A verseny és a kék lepkeszárny

     Az élet ma egy nagy, dzsungeles Verseny Áruház. Világnagy stadion, polcok, gondolák milliói, neue-nál new-bb cuccokkal - mint valami trópusi őserdő, ahol örökké kevernek a pávák, a papagájok, a kolibrik a szivárványt fortyogó virágtengerben. Embernek élni itt kevés. Száguldozni kell. Aki nem versenyező, deviáns. Spilázik tehát az óvodista, a művész, a nyugdíjas. Futtában „légy milliomos”-tanfolyamokat végeznek puhafedelű könyvekből, kondi­bogyót nyelnek, agytornáznak. Ha elpihengetnének meditálva a kék lepkén, mely tucatnyi vöröshangyával küzd a kerti út napmelengette gyöngykavicsain, lemaradnának. Befelé fordulni azonnali vesztés, hisz minden, ami fontos a versenyben, kívülről érkezik. Maga a cél, a siker is külső. Gazdaságkor örökös bajnoka Hamvas Béla „fürge huncut”-ja, aki folyton gyorsabb a többinél. Itt előz balról, ott bevág, amott át a tiloson, nyestként bújik át rácson, kiskapun, a lábak közt, s teli a zsákja. És rögtön fordul is újra meg újra. Nem szocialista immár a verseny, nem osztályok közötti, nem munkaverseny és nem a kapitalizmussal folyik, mert a szocializmus a maródiak listájára került. Pillanatnyilag Kubában, Észak-Koreában, eldugott völgyekben és világvárosi szalonokban ápolják. Állapota válságos, ám kétségtelenül fölgyógyul. Persze harákolni fog, sántítani, epét hányni s dühöngeni, amikor begolyózik, no, új korában sem volt egészséges. Mindazonáltal előbb-utóbb vissza fogják hívni a pályára azok, akik a nagy, kapitalista verseny veszteseinek kétségbeeséséből szeretnének újabb üzletet csinálni. Vesztesek pedig folyamatosan keletkeznek. Namármost az a kérdés, hogy lesznek-e győztesek?

     2. Verseny persze azóta létezik, amióta a világ világ. Ki győzi le a másikat? A mesék és a szent könyvek teli vannak viadalokkal: három királyfi elindul, de csak az egyik jut el az élet vizének forrásához. Dávid és Góliát, Patroklos, Hektor, Akhilleus, Paris - hányan és hányan vívnak, versengenek előttük és utánuk a világtörténelemben! Köztük Arany jegyző úr Szalontáról, aki Toldijával az egész költői szakmát lepipálta, vagy Mikszáth csizmadiája, akinek elég volt beszélgetés közben néhány kurta pillantás ellenfele lábára, hogy odahaza pár nap múlva tökéletesen passzentos csizmát varrjon rá. A valóságos, az igazi, az emberi Létben, mármint az Egyházban - vagyis Isten és ember közös otthonában, a szeretetben - természetesen elkép­zel­hetetlen a verseny. Sőt tilos. Pál így inti a filippieket: „Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból. Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. Senki se keresse csak a maga javát, inkább a másét is.” A tilalom megszegője ráfizet, mint Shakespeare Lear királya és népmesei előképei. Hacsak az őrangyal nem segít, persze a verseny logikájával ellentétesen, mint anyai déd­szüleimen. Dédapám a múlt században megvívott dédanyám kezéért egy másik udvarlóval. Vesztett. Oly csúfosan, hogy a fél szeme is odalett. Aztán egy legendásan boldog életet élt le dédanyámmal. Ha én például azt állítom, hogy az én édesanyám volt a legcsodálatosabb édesanya a világon, ez egy tökéletesen igaz állítás. Ám ha valaki más, például öt milliárd ember, egyszerre ugyanezt állítja a saját anyjáról, akkor mindahányunknak igazunk lesz. Izzadságszag sehol, se púder, se dezodor, s megöleljük egymást: milyen jó, hogy a te édes­anyád is! Ezt az állapotot valószínűleg testvériségnek hívnánk, ha tudatosulhatna bennünk, s ha nem lenne oly mély a fájdalom, hogy a szabadság és az egyenlőség mellől a testvériség anélkül veszett el, hogy valaha meglett volna... És ha már írók jöttek szóba, nyugodtan mondhatjuk, hogy Homérosz volt a leg­nagyobb, hogy Arany János volt a legnagyobb, hogy Mikszáth Kálmán volt a legnagyobb. Ezek az állítások se ki nem zárják, se nem csorbítják egymást. Amiként Simon Péter, Árpád­házi Margit vagy Vianney János közül egyik sem különb a másiknál, egyik sem üdvözültebb, de még a névtelen szentek légióinak legkisebb apródjánál sem.
     Hányan léphetnek föl az Egyház dobogójának tetejére? Hány angyal fér el egy tű hegyén? A szakrális és a vallási korszakokban is vetélkedett mindenféle népség, persze, de a szíve mélyén a titokkal: a létnek létezik egy szférája, ahol a verseny - mint már esett róla szó - tilos és érvénytelen. Illetve szabályai nem a látszat, hanem a lét rendje szerintiek, tehát a szegény asszony krajcárja többet ér a gazdag aranyánál, mert az áldozat nem kegyeskedő ajándék a fölöslegből, hanem emberáldozat - önáldozat. Hiába apacsolja le a lakoma főhelyét a „fürge huncut”, hátraküldik, s egyáltalán, sarki koldusokat hívnak meg az asztalhoz. A győztesek pedig olyasféle alakok, mint a Hegyi Beszéd Nyolc Boldogja. Vélhetően ezt a rendet sértette meg Káin, ezért nem fogadta el áldozatát az Úr. Ezért nem értette meg az Úr figyelmeztetése ellenére sem, hogy a bűn az ajtaja előtt ólálkodik, s le kellene győznie, mielőtt az a hatalmába kerítené. Értetlensége, barbársága és megátalkodottsága miatt zuhant ki az Egyházból, a közös otthonból s lett gyilkossá. Vagyis a verseny nem lehetett korlátlan. Kétféleképpen nem. Először is nem terjedhetett ki mindenüvé, legkivált a szakralitás határait nem hághatta át. Másrészt pedig a szentség vissza­hatott a profánra és szabályozta, rendezte azt. Más szóval egyensúlyt teremteni törekedett a különböző és ellentétes szándékok között. Nagyjából meg is valósította - egészen a vallási korszak fölbomlásáig, a gazdaságkori átmenetig. A háborút is - a legvadabb versenyt - igyekezett a lovagiasság kordái közé szorítani. A gazdaságot korlátozta a kamattilalom erkölcsi parancsával, az iparűzést szigorú szakmai, sőt morális feltételekhez kötötte a céheken keresztül és így tovább. Az egyensúlyra törekvés, a kultusztól áthatott civilizáció jelentette a kultúra évszázezredes hagyományát. S a kultúra egyszersmind rend: kinek-kinek helye van a nap alatt. Mégpedig szellemi állapotától megszabott helye, amit önkényesen nem módosíthat. Ha megteszi, létrontást követ el, a lét kereteit megbontja, kockára téve mások helyzetét. Tehát nem lehet Pap nem-szellemi ember, Lovag, aki erkölcstelen, Polgár, aki legalább a jogot nem tiszteli s követi. Ha mégis, ha valaki szentnek teszi magát, miközben szatócsként árulja az üdvösségcédulát, az súdra lesz. Szellemi körön kívüli, léten kívüli, Egyházon kívüli alig-ember. S hogy ilyesmi megtörténhetett, majd a kivétel szabállyá válhatott, fölbomlott a vallási kor rendje, aminek utolsó szakaszát az európai történetben feudalizmusként szokás emlegetni. A kései feudalizmus már üres, külső és merőben politika rend volt, meszes és tarthatatlan. Nem a Pap uralkodott benne a szellemi erőkkel, nem a Lovag a morállal, nem a Polgár a joggal, hanem illetéktelenek itt és ott. A rend belül már széjjelporlott, mert a Pap, a Lovag, a Polgár helyén a súdra, a „fürge huncut” lopott, csalt, hazudozott. A „fölvilágosult” ember látta, amit látott. Rabságként, szabadságára fenekedő önkény zsarno­kos­kodásaként értékelte és szenvelegte nem tudván mit szabadít ivadékaira azzal, hogy a rend szúette maradványait tatarozás helyett lerombolja. Mindenesetre a polgári forradal­makkal becikkelyezett gazdaságtársadalmi fordulattal a világtörténelem legdrámaibb változása szakadt ránk. A moderáló szentség helyébe nem valami „kevésbé szent” lépett, hanem rögtön - tudjuk, ez a törvény: szükségképpen! - az ellenpólus, a legprofánabb lett a szabályozó, vagyis nem szellemi, még csak nem is élőlény, hanem Dolog, a Piac, és a verseny korlát­talan­ná vált. Ugyanakkor kényszerűvé is, Gazdaságkor szereplőinek alapvető működési módjává. A versenyember, a versenybarbi, magát Isten ítélete alól kivonni próbálja és a Piac kegyéért, kegyelméért hajlong. Létformája a verseny. A rendetlenség. Az örvény, az egyre hevülő víz buborékjainak mind vadabb kavargása.

     3. A gazdaságkori verseny totális. Amint a társadalmi szemhatár alászállt a rovarállamok eszmehorizontjának szintjére, attól kezdve az ember kizárólagos oka és célja lett a gazdaság, mely csak a féktelen növekedés, vagyis a rák állapotában képes létezni a Piac arénájában. Vele a verseny, az étvágy, a bomlás. Az ezredfordulón valamennyi emberi tevékenység a szakadatlanul növekvő statisztikai muta­tók bűvöletében él és ég. Nincs többé mérték, mert korlátot jelentene. A Szent Pál-i szellemben is űzhető gyönyörűség, a sport teljesen átrendeződött a Piac szempontjai szerint. A piacképtelen sportágaknak - a rosszul mediatizálhatóknak, a gyönge reklámhordozóknak - végük, a többi mehet az olimpiára, a sportszergyárak, az ajzó- és egyéb vegyszerek és orvosi technikák harcterére. Lám a hangya a testsúlya ezerszeresét bírja el, a bolha a tulajdon magas­sá­gánál százszorta nagyobbat ugrik - könnyű nekik, nem nyűgözik őket érzelmek, üdv-terv, nem vágynak Fényre, jóra, szépre. Életüknek lét-tétje nincs. Nosza? A rovar-hasonlat persze erős. Elviselhetetlen. Éppen mert oly cáfolhatatlanul igaz és siralmas az ezredvég euro-atlanti civilizációjának termesz-ethosza. Szóda kell hozzá, sok szóda. Legyen tehát a piacgazdaság fedőneve - mondjuk - szociális, s ha e jelző inflálódott, ismét toldjunk eléje valami divatost, például az ökot. Ökoszociális, ez aztán dizájnos, ippeg és eléggé quasi a társadalom-, környezet- és természetpusztulás mai drámájában. És vegyük komolyan. Tárgyaljunk, konferenciázzunk és hozzunk törvényeket. Igyekezzünk. Legyünk lágyabbak, együttérzőbbek, zöldek, kultúrkeresztények és a határidő máris mintha kissé kitolódna. Egy-két évig például a fönntartható fejlődés varázsigéjétől önbódítva tiporhatjuk egymás lábát mint homo ökonomikuszok, mint piacon tülekedő vállalatok gazdái vagy alkalmazottai, mint az állam-káefték legitimáló szavazópolgárai. Kicsit csóváljuk a fejünket, hogy a Római Klub és más tudós testületek javaslatai ellenére egyelőre rendületlenül burjánzik a gazdaságrák. Habzsolja a Föld erőforrásait, s rengeti ökológiai egyensúlyát. Legyünk tehát erélyesebbek, s kényszerítsük az állam-káeftéket, hogy jogi eszközökkel - törvényekkel, nemzetközi szerződésekkel, államszövetségekkel stb. - szor­galmazzák a fair playt, és arról igazán ne tehessünk, hogy a multinacionális cégek fütyülnek a jogszabályokra és az egyezményekre. Még harsányabban a világgazdaságban egyre hatal­masabb befolyást szerző maffiák. A versengés nagymesterei. Az élet, a munka, a művészet elvesztette? lerázta! összefüggéseit a léttel, miután már nem az éggel való „közvetlen kapcsolatot” keresi, hogy Csontváry eszméjét idézzük, hanem a versen­gő iparral egy jegyben járó újdonság szolgálatába lépett. A galériák, a hangverseny­termek, a műkereskedelem tőzsdéi évszakonként új izmust követelnek. Külön történet, hogy az izmusok nem a mesterségek, az irodalom, a festészet, vagy a zene belső működéséből következnek, hanem kívülről jönnek. Külön specialisták, ún. kritikusok, pontosabban ideoló­gusok termelik őket és a Piac vastörvényeivel hajtják végre a művészeken és a közönségen. Utóbbi egyébként elhagyta rég a művészetet. Alig valamivel később, hogy a Múzsák elhidegültek az alkotóktól. Gazdaságkor verseny igéi - varázsigéi! - a siker, a győzelem, a fejlődés, a haladás és hasonlók kulcsszerepe folytán fölborult az idő hagyományos egyensúlya a múlt, a jelen és a jövő között. A múlt értéktelenné vált a jelen, de még inkább a jövő rovására, ami egyre csillogóbbnak és a szó szoros értelmében mennyeibbnek ígérkezik, tehát mielőbb el kell érni. Természetesen vetélkedve, a Dolgok gyarapodásának és fejlődésének versenyében. Innen, a Dolgok, és a jövő-sóvárgás szemszögéből nézve csakis az egyre sebesebben gyorsuló idő lehetséges, amely kicsúszik az ember kezéből, akinek ettől kezdve „semmire nincsen ideje”. Jézus tudta ezt és intett: ne törődjetek a holnappal, a holnap majd megoldja a maga baját! A jelent kellene megtölteni önmagunkkal. Ám a versengő ember kivetkőzik személy ~> isten­kép­más mivoltából. Első és rögtön legsúlyosabb ballépése, hogy boldogság helyett boldogulásra vágyik. Nem másodsorban, netán mellette, hanem helyette. Kilép a szeretetből, Hamvas szavával a status absolutusból, és küzdeni kezd társaival, legyőzni próbálja őket. A társa­dalom, az emberi kapcsolatok ettől a perctől kezdve összetöredeznek. Sietve nyomkodják a repedésekbe a humanizmus, a tolerancia, a kompromisszum és hasonló varázsigék ragasztóit - tudván persze, hogy a szeretet kettős evangéliumi parancsának az árnyéka tövéig sem érnek. Gondoljunk bele: mennyivel hitványabb, hígabb és hidegebb pl.: a tolerancia a jólnevelt­ségnél! Mennyi a kompromisszum az igazsághoz képest...
     A versenyző ember kiesik az időből: ki kell szakítani a gyökereit, el kell felednie múltját, hagyományait - az előző lépéseit, hogy a következőre koncentrálhasson. Egy modern konzum­társadalomban az élenjáró termelőfogyasztó Barbi, a termfosz, pár évenként mesterséget vált, munkahelyet, lakást, várost, országot, világnézetet. Az Egyesült Államokban már évtizedekkel ezelőtt megfigyelték, hogy minél tovább marad egy oktató ugyanazon az egyetemen, annál többet veszít piaci értékéből. Hasonló a helyzet a kultúripar egyéb területein is: sportoló, színész, zenekar vagy operaénekes forgalmi értéke egyenesen arányos a különböző arénák közti mozgásának sebességével. Ez a folyamat természetesen a szellemi tér - vagyis a közösség - elhagyását is jelenti. Újra és újra elhagyását, ha véletlenül meggyökerezne valahol. A verseny lényege ugyanis éppen ez: különbözni, kiemelkedni, nem igazodni többé Isten, a természet mértékéhez, rendhez, szemé­lyes üdvprogramhoz. És miként a versenyző egyén kiválik a többiek közül, a „közösség” amelynek tagja volt, vagy lehetett volna, ugyancsak változik - forr a víz a fazékban... Jönnek-mennek a lakók a városban, párt cserélnek a házastársak, a gyermekek innen oda kerülnek, új alkalmazottak lépnek be a céghez, amely profilt vált, átalakul, hiszen szintén versenyző a maga kategóriájában. Amennyire nehéz kiszállni a versenyből, olyannyira nehéz szilárd közösségre találni, mely biztos alapokon állna. Bomlik a nemzet, a család, egyenes arányban a verseny „éleződésével”. A statisztikusok és szociológusok már jó száz esztendeje adatolják a fejleményeket, melyek nem véletlenül alakulnak úgy, ahogy, hiszen a kor szelleme a tagadás szelleme - hogy ne Madáchot, hanem Heller Ágnest idézzük a 96-os bonni filozófus konferenciáról: „Egyszóval a modern világot a tagadás fenntartja, nem pedig pusztítja. Hasznot húz a tagadásból, mivel a tagadás - és az idealizálás - élteti, ez reprodukciójának feltétele.”
     Vagyis a tradicionális társadalom szereteten, hiten, együttműködésen, otthonléten, családon, egyensúlyon alapuló közössége-vallása-kultúrája a másik embert, a teremtés objektív értékeit és ajándékait igenelte, viszont a szakadatlan fejlődésre kényszerült társadalom és a benne versenyző egyén a tagadást tekinti kiindulópontnak. Megkérdőjelezni, cáfolni, meghaladni, lerombolni mindazt, ami régi, hogy fölépülhessen az új, amely elkészültének pillanatában menten tagadnivalóvá avul. Ez a versenybarbi föladata... A versenyben - engedtessék meg egy képzavar - helytállni csak a gyökértelen ember képes igazán. Erre már Francis Fukuyama, a modern liberalizmus apostola fölhívta a figyelmet. S igaza van, a legjobb versenyzőanyag az identitás nélküli ember. Aki kiszalad a felelősségből, önmagából, a sorsából. Ő tud szélsebesen és könnyedén kapcsolatokat oldani és kötni, szolgálat és kötelesség terhét ledobni - föl se venni? - véleményt váltani és a legkurrensebbhez zökkenő nélkül alkalmazkodni. Információt befogadni s újabb érkeztével aggálytalanul feledni a két perccel előbbit. Mondhatnánk, őszintén, ha e szónak az „eszmék” és „meggyőződések” versenyében, a globális információrobbantások szakadatlan szőnyegbombázásában lehetne bárminemű értelme - egy lágytojás főzésnyi időn túl. Vagy akármelyik szónak. Mert a nyelv, a szavak is versenyeznek - az első díj a jelentésvesztés. A jelentésvesztés már a modernben, tehát a posztmodern előtti izmusrendszerben is az irodalom alaptémája volt. Gondoljunk a szimbolizmusra, mely a veszély láttán a maga túlzásaival, a jelentés értelmének kimélyíté­sével, fölfokozásával próbált a szavak védelmére kelni - mintegy a szóinfláció előjelzéseként, amely úgyszólván közvetlenül mutatott a dadára, Kafkára, Beckettre. A versenyt idealizálni kell, hiszen a versenyző immár száguld a jövő felé, nem halad, vagy ballag, mint a vallási, vagy a szakrális kor gyermeke, aki körülnézhetett minden lépése előtt. Nem sürgette a még föl nem gyorsult idő, tehát ha úgy gondolta, leült a kőre, meditálgatott a sorsán, az ösvényen serénykedő hangyákon, melyek éppen egy gigantikus pillangószárnyat hurcoltak, mint valami kék vitorlát. A rohanó sorsa örökké bizonytalan, ki tudja, lappangó gyökérben akad-e el a lába, vagy gödörbe lép, netán a szíve hasad meg az erőlködéstől. A régi élet, nagyapái biztonsága - a múlt - és a nyugodt előretekintés - a jelen - hiányzik belőle. A sors és a lét hidegen hagyja, csak a jövő perc izgatja, ám az csodálatos lesz, gazdag és békés. Erre mérget vesz, hiszen így tanulta-tudta már mindkét világháború előtt, a nácizmusban, a kommunizmusban. A versenybarbi sikerének titka a könnyűsége. Más szóval a minél tökéletesebb identitáshiány. Ennek leggyakoribb álneve a „többszörös identitás” varázsige. No persze innen ered a fruszt­rációja, a meghasonlottsága, idegbaja, magánya, a társadalom működéséhez nélkü­löz­hetetlen erkölcsi hatalmak - jog, munka, nemzet, család, hagyomány, stb. - semmibevétele, a kultúr­ipari értékek iránti zsibbadtsága és így tovább. Hogy a sorból egyet emeljünk ki: a környezet pusztulása iránti közönyének az a kemény tény a forrása, hogy neki aztán nincsen környezete. Se történelmi gyökerekből szőtt múltbéli, se jelenbéli. Honnan is lehetne egy folyton költöz­ködő, járműveken élő, interneten kommunikáló lénynek? Hol láthatott volna kék lepke­szárnyat?

     4. Aki kimarad, lemarad. Aki nem versenyez, az deviánsnak nyilváníttatik, küzdőképtelennek, s a ami a legsúlyosabb, vesztesnek. Vesztesnek lenni rosszabb a halálnál. S hova a nagy rohanás? Az életből-sorsból ki? A semmibe? Oda? A halálba, a sikereinkkel? Az egyetlen fix pontja az életnek, noha a jövő-ideológusok nem­igen beszélnek róla, hanem csak folyton az élet meghosszabbítását reklámozzák. És bizony, az átlagéletkor szerencsésebb országokban növekszik is szépen, de hogy a végtelenségig-e? Erről csönd van és általában az egész kérdésről. Gazdaságkornak a halálról nincsen mondanivalója. Az uralkodó materialista áramlat szerint meghalunk és pukk. Az egésznek vége, megúszunk minden következményt, felelősséget, amit viselnünk kellene a verseny közben elkövetett stikliijeinkért. A „modern”, tehát new-bbnál new-bb vallás-rt-k álláspontja más szavakkal ugyanez. Röviden összefoglalva: hogyha az ember belép a cégbe, s fizeti rendesen a tizedet - e részvényvásárlási aktust bizonyos eufemizmussal megtérésnek mondják - akkor máris belépett az üdvözültek seregébe. Tuti a mennyország. A továbbiakban bűnbánatra, engeszte­lésre, vezeklésre nincsen szükség. A történelmi egyházakban is mutatkoznak jelek példájuk követésére - ha verseny, legyen verseny. Püspök meséli, hogy Ausztriában a szemináriumi fölvételin derült ki egy jelentkezőről, hogy egész életében buzgón áldozott, de sohasem gyónt. Plébánosa anélkül vitte elsőáldozásra, bérmálásra. Isten elé loholunk a sikereinkkel? Isten léte nem hit kérdése. A hit Isten megtapasztalása, megérzése, megismerése, amennyire emberileg lehetséges, de az ő léte nem attól függ, hogy hiszünk-e benne vagy sem, ő akkor is lesz, ha úgy adódna, hogy senki sem hinne benne. S mindannyian, hívők és hitetlenek, kétke­dők és vívódók, versenyzők és lemaradók oda fogunk befutni egyszer az ő széke elé.

Czakó Gábor: Világfasírt, mek.oszk.hu