a kor szellemét.

Nem tudsz elpusztítani minket, ha ellenünk vagy. A dolgunkat viszont megnehezítheted akkor is, ha azt hiszed, segítesz.

Jobb azokkal, akik valóban jók, mint azokkal, akiket jónak gondolsz. Gonoszokkal lenni rosszabb, mint gonoszságot tenni.

Akiknek jók az érzékei, egyetlen jel is elég. Annak viszont, aki nem törekszik, ezer magyarázat is kevés.

Az emberiség nagy része nem tudja, miért áll érdekében, hogy tudást szerezzen. Pont azt nem szeretik, ami hasznukra válna.
 

A szufizmus forma nélküli igazság.

Szufi az, aki azzá válik, amivé válhat, és nem kerget illúziót.

A halálra emlékezz lefekvéskor, és kelj azzal a gondolattal, hogy már nem sokáig élsz.

Haladj az időtől és a helytől az idő- és a helynélküli világok felé! Onnét jöttünk, ott a gyökerünk.

A lényeg (Dhat) csak a megértésben ölt alakot.

Idries Shah: A szufi út

A holokauszt margójára

   * Magukon a kísérleteken is érdemes elgondolkodni, de azon még inkább, hogy mindhárom kísérlet összes résztvevője férfi volt. Nagyon érdemes elgondolkodni, mi vagy ki ezen a bolygón a pusztító hatalom... Ki vagy mi engedi be önmagába a gonoszt. És hogy miért is lenne nagyon fontos, hogy a közéletben résztvevők és a vezetők minimum 70%-a nő legyen. (A nő az életadó és életóvó, a férfi rombol, mert teremteni nem tud. Ezért a helyes aránynak így kéne kinéznie: 2/3 női, 1/3 férfi energia.) Ma ez az arány még vészesen alacsony. A férfiak mindenhonnan kizárták a nőt: a politikából, a vallásból, a gazdaságból, a tudományokból. A felzárkózás még csak a kezdetén van, és jobbára azok a nők kapnak csak helyet benne, akik idomulnak a férfiak rendszereihez. Pedig amíg a nő nem kerül a helyére, ez a gyönyörű Föld pokol marad.

   Az elmúlt ezerévek bebizonyították, hogy a férfi kollektív állapotában egy 5-6 éves, nárcisztikus gyerek tudati szintjén ragadt, így alkalmatlan arra, hogy ennek a bolygónak a vigyázója és vezetője legyen: önző és kórosan egoista, felelőtlen és érzéketlen. Nem képes együttérzésre, önzetlenségre, bölcsességre, és együttműködésre sem. Fel kéne nőni, de legfőképpen ki kéne gyógyulni ebből a pszichopatikus, romboló  tudati zavarból. A világ nem egy homokozó a játszótéren.  (a szerk.)

* Több mint hetven évvel ezelőtt történt, ám ha szóba kerül a holokauszt, a mai napig értetlenül csóváljuk a fejünket. Az eseményeket rengeteg film és könyv dolgozta fel; ismerjük az őket övező történelmi, szociológiai, gazdasági folyamatokat is. A miértekre, hogyanokra pedig a szociálpszichológia is igyekezett válaszokat találni.

A három kísérlet: Zimbardo börtönőrei, Milgram "jó emberei", és Sherif táborozói.

A teljes cikk a Pszichoforyou oldalán olvasható.

Kapcsolódik:  
A világ fejedelme
Honfoglalás idegen földön
A fehér férfiak rendszere

   "Megzavarodott és kizökkent teremtmények vagyunk, igazi énünktől éppúgy idegenek, mint egymástól, valamint mind a szellemi, mind az anyagi világtól - őrültek még abból a szempontból is, amelyet felfoghatunk, de magunkévá nem tehetünk.

   Olyan világba születtünk, ahol az elidegenedés vár ránk. Feltételesen emberek vagyunk, csakhogy elidegenedett állapotban, s ez az állapot messze nem természetes. Az elidegenedés csakis úgy lehetett a mostani sorsunk, hogy emberek a legkegyetlenebb erőszakot gyakorolják az embereken. Amit ma normálisnak nevezünk, az gyökeresen idegen lényünk eredeti struktúrájától. A "normálisan" elidegenedett személyt azért tartjuk normálisnak, mert többé-kevésbé úgy viselkedik, mint akárki más. A társadalom nagyra értékeli a maga normális emberét. Arra neveli a gyermekét, hogy elveszítse eredeti fényét, forduljon ki önmagából, s így váljék, úgymond normálissá. Közbevetőleg elmondanám, hogy csak az utóbbi évszázadban a normális emberek több százmillió más normális embert gyilkoltak meg.   

   Ál-épelméjűségünk elidegenedett álláspontjáról nézve persze minden mindegy. Csakhogy a mi ép elménk nem igazán ép. Az igazi ép észhez szükségeltetne a "normális" ego feloldása valamilyen formában, azé a hamis éné, amelyik tökéletesen alkalmazkodott a mi elidegenedett társadalmi valóságunkhoz. Ha feltűnnek az isteni erő belső, archetipikus közvetítői, akkor lehetséges az újjászületés a halálból, egy újfajta én megalapozása, egy olyané, amely immár szolgálja, nem pedig elárulja az istenit."

(R. D. Laing: Az élmény politikája, Az Édenkert madara)

Isztambul macskái (filmajánló)

"Azt mondják, a macskák tudatában vannak Isten létezésének.
A kutyák azt hiszik, az ember az isten. De a macskák nem.
A macskák tudják, hogy az emberek csak Isten akaratának közvetítői.
Nem hálátlanok – csak bölcsek."

Különös dolog olyan emberekről nézni filmet, akik teljes természetességgel beszélnek a náluk lakó vagy a munkahelyükre önkényes hűbérúrként bejáró macskák jelleméről, a lelkük sajátosságairól, egyéni és minden más macskától különböző tulajdonságaikról. Mert aki ilyesmit észrevesz, felismer és elismer, abban biztosan van egyfajta finomabbra hangolt érzékenység, valami emberségesség, és ez máris megadja az alaphangulatot a filmhez. Főleg, mivel legtöbbször olyan szereplők szólalnak meg, akikhez a más filmek által is mélyített sztereotípiák nem igazán kapcsolnak ilyesfajta érzékenységet: kérges kezű kikötői rakodók, kétkezi munkások, Isztambul nyakkendőtlen emberei. És már ebben van valami felemelő: ez a film megmutatja, hogy bárkiben ott lehet a humanista filozófus, mert ehhez semmi köze sem olajfoltoknak, sem a soknapos borostának, sem annak, kivetette-e magából az embert a társadalom.

A filozófus szó pedig nem is túlzás itt: a filmben minden egyes szereplő olyan különlegesen, vagy ha úgy tetszik, bölcsen beszél a macskák kapcsán az életről, hogy nehéz elhinni, nem egy jól megírt forgatókönyvről van szó, hanem az utca hangjáról. (És a film emberszereplőinek mindehhez még saját nevük sincs: sokat elmond a rendező megközelítésének módjáról, hogy itt csak a macskák neve, csak az ő jellemük fontos.) Ez emeli meg annyira Ceyda Torun dokumentumfilmjét: a rendező addig ment, addig keresett, addig sűrített, addig beszéltetett embereket, amíg végül fontos lett minden egyes szó, ami elhangzik a filmben. Akár azért, mert kifejezik az emberszereplők viszonyát az állatokhoz, akár azért – és ez sokkal gyakoribb –, mert hozzátesznek valami elgondolkodtatót a film mondanivalóihoz. A macska valójában csak eszköz, a szónak minden negatív jelentéstartama nélkül. Eszköz ahhoz, hogy az ember megélje azt, amit jobb híján mondjuk emberségnek lehet nevezni.

(A teljes recenzió a Cinematrixon)

sors és szabadság

Sors és szabadság jegyesek. A sorssal csak az találkozik, aki megvalósítja a szabadságot.

Az, aki minden okozatiságot elfelejt, s a mélyből dönt, aki megszabadul javaitól és ruháitól, s csupaszon lép az Arc elé - a szabad emberrel szabadsága képeként a sors néz szembe. Lényének nem határa a sors, hanem kiegészítése; a szabadság és a sors értelemmé öleli át egymást; s az értelemben a sors - az imént még szigorú tekintet most csupa fény - mint maga a kegyelem, úgy tekint rá.

Azt az embert, akinek szabadsága biztos, immár nem nyomasztja az okság. Tudja, hogy halandó élete lényege szerint ingamozgás Te és Az között, és mivel tudja ezt, értelmét is sejti. Neki elég, hogy mindig átlépheti a szentély küszöbét, melyben megmaradnia nem lehet; sőt, hogy mindig újra el kell hagynia, ez számára valamiféle meghitt módon része ezen élet értelmének és rendeltetésének.

Mindaddig, amíg valaki csak Önmagában váltja meg magát, nem tehet a világgal se jót, se rosszat, nem illeti a világot. Csak aki hisz a világban, csak annak lesz dolga magával a világgal; s ha átadja magát a teendőjének, már nem maradhat Istentelen. Ha a valóságos világot szeretjük, mely sohasem akarja, hogy kihunyjék, hanem azt akarja, hogy szeressük minden borzalmával együtt, ha elég merészek vagyunk, hogy szellemünk karjával átöleljük, akkor kezünk találkozik a kézzel, mely a világot tartja.

Az Istennel való találkozás nem azért történik az emberrel, hogy Istennel foglalkozzék, hanem hogy az értelmet tettel bizonyítsa a világban. Minden kinyilatkoztatás elhívatás és küldetés. Csakhogy az ember újra meg újra a megvalósítás helyett a kinyilatkoztatáshoz való visszakanyarodást választja; a világ helyett ő inkább Istennel foglalkozna.

A „hit” nem az ember lelkében kavargó érzés, hanem az ember belépése a valóságba, a megcsonkítatlan, a megrövidítetlen, a teljes valóságba. Egyszerű megállapítás ez, ám ellentmond a szokásos gondolkodásnak.

Jézus mást érez az ördöngös iránt, mint a szeretett tanítvány iránt; de a szeretet egy. Érzéseink vannak; a szeretet történik. Az érzések az emberben laknak; de az ember a szeretetében lakik. Ez nem puszta metafora, hanem maga a valóság: a szeretet nem tapad az Én-re, hogy aztán a Te csak tartalma, tárgya legyen, a szeretet az Én és a Te között van. Aki nem tudja ezt, nem tudja az egész lényével - nem ismeri a szeretetet, még ha a szeretetnek tulajdonítja is az érzéseket, melyet megél, megtapasztal, élvez vagy kinyilvánít. A szeretet a világban ható erő. 

Minden vallási valóság azzal kezdődik, amit a Biblia istenfélelemnek nevez: egyszer csak felfoghatatlanná és titokzatossá lesz a születés és halál között ívelő létezés, titok rendíti meg a biztonság tartópilléreit. Ez a titok nem a viszonylagos, csupán az emberi megismerő apparátus számára elérhetetlen, elvileg tehát feltárható, egyelőre még ismeretlen valóság, hanem a lényegi titok, amelynek lényegi tulajdonsága a kifürkészhetetlenség: a Megismerhetetlen. E sötét kapun át lép be a hívő az immár megszentelt hétköznapokba mint ama térbe, amelyben a titokkal kell élnie, létének konkrét szituáció-összefüggéséhez utalva és arra ráutalva. Ettől fogva a szituációt úgy fogadja el, mint amit neki szánt az, aki adta, - ez az, amit a bibliai vallás istenfélelemnek nevez.

Napjaink egyik neves filozófusa, Alfred North Whitehead felteszi a kérdést, miként lehet összeegyeztetni az ószövetségi mondást - „a bölcsesség kezdete az Úr félelme” - azzal az újszövetségi kijelentéssel, mely szerint „Isten a szeretet”. Kérdéséből úgy tűnik, nem ragadta meg a kezdet szó teljes értelmét.

Aki a szeretettel kezdi anélkül, hogy előzőleg megtapasztalta volna a félelmet, bálványt szeret, amit magához igazított, és amit könnyű szeretni, nem pedig a valóságos Istent, aki először is félelmetes és érthetetlen.

Az egyetlen angyal, aki képtelen volt elviselni a földön látott rengeteg szenvedést, hosszas belső viaskodás után végül az Úr elé lépett, s a többi angyal rémületére arra kérte a Teremtőt, engedje, hogy egy évig ő igazgathassa a földi dolgokat, s így a szenvedést az emberek javára fordítsa. Miután az Isten ebbe mosolyogva beleegyezett, egy fényes, boldog esztendő következett a földön, soha nem látott gazdag terméssel, jóléttel. Az év végén azonban, amikor a nyáron betakarított gabonát ki akarták sütni, a kemencéből ehetetlen, üszkös kenyerek kerültek ki. Az emberek rémületükben hajukat tépve átkozták a világ királyát, aki becsapta őket. Mikor ezt tapasztalta az angyal, mestere lábaihoz vetette magát s arra kérte az Urat, hogy magyarázza el neki, miben hibázott.

   Akkor felemelte Isten a hangját, s így szólt: „Az én dolgom, s egyedül az enyém elejitől fogva -  ami, kedves cimborám, túlságosan nehéz és iszonyatos volna a te gyengéden adakozó kezeidnek -, hogy rothadással tápláljam és árnyékba borítsam a földet, hogy megszülethessen a magvakból, tehát hogy vérrel és fájdalommal termékenyítsem meg a lelkeket, hogy életre kelhessen belőlük a mű.”

A kobryni Móse rabbi tanította:

- Ha Istennek mondasz egy szót, igyekezzél minden porcikáddal abba a szóba belehatolni.

Egyik hallgatója megkérdezte:

- Hogyan lehetséges, hogy egy nagy ember olyan kis szóba belefér?

- Aki magát nagyobbnak képzeli, mint a szó, arról mi nem beszélünk - mondta a caddik.

Martin Buber