.
Szeretnék egy blogot a figyelmetekbe ajánlani. A blog írója önzetlenül fordítja Ajahn Brahm: Nyisd ki a szíved ajtaját című könyvét magyarra. Ezer köszönet érte! Pár kis írást olvashattok lentebb ajánlóként a bodhibuilding című blogról. Figyelmeztetés: ha nekiülsz elolvasni, ott ragadsz. Szenzációs a könyv és jó a fordítás is. :)
"A félelem annyi, mint hibákat keresni a jövőben. Bárcsak mindig emlékeznénk rá, hogy milyen kiszámíthatatlan is a jövőnk, akkor soha nem próbálnánk meg kitalálni, hogy mi mehet majd rosszul. A félelem ezzel véget ér.
Amikor még kicsi voltam, halálosan féltem a fogorvostól. Volt bejegyezve időpontom, de nem akartam menni. Betegre aggódtam magamat. Mikor megérkeztem a rendelőbe, mondták, hogy az időpontomat törölték. Megtanultam, hogy micsoda pazarlása is az aggodalom a drága időnknek.
A félelem eloszlik a jövő homályában. De ha nem vagyunk elég bölcsek, a félelem minket oszlathat el. Csakúgy, ahogy majdnem eloszlatta a kezdő Buddhista szerzetest, Kicsi Szöcskét, a régi TV-műsorból, a Kung Fu-ból. Megszállottként néztem ezt a sorozatot, utolsó, tanárként töltött éveimben, még mielőtt magam is szerzetesnek álltam volna.
Egy szép napon Kicsi Szöcske vak mestere, bevitte az újoncot a templom egyik hátsó termébe, amit mindig bezárva tartottak. A csarnokban volt egy úszómedence, olyan hat méter széles, a két vége között, hídként lefektetve egy keskeny fadeszka. A nagymester figyelmeztette a fiút, hogy ne menjen a medence szélére, mert nem víz van abban, hanem nagyon erős marósav!
„Hét nap múlva” mondta Szöcskének, „próbára leszel téve. Át kell kelned a savval töltött tanmedencén, a deszkán egyensúlyozva. De legyél óvatos! Látod-e a mélyben oldódó csontokat?”
Szöcske óvatosan nézett át a szegély felett, és meglátta a csontokat. Elállt a sava.
„Ezek mind-mind, hozzád hasonló újoncok maradványai.”
A mester ezután kivitte Szöcskét a szörnyűséges tanteremből, a templom napfényes udvarára. Ott az öreg szerzetes két téglára felállított egy ugyanolyan méretű fadeszkát, ami a savmedence felett volt. Hét napon át, Szöcskének semmi más dolga nem lesz, csupán gyakorolni a deszkán járást.
Könnyű feladat volt. Pár napon belül, már tökéletes egyensúllyal sétált, még bekötött szemmel is, a kertben állított fadarabon. Majd eljött a vizsga ideje.
Kicsi Szöcskét bevezette mestere a savmedencés terembe.
Az elbukott tanoncok csontjai ott virítottak az alján. Szöcske felpattant a palánk végére, és tanítója felé pillantott. „Indulj” parancsolt rá.
A sav felett lévő deszka most sokkal vékonyabb volt, mint az ugyanakkora méretű a templomkertben. Szöcske elindult, de a lépései bizonytalanok voltak; remegni kezdett. Még félúton sem járt, de egyre jobban imbolygott. Már úgy tűnt, hogy mindjárt beleesik a savba! És ekkor megszakadt az adás, mert jött a reklámblokk.
Ki kellett bírnom az idióta hirdetéseket, mialatt folyamatosan azon aggódtam, hogy Kicsi Szöcske vajon hogyan menti meg az irháját.
A TV-reklám véget ért, és újra ott voltunk a savval töltött medencéjű csarnokban, Szöcskével, aki épp kezdi elveszíteni az önbizalmát. Néztem, ahogy labilisan emeli lábait. Ahogy meging. Aztán belezuhan!
A vak, öreg nagymester nevetett, ahogy meghallotta Kicsi Szöcskét belecsobbanni a medencébe. Nem sav volt benne; csupán víz. A csontokat csak „speciális effektként” dobálták bele. Kicsi Szöcskét megtévesztették, úgy, ahogyan engem is. Csak a hangulat oldódott fel.
„Mitől estél bele?” kérdezte komolyan mestere. „A félelemtől estél bele Kicsi Szöcske, csakis a félelemtől.”
Azt mondják, az egyik legnagyobb félelmet az emberek számára, a közönség előtti beszéd okozza. Nekem rengeteget kell nyilvánosság előtt beszélnem, templomokban, értekezleteken, esküvőkön, temetéseken, csevegős rádióműsorokban és még élő televíziós adásban is. Ez mind a munkám része.
Emlékszem egy alkalommal, öt perccel azelőtt, hogy előadást kellett volna tartanom, eluralkodott rajtam a félelem. Nem készültem semmivel; ötletem sem volt, hogy mit fogok mondani. Nagyjából háromszáz ember ült a teremben, arra várva, hogy felvillanyozzam őket. Arra szánták az estéjüket, hogy engem prédikálni halljanak. Azon kezdtem töprengeni: „mi lesz, ha nem jut eszembe semmi mondanivaló? Mi lesz, ha rosszat szólok? Mi lesz, ha bolondot csinálok magamból?”
Minden aggodalom a „mi lesz, ha” gondolattal kezdődik, és valami katasztrofálissal folytatódik. Próbáltam előrelátni a jövőt, méghozzá borúlátón. Buta voltam. Tudtam is, hogy bután viselkedek; tudtam, hogy elméletben hogyan kellene cselekednem, de nem ment. Elragadott a félelem, bajban voltam.
Azon az éjjelen készültem egy trükkel, amit szerzetes nyelven csak „ügyes módszernek” hívunk, ami legyőzte a szorongásomat, és azóta is mindig bevált. Úgy döntöttem, nem számít, hogy a közönségem élvezi e az előadásomat, addig amíg nekem tetszik. Eldöntöttem, hogy jól fogom magamat érezni.
Most már bármikor is tartsak beszédet, élvezem. Remekül szórakozok. Vicces történeteket mesélek, gyakran a saját káromra, és együtt nevetek rajtuk a hallgatósággal. Szingapúri rádióban élő adásban regéltem el Ácsán Cshá előrejelzését a jövő pénzneméről. (A szingapúriakat nagyon érdekli a közgazdaság.)
Ácsán Cshá megjövendölte, hogy egyszer a világ kifogy a bankjegyekhez szükséges papírból, és az érmékhez elengedhetetlen fémekből, így az emberiségnek más eszközt kell találnia a mindennapi ügyletek lebonyolításához. Jóslata szerint, apró tyúkszar galacsinokat használnak majd pénz helyett. Az emberek tyúkszarral teletömött zsebekkel járnának. A bankok csordultig lennének bélsárral, a rablók pedig megpróbálnák ellopni. A gazdagok büszkén gondolnának temérdek fekáliájukra, a szegények pedig csak álmodozhatnának arról, hogy egyszer talán megütik a lottón a fosnyereményt. A gazdasági válság során begyűrűzne a fécesszió, és ezt megsínyli majd a társad alom.
Mi az alapvető különbség bankjegyek, érmék és a csirkebogyók között? Semmi.
Örömmel meséltem el ezt a történetet. Csípős kijelentés ez, a mostani kultúránkról. És vicces, a szingapúri hallgatóság imádta!
Rájöttem, hogy amint eldöntöd, hogy jól fogod magadat érezni nyilvános beszédeknél, megnyugszol. Pszichológiailag lehetetlen, hogy egyszerre félj, és jól érezd magadat. Amikor nyugodt vagyok, az előadásokon az ötletek maguktól ugranak be a fejembe, majd továbbhaladva a számon távoznak, megspékelve egy kis ékesszólással. Ráadásul a közönség sem unatkozik, ha azok jópofák.
Egy tibeti szerzetes egy alkalommal elmesélte mennyire fontos, hogy a hallgatóság nevessen egy beszéd alatt.
„Ha egyszer kinyitják a szájukat,” mondta, „akkor bedobhatod rajta a bölcsesség piruláját!”
Soha nem készülök a beszédeimre. Ehelyett a szívemet és az elmémet készítem fel. A tájföldi szerzeteseket arra képzik, hogy soha ne készüljenek rájuk, viszont bármifajta bejelentés nélkül, akármikor képesek legyenek beszédet tartani.
Magha Puja ideje volt, ami a második legfontosabb Buddhista fesztivál az évben, észak-kelet Tájföldön. Ácsán Cshá kolostorában voltam, Wat Nong Pah Pongban, olyan kétszáz szerzetessel és több ezer világi követővel. Ácsán Cshá nagyon híres volt; nekem pedig ez volt az ötödik évem a rendben.
Ácsán Cshá végignézett a szerzetesek sorain. A szemei az enyémhez értek, majd továbbhaladtak. Halkan sóhajtottam megkönnyebbülve. Aztán visszafordult. Ki lehet találni, hol állt meg?
„Brahm,” rendelkezett Ácsán Cshá, „akkor te mondod a szentbeszédet.”
Nincs menekvés. Nekem kellett megtartanom felkészületlenül az előadást tájnyelven, egy órán keresztül, a tanárom, szerzetestársaim és több ezer átlagember előtt. Nem számított, hogy jó volt beszéd volt e vagy sem. Csak az számított, hogy megcsináltam.
Ácsán Cshá soha nem mondta, hogy jó volt e vagy sem. Ez volt a lényeg. Egyszer felkért egy jól képzett nyugati szerzetest, hogy tartsa ő a prédikációt a közembereknek, akik a szokásos heti szertartásra gyűltek össze a kolostoránál. Egy óra elteltével a szerzetes már kezdte volna lezárni a beszédét tájul. Ácsán Cshá megszakította és arra kérte, folytassa még egy órán át. Nem volt könnyű, de megcsinálta. Amikor már készült, hogy kétórányi tájnyelvű küszködés után megálljon, Ácsán Cshá egy újabb óra prédikációt rendelt el. Lehetetlen volt. Nyugatiak alig beszélnek tájul, a végén már csak ismétled önmagadat, újra és újra. A hallgatóság pedig elunja magát. De nem volt más választás. Három óra után, a legtöbben már eltűntek, akik pedig még ottmaradtak már csak egymás között fecsegtek. Még a szúnyogok és a fali gyíkok is álomba merültek. A harmadik óra végén, Ácsán Cshá még egy órát rendelt! A nyugati szerzetes engedelmeskedett. Azt mondta, hogy egy ilyen élmény után (a prédikációja már tényleg véget ért a negyedik órával), amikor ennyire mélypontra jutsz a hallgatóság figyelmében, soha többé nem fogsz félni a nyilvános beszédtől.
Így képzett minket a nagy Ácsán Cshá.
*
A megbocsájtás lehet, hogy működik a kolostorokon belül – sokszor hallom ezt tőletek – de ha ilyen mértékben bocsájtunk meg az életben, ki fognak használni bennünket. Az emberek átgázolnának rajtunk – azt fogják hinni, hogy gyöngék vagyunk. Egyetértek. Az ilyesfajta bocsánat ritkán működik. Ahogy a mondás tartja, „fordítsd oda a másik orcádat is, hogy kétszer mehess a fogorvoshoz.”
A táj kormány, az előbbi történetben, többet tett a feltétel nélküli amnesztiával nyújtott megbocsájtásnál. A probléma gyökerét, a szegénységet is megtalálták, és megfelelően kezelték. Ezért működhetett az amnesztia.
Az ilyen bocsánatot hívom „pozitív megbocsájtásnak”. A „pozitív” azon jó tulajdonságok pozitív megerősítését jelenti, amiket szeretnénk, ha megmutatkoznának. „Megbocsájtás” annyi, mint elengedni azokat a rossz tulajdonságokat, amik a problémát okozzák – nem vájkálni kell bennük, hanem továbblépni. Például, egy kertben, ha csak a gazt öntözzük, az olyan, mintha a problémákat gondoznánk; ha nem öntözünk semmit, az olyan, mintha csak a megbocsájtást gyakorolnánk; ha pedig a virágokat locsoljuk, a gazokat pedig nem, az szimbolizálja a „pozitív megbocsájtást”.
Vagy tíz évvel ezelőtt, az egyik péntekesti beszédünk után, Perth-ben, egy nő jött oda hozzám beszélni. Amióta csak emlékszem, állandó vendége volt a heti beszédeinknek, de ez volt az első alkalom, hogy hozzám szólt. Egy nagy köszönömöt akart mondani, nem csak nekem, hanem a többi szerzetesnek is, akik a központunkban tanítottak. Aztán elmagyarázta miért. Hét éve kezdett el a templomunkba járni. Nem igazán érdekelte akkor még a Buddhizmus - vallotta be – vagy a meditáció. A fő ok, amiért eljárt hozzánk, hogy addig sem kell otthon lennie.
A férje erőszakos volt. Borzasztó családon belüli erőszaknak volt az áldozata. Akkoriban a védőprogramok még nem álltak rendelkezésre, hogy az áldozatok segítségére legyenek. Szíve forrongó katlanjában, az érzelmeitől túlfűtve, képtelen volt elég tisztán gondolkodni ahhoz, hogy egyszerűen örökre otthagyja őt. Így eljött Buddhista központunkba, úgy gondolkodva, hogy két óra a templomban, az két órával kevesebb verés.
Amit a templomunkban hallott, az életét változtatta meg. Meghallgatta a szerzetesek pozitív megbocsájtásról szóló tanításait, és eltökélte, hogy a férjén is kipróbálja őket. Elmondta nekem, hogy minden alkalommal, amikor megütötte, megbocsájtott neki és elengedte a fájdalmát. Hogy erre hogyan volt képes, azt csak ő tudja. Aztán minden alkalommal, amikor kedveset tett vagy mondott - függetlenül attól, hogy az mennyire volt csekélység - megölelte vagy csókokkal halmozta el, vagy valamilyen más gesztust használt, hogy tudassa vele, az a kis kedvesség mennyit is jelentett az ő számára. Semmit sem vett természetesnek.
Sóhajtott és elmondta, hogy ez hét hosszú évébe került. Ebben a pillanatban könnybe lábadtak a szemei, és az enyéim is. „Hét hosszú év,” mondta, „és most már fel sem lehet ismerni az öreget. Teljesen megváltozott. Harmonikus, szerető kapcsolatban élünk két gyerekkel.” Az arca, mint egy szentté, úgy sugárzott. Úgy éreztem menten térdre borulok előtte és meghajolok. „Látod azt a zsámolyt?” állított meg a kérdésével, „Azt a meditációs fazsámolyt nekem csinálta ezen a héten, meglepetésből. Ha hét évvel ezelőtt lennénk, csak arra használta volna, hogy üssön vele!” Eltűnt a gombóc a torkomból, és együtt nevettem vele.
Csodálom azt a hölgyet. Kiérdemelte a saját boldogságát, ami nem volt csekélység és ezt saját, tiszta jellemének köszönheti. Egy szörnyeteget változtatott át, egy érző férfivé. Egy másik embernek segített, bámulatos módon.
Ez egy kirívó példa volt a pozitív megbocsájtásra, ami csak azoknak ajánlott, akik a szentté avatásra törekednek. Mindazonáltal megmutatja, hogy miket is érhetünk el, ha a megbocsájtás a jó támogatásával párosul.
*
Pár évszázaddal ezelőtt, egy dzsungelbéli barlangban, valahol Ázsiában, volt hét szerzetes és az előbb leírt, feltétel nélküli szereteten meditáltak. Volt köztük egy főszerzetes, a testvére és a legjobb barátja. A negyedik a főszerzetes ellensége volt: egyszerűen képtelenek voltak kijönni egymással. Az ötödik, egy nagyon öreg szerzetes, annyira sok évet megélt már, hogy várható volt, bármikor meghal. A hatodik betegeskedett – de annyira, hogy róla is úgy sejtették, bármikor eltávozhat az élők sorából. Az utolsó a hétből pedig egy hasznavehetetlen, kuka szerzetes volt. Mindig elbóbiskolt és horkolt, amikor meditálnia kellett volna, képtelen volt megjegyezni az imákat, és amit tudott, azt is csak hamisan. A ruháit sem bírta rendesen magán tartani. Testvérei mégis elviselték, és köszönetüket fejezték ki, amiért folyamatosan türelemre tanítja őket.
Egy nap azonban egy tucat bandita is rálelt a barlangra. Elszigetelt és nehezen megközelíthető volt, ezért el akarták foglalni rejtekhelynek. Úgy döntöttek, hogy megölik a szerzeteseket. Szerencsére a főszerzetesnek nagyon meggyőző beszélőkéje volt. Sikerült elérnie – bár nem tudom, hogy hogyan csinálta – hogy a banditák szabadon engedjék őket, egy kivételével, akit figyelmeztetésképpen megölnek, hogy a többi biztosan tartsa a száját a barlang hollétéről. Ennyit tudott kialkudni. A főszerzetes kapott pár percet, hogy meghozza a szörnyűséges döntést, hogy kit áldozzanak fel a többiekért.
Amikor közönség előtt mondom el ezt a történetet, mindig megállok és megkérdem a hallgatókat, „nos, mit gondoltok, kit választott a főszerzetes?” Ez azért is hasznos, mert így a hallgatóság elaludni készülő része kicsit feleszmél, akik meg alszanak, azokat felkelti a hirtelen csend. Újra elismétlem, hogy volt a főszerzetes, a testvére, a legjobb barátja, az ellensége, az aggastyán és a betegeskedő (mindketten a halálukon), és a hasznavehetetlen szerzetes. Te kit választanál?
Páran az ellenséget mondják. „Nem” válaszolom.
„A testvérét?”
„Rossz válasz.”
A hasznavehetetlen szerzetest is mindig van, aki megemlíti – milyen könyörtelenek vagyunk néha! Miután kiszórakoztam magamat, elárulom a megfejtést: a főszerzetes képtelen volt a választásra.
Öccse iránti szeretete ugyanolyan volt, se nem erősebb, se nem csekélyebb, mint a legjobb barátja iránti szeretete – ami pont akkora volt, mint az ellensége, az idős, a beteg szerzetes és még a jó öreg kenyérpusztító iránt érzett szeretete is. Tökélyre vitte eme szavak jelentését: szívem ajtaja mindig nyitva áll előttetek, légy bárki, tégy bármit.
Az ő szíve valóban tárva-nyitva állt mindenkinek, feltétel nélküli, különbséget nem tevő, szabadon szárnyaló szeretet. És ami a leg-szívbemarkolóbb, hogy olyannyira szerette önmagát is, mint a társait. Szíve ajtaja a saját maga előtt is nyitva volt. Ezért nem tudott választani sem maga, sem a többiek közül.
Emlékeztetni szoktam hallgatóságom keresztény tagjait, hogy a könyvük azt mondja, „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Ne jobban, mint magadat és ne is kevésbé, hanem ugyanannyira. Azaz úgy tekintsenek másokra, mint ahogy tennék azt saját magukkal, és fordítva.
Miért van az, hogy a közönségem többsége mégis arra gondolt, hogy a főszerzetes a saját halálát választotta? Miért van, hogy a mi kultúránkban mindig feláldozzuk magunkat mások számára, és ezt jónak tartjuk? Miért van, hogy magunkkal nagyobbak elvárásaink, kritikusabbak és bírálóbbak vagyunk, mint bárki mással szemben? Egy és ugyanazon okból: még nem tanultuk meg szeretni önmagunkat. Ha nehéznek is találod azt mondani valakinek, hogy „bármit is tegyél, szívem ajtaja mindig nyitva áll előtted” az az akadály eltörpül amellett, mint amikor magadnak mondod, „Én. Akihez a legközelebb voltam, amióta csak az eszemet tudom. Saját magam. Szívem ajtaja az én számomra is nyitva áll. Minden, ami én vagyok, mindegy, hogy bármit is tettem. Gyere be!”
Ezt értem magunk iránti szeretet alatt: a megbocsájtást. Szabadulni a bűntudat börtönéből; megbékélni magunkkal. És ha elég bátor vagy ahhoz, hogy elmondd ezeket a szavakat magadnak, őszintén, saját belső világod magányában, akkor te is pozitívan és nem negatívan fogsz fejlődni, hogy megfelelhess ennek a nagyszerű szeretetnek. Egy napon, mindannyinknak meg kell ezt lépnie, becsületesen, tisztességesen. Ha sikerült, olyan lesz, mintha egy megtagadott részünk, ami hosszú ideje kint, a hidegben élt, végre hazatérne. Újraegyesítettnek, egésznek érezzük magunkat, és megengedjük magunknak, hogy boldogok lehessünk. Csak ekkor tudhatjuk igazán, hogy milyen érzés igazán szeretni valakit, se jobban, se kevésbé.
Kérlek, jegyezd meg, hogy nem kell tökéletesnek, hibátlannak lenned ahhoz, hogy így tudd szeretni magadat. Ha a tökéletességre vársz, soha nem jön el. Ki kell, hogy nyissuk szívünk ajtaját a magunk számára is, bármit is tettünk. Ha bent vagyunk, akkor válunk tökéletessé. Gyakran megkérdik tőlem, hogy mi történt a hét szerzetessel, miután a vezetőjük elmondta a banditáknak, hogy képtelen a választásra.
A történetből, ahogy azt én hallottam több évvel ezelőtt, nem derült ki: véget ért ott, ahol én abbahagytam. De én tudom, hogy hogyan folytatódott; kitaláltam, hogy mi következhetett. Amikor a főszerzetes elmagyarázta a banditáknak, hogy miért volt képtelen választani önmaga és a társai között, és mesélt a szeretetről és megbocsájtásról, úgy ahogy azt én most itt tettem, az a rablókat annyira lenyűgözte és meghatotta, hogy nem csupán az életükön könyörültek meg, hanem maguk is szerzetesnek álltak!
*
Ácsán Brahm (London, 1951) 16 évesen, még iskolásként találkozott a buddhista tanításokkal, és azóta követi őket. A tanok és meditáció iránti érdeklődése, az egyetemi évei alatt sem lankadtak. Miután a Cambridge-i Egyetemen megszerezte diplomáját elméleti fizikából, egy évet tanárként dolgozott, majd Thaiföldre utazott, hogy szerzetesnek álljon.
Bangkokban, huszonhárom éves korában szentelte fel, Wat Saket (az Aranyhegy) Apátja, majd további 9 évet töltött tanulással és az erdei meditációs hagyományok gyakorlásával, a tiszteletreméltó Ácsán Cshá vezetése alatt.
1983-ban felkérték, hogy segítsen egy Perth-höz közeli (Nyugat-Ausztrália) erdei kolostor megalapításában. Ácsán Brahm jelenleg is ennek, a Bodhinyana névre keresztelt kolostornak az Apátja és a Nyugat-Ausztráliai Buddhista Közösség szellemi vezetője. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése