A lenyugvó nap megdöbbentően aranylott, bíborvörösen és aranylón tükröződött vissza a don Juan házától keletre lévő kopár hegyeken. Az égen egy felhőfoszlány sem volt. Semmi sem mozdult. Olyan volt, mintha az egész világ elrejtőzött volna, ugyanakkor a jelenléte ellenállhatatlan volt. A sonorai sivatag csöndje olyan volt, mint egy tőr. A csontvelőmig hatolt. El akartam menni, beszállni a kocsimba és elhajtani. A városban szerettem volna lenni, elveszni a zajában.
- Most a végtelent ízleled meg - mondta don Juan komor véglegességgel. - Tudom, mert voltam a helyedben. El akarsz futni, hogy belevesd magad valami emberibe, ami meleg, ellentmondásos, ostoba, kit érdekel?! De a végtelen nem fogja engedni. - A hangja ellágyult. - Könyörtelen szorításával megragadott téged.
- A varázslók számára a szomorúság nem személyes. Nem egészen szomorúság. Egy energiahullám, ami a világegyetem mélyéről jön, és eltalálja a varázslókat, amikor fogékonyak, amikor olyanok, mint a rádiók, képesek a rádióhullámok fogadására.
- A régi idők varázslói úgy tartották, létezik szomorúság az univerzumban, ami egy erő, egy állapot, mint a fény vagy a szándék, és ez az állandó erő főleg a varázslókra van hatással, mivel többé nincsenek pajzsaik, amik mögé rejtőzzenek. Nem bújhatnak a barátaik vagy a tanulmányaik mögé. Nem bújhatnak el a szerelem, a gyűlölet, a boldogság vagy a boldogtalanság mögé. Semmi mögé sem bújhatnak el.
- A varázslók számára a szomorúság absztrakt - folytatta don Juan. - Nem abból származik, hogy vágynak valamire vagy hiányolnak valamit, és nem is az önfontosságukból. Nem az énből származik. A végtelenből jön.
(Carlos Castaneda: A végtelen aktív oldala)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése