- Na végre - mondta a keselyű, és elengedte Prométheusz máját.
A hős felsóhajtott - ez volt évezredek óta az első kín nélküli perce -, megmozgatta elgémberedett tagjait, láncai csörögtek.
- Lejárt a büntetésem? - kérdezte.
A keselyű megrántotta a vállát.
- Ugyan! De minek strapáljam magam? Nincs már tűz a Földön.
A leláncolt férfi haragosan előreugrott, s bár láncai visszarántották, öklét rázva kiáltotta:
- Hazudsz, kutya!
-
Nem kutya. Keselyű - mondta egykedvűen a robusztus madár, s szárnyait
próbálgatta, működnek-e a több évezredes kényszerszünet után.
Prométheusz haragja nem csillapodott.
- Végezd a kötelességedet! - rivallt a keselyűre. - Tépd a májam!
- Majd megőrültem! - mérgelődött a keselyű. - Nem érted, hogy nincs már tűz a Földön?
- Azt akarod mondani, hogy az istenek elpusztították az utolsó embert is?
- Ördögöt - legyintett a keselyű -, többen vannak, mint valaha is.
Prométheusz megnyugodott.
- Tűz nélkül nincs élet - mondta magabiztosan -, gyerünk, láss munkához!
- Értsd meg, hogy nincs tűz! Az emberek már nem ismerik a tüzet. Nincs szükségük rá.
-
Nem igaz - kiáltott a hős -, tűz nélkül nem tudják elkészíteni az
ételeket, télen megfagynak, vakon tapogatóznak az éjszakában.
- Lárifári - mondta a keselyű -, főzőlapokon főznek, központi fűtéssel fűtenek, és mesterséges fénnyel világítanak.
- Igen, de mitől kapja melegét a főzőlap, mi táplálja a fűtőtesteket, mi szüli a mesterséges fényt? A tűz!
-
Nem a tűz! Az atom, ha annyira tudni akarod. Megnyomnak egy gombot, s
máris árad a fény, a meleg. Semmi füst, semmi lángnyelv, semmi
faropogás. Sokkal tisztább, veszélytelenebb!
Prométheusz egy ideig komoran hallgatott, aztán felcsillant az arca.
- És a háborúk? Meg a gyújtogatók?
-
Sugarakkal háborúznak - mondta a keselyű -, egy szép, láthatatlan
sugár, és porrá omlik egy ház, egy város, egy ország. Semmi durrogtatás,
semmi füst, csak steril por. A gyújtogatás elfelejtett, elavult
módszer. Még a tűzoltóság is megszűnt. Még az önkéntes csapatok is.
Nincs tűzoltóbál. Önkéntes sugárvédők bálja, az van.
Prométheuszban még egyszer fölcsillant a remény.
- A tábortüzek - mondta -, bujdosók, vándorok, kirándulók tüzei!
A keselyű legyintett.
-
Rég nincs. Bármely üzletben egyötvenért kapni műtábortüzet. Fény,
meleg elsőrangúan garantált. Nem kell gallyat szedni, fújni,
összeégetni az ujjad... egy gombnyomás, és kész. Ráadásul többször is
felhasználható.
- Nem igaz! - üvöltött Prométheusz. A sziklák visszhangozták: "nem igaz, nem igaz."
- Ugyan, mit idegeskedsz? - zsörtölődött a keselyű. - Gyere, nézd meg magad!
Átballagtak
ázsiai falvakon, afrikai dzsungeleken, véget nem érő nagyvárosokon. Az
emberek megbámulták őket. Egy keselyű meg egy láncait csörgető,
meztelen ember. Hm. Dél-Amerikában kitűnő ajánlatokat kaptak egy
cirkusztól. Ausztráliában büntetést fizettek közerkölcs elleni vétség,
Európában csendháborítás miatt. Mert Prométheusznak nagyon csörögtek a
láncai. És nagyon meztelen volt. A tüzet az emberek nem ismerték.
Micsoda? - kérdezte valamennyi, és bambán rázta a fejét. Tűz, fire,
ogony, feuer. Nem, ilyen szó nincs is.
- Hehe - röhögött a keselyű, Prométheusz meg vadul csörgette láncait.
Egy tengerparti ódon városkában találtak egy öregembert.
- Még ezt az egyet kérdezzük meg! - kérte a keselyűt Prométheusz. A keselyű bólintott.
- Tűz - ismételte a szót az öreg, és értelmes fény villant a szemében. - Ott - mondta -, az a nagy ház!
A keselyű alig tudott lépést tartani Prométheusszal.
A
hatalmas, düledező épület homlokzatát vasbeton oszlopok tartották. A
homlokzaton kissé megkopott, málladozó festékű felirat fehérlett:
TŰZMÚZEUM
- Ez az! - kiáltott Prométheusz -, oda nézz!
- Nono! - mondta a keselyű.
Nesztelenül
nyíltak ki előttük a fotocellás ajtók. Hosszú, rideg folyosón
baktattak végig petróleumlámpák, gyertyavégek, rozzant kandallók halmai
között. Nagy, vitrinekkel teli terembe értek, Prométheusz boldogan
rohant az elsőhöz, arcát az üveghez szorította. Pásztortűz - ezt írták a
vitrin alá. Bent egy nagy szarvú bika és egy botjára támaszkodó
kalapos, csizmás ember lobogó pásztortüzet bámult.
- Tűz! - kiáltott boldogan Prométheusz.
- Föstött - mondta a keselyű.
Prométheusz
a pásztortűzre meredt, arca elé kapta a kezét. A tűz nem élt, mint
ahogy viaszból volt az ember és a bika is. Sorra rohant a vitrinekhez.
Kazántűz, kandallótűz, tábortűz, tűzvész, kovácstűz, futótűz...
- Festve, villanykörte, cinóber, optikai csalódás - kommentálta valamennyit szakszerűen a keselyű.
Mire a terem végére értek, Prométheusz haja megfehéredett.
- Még ott! - kiáltott aztán.
Az
egyik sarokban kicsi üvegbura állt, amilyennel a fűszeresek takarják
le az élesztőt. Alatta cédula: "Belső tűz". A bura alatt nem volt
semmi, a keselyű rekedten felnevetett.
Prométheusz
ekkor fölkapta a fejét, a fogát összeszorította, az álla kemény lett.
Elhatározta, hogy újra fölmegy az istenek birodalmába, és ellopja a
tüzet.
Az épület előtt búcsúzáskor a keselyű így szólt:
-
Tudom, hogy megint el akarod lopni - gunyorosan nevetett -, csak azt
mondd meg, hogy minek! A májad úgyis olyan már, mint a darált mák!
Prométheusz
aznap éjszaka mégis ellopta újból a tüzet. Égő fáklyával rohant végig a
földön, olyan volt, mint egy látomás. Az emberek boldog ámulattal
nézték, és felkiáltottak: Tűz!
(Lázár Ervin: Buddha szomorú)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése