... és egy falat, gyertyafény vetette árnyakkal

- Caterina, mondja, mit lát?
- Egy falat. Gyertyafény vetette árnyakkal. Miért, Leonardo, ön mit lát?
- Egy csapat seregélyt, egy tölgyfa lombját, egy ló farkát, egy tolvajt, kötéllel a nyakán.... és egy falat, gyertyafény vetette árnyakkal.

  Vannak napok, amikor azon kapom magam, hogy megbabonáz egy árnyék a falon. Vagy a parti sziklákat nyaldosó habok. Csak bámulom. Telnek az órák, és a világ köröttem szétporlad, hogy átadja a helyét a képzeletemben megszülető és elenyésző világoknak. Ez segít fókuszálni az elmét.

- Üljön le Caterina, és mesélje el, miért jött.
- Egy út elején állok. Ami elvezetne haza. De a két oldalán halálos ellenségek acsarkodnak egymásra. Ha megpróbálok átjutni köztük, engem is elpusztítanak. De ha megfordulok, elveszítek minden reményt a hazajutásra. Bármennyire is próbálom fókuszálni az elmém, nem látom a kiutat.
- Ha az ember elméje nem szolgál válasszal, egy hatalmasabb elmét kell megkeresni. Vannak idők, amikor én magam is imára térdeplek.
   El kell vinnem egy levelet a Santa Croce szerzeteseinek. Jöjjön velem, Caterina, fölkeltjük az apátot, bemegyünk a kápolnába, és imádkozunk.

(Star Trek Voyager, Skorpió I., Leonardo da Vinci és Janeway kapitány párbeszéde)