Elmesélni a valódi tényállást

Holott mítosz híján oda lesz minden kultúra természetes alkotóereje: mert csak a mítoszok övezte horizont zár szoros egységgé valamely kultúrát, tereli ugyanazon mederbe egész folyamatát, minden mozgalmát.

(Friedrich Nietzsche)

    Arra teszek kísérletet, hogy a ma embere számára megnyissam az utat a görög tragédiához. Hogy miért éppen a mintegy két és fél ezer éves görög tragédia érdekel bennünket? Talán azért, hogy régi eszményeket elevenítsünk fel? Nem kellene inkább napjaink égető problémáival törődnünk, ahelyett hogy a világ elől a múltba menekülnénk? Annyi bizonyos, hogy a tragédia titka nagyon távol áll megértésünktől - és itt az időbeli távolság a legcsekélyebb probléma, ám ha közelebb hoznánk - erről mindenképp meg vagyok győződve -, valami nagyszerű dolog indulhatna el bennünk, és visszaszerezhetnénk mindazt, amit az egyoldalú fejlődés során szem elől vesztettünk. Pszichoterapeutaként tudatában vagyok az emberi lélek problémáinak és konfliktusainak. Szándékosan beszélek itt ilyen általánosan "az emberi lélek"ről, és nem a betegről, a neurotikusról vagy a páciensről. Korunk még mindig létező előítéletei közé tartozik, hogy azt hisszük, vannak egészséges emberek és vannak betegek, és ennek megfelelően a pszichoterápia a pszichikailag beteg emberek segítségére szolgáló kezelési módszer. Micsoda tévedés! Valamennyien tele vagyunk konfliktusokkal és problémákkal. Minél individuálisabban dolgozik valamely terápiás forma, annál "felületesebb", minél mélyebben leszáll az emberi lélekbe, annál kevésbé individuális. A mélyben a problémák egyre jobban hasonlítanak egymásra, úgyhogy végül már egyáltalán nem is hordoznak személyes vonásokat. Ez a körülmény első pillantásra talán megdöbbentő, mivel minden ember mélységesen meg van győződve arról, hogy életrajza és egyéni jellemvonásai alapján problémái is rendkívül speciálisak. A valódi mélylélektan azonban szükségképpen archetipikussá válik azáltal, hogy alapvető tudati struktúrákig hatol el. Az emberek többsége még ma is nagyon jól megoldja az életét pszichoterápia nélkül. Csakhogy közelebbről szemlélve ez a nézet tarthatatlan, hiszen az emberek végső soron nem oldják meg az életüket, csupán figyelmen kívül hagyják a problémáik, sorscsapásaik és a pszichéjük közötti összefüggéseket. Ily módon pszeudoobjektiválják a jelenségeket, és meg vannak győződve arról, hogy a problémák "a világban" rejlenek, és nekik semmi közük hozzá. Tetszőlegesen kiragadva csak néhány példát említek: rák, AIDS, környezetszennyezés, félelem az atomenergiától, háború, világkatasztrófa stb. És itt máris beleütközünk korunk egyik legveszedelmesebb, alapvető magatartásformájába, amelybe már olyan mélyen meggyökereztünk, hogy nehezen tudjuk felismerni. Korunk embere teljesen magától értetődően olyan lineáris fejlődési modellből indul ki (darwinizmus!), amelyből azután egyenesen következik, hogy mindaz, ami időben megelőzött bennünket, kevésbé volt fejlett, mint mi, s ezért a mi korunk minden eddigi fejlődés tetőpontja. Ez a magatartás, amit a görögök hübrisznek neveznek (és amely szinte minden tragédia központi témája), egyaránt jellemző a kereszténységre és a természettudományra. A kereszténységnek nem sikerült megértenie, hogy már Krisztus születése előtt is létezett igaz vallás, voltak valódi bölcseletek és valódi iniciációk, és ezért van mélységesen meggyőződve arról, hogy mindaz, ami Krisztus előtt létezett vagy rajta kívül létezik, nem más, mint pogányság, amit csakis térítéssel lehet megmenteni. Hasonló álláspontra helyezkedik a tudomány, amely abból indul ki, hogy kizárólag az általa propagált funkcionális ok-okozati összefüggésekből álló világmagyarázat vezethet adekvát és helyénvaló világnézethez, következésképpen a világértelmezés minden más formája elavult, babonás, kezdetleges vagy túlhaladott. Mivel a mi kultúránk túlnyomórészt e két gyökérből, a kereszténységből és a természettudományból táplálkozik, nem is csodálkozhatunk azon, hogy a ma embere általában milyen mélyen meg van győződve kultúránk magas fejlettségi fokáról, minek következtében egyáltalán eszébe sem jut régebbi korokban és kultúrákban keresni olyasmit, amiből esetleg tanulhatnánk. Világosan felismerhető tehát a visszafejlődés. Manapság nemhogy jobbak volnánk ezen a téren, hanem lényegesen rosszabbak vagyunk. Ezért is jóval betegebb lelkileg a ma embere, mint a régebbi korok embere. Szinte félek kimondani, hogy miben is látom ezt a veszteséget, mert modern tudatunkban inkább nagyon is büszkék vagyunk ezekre a "veszteségekre", és rájuk alapozzuk felsőbbrendűségünk érzését. A mítoszról és a kultuszról van ugyanis szó, a múlt eme nagyszabású és jelentős erőtartalékairól, amelyeket mi alighanem túl korán - sutba dobtunk. Ezért azután a mítosz és a kultusz annyira távol áll korunk felfogásától, hogy ezekhez a fogalmakhoz az értetlenségen kívül szinte kivétel nélkül csak hamis értelmezések és asszociációk társulnak. A sors iróniája, hogy nemcsak életünk és világunk "demitologizálódott", hanem még a teológia is elkezdte "demitologizálni" a keresztény vallást. Ez az oka annak, hogy a keresztény teológia is tiltakozik a mítosz fogalma ellen. Jézus történetiségét kívánja hangsúlyozni, hogy megszabadítsa őt a mítosztól.

    A mítosz szó azonban eredetileg egészen más összefüggésben szerepelt. A "mítosz" görögül "szó"-t jelent, viszont a "logosz" ellentétét, amit mi szintén "szó"-nak fordítunk, és amelyből a "logika" szót származtatjuk. A megfelelő ige a müthologein, ez pedig azt jelenti: "elmesélni a valódi tényállást". A mítosz tehát valami valóságosról, lényegesről és ténylegesről szóló elbeszélés, ellentétben a "logosz"-szal, amely inkább arra vonatkozik, amit az ember elgondol. A mítosz fogalmát ezért eredetileg nem egyszerűen valamely fantasztikus vagy csodálatos történetre vagy elbeszélésre alkalmazták, hanem kizárólag olyan elbeszéléseket jelölt, amelyeknek szent jelleget tulajdonítottak. Ezek a történetek tartalmazták az isteni, transzcendentális vagy numinózus kinyilatkoztatásokat. Nem a mítosz teremti vagy hozza létre az istenit, hanem az isteni nyilatkozik meg a mítoszban, mutatkozik meg benne és általa. Ezért tehát a mitikus ember számára a látható világ mindenféle szempontból teofánia, láthatóvá vált isteni valóság, amely a forma által nyilatkozik meg. A mitikus embert nem választja el a világtól és annak történéseitől a véletlen semleges distanciája, mint bennünket, hanem a világot mindig saját magára vonatkoztatja, úgy érzi, hogy a világ és annak történései mindig megszólítják és figyelembe veszik őt. A láthatót a láthatatlan kifejeződési formájaként éli meg, és igyekszik felismerni értelmét és jelentését. Ez egészen másfajta alapállást jelent a világgal szemben. Míg a mi korunkat az érdekli, hogy megfejtse az anyag atomszerkezetét, a mitikus embert az, hogy valaminek a jelentését fejtse meg. Ha az ember megszólítva érzi magát, akkor megpróbál megérteni, értelmezni, azután válaszolni. A megszólítottság miatt érzi ezt az igényt, és feleletet akar adni - ez az ember felelőssége. Felelősség csak akkor keletkezik, ha valamilyen megszólításra felelünk - emiatt korunkban a felelősség üres frázissá silányult, s most görcsösen igyekszünk, hogy szükségességének hangsúlyozásával a kongó ürességet elkendőzzük. A modern ember egyáltalán nem ismeri a felelősséget, mert sohasem ad feleletet. Abban a pillanatban, amikor mégis felel, kiegyenesedik és odafordul - orientáció jön létre (...ex oriente lux). Eltűnik a tetszőlegesség, helyette átélhetővé válik a rend. Az ember a kozmoszban tapasztalja meg magát. Ez az istenihez fűződő, megtapasztalt és átélt viszony magától szavakká formálódik, nyelvvé alakul - s megszületik a mítosz, a szent történet, amely ennek a tapasztalatnak a lecsapódása, és olyan igazságot hirdet, amit csak átélni lehet, s ezért az olyan kategóriák, mint helyes és helytelen, nem alkalmazhatók rá. Ezeket a kategóriákat mi olyan funkcionális értelemben használjuk, amely nem felel meg a mítosznak. A mítosz olyan értelemben igaz, ahogyan egy tudományos megállapítás sohasem lehet igaz, mert a mítosz más életrendre vonatkozik, olyanra, amely messze túllép a mindennapi realitáson. Hasonlóképpen ahhoz, ahogyan talán készek vagyunk valóságosnak tartani egy álmot anélkül, hogy képeinek sorozata valaha is megtörténne a külső világban. A mítoszban tehát az emberre irányuló isteni igényről szerzünk tapasztalatot, a kultuszban pedig az ember felel az istenségnek. Az ember a kultuszban ugyanolyan módon válaszol, ahogyan megszólították - a forma mint a "nyelv" kifejeződése által. A kultikus cselekedet éppen olyan jelképes, mint amilyen jelképesen az egész világot átéljük. A "jelképes" szónak ebben az összefüggésben egyáltalán nincs lekicsinylő vagy szűkítő értelme, sőt éppen ellenkezőleg - a világ szimbólumként való megtapasztalása a tapasztalás legmagasabb rendű és legfejlettebb tormája. A szimbólum, amely, mint ismeretes, a görög szümballein = összedobni igéből származik, éppen az, ami áthidalhatja az ember és az isten, a halandó és a halhatatlan, a látható és a numinózus között húzódó szakadékot. Ahogyan számunkra a betű vagy a szám látható hordozóeszköz, amely által egy-egy gondolat vagy eszme közelébe juthatunk, úgy a világ az a látható hordozóeszköz, amely által eljuthatunk a szellemi valósághoz. Az a szakadék, amely a látható és a láthatatlan között húzódik, akkor válik áthidalhatóvá, ha a láthatót szimbólumként fogjuk fel. Így a világ az istenség nagy kultusza volna, amelyre az ember a maga kultikus cselekedeteivel felel, hogy így maradjon összeköttetésben, kapcsolatban a láthatatlannal. Ebből bizonyára érthető, hogy a mítosz és a kultusz ugyanannak a dolognak két aspektusa, és ezért nem létezik mítosz kultusz nélkül, amint kultusz sem mítosz nélkül. A mítosz és a kultusz gondoskodik arról, hogy ne szakadjon meg az ember kapcsolata a transzcendenciával, fenntartja az őseredethez, a lét valóságához való visszakapcsolódás értelmében vett igaz vallást, amely sohasem lehet pusztán e világi. A kultúra szó nem véletlenül ered a kultuszból, s be kell vallanunk, hogy mostanság valójában nincs kultúránk. Nem olcsó szójátékról van csupán szó, hanem rendkívüli horderejű összefüggésről: azért nincsen kultúránk, mert nincsen kultuszunk. "Kultúrüzemünk" van, amely a valódi kultúra torzképe. A kultúrának mindig volt transzcendens vonatkozása, mindig vallásos vállalkozást jelentett. Mi pedig elvilágiasítottuk, szekularizáltuk a "kultúrát", anélkül hogy észrevettük volna: ezzel a kultúrát vesztettük el. Míg régebben a kultúra mindig az istenség dicsőítésére szolgált, a mi kultúrüzemünk embereket, sztárokat, ideálokat dicsőít. A kultusz lehetőséget adott az embernek arra, hogy feldolgozza és átélhetővé tegye a legkülönbözőbb tapasztalatmezőket, anélkül hogy e tapasztalatok közepette elveszítené önmagát. Hiszen a kultusz és rituáléja rendet jelent, a kozmosz leképezését, amely lehetővé tette pl. a káosz, a vadság, a kábulat, a dühöngés, az őrület, az eksztázis és hasonlók átélését, a lét olyan területeinek megtapasztalását, amelyek ugyan ott szunnyadnak minden emberben, ám korunk nem kínál semmiféle keretet ahhoz, hogy ezek a lelki minőségek egy isteni rend részterületeiként meg- és átélhetővé válhassanak. A mítoszban - mint az egész valóság leképezésében - benne van minden: az őrület, a féltékenység, a csalás, a dühöngés, a gyilkosság és a bosszú is, mégpedig anélkül, hogy e területeket valamiféle értékelés kizárná az általános isteni rendből. A kozmosz átfogja az egész létet - csakhogy ezzel a gondolattal a nyugati kereszténység már aligha barátkozhat meg. Mivel azonban a kultusz az isteni rend emberi követése, benne is ott van a lét minden területe, és fel is tudja dolgozni őket, anélkül hogy kiesne az általános rendből. Így keletkeztek rítusok az emberi élet fejlődésének megfelelő szakaszaira, miközben különös figyelmet fordítottak az érettségnek bizonyos fokozataira, amelyek által az ember egyáltalán felnőtté válhat. Ezek a beavatási rítusok voltak minden régebbi kultúra legközpontibb és legjelentősebb eseményei, az ún, primitív kultúráktól egészen a magasan fejlett kultúrákig. Mai modern társadalmunk az eddig ismertek közül az egyetlen olyan "kultúra", amelyben a beavatás témája már nem áll az érdeklődés középpontjában, s ezért a tudattalanba száműzetett, hogy onnan kiindulva sajátos profán formákban éljen tovább felismerhetetlenül. A beavatási szertartások főleg két tormában fordulnak elő: először is mint pubertációs rítusok, másodszor pedig mint titkos társaságokba, illetve misztikus szövetségekbe való beavatások. Minden beavatás alapmintája a születés témájához igazodik, mert a beavatás (iniciáció, lat. initium = a kezdet) az embert másodszori újjászületés által kívánja az emberlét új formájába emelni. Erre két szempontból van szükség: először is az ember biológiai értelemben túl korán születik. Ezért aztán - a legtöbb állatfajtával ellentétben nem lesz önállóan életképes közvetlenül vagy legalábbis rövid idővel a születés után, hanem még több mint egy évtizednyi szülői gondoskodásra és ápolásra van szüksége. Így aztán a gyermekkor voltaképpen kifelé meghosszabbított és kibővített embrionális helyzet, az óvó családi környezet pedig az anyaméh megnagyobbítása. Az ember a születés után is függő marad. És hiába tudunk és beszélünk a köldökzsinór másodszori elvágásáról, aminek egyszer meg kell történnie, mert ez a második köldökzsinór-elvágás oly nehéz, hogy a mi kultúránkban valójában nem is igen történik meg. Ráadásul a társadalmi szerkezet is inkább azt erősíti, hogy a köldökzsinór másodszori elvágása időben egyre jobban kitolódjék, míg aztán már szó sem esik róla többé. Ez ahhoz vezet, hogy manapság inkább gyermeki kultúrában élünk, és száz ember között alig akad egyetlen felnőtt. A felnőttség ugyanis alig függ a biológiai életkortól. Bizonyára vannak olyanok, akik úgy vélik, mértéktelen túlzásokba esem. Szeretjük hinni, hogy a szülőktől való elszakadás megvalósul, amikor a fiatalok elköltöznek otthonról, amikor elkezdenek önállóan keresni, megházasodnak, gyerekeket hoznak a világra stb. Eközben azonban sajnos szívesen figyelmen kívül hagyjuk, hogy a köldökzsinór elvágása és a felnőtté válás belső lelki folyamatok, amelyek nem következnek be csupán a külsődleges cselekedetek kényszerítő hatása révén. Eltekintve a szülőktől való függőség számos konkrét esetétől (...az anyák még akkor is aggódnak a "gyermekükért", amikor az már elmúlt harmincéves, s a gyermekek egészen idős korukig feláldozzák saját igényeiket, mert törődniük kell az édesanyjukkal...), most mindenekelőtt arra szeretném ráirányítani a figyelmet, hogy miként vetítjük ki állandóan újabb hordozókra belső szülőképünket. Nagyon gyorsan bekövetkezik például, hogy a főnök, a cég, az egyetem, a házastárs, a gyülekezet, a szomszédok, az állam stb. veszi át az anya archetipikus szerepét, akitől függőnek érezzük magunkat, akitől szeretetet és elismerést remélünk, és akitől messzemenő biztonságot és védelmet várunk el. Így tehát állandóan változtatjuk ugyan az anya formáját, mégis a nagy anya gyermekei maradunk. Campbell Lebendiger Mythos (Élő mítosz) című könyvében találóan mutatott rá arra, hogy a diplomás emberek pályafutásuk jellege miatt nagy valószínűséggel sohasem válnak felnőtté. Nem hiába nevezik az egyetemet "alma mater"-nek, és nem véletlenül "atyáskodik" a harmincadik életévét csaknem betöltött doktorandusz fölött idősebb kollégája, akiben nemcsak hogy megbízhat, de dicséretétől vagy korholásától teljesen függővé is válik. Így hát harmincévesen még mindig nem következett be az a lépés, amely tulajdonképpen már körülbelül huszonöt éves korban esedékes lett volna. Feltűnő - mondja Campbell - hogy a televízióban alig látni olyan professzort, aki egy-egy interjú során a feltett kérdésekre valamelyest világosan, a zavar szóbeli vagy gesztikulációs jelei nélkül tudna válaszolni. Ezt a jelenséget még számtalan területen megidézhetnénk, s még csak unalmassá sem válna, viszont egyre élesebben világlana ki, hogy kultúránk teljes mértékig gyermeteg állapotban leledzik. Állandóan védelmet, biztonságot, támogatást, boldogulást, ápolást igénylünk, igényeink kielégítését követeljük, dicséretet és elismerést várunk minden lehetséges intézménytől. E kívánságokkal egyidejűleg azt is elvárjuk, hogy mentesüljünk és megkíméltessünk mindazoktól a dolgoktól, amelyek öröktől fogva a beavatás fő tárgyai voltak: a szenvedés, a kínzás, a betegség, a borzalom és a halál. Mielőtt még visszatérnénk e súlyos témákra, említsük meg a második szempontot is, amely szükségessé teszi a beavatást. Régebben az embert nem természetes létében tekintették valódi embernek, mivel az ember szellemi lény, és csak a transzcendensben és az isteniben való beteljesedett, azaz átélt részvétel után lehet valójában "ember"-nek szólítani. Maga a biológiai lét még nem tesz emberré, csupán magasabb fejlettségű állattá, amivé korunk darwinista tanai sikeresen redukálták az embert. A felnőtté válás ezért mélységesen összefügg a szellemi világba való beleszületéssel. Csak ha az ember tudatában van szellemi lényének, csak ha a transzcendens szellemi világ sarjaként tapasztalta meg saját magát, s ezáltal kapcsolatba lépett saját őságával (religio), akkor vállalhat felelősséget, és akkor nevezhető felnőtt embernek, olyannak, aki felnőtt a szellemi léthez. Foglaljuk össze a két szempontot, és akkor megérthetjük a beavatás és szertartásai lényegét és jelentőségét. A pubertás-szertartások esetében a fiatal embert eljuttatják a másodszori megszületéshez, amelyből felnőttként, neofitaként, azaz újonnan ültetett növényként kerül ki. Ám minden újjászületés feltételezi a régi halálát, illetve a megújuláshoz a rendezetlen lét őskáoszába kell visszatérni. Az eddigi profán és gyermeki létnek meg kell halnia; fel kell áldozni, illetve meg kell ölni ahhoz, hogy új életmódba születhessen bele az ember. A születés pedig sohasem egyszerű, fájdalommentes folyamat, mindegy, hogy fizikai vagy pszichikai, ezért azután minden beavatás olyan próbákkal jár, amelyek a jelöltet nemcsak a halál közelébe, hanem a halál élményébe is elvezetik. Ezenkívül meg kell tapasztalnia a fájdalmat és a szenvedést, a betegséget és az őrületet, és mindezekkel a tapasztalatokkal kell visszatérnie új életébe. A mi korunkban szükséges folyton utalni arra, hogy ezek a tapasztalatok abszolút valóságosak, és nem játékról, imitációról vagy hasonlókról van szó. Ahhoz, hogy felnőjön egy szellemi világképhez, az embernek tényleg szembesülnie kell mindazokkal a dolgokkal, amelyeket gyermetegsége miatt alapvetően száműzni szeretne a világból: a betegséggel, a szenvedéssel, a fájdalommal, a borzalommal, a félelemmel, a halállal. A felnőtt, szellemi ember arról ismerszik meg, hogy a létnek ezeket a sötét területeit a lét isteni rendjébe szükségképpen beletartozó másik félként fogja fel. A gyermek az ép, sértetlen világban hisz. A felnőtt tudja, hogy a lét gondokkal terhes, de ez nem töri meg, mert tud a transzcendens örök rendjéről, amely az emberi lét törékenysége hátterében világlik törhetetlenül. A beavatási halál megtapasztalása és az azt követő visszatérés az életbe a halhatatlanság tapasztalatával ajándékozza meg az embert. A haldokló és darabjaikra hullott istenekről szóló mitológiai történetek, az istenek halála és feltámadása ezeknek az élményeknek az ősképei. A mítosz - mint az isteni valóság megnyilvánulása adja azon szellemi törvények mintáját és tudását, amelyeket az ember a kultuszban és a rituálékban követ, hogy részesüljön a lét isteni rendjéből, hogy saját szellemi hazája polgárává válhassék. Ennek a magatartásnak semmi köze sincs a világtól való meneküléshez, a miszticizmushoz, az aszkézishez vagy az idegen spiritualitáshoz. A szellemileg éber és ezért felnőtt ember az evilágban él, ugyanakkor számára a világ sohasem pusztán profán, hanem mindig szentséggel áthatott. Így tehát számára az egész élet egy megnyilatkozott felsőbb rend értelmes követése lesz - beleértve a szenvedést, a betegséget, a gondokat és a halált is. Életét különösen nagy mértékben hatja át a kultusz, és újra meg újra lehetővé teszi számára, hogy az életet szellemi, emberfeletti irányba terelje. Csak a modern ember esetében tátong olyan óriási szakadék a profán és a szellemi lét között, hogy számára az is-is egykettőre vagy-vaggyá válik. Ezért azután korunkban a többség egyfajta megkopott materializmust követ, amelyben a vallásos és a szellemi számára nem nyílik tér, a kisebbség pedig a világ előli menekülés mellett dönt - valamiféle sajátosan életidegen magasröptűségbe, amit spirituálisnak nevez, holott gyakran inkább a neurózishoz hasonlítható. Ám éppen az antik emberen látható, akit ebben az összefüggésben főképp szem előtt tartunk -, hogy micsoda életigenlő magatartásra volt képes a mitikus ember, anélkül hogy ezzel egyidejűleg - amint az a tragédiából majd kiviláglik - az ember földi fejlődésének szükségszerű buktatói előtt be kellett volna csuknia a szemét. Aki tudja, hogy életét és a világot állandóan áthatja az isteni jelenléte, annak nem kell sem állandó elfojtás vagy küzdelem révén szent világot farigcsálnia az evilágból, sem a túlvilági jutalomba vetett reménnyel nem kell vigasztalódnia e világi élete folyamán. Ez a döntő különbség a görög vallás és a mi istenértelmezésünk között. A görög istenek - tudatlanságunkból fakadó képzeteinkkel ellentétben - éppen hogy nem antropomorfok, hanem az ember teomorf. A görög istenek felölelik az egész létet, annak minden aspektusával együtt, ám olyan kiegyensúlyozottan, hogy e halhatatlanok könnyedsége és derűje már-már közmondásos. A görög istenekben mindazt megtalálja az ember, aminek a visszfénye őbenne is benne van, s minthogy mindennek van isteni mintája, az ember megengedheti magának, hogy meg is találjon magában mindent. Így nem csupán az öröm és a boldogság ered az istenektől, hanem az őrület, az elvakultság és a hanyatlás is. Az antik ember képes volt mindkettőt tökéletesen egyformának elfogadni. A mi istenképünk viszont lényegesen több antropomorf vonást hordoz, mert tükörképe neurotikus tudatunk állapotának, amely a lét egészét kettészeli arra, ami helyes, jó és megengedett, és arra, aminek léteznie sem volna szabad. Így alkotunk nemes, jó és világos istenképet, és minden leküzdendő gonosz dolgot az ördögnek tulajdonítunk. Ez az egyoldalú istenkép azonban már nem lehet gyógyító erejű, mivel nem "ép" az "egész" értelmében, hanem sajnos éppoly hasadt, mint mi magunk. Így aztán egyre jobban belesüppedünk a konfliktusba, mert nem merünk egyszer végre teljesen tudatosan szembenézni az emberi lét problematikus voltával. A mítosz és a kultusz az emberi lélek érésének fokozatait dolgozta fel egészen mély, alapvető síkon. Az emberi létet szellemi és pszichikai síkon éppen úgy egységes struktúra alapozza meg, mint testi síkon. E kollektív élményformák által az ember számára lehetővé válik saját egészen személyes individuációja. A múlt mitológiája és kultusza azért tud sokkal többet nálunk az ember szellemi oldaláról, mert a régi kultúrákban az emberek teljesen ennek a területnek szentelték magukat. Mi az anyagra irányítottuk aktivitásunkat, és ott alkottunk óriási csodákat, egyúttal azonban lelkünk és szellemünk elkorcsosult. Világunk rendkívül fejlett játékokkal ellátott óvodává változott. A hiányt végül is nem pótolhatja a pszichoterápia. Közös lépésre van szükség, amit minden - vagy legalábbis nagyon sok - ember megtesz, és amely segíthet abban, hogy ezek az emberek felnőjenek a szellemi világképhez és világértelmezéshez.

    Amikor olyan gyógyírt kerestem, amely képes individuációs lépéseket indukálni, akkor bukkantam rá a görög tragédiára. Ez a megoldás csak addig megdöbbentő, amíg a tragédiában nem látunk mást, mint a mi kultúrüzemünk értelmében vett szépirodalmi alkotást, színházi előadást, az antik költészet dokumentumát vagy a mai dráma előfutárát. Az attikai tragédiának azonban mindezekhez nem volt és nincs is semmi köze. Sokkal inkább a Dionüszosz-kultuszból ered, és szorosan kapcsolódik a mítoszhoz. Ekképpen mindig is kizárólag vallási, kultikus esemény volt, erről tanúskodik maga a Dionüszosz-oltár is, amely mindig az előadás helyszínének közepén állott. A megértést megkönnyítendő három központi témára oszthatjuk azt az igazságot, amit a tragédia hirdet - amelyek viszont csakis egymást kölcsönösen feltételezve és egymástól függően nyerhetnek végül értelmet. Az első téma az emberi lét konfliktusos volta, annak elkerülhetetlensége, hogy cselekvő emberként vétkesekké válunk, és ezért viselnünk kell a felelősséget. A második téma megmutatja, hogy az emberi lét mindig kudarcra van ítélve, mert végső soron az én mindennemű kibontakoztatása hübrisz, és kivívja az én bukását. A harmadik téma az örökkévalóra - vagy ahogy a görögök mondanák, a halhatatlanra - irányítja a figyelmet. Az ember olyan isteni rendbe ágyazódik be, amely csak akkor válhat számára valóban érzékelhetővé, ha feláldozza énje kibontakoztatásába vetett hitét, és elfogadja saját bukását. A tragédia minden bizonnyal a legnagyobb dolog, amit az emberi szellemtörténet valaha is alkotott - ebben a különböző értelmezések ellenére minden szakember egyetért. Az antik Görögország szellemi fejlődésének csúcsát jelenti. A tragédia túlélt két és fél évezredet anélkül, hogy igézetéből bármit is veszített volna. 

(Thorwald Dethlefsen: Oidipusz, a talány megfejtője)