Maszkok, álmok, varázslók

Nincs értelme annak, hogy magunkat kívülről magas eszmék képeivel mázoljuk be. Egyetlen, még oly kicsiny megvalósított eszme is több, mint egész színpadra való legmagasabb realizálatlan gondolat. Az üdv a megvalósított igében van. Csak az életbe beépített és tevékeny gondolat lehet az életterv aktív része. Miért? Mert az üdvre csak ennek van hatása.

Most pedig, legalább egy percre, hogy az ember a megvalósulás mozzanatát megértse, minden egyebet félre kell tenni. Hogy az ember megértse és megtanulja, ami csak más szó arra, hogy önmagára alkalmazza. Félre kell tenni az élet és az üdv szavakat; a létezés rongáltságát; a betegséget és a bűnt és őrületet; a mágiát és a varázst. És ha az ember magáról a mozzanatról mindezt lefejtette, egyetlen valami marad: az imagináció. Az életképzelet. A határtalanul érzékeny hely, ahol a láthatatlan és ellenőrizhetetlen mágikus világból valami, ami maga is láthatatlan és ellenőrizhetetlen, önmaga által kezdeményezett, és irányított érintésre felbukkan és megjelenik és alakot ölt. Ez az alak (a kép) ugyanakkor hang és szó és látvány. BÖHME is így írja le ( Schall, Wort, Bild ). Éneklő látomás. De ez így még nem teljes. Mert ennek az éneklő látomásnak heve van, éspedig szenvedélye van és mámora van és ez a mámor felrobban. Villámban kicsapó mámoros éneklő látomás. De ez a látomás ugyanakkor aktív hatalom. Akarat. Abban a pillanatban, amikor a láthatatlan és ellenőrizhetetlen mágikus világból ez a bizonyos valami kipattan és a látható és manifeszt varázs világába átcsap, olyan helyet érint, amely tulajdonképpen a láthatatlan és a látható világ között a középen fekszik, s ez a hely nem az átváltás pontja, hanem ennél sokkal több; ez a kezdemény vagyis a kezdet, végül is az eredet pontja. Ahol az egész együtt van. Az egész, vagyis: kép és látvány és látomás, de énekel, és éneke értelmes szó, ige, beszéd, és ez a beszéd szenvedély és mámor és villám és aktivitás.
A legfontosabb azonban csak most következik. Amikor a villámban fellángoló beszélő látomás megjelenik, nem áll meg, hanem ugyanabban az ívben máris visszafordul (de nem is vissza, hanem előre és nem is előre, hanem elárad és sugárzik és a teret birtokába veszi), vagyis a látomás vizionárius heve azt, aki látja, a maga képére átönti. Ez benne a mágia. A látó személy és a látott kép összeolvad. Alany és tárgy egyesül. Ez benne a varázs. Ezért mondja BADER, hogy az imaginációban a szubjektum és az objektum kettőssége megszűnik; az ember saját imaginációjának víziójává lesz, vagyis a látomás visszahatva az embert transzmutálja (átváltja) és átlényegesíti.

A látomás kép. Olyan kép, amit az ember képzeletével képez. De ez a képzelt és kiképzett kép tulajdonképpen nemcsak képesség eredménye hanem maga is képesség, és visszahatva új képességet teremt, és a kép az embert a maga képére átképzi. Így válik az ember saját képeinek képévé. Vagyis így képezi az embert saját képessége. Ebben a leírásban egyetlen elhanyagolható mozzanat sincs: a látomás éppen olyan lényeges, mint az, hogy ez énekel, és az ének értelem (szó), de éppen olyan lényeges, mint az, hogy az, hogy ez mámor és szenvedély és az, hogy ez aktív hatalom, vagyis akarat. A legfontosabb azonban az, hogy ez a kezdemény, és az, hogy e látomásban az ember önmaga képének alanya és tárgya egyszerre. A látomás hevében az ember megolvad és a látomás (éneklő ige) alakját (értelmét) veszi fel.
Az imagináció mágikus aktus és varázslat. Az vagyok, amit (akit) imaginációm varázsol, vagyis amit (akit) életképzeletemmel magamnak szánok és amire magamat méltónak találom.

Az előbbiek alapján ez most már nyilvánvaló. Sőt, az imagináció tevékenységét csak oly módon lehet világosan áttekinteni, ha az ember tudja, hogy itt nem egyszerű képről, hanem varázserejű, vagyis magas hőfokú, szenvedélyében élő képről van szó. Az imagináció látomásai sohasem langyosak. Az életképzelet az olyan képeket, amelyekbol a képzés heve (hatalma) hiányzik, önmagából kilöki. Az imagináció olyan, mint az asszony, aki önmagát csak a szenvedélynek engedi át, mert csak a szenvedélytől tud megtermékenyülni. Viszont az imagináció maga sem a langymeleg helye. Szenvedély, s azért sóvárog, mert önmaga szüntelen mámorban él. A kép és a tűz összetartozik. A látomás és a mámor egy.

(Hamvas Béla: Mágia szutra)

Egy különös fiatalembert hoznak be a zárt osztályra, aki azt állítja magáról, hogy ő Don Juan (Johnny Depp), a világ leghírhedtebb szeretője, több mint ezer nő elcsábítója. A tapasztalt Dr. Micklernek (Marlon Brando) hat napja van, hogy bebizonyítsa, a fiú nem közveszélyes elmebeteg, csak önveszélyes álmodozó. Kezdetben kételkedve hallgatja páciense hihetetlen történeteit, ám idővel egyre inkább meggyőződik arról, hogy akár maga Don Juan is mondhatná a szerelem, a szenvedély és a romantika eme ragyogó meséit.

rendező: Jeremy Leven
író: Jeremy Leven
forgatókönyvíró: Jeremy Leven
zeneszerző: Michael Kamen, Robert John Lange, Bryan Adams
operatőr: Ralf D. Bode
vágó: Antony Gibbs

szereplők: 
Marlon Brando (Dr. Jack Mickler)
Johnny Depp (Don Juan)
Géraldine Pailhas (Donna Ana)
Faye Dunaway (Marilyn)  

A film letölthető a netről.

– Jobban érzed magad, ha már ettél – bíztatott, mialatt a tálcát az ölembe tette. Kedvesen, mosolyogva mellém ült és közölte, semmi sem tudja jobban elűzni a szomorúságot, mint egy pohár kakaó. Kortyoltam egy kicsit és ettem egy pár darab vajas összetekert tortillát. Mondtam neki, bár igazából nem ismerem őt, sem a barátait, elképzelni sem tudom, hogy ne lássam őket újból. Bevallottam, olyan szabadságot és nyugalmat éreztem mellette és a többiek mellett, amit azelőtt még sehol sem tapasztaltam. Ez a különös érzés, magyaráztam, részben fizikai, részben lelki eredetű és ezt egyáltalán nem tudom analizálni. Csak úgy tudnám leírni, hogy egyfajta jóléti érzés, egy bizonyosság, hogy végre megtaláltam azt a helyet, ahová tartozom. Pontosan tudta Esperanza, mit akarok kifejezni.

Azt mondta: 

– A varázslóvilágban eltöltött rövid idő is szenvedélyévé válik az embernek. Nem az számít, mennyi ideje vagy itt – hangsúlyozta  –, hanem a találkozás, a belépés intenzitása a fontos. És a te belépésed nagyon intenzív volt. 

– Valóban? – kérdeztem.

Esperanza őszinte meglepetéssel felhúzta szemöldökét, majd egy gyors mozdulattal megdörzsölte az arcát, mint aki egy olyan kérdést latolgat, amire nincs megoldás. Hosszú szünet után kijelentette végül.

 – Könnyebbnek fogod érezni magad, miután teljesen ráébredtél, nincs visszaút a régi életedbe – Mély hangjának rendkívüli ereje volt.

Szeme egy pillanatra fogva tartotta az enyémet, és abban a pillanatban megértettem szavainak értelmét. 

– Számomra már semmi sem lesz többé ugyanolyan, mint régen – mondtam lágyan. 

Esperanza bólintott. 

– Visszatérsz majd a világba, de nem a te világodba, a te régi életedbe – mondta, majd a kis termetűekre jellemző méltóságteljes mozdulattal hirtelen felkelt a matracról. Az ajtóhoz sietett, majd hirtelen megállt.

– Rendkívül izgalmas dolog csinálni valamit anélkül, hogy tudnánk, miért csináljuk – mondta, miközben visszafordult felém. 

– Az pedig még izgalmasabb dolog, elhatározni, hogy csinálunk valamit anélkül, hogy tudnánk, mi lesz a végeredmény. Ezzel egyáltalán nem értettem egyet. 

– Tudni akarom, mit csinálok – mondtam. – Nekem tudnom kell, mibe megyek bele. Sóhajtott egyet, majd egy komikus mozdulattal felemelte kezét és azt mondta érdesen.

– A szabadság szörnyen ijesztő dolog. – Majd mielőtt időt adott volna a válaszra, gyengéden hozzátette:  – A szabadság spontán cselekedeteket kíván. Fogalmad sincs milyen az, amikor spontán átengeded magad...

– Minden, amit csinálok, spontán jön – vágtam közbe.

– Mit gondolsz, miért vagyok itt? Azt hiszed, sokat fontolgattam, hogy idejöjjek-e vagy sem? Visszajött a matrachoz, egy hosszú pillanatig lenézett rám, majd azt mondta:

– Persze, hogy nem latolgattad magadban. De a te spontán cselekedeteid inkább a gondolkodás hiányát, mint a magad spontán átengedését jelentik.

– Dobbantott egyet a lábával, hogy elhárítsa az újabb beavatkozásomat. – Az igazán spontán cselekedet egy olyan cselekvés, melyben tökéletesen átadod magad, de csak azután, miután alaposan megfontoltad azt – folytatta. – Egy olyan cselekedet, ahol az összes érvet és ellenérvet végiggondoltad, majd az egészet elvetetted, magad számára semmit se vársz el és semmit sem bánsz meg. Ezzel a fajta cselekvéssel a varázslók magukhoz hívják a szabadságot.

– Én mindig megvárom, amíg az események meghozzák a választást számomra – hagyta helyben. – Aztán sebesen és erőteljesen nekivágok. És magam mögött hagylak, ha nem ügyelsz.

– Én máris hátra maradtam – mondtam önsajnálattal. – Mivel nem segítesz megtalálni ezeket a nőket, az a sorsom, hogy hátra maradjak   

– De az igazi égető kérdés nem ez – mondta. – Még nem jutottál elhatározásra, ez a baj. – Várakozóan felhúzta a szemöldökét.

– Nem tudom, mire gondolsz. Mit kell nekem eldöntenem?

– Még nem döntötted el, hogy csatlakozol-e a varázslóvilághoz. A küszöbön állsz és benézel, arra vársz, hogy meglásd, mi fog történni. Valami praktikus dologra vársz, ami megéri a fáradozásodat.

Tiltakozó szavak tódultak a számra. De mielőtt utat adhattam volna mélységes felháborodásomnak, azt mondta, hogy tévedtem, amikor azzal, hogy új lakásba költöztem és a régi életstílusomat otthagytam, ez változás volt.

– Akkor mi a változás? – kérdeztem szarkasztikusan. 

– Semmit se hagytál magad mögött, csak a holmidat – mondta, a cinizmusomat figyelmen kívül hagyva.

– Ez némely ember számára óriási lépés. Számodra azonban semmiség. Téged nem érdekel a javak birtoklása.

  – Valóban nem – helyeseltem, majd azt állítottam, attól függetlenül, hogy ő mit hisz, én már régen eldöntöttem, hogy csatlakoztam a varázslók világához.

– Mit gondolsz, miért ülök itt, ha nem így lenne?

– Testben feltétlenül csatlakoztál – állapította meg –, de lélekben nem. Valamiféle térképre, tervrajzra vársz, mielőtt a végső döntést meghoznád. Addig elhumorizálsz rajta. Az a fő problémád, hogy meg akarsz győződni róla, hogy a varázslóvilág valamit kínál.

 – Hát nem így van? – kottyantottam ki. 

Isidoro Baltazar felém fordult, az arca jókedvtől sugárzott.

 – Igen, valami nagyon különleges dolgot. Ezt szabadságnak hívják. Ámbár nincs rá garancia, hogy sikerül-e elérned és arra sem, hogy nekünk is sikerül. Elgondolkozva bólintottam, majd megkérdeztem tőle, mit tegyek, hogy elhiggye, én már tényleg csatlakoztam a varázslóvilághoz.

– Engem nem kell meggyőzni. A szellemet kell meggyőzzed. Be kell zárnod az ajtót magad mögött.

 – Milyen ajtót?

 – Azt, amelyiket még mindig nyitva tartasz. Azt az ajtót, amely lehetővé teszi megszökni, ha nem tetszik valami, vagy nem váltja be az elképzelésedet.

 – Azt mondod, hogy el fogok menni? Talányosan rám nézett és megrántotta a vállát, majd azt suttogta:

 – Az közted és a szellem között dől el.

 – De ha te magad is azt hiszed.

 – Én nem hiszek semmit se – vágott bele. – Te ugyanúgy jöttél ebbe a varázslóvilágba, ahogy a többiek. Ezt senki sem csinálta magától. Mint az sem a saját cselekedete, ha te vagy akárki más elhatározza, hogy elmegy. Zavartan bámultam rá.

– De biztos meg akarnál győzni, ha én... – dadogtam. Megrázta fejét, mielőtt befejezhettem volna.

– Én nem foglak sem téged, sem mást meggyőzni erről. Semmi erő nem lesz döntéseidben, ha mindig gyámolításra vársz, amikor tétovázol vagy kétkedsz.

 – Hát akkor ki fog segíteni? – kérdeztem megütődve.

 – Én, állok szolgálatodra. – Szemérmesen és kedvesen elmosolyodott. – De először is a szellemet szolgálom. A harcos nem rabszolga, hanem a szellem szolgálója. A rabszolgának nincs választási lehetősége, a szolgálónak van. Az, hogy fedhetetlenül szolgáljon. Az én segítségemben nincs számítás. Én nem hasznosíthatom a veled való kapcsolatomat, mint ahogy te sem veheted befektetésnek a velem és a varázslóvilággal való kapcsolatodat. Ez az alapfeltétele ennek a világnak; semmit sem azért csinálunk, mert az hasznos lehet; csak a stratégikus cselekedetek a megengedettek.

– Rendkívül nehéz teljesen mássá átalakulni, mint amire neveltek  bennünket.

 – A varázslók világa, az álmok, a legendák világa és mégis ugyanolyan valódi, mint a mindennapi élet – folytatta. – Ahhoz, hogy a varázslóvilágban működni és észlelni tudjunk, le kell vennünk a hétköznapi életünk maszkját, mely a születésünk pillanatától az arcunkra lett ragasztva. És feltenni a második maszkot, amely lehetővé teszi számunkra, hogy olyannak lássuk magunkat és a környezetünket, amilyen valójában; olyan lélegzetelállító események sorozatának, amik egyszer egy átmeneti létezéssé virágoznak ki és sohasem ismétlődnek.

– Neked magadnak kell megcsinálni ezt a maszkot. – Kényelembe helyezte magát az ágyon és hangosakat kortyolt a bögréből, amit az előbb töltöttem fel.

– Hogy csináljam meg ezt a maszkot? – kérdeztem. 

– Úgy, hogy megálmodod a másik lényedet – suttogta.

Valójában nincs mód a nőket megtanítani álmodni. Mindössze fel kell erősíteni őket, és ezáltal felismerik óriási lehetőségüket, amit a szervi beállítottságuk jelent. Mivel a nőknek az álmodás csak energia kérdése, ezért fontos, hogy meggyőzzék arról, hogy meg kell változtatni a mély társadalmi kötődéseiket ahhoz, hogy energiához jussanak. Ennek az energiának a használata automatikus; a nő azonnal varázsló álmot álmodik, ahogy megvan az energia. Viszont nagyon nehéz a nőket felbátorítani, hogy új területtel próbálkozzanak. A legtöbbjük inkább a biztos szorító kengyelt választja, az új félelme helyett.

Az álmodás csak bátor nők számára van. Vagy azoknak a nőknek, akiknek nincs más választásuk, mert a körülményeik elviselhetetlenek, és ebbe a kategóriába tartozik a legtöbb nő, anélkül, hogy ennek tudatában lenne.

Florinda nevetett, majd felállt és a fasorra nyíló ablakhoz lépett. Olyan meredten nézte a fényelzáró függönyt, mintha keresztül látna rajta. Visszapillantva rám megjegyezte, egy nőnek sokkal könnyebb, mint egy férfinek elszakítani a családi szálakat és a múltat.

– A nőket – jegyezte meg – nem lehet felelőssé tenni, és ez óriási könnyebbséget ad nekik. Sajnos azonban nagyon ritkán, szinte sohasem használják ki ezt az előnyüket. – Sétálva kezével megérintette a fémberakásos szekrényt és az összehajtható kártyaasztalt.

– A legnehezebb dolog azt felfogni a varázslóvilágban, hogy teljes szabadságot kínál.

– Majd felém fordulva lágyan megjegyezte.

– De a szabadság nincs ingyen.

– Mibe kerül a szabadság?

– A rajtad lévő maszk a szabadságod ára – mondta. – Azé a maszké, ami nagyon kényelmes és nehéz levedleni, nem azért, mert nem illik ránk, hanem azért, mert nagyon régóta hordjuk.

– Aztán odajött a kártyaasztalhoz és megállt előtte.

– Tudod mi az, hogy szabadság? – kérdezte szónokian. – A szabadság a magaddal való törődés teljes hiányát jelenti – mondta és leült mellém az ágyra. – A legjobb módja, hogy feladd a magaddal való törődésedet, ha másokkal törődsz.

– Én ilyen vagyok – biztosítottam. – Én állandóan Isidoro Baltazarra és a nőire gondolok.

– Ebben biztos vagyok – ismerte el gyorsan, majd megrázta a fejét és ásított egyet.

– Itt az ideje, hogy elkezd az új maszkodat megformálni. Egy olyan maszkot, melyen nem lehet senki más keze nyoma, csakis a tiéd. Magányban kell kifaragni, máskülönben nem lesz kellőképpen pontos. Egyébként lesznek idők, amikor túl szorosnak, túl lazának, túl melegnek vagy túl hidegnek érezheted a maszkot.

– Hangja fokozatosan elhalkult, amint a legkülönösebb kellemetlenségeket sorolta fel. Hosszú szünet után ugyanezen az álmos hangon megjegyezte:

– A varázslóvilágot választani nem csupán abból áll, hogy ezt egyszerűen kijelented. Cselekedned kell ebben a világban. A te esetedben például az álmodást kell csináljad. Volt már éber álmod, amióta, visszajöttél? Nagyon mogorva hangon beismertem, hogy nem volt.

– Akkor még nem hoztál döntést – mondta metszően. – Nem faragod az új maszkodat. Nem álmodod az új lényedet.

– A varázslók a saját világukhoz kizárólag a fedhetetlenségükkel kötődnek. – Sajátos fény villant a szemében, amikor megjegyezte:

– A varázslók senkit se akarnak rábeszélni az ő nézeteikre. Nincsenek guruk, sem bölcsek a varázslók között, csak nagualok. Ezek vezetők, de nem azért, mert többet tudnak és jobb varázslók, hanem egyszerűen azért, mert több az energiájuk. Itt nem feltétlenül fizikai erőre utalok – tisztázta –, hanem a lényük bizonyos alakzatára, amely lehetővé teszi, hogy bárkinek segíteni tudjanak az észlelés paramétereinek megtörésében.

– Ha nem érdekli a varázslókat, hogy bárkit is meggyőzzenek a nézeteikről, akkor Isidoro Baltazar miért az idős naguál tanítványa? – vágtam közbe.

– Isidoro Baltazar ugyanúgy jelent meg a varázslóvilágban, mint te – válaszolta. – Bármi volt is, ami idehozta, azt nem hagyhatta figyelmen kívül Mariano Aureliano. Az ő feladata volt mindenre megtanítani, amit csak tudott Isidoro Baltazart a varázslóvilágról.

– Elmagyarázta, hogy senki se kutatott Isidoro Baltazar, se én utánam. Bármi is hozott ide bennünket a világukba, annak nem volt köze senkinek a tevékenységéhez vagy akaratához.

– Egyikünk se tenne semmi olyat, amivel az akaratod ellenére itt tartana ebben a mágikus világban – mondta mosolyogva. – Ugyanakkor mi minden elképzelhető és elképzelhetetlen dolgot megteszünk, hogy segítsünk, hogy itt tudj maradni.

– A második figyelem állapotában – folytatta – vagy ahogy én szeretem hívni:az éber álomban hinni kell abban, hogy az álom ugyanolyan valóság, mint a mindennapi világ. Más szóval ezt el kell fogadják. A varázslók minden evilági vagy másvilági tevékenységét a feddhetetlen cselekedeteik irányítják, és a feddhetetlen cselekedetek mögött az elfogadás áll. Ez az elfogadás nem belenyugvás. Az elfogadás egy dinamikus elemet, akciót foglal magában.

– A hangja nagyon lágy volt, és a szeme tüzes fényben villogott, amikor befejezte. – Amint valaki elkezd az álomban éberré válni, akkor egy vonzó és eddig még fel nem fedezett világ lehetőségei nyílnak meg előtte. Egy olyan világ, ahol a legmesszebbmenő vakmerőségből valóság lesz. Ahol a nem várt bekövetkezhet. Ez az idő, amikor az ember döntő kalandja elkezdődik. Ez a világ a végtelen lehetőségek és csodák világa.

Elmondták nekem, hogy az álmodás a nők természetes funkciója, az energiájuk egyenes következménye. Elég energiával a női test önmaga felébreszti a méh második funkcióját, és a nő elképesztő álmokat fog álmodni. Azonban ehhez energiára van szükség. Valami azonban a társadalmi rendszerünk átfogó felépítésében megakadályozza ennek az energiának a szabaddá válását, hogy a nő álmodni tudjon.

– Ott, ahol ez az energia szabad – mondták a varázslónők –, egyszerűen legyőzi a dolgok „civilizált” rendjét. De a nőknek az a nagy tragédiája, hogy a társadalombeli lelkiismeretük teljesen uralja az egyedi lelkiismeretüket. A nők félnek mások lenni, és nem akarnak túlságosan eltávolodni az ismert kényelmétől. Az a társadalmi nyomás, hogy ne térjenek el az átlagostól, túl erős, és ahelyett, hogy változtatnának, helyette belenyugodnak abba, amit előírtak nekik: a nők a férfiak szolgálatára vannak. Így sohasem tudnak varázsló álmokat álmodni, bár megvan hozzá a szervi adottságuk. Az asszonyiság elpusztította a nők lehetőségét. Mindegy, hogy vallási vagy tudományos színezetű a beállítás, ugyanazzal a bélyegzővel pecsételi meg a nőket: a fő funkciójuk a reprodukálás és ezen az sem változtat, hogy elérték a politikai, szociális és gazdasági egyenlőség egy bizonyos fokát. 

A nők minden este erről beszéltek nekem. Minél többet megértettem a beszédükből, annál szomorúbb lettem. Többé nemcsak magam miatt gyötrődtem, hanem mindannyiunkért is éreztem, az egész tudathasadásos nemünkért, akik a társadalmi rendszer csapdájába estek, ami a saját tehetetlenségünkhöz béklyóz. Ha kitörünk a szabadságba, az csak egy rövid ideig tartó tisztánlátás, mielőtt önként vagy erőszakkal ismét alábuknánk a sötétségbe.

– Tudod – mondta talányosan –, a varázslónők észrevétlenül jönnek-mennek. A nőkre senki sem figyel, különösen, ha idősek. Ugyanakkor egy gyönyörű, fiatal nő mindenkinek felkelti a figyelmét. Ezért kell a varázslónőknek álcázni magukat, ha csinosak. Az átlagosan egyszerű nőknek semmitől sem kell tartani. Zuleica könnyed ütése a vállamon felriasztott. Átfogta a kezemet újból, hogy feloldja a kétségeimet,majd nyugodtan és élesen rám nézett és azt mondta:

– Aki a varázslók világában akar lenni, kiváló álmodó kell legyen.

– Elnézett a távolba. A messzi hegyek fölött majdnem telihold fénylett. – A legtöbb embernek nincs sem bátorsága, sem lelkiereje az álmodáshoz. Nem tehetnek róla, de a világot hétköznapinak és unalmasnak tartják. És tudod, miért? – kérdezte, éles tekintetét rám szegezve.

– Mert ha nem harcolsz, hogy elkerüld ezt, a világ valóban hétköznapi és unalmas. A legtöbb ember annyira el van foglalva önmagával, hogy idiótává válik. Az idiótáknak pedig nincs kedvük harcolni, hogy elkerüljék a hétköznapiságot és az unalmat. Zuleica felállt, és felvette a szandálját. A derekára kötötte a sálját, hogy a szoknyája ne söpörje a földet, majd a belső kert közepébe ment. Tudtam, mit fog csinálni, mielőtt még belekezdett volna. Pörögni fog. Táncolni fog, hogy kozmikus energiát gyűjtsön össze. A női varázslók meg voltak győződve róla, hogy a testük mozgásával össze tudják gyűjteni az álmodáshoz szükséges erőt. Állának egy szinte észrevehetetlen mozdulatával jelezte, hogy kövessem, és utánozzam a mozdulatait. Könnyedén siklott a sötétbarna mexikói csempéken és a barna téglákon, amit Isidoro Baltazar saját kezűleg rakott le egy ősi tolték mintázat szerint, egy olyan varázslói mintát, amely a varázslók és álmodók generációit kötötték össze az erő és titokzatosság hálójával, az évszázadokon át. Ez egy olyan minta, amibe saját magát adta bele, minden erejével, minden szándékával a mítoszt éltetve, és a valóságba álmodva.

– Tehát ez egy féloldalas világ. Unalmas, ismétlődő.  A varázslók számára az önimádat ellenszere a halál. És ezt nemcsak gondolják, meg is teszik. A hideg végigfutott a hátamon. Nyeltem egyet és csendben maradtam, és az ablakon bevilágító fenséges holdat bámultam.

– Én nemigen értem, mit mondasz, Zuleica!

– Te tökéletesen értesz engem – állapította meg. – Az álmod akkor kezdődött, amikor találkoztál velem. Itt az ideje egy másik álomnak. De most álmodj úgy, hogy meghaltál!  A te tévedésed az volt, hogy élve álmodtál.

– Ez mit jelent? – kérdeztem nyugtalanul. – Ne kínozz ilyen rejtvényekkel! Te magad mondtad,hogy csak a férfi varázslók őrjítik magukat a rejtvényekkel. Most te is ugyanezt teszed velem! 

Zuleica nevetése visszhangzott a falak között. Úgy zörgött, mint a szél kavarta száraz levelek.

 – Élve álmodni azt jelenti, hogy ragaszkodsz a reményeidhez. Azt jelenti, hogy úgy ragaszkodsz az álmaidhoz, mint az életedhez. Meghalva álmodni azt jelenti, hogy anélkül álmodsz, hogy ragaszkodnál a reményeidhez, az álmaidhoz.

Mivel éreztem, nem tudok megszólalni, csak bólintottam.

 – Florinda azt mondta, hogy a szabadság az önmagunkért való aggódás teljes hiányát jelenti. Az aggódás teljes hiányát akkor érjük el, amikor a bennünk lévő bezárt energiatömeg kiszabadul. Azt mondta, hogy ez az energia csak akkor szabadul fel, amikor felfüggesztjük az önmagunkról, a saját fontosságunkról alkotott eltúlzott elképzelésünket, a magunk fontosságának azt az érzetét, amit nem engedünk megsérteni, sem kicsúfolni. Zuleica hangja tiszta volt, de mintha nagyon távolról jött volna, amikor azt mondta:

– A szabadságnak nagyon magas az ára. A szabadságot csak úgy lehet elérni, hogy elvárás nélkül álmodsz és azzal a hajlandósággal, hogy mindent elveszíthetsz, még az álmokat is.

– Némelyikünk számára célkitűzés nélkül álmodni, anélkül hogy ragaszkodna a reményeihez, és eredményre törés nélkül küzdeni, az egyetlen mód lépést tartani a szabadság madarával.

Aztán teljesen felébredve megdöbbentett az a felismerés, ahogy ami az elmúlt hét minden napján történt, nem egy közönséges álom, és az is, hogy tudom, mit jelent. Mariano Aureliano nagual egyszer azt mondta nekem, hogy a varázslók maguk között úgy beszélnek a szabadságról, mind egy madárról. Azt is mondják, hogy a szabadság madara csak egyszer repül egyenes vonalban, és sohasem jön vissza még egyszer. A nagual az, aki a szabadság madarát odacsalogatja. Ő az, aki odacsábítja a madarat, hogy rávetítse az árnyékát a harcos ösvényre. E nélkül az árnyék nélkül nincs útirány.

(Florinda Donner: Álomban ébren)