A börtön mély és kőből épült; alakja csaknem tökéletes félgömb, jóllehet padozata (mely
ugyancsak kőből van) valamivel kisebb a legnagyobb körnél, s ez a tény valamiképpen súlyos
és nyomasztó. Egy közfal vágja ketté, bár ez igen magas, nem érinti a boltív felső hajlatát; az
egyik felén én vagyok, Cinakán, a Kaholom piramis mágusa, melyet Pedro de Alvarado
felgyújtott; a másikon egy jaguár, mely egyenletes, lopódzó léptekkel méri a rabság idejét és
kiterjedését. A padló szintjén rácsos ablak metszi a középső falat. Az árnyéktalan órán
(délben) odafent csapóajtó nyílik, és egy börtönőr, akit lassan megtörtek az évek, vasgörgőt
hoz működésbe, és kötélvégen vizeskorsókat és húsdarabokat ereszt le a számunkra. A fény
behatol a kupolába; ebben a pillanatban láthatom a jaguárt.
A homályban töltött évek számát már elvétettem; én, aki valaha ifjú voltam, és járkálni
tudtam a börtönömben, már mást se teszek, csak halálom testhelyzetében várom a véget, amit
rám szabnak az istenek. Mélyen szántó kőkésemmel nyitottam fel az áldozatok mellét, s most
varázslat nélkül fel sem emelkedhetnék a porból.
A piramis felgyújtásának előestéjén a magas lovakról leszálló emberek tüzes vasakkal
gyötörtek, hogy áruljam el egy rejtett kincs helyét. Szemem láttára törték össze az isten
bálványát, de ő nem hagyott el engem, s néma maradtam a kínvallatás alatt. Megsebeztek,
összetörtek, eltorzítottak, és aztán ebben a börtönben ébredtem, melyet már el nem hagyhatok
halandó életemben.
A tettvágy végzetétől űzve, hogy valamiképpen benépesítsem az időt, a sötétségben
emlékezni igyekeztem mindarra, amit tudtam. Éjszakákat pazaroltam arra, hogy felidézzem
néhány kőkígyó rendjét és számát, vagy egy gyógynövény formáját. Így fogtam ki az éveken,
így jutottam annak birtokába, ami már az enyém volt. Egy éjszaka úgy éreztem, hogy egy
bizonyos emlék környékez; mielőtt az utazó meglátná a tengert, felpezsdül a vére. Órák múlva
látni kezdtem az emléket; az isten egyik hagyománya volt. Ő, előre látva, hogy az idők
végezetén sok szerencsétlenség és romlás támad, a Teremtés első napján megírt egy bűvös
mondatot, mely alkalmas e bajok elhárítására. Oly módon írta meg, hogy a legtávolabbi
nemzedékekhez is eljusson, és ne árthasson neki a véletlen. Senki sem tudja, hová írta, milyen
betűkkel, de annyi bizonyos, hogy titkon fennmarad, s egy kiválasztott el fogja olvasni. Úgy
véltem, hogy, mint mindig, az idők végezetén járunk, s az isten utolsó papjaként részem lesz
abban a kiváltságban, hogy megfejtsem az írást. Az a tény, hogy börtön fog körül, nem vette
el tőlem a reményt; talán ezerszer is láttam Kaholom feliratát, csak nem értettem.
Ez a töprengés lelket öntött belém, s később valamiféle szédület fogott el. Vannak a föld
tájain régi formák, örök és ronthatatlan formák; bármelyikük lehet a keresett szimbólum. Egy
hegység lehet az isten szava, netán egy folyó vagy a birodalom, vagy a csillagok állása.
Hanem a századok múlásával a hegyek síksággá lesznek, a folyó útja elkanyarodik, és a
birodalmak megismerik a változásokat és a pusztulást, és a csillagok állása módosul. Az
égboltozat változó. A hegység és a csillag egy-egy egyed, az egyedek pedig elpusztulnak.
Valami ellenállóbbat, változatlanabbat kerestem. A gabonafélék, a legelők, a madarak, az emberek nemzedékeire gondoltam. Talán az én arcomra van írva a varázslat, talán én magam
vagyok kutatásaim célja. Elmerültem a töprengésben, eszembe jutott, hogy a jaguár isten
egyik jelképe.
Lelkem könyörületességgel telt el. Elképzeltem az idő első hajnalát, elképzeltem istenemet,
ahogy a jaguárok eleven bőrére bízza üzenetét, akik majd végeláthatatlanul párzanak és
szaporodnak, üregekben, nádasokban, szigeteken, hogy eljussanak az utolsó emberekhez.
Elképzeltem ezt a jaguárszövevényt, ezt a forró jaguárlabirintust, ahogy rémülettel töltenek el
legelőket és nyájakat, hogy megőrizzenek egy rajzolatot. A másik cellában ott volt egy jaguár;
szomszédsága igazolta feltevésemet, és titkos kegy jele volt.
Hosszú esztendőket szenteltem a foltok rendszerének és alakzatainak tanulmányozására.
Minden vaksötét nappal egy pillanatnyi fényhez juttatott, s így eszembe véshettem a sárga
szőrzet fekete formáit. Némelyek pontot formáltak; mások keresztcsíkokat formáztak a lábak
belső oldalán; és mások, gyűrűformák, ismétlődtek. Talán ugyanazt a hangot vagy szót
jelentették. Soknak vörös szegélye volt.
Nem mondom el munkám fáradalmait. Nem is egyszer kiáltottam bele a kupolába, hogy
képtelenség kibetűzni ezt a szöveget. A kézzelfogható rejtély kevésbé nyugtalanított, mint egy
isteni szentencia önmagában való rejtélye. Miféle szentenciát alkothat (kérdeztem magamban)
az abszolút bölcsesség? Tekintetbe vettem, hogy még az emberi nyelvekben sincs olyan
kifejezés, mely ne a teljes világegyetemre vonatkozna; tigrist mondani annyi, mint minden
tigrist említeni, amely azt nemzette, a szarvasokat és a teknőcöket, melyeket az felfalt, a
legelőket, melyek a szarvasokat táplálták, a földet, mely a legelő anyja volt, az eget, mely
világosságot adott a földnek. Tekintetbe vettem, hogy egy isten nyelvén minden szó a dolgok
végtelen láncolatát jelzi, s nem csupán rejtve, de nyíltan kimondva is, s nem lassan-lassan,
hanem közvetlenül tárva fel az összefüggéseket. Idővel gyerekesnek vagy istenkáromlónak
tűnt előttem egy isteni szentencia fogalma. Egy istennek, töprengtem, csupán egy szót kell
szólnia, s ebben a szóban benne van a teljesség. Egyetlen általa kiejtett hang nem lehet
alábbvaló a világegyetemnél vagy kevesebb az idő summájánál. E hangnak - mely felér egy
nyelvvel s mindazzal, amit egy nyelv magába foglalhat - a nagyra törő és regényes emberi
szavak: mindenség, világ, világegyetem csupán árnyai vagy utánzatai.
Egy napon vagy egy éjszakán - ugyan mi volna a különbség napjaim és éjszakáim közt? - azt
álmodtam, hogy a börtönöm padlatán egy homokszem van. Újra elaludtam, közönyösen; azt
álmodtam, hogy felébredek, és most már két szem homok van ott. Újra elaludtam; azt
álmodtam, hogy immár három a homokszemek száma. Így sokasodtak, míg be nem töltötték a
börtönt, s én a homok félgömb alatt haldoklom. Rádöbbentem, hogy álmodom; hatalmas
erőfeszítéssel felébredtem. Hasztalan volt az ébredés; fojtogatott a rengeteg homok. Valaki azt
mondta: "Nem életre ébredtél, hanem egy korábbi álomra. Ez az álom egy másik álomban
van, s így megy ez vég nélkül, ahogy végtelen a homokszemek száma. Az út, melyet újra be
kell járnod, végtelen, és meghalsz, mielőtt valóságosan felébrednél."
Éreztem, hogy elvesztem. A homok betört a számba, de felkiáltottam: "Sem az álmodott
homok meg nem ölhet, sem álombeli álmok nincsenek!" Valami fényesség ébresztett fel. A
homály magasán fényköröcske derengett. Megláttam a börtönőr arcát és kezét, a görgőt, a
kötelet, a húst és a korsókat.
Az ember fokozatosan összemosódik a sorsával; végeredményben az ember azonos a
körülményeivel. Nem betűfejtő vagy bosszúálló, nem isten szolgája, inkább rab voltam. Az
álmok kimeríthetetlen labirintusából úgy tértem vissza a keserves börtönbe, mint otthonomba.
Áldottam nedvességét, áldottam jaguárját, áldottam a fényes nyílást, áldottam öreg, fájó
testemet, áldottam a homályt és a követ.
Akkor megtörtént az, amit el nem feledhetek, amit el nem mondhatok. Megtörtént az
egyesülés az istenséggel s a mindenséggel (nem tudom, különböznek-e ezek a szavak). A
révület nem ismétli szimbólumait; van, aki egy fényvillanásban látta istent, van, aki egy
szabályában ismert rá vagy egy rózsa szirmában. Én egy igen magas Kereket láttam, mely
nem előttem volt, de nem is mögöttem, nem is mellettem, hanem mindenütt és egyszerre. Ez a
kerék vízből állt, de tűzből is, és (habár látszott a pereme) végtelen volt. Összefonódva,
mindaz a dolog alkotta, mely valaha lesz, van vagy volt, és én e tökéletes szövedék egyik
fonala voltam, és Pedro de Alvarado, aki a kínokat mérte rám, egy másik fonál. Itt voltak az
okok és az okozatok, s elég volt látnom azt a Kereket, hogy egészen megértsem a maga
végtelenségében. Ó, a megértés boldogsága, mely nagyobb a képzeleténél, a megérzésénél!
Láttam a mindenséget, és láttam a mindenség rejtett szándékait. Láttam az eredetet, melyről a
Közösség Könyve szól. Láttam a hegyeket, melyek kiemelkedtek a vízből, láttam az első
fatörzs-embereket, láttam a kőkorsókat, melyek az emberek ellen fordultak, láttam a kutyákat,
melyek szétmarcangolták az emberek arcát. Láttam az arc nélkül való istent, aki az istenek
mögött létezik. Láttam végtelen sok folyamatot, melyek egyetlen boldogságot alkotnak, s
mindent megértve, a jaguár írását is sikerült megértenem.
Ez tizennégy esetleges (esetlegesnek tűnő) szóból álló varázsige, s csak ki kellene mondanom
fennhangon, hogy mindenhatóvá legyek. Elegendő volna kimondani, hogy eltöröljem ezt a
kőbörtönt, hogy a nappal betörjön az éjszakámba, hogy fiatal legyek, hogy halhatatlan legyek,
hogy a jaguár széttépje Alvaradót, hogy spanyol mellekbe mártsam a szent kést, hogy
újjáteremtsem a piramist, hogy újjáteremtsem a birodalmat. Negyven szótag, tizennégy szó, és
én, Cinakán uralkodnám a földeken, melyeken Moktezuma uralkodott. De tudom, hogy
sohasem fogom kimondani ezeket a szavakat, mert már nem emlékszem Cinakánra.
Haljon velem a jaguárokra írt titok. Aki szembenézett a mindenséggel, aki belelátott a
mindenség lángoló szándékaiba, az nem gondolhat egyetlen emberre, annak köznapi
boldogságára vagy balsorsára, még ha ő maga volna is az az ember. Ő volt ez az ember, de
most már nem törődik vele. Mit törődne annak a másiknak a sorsával, mit törődne annak a
másiknak a nemzetével, ha ő most már senki? Ezért nem mondom ki a varázsigét, ezért
hagyom, hogy feledjenek a napok, s heverjek itt a sötétben.
(Jorge Louis Borges:
ISTEN BETŰJE, Hargitai György fordítása -
Ema Risso Platerónak)
"A szél ott fúj, ahol
akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hova megy. Így van
vele mindenki, aki a Lélekből született.” (Jézus szavai János könyvéből, 3.08.)
Csak egy út vezet Isten szívébe, és az a szellem útja - mi azon igyekszünk járni.
egy hideg éjjelen
elfelejtettem születésem történetét
elfelejtettem az álom hosszú ujjait a nevek varázsát
egyedül megyek
először is bocsánatot kérek
a széltől
(Egyedüllét, Lance Henson indián költő és aktivista verse, Gyukics Gábor fordítása)
Háromnapos koromban anyám felvitt egy közeli dombtetőre és bemutatott az elemeknek. Először bemutatott a Négy Égtájnak: Keletnek, Délnek, Nyugatnak és Északnak. "Különleges áldást kérek erre a gyermekre. Ti ölelitek körbe az életünket, és tartotok bennünket életben. Kérlek titeket, hogy óvjátok őt, és hozzatok egyensúlyt az életébe.
Ezután piciny lábamat Földanyához érintette. "Kedves Földanya és Földnagyanya, ez a gyermek egyszer járni, játszani és futni fog rajtatok. Tanítsátok meg az irántatok való tiszteletre, ahogy felnő. Bárhová is vezessen útja, legyetek ott, támasszátok meg, és gondoskodjatok róla."
Bemutatott a napnak. "Nap Nagyapa, süss erre a gyermekre, miközben növekedik. ------
Egyenesen járj, mint a fák Erős legyél mint a hegyek Szelíd, mint a tavaszi szél Őrizd a nyári nap melegét a szívedben és a Nagy Szellem mindig melletted lesz.
Olyan magányosnak érezte magát, amilyennek csak gyerekkorában, s úgy
rémlett neki, teljesen idegen ebben a világban, pedig még mindig
szereti. Úgy gondolta, hogy a világ szépségében titok rejtezik. Úgy
gondolta, hogy a világ szívverésének rettentő ára van, s hogy a világ
fájdalma és szépsége valamiféle párhuzamban halad, s a tömérdek kiontott
vért levonva nem marad más, csak egyetlen szál virág látványa.
Az
öregember azt mondta, hogy a farkas magasabb rendű lény és azt is
tudja, amit az ember nem: hogy a világban nincs semmiféle rend kivéve
amit a halál helyezett el benne. Végül azt mondta hiába iszik az ember
Isten véréből ha nem fogja föl tetteinek súlyát. Azt mondta az emberek
fontosak akarnak lenni de nem értik hogyan lehetnének azok.
Cselekedeteik és szertartásaik között helyezkedik el a világ
és ebben a világban viharok tombolnak és fákat csavar ki a szél és az
összes állat amelyet Isten teremtett széltében-hosszában járja ezt a
világot ám az ember mégsem lát belőle semmit. Az emberekben csak a saját
cselekedeteik tudatosulnak vagy az amit megneveznek és amiről
beszámolnak egymásnak. Az a köztes világ azonban láthatatlan marad a
számukra.
Van egyfajta boldogság, amelyet az önfeledten játszó gyermekek élnek át. A szerelmesek is boldogok. Mindez nagyon szép. De az emberi kiteljesedést nem az ilyen típusú boldogságok jelentik. Hanem a mindenséggel alkotott harmónia, beleértve a szenvedéssel vagy a halállal alkotott harmóniát is. Az ember ettől válik igazán mélységesen összeszedetté, ettől lesz nagy a lelki fajsúlya, ettől lesz igazán kiegyensúlyozott.
Ez csendes dolog. Ez a kivívott boldogság. De ebben nincsen önfeledtség. Nem abból, hanem az erőből ered.
Anya, anya
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?
Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen, és mindent mégis oly kíváncsian szemlélgetek? Tudod, hogy hány kísértés, a semmi és üresség késdobáló hány és hány pokla leskel itt reám?
Persze, a ruhák fodrát leeresztik,
a kelme megfakul, s a fű
beteríti az utakat.
Persze, persze, a feledés, az elmúlás -
de hol is hagytam abba? -
mégis élek,
mégis nehéz, anya, mégis nehéz.
~ Pilinszky János (Bp., 1921. november 27. – Bp., 1981. május 27.)
Van egy szél; ha felém fordul, meghallom a kert és a sivatag beszélgetését. Hol a sivatagban, hol a kertben, nappal vagy éjjel. A vályogfalak, kőfalak, semmilyen falak, mészkő, messzi nyáj, üvöltés, madarak éneke, sziszegés, csurranás, csönd, száraz illatok, vizes illatok, holdak, csillagok, virágok mind a kert meg a sivatag hangkulcsai.
Elmondja egymásnak álmát a kert meg a sivatag. Leginkább egymásról álmodnak. A sivatag a benne fekvő kertről álmodik. Szereti a kertet. Átöleli. Sivataggá szeretné változtatni. A kert magában él. A kert a sivatagról álmodik, mely ott van körös-körül. Arról, hogy különbözik tőle, és tudja, hogy ez a különbség olyan illó könnyű, mint az érzelmek.
Régen lehetett, amikor először hallottam meg beszélgetésüket. Talán kétéves lehettem, amikor meghallottam őket. Talán egyéves lehettem, amikor meghallottam őket, és így tovább. Talán mielőtt megszülettem. Vagy bárki megszületett. Vagy gömbölyűből tojás lett volna. Vagy a víz megszületett volna, magas szirten hűlve, könnyeket jövendölve, szemeket jövendölve.
Talán még a színes éjszakában forgó sziklák előtt hallhattam meg őket.
Hallom őket talán már mióta a fény keresgélni kezdett valamit, amire írhatna, fehéren lebegve, a színeket még magában rejtve, s körülötte a sötétség; semmit sem felejtve a kezdet óta, a tudás végét jövendölve, a vadont jövendölve. És a kertet. És a sivatagot.
- Itt az ellenszer, ami elpusztítja a mérget - mondta don Juan, és megsimogatta a Földet.
Nem a varázslók magyarázata szabadítja fel a szellemet. Nézzetek magatokra. Megkaptátok a varázslók magyarázatát, és nem érzitek a különbséget. Magányosabbak vagytok, mint valaha; mert a rendületlen szeretet nélkül a Lény iránt, aki menedéket nyújt nektek, magány az egyedüllét. Csak e Tündöklő Lény iránt érzett szeretet adhat szabadságot a harcos szellemének; a szabadság pedig öröm, gazdagság és bőség.
Észak-Írországban nőttem fel. Egy olyan helyen, ahol a "picsa" szó a legrosszabb dolgot jelentette, amit egy ember a másikról gondolhat. Ha valakit gyűlöltél vagy megvetettél, a "picsa" mindent kifejezett. Ezt a szót firkálták a szemetes sikátorok vagy a vizelettől és ürüléktől bűzlő közvécék falára. Semmi nem lehetett rosszabb annál, mint hogy "picsának" neveznek, senki sem volt hülyébb a "hülye picsánál".
A nőgyűlölet története a nők gyűlöletének folyamatos íve, amely összeköti Arisztotelészt Hasfelmetsző Jack-kel, Lear királyt James Bonddal. De nem kizárólag a nyugati civilizáció jellemzője.
Gyökere a férfi harca önmagával. Időszerű, mint a legújabb pornográf weboldal és régi, mint maga a civilizáció. Egy ősi hagyomány örökösei vagyunk, amely visszanyúlik a múlt nagy civilizációinak gyökeréhez, oda, ahol tudatunk formálódott, ahol kialakult az a kettősség, amely ott rejtőzik minden próbálkozás mögött, hogy tagadja az emberiség egyik felének ember voltát.
A történelem a férfiak története volt (és nagyjából az is maradt), annak története, hogy hogyan hatottak a férfiak az őket körülvevő világra, valamennyi - politikai, vallási, katonai, társadalmi, filozófiai, gazdasági, művészi és tudományos - vonatkozásban. Amit történelemnek nevezünk, valójában nem más, mint a patriarchalis rend története. Ideológiája a nőgyűlölet, egy hiedelmekből és eszmékből szőtt rendszer, amelynek célja, hogy magyarázatot adjon a férfiak uralmára a nők felett.
(Jack Holland: Nőgyűlölet - A világ legrégibb előítélete)
Apám szerette a
történelmet, és szerette a nőket. Ez a két tény vezette el őt a
nőgyűlölet témájához, mely meglehetősen különbözik attól, amiről a
hivatása szólt: az észak-írországi politikai ügyektől.
2002-ben kezdett el dolgozni a Nőgyűlölet. A világ legrégibb
előítélete című könyvén. A téma meglehetősen ellentmondásosnak
bizonyult. A férfiak, ha meghallották, mivel foglalkozik apám, többnyire
azt feltételezték róla, hogy igazolni próbálja a nőgyűlölet jogosságát.
Ez a reakció nagyon megdöbbentette apámat. Általában mindenki
meglepődött, hogy egy férfi ír erről a témáról. „Miért ne? A
nőgyűlöletet férfiak találták ki” - mondogatta.
Írás közben nagyon megrázta azoknak a bűntetteknek a hosszú sora,
melyeket férjeik, apáik, embertársaik és uralkodóik követtek el a nők
ellen. Anyámmal megborzongtunk, amikor sorolta őket - a boszorkánysággal
vádoltak esztelen kínzásától kezdve az észak-koreai börtönökben
elszenvedett borzalmakig. Újságcikkeket vágott ki, elolvasott millió
történetet, a költészethez és a drámairodalomhoz nyúlt kulturális
magyarázatért.
Apám úgy érezte, ez a legfontosabb munkája. Újságírói tekintete arra a
félelmetes kérdésre irányult, hogy hogyan lehetséges, hogy a történelem
során az emberiség egyik fele mindvégig elnyomta és terrorizálta az
emberiség másik felét.
"Ő, aki feladta eredeti (megnyilvánulatlan) formáját, hogy a világ
javára legyen - a sokszájú, szépen feltekeredett, aki halálos mérgek
birtokosa, mégis a mérhetetlen szenvedések seregének eltávolítója, aki
minden tudás forrása, akinek kísérői köre állandó örömök forrása, aki a
kígyók fenséges ura: vegyen oltalmába engem Ő, a jóga adományozója, a
tökéletes jóga igája alatt, fehér fénylő éteri testével."
(ima Ananta Sésa-hoz)
(ősi kígyószobor, Mexikó)
... az elengedés gyakorlásaként vízbe szórják az elsöpört mandala
homokszemeit, felajánlva az ott élő kígyóistennek.
2. Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius -
Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd.
3. Et sicut omnes res fuerunt ab uno, meditatione unius: sic omnes res natae fuerunt ab hac una re, adaptatione -
Ahogy minden dolog az egyből származik, az egyetlen gondolatból, a természetben minden dolog átvitellel az egyből keletkezett.
4. Pater eius est Sol, mater eius Luna, portavit illud ventus in ventre suo, nutrix eius terra est -
Atyja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta méhében, a Föld táplálta.
5. Pater omnis thelesmi totius mundi est hic -
Ő a théleszma, az egész világ nemzője.
6. Vis eius integra est, si versa fuerit in terram -
Ereje tökéletes, ha a földbe visszafordul.
7. Separabis terram ab igne, subtile a spisso, suaviter, cum magno ingenio -
Válaszd el a Tüzet a Földtől, a könnyűt a nehéztől, tudással, szenvedéllyel.
8. Ascendit a terra in coelum, iterumque descendit in terram et recipit vim superiorum et inferiorum. Sic habebis gloriam totius mundi. Ideo fugiat a te omnis obscuratis -
A földről az égbe emelkedik, aztán ismét a földre leszáll, a felső és az alsó erőket magába szívja. Az uralmat az egész világ fölött így nyered el. E perctől fogva előled minden sötétség kitér.
9. Hic est totius fortitudinis fortitudo fortis. Quia vincit omnem rem subtilem, omnemque solidam penetrabif -
Minden erőben ez az erő ereje, mert a finomat és a nehezet áthatja.
10. Sic mundus cratus est -
A világot így teremtették.
11. Hinc adaptationes erunt mirabiles, quarum modus est hic -
Ez az átvitel varázslata, és ennek ez a módja.
12. Itaque vocatus sum Hermes Trismegistos, habens tres partes philosophiae totius mundi -
Ezért hívnak Hermész Triszmegisztosznak, mert a világegyetem tudásának mindhárom része az enyém.
13. Completum est quod dixi de operatio solis -
Amit a Nap műveleteiről mondtam, befejeztem.
1. Való, való, nincs benne kétség, biztos, megbízható.
2. Íme, ami fent van, alulról jön, ami lent van felülről. Az Egy műve a varázslat.
3. Ebből az Egyből egyetlen művelettel minden létező így keletkezett.
4. Apja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta méhében, a Föld táplálta.
5. Ő a varázslat nemzője, őrzője, ereje tökéletes, a fények élesztője.
6. Tűz, amely földdé válik.
7. Válaszd el a tüzet a földtől, a könnyűt a nehéztől, vigyázva, mesteri kézzel.
8. A földről az égbe száll, úrrá lesz a fény fölött, s ismét leszáll a földre. Megszerzi a felső és az alsó erőket. Így lesz úrrá afölött, ami fent van, s ami lent. Mert veled van a fények fénye, s ezért a sötétség előled kitér.
9. Az erők erejével leszel úrrá a finom fölött, és hatolsz be a nehézbe.
10. Olyan ez, mint a világ teremtése.
11. Az ilyen tett varázslat, és ez a módja.
12. Ezért neveztek Háromszor Nagy Hermésznek.
13. Amit a Nap műveleteiről mondtam, befejeztem.
Gabir ibn Khajjam (Al Gabir)
Most következik a gyakorlati útbaigazítás. Mit kell tenni? A tüzeset a földtől és a könnyűt a nehéztől el kell választani. Az elválasztásban a tudás éppen olyan fontos, mint a szenvedély. Megkülönböztetni és megkülönböztetni. Ez a legfontosabb.
én soha másban
nem csalódom, csak saját
ítéletemben
Sérelmeket nem őrzök meg
és nem küldök vissza!
(Fodor Ákos)
Egy nő önmagáról alkotott
képét valaki más féltékenységének vagy a felé irányuló nyílt pusztítani
akarásnak a tüze is elégetheti. A család, a tanácsadók, a tanárok és a
barátok nem feltétlenül pusztítóak, ha irigységet éreznek,
némelyikük azonban enyhébben, vagy erőteljesebben, határozottan az.
Egyetlen nő sem engedheti meg magának, hogy alkotó élete egyetlen
cérnaszálon függjön, miközben egy ellenséges szerelmet, szülőt, tanítót
vagy barátot szolgál.
(Clarissa Pinkola Estes: Farkasokkal futó asszonyok)
Valaha nem volt turizmus. A cigányok,
a beduinok és más nomád népek régen
is, mint most, kedvükre járták a világot, de
senkinek sem jutna eszébe turistának nevezni őket.
A turizmus a 19. század találmánya
- azé a koré, amely, néha úgy tűnik,
természetellenesen hosszúra nyúlt. Sok szempontból
még ma is a 19. században élünk.
A turista azért keresi a Kultúrát,
mert - a mi világunkban - a kultúra beleveszett a Látványba,
megsemmisítette a bevásárlóközpont és
a talk-show - mert műveltségen ma a munkával és
fogyasztással töltendő életre való felkészülést
értjük - mert mi magunk sem teremtünk többé.
Bár a látszat szerint a turista fizikailag jelen van a Természetben
vagy a Kultúrában, igazából olyan, mint kísértet
a romok közt, testi valójában nincs jelen. Nincs igazán
ott; egy mentális térképen utazgat keresztül,
absztrakt fogalmak közt mozog („Természet”, „Kultúra”),
inkább képeket gyűjt, mintsem tapasztalatot. Gyakran
mások nyomora közepette vakációzik, sőt
még tetézi mások nyomorát.
Egyiptomban nemrég meggyilkoltak
néhány embert, pusztán azért, mert turisták
voltak. Íme... a Jövő. Turizmus és terrorizmus: - tényleg, mi is a különbség?
A három archaikus utazási
cél közül - nevezzük ezeket most „háborúnak”,
„kereskedelemnek” és „zarándoklatnak” - melyikből lett
a turizmus? Sokan egyből rávágnák, hogy a zarándoklatból.
A zarándok azért megy „oda”, hogy lásson; a zarándok
általában hazavisz valami emléktárgyat; a zarándok
„szabadságra megy” a hétköznapokból; a zarándok
céljai nem anyagi természetűek. Ebben az értelemben
a zarándok a turista előképe.
Ám a zarándok tudata a zarándoklat
közben jelentős változáson megy át, mely
számára valóságos. A zarándoklat a beavatás
egy formája, s a beavatás a megismerés újabb
formáinak kapuja.
A zarándok és a turista közötti
különbséget az világítja meg, ha összehasonlítjuk,
milyen hatással vannak arra a helyre, amelyet meglátogatnak.
Egy hely - város, kegyhely, erdő - változásai
csekélyek, de megfigyelhetők. A hely lelke kifürkészhetetlen,
de a társadalmi változásokról talán
mondhatunk valamit.
Az olyan zarándokhelyek, mint Mekka,
lehetnek hatalmas kereskedelmi bazárok, sőt termelési
központok is (gondoljunk a benaresi selyemiparra) - de elsődleges
„termékük” a baraka vagy mana. Ezeket a szavakat (egyik arab,
másik polinéz) általában úgy fordítják:
„áldás”, de számtalan más jelentést
is hordoznak.
A vándorló dervis, aki a megszentelt
helyen alszik, hogy egy halott szentről (a „Sírok Népének”
egyik tagjáról) álmodjék, beavatásra
vagy a lelki ösvényen való előrejutásra
vágyik; az anya, aki beteg gyermekét Lourdes-ba viszi, gyógyulásra;
a gyermektelen nő Marokkóban azt reméli, hogy a Marabout
termékennyé teszi, ha rongyot köt a sírjából
sarjadó öreg fára; a mekkai utazó a Hit központjába
vágyik, s ahogy a karaván megpillantja a Szent Várost,
a hadzsi így kiált: Labbaika Allahumma! - Itt vagyok, Uram!
Mindezeket az indítékokat
a baraka szó foglalja össze, amely néha tapintható,
szinte anyagi természetű dolognak tűnik, s a zarándok
erősödő karizmáján vagy „szerencséjén”
mérhető le. A kegyhely barakát hoz létre. A
zarándok magával viszi. De az áldás a Képzelőerő
műve - akárhány zarándok visz belőle magával,
jut is, marad is. Sőt, minél többet visznek el, annál
több áldást „termel” a kegyhely (mert a népszerű
kegyhely minden meghallgatott imádságtól gyarapszik).
A baraka a képzelőerő
műve - de nem „irreális”. Épp elég reális
azoknak, akik megérzik. A lelki javak azonban nem a kereslet és
kínálat törvényei alapján működnek,
mint az anyagi javak. Minél nagyobb a kereslet a lelki javak iránt,
annál nagyobb a kínálat. A baraka termelődése
végtelen.
A turista ezzel szemben nem barakára,
hanem kulturális különbségekre éhes. A zarándok
azért hagyja el az otthon „profán terét”, és
utazik a kegyhely „szent terébe”, hogy megtapasztalja szent és
profán különbségét. De ez a különbség
megfoghatatlan, finom, a profán tekintet számára láthatatlan,
spirituális, képzeletbeli. A kulturális másság
viszont mérhető, szemmel látható, anyagi, gazdasági,
társadalmi természetű.
A kapitalista „első világ”
képzelőereje kimerült. Nem tudja elképzelni, milyen,
ami más. A turista nem azért hagyja el az „otthon” homogén
terét az „idegen tájak” heterogén teréért,
hogy áldást kapjon, hanem egyszerűen azért,
hogy megcsodálja a festői tájakat, a másság
látványát, pillanatát, hogy lássa a
másságot.
A turista a másság fogyasztója.
Ám a kulturális másság termelődése
nem végtelen és nem pusztán képzeletbeli: nyelvben,
tájban, építészetben, szokásokban, ízben,
illatban gyökerezik. Minél többet használnak el,
visznek el belőle, annál kevesebb marad. Egy adott társadalom
csupán ennyi jelentés, csupán ennyi másság
termelésére képes. Ha egyszer vége, akkor vége.
A turizmus valódi gyökere nem
a zarándoklat (sőt, még csak nem is a „tisztességes”
kereskedelem), hanem a háború. Erőszak és fosztogatás
volt a turizmus eredeti formája; vagy másképp szólva:
az első turisták közvetlenül a háború
nyomában érkeztek, mint keselyűemberek, akik a harcmezei
mészárlás maradványain kapirgáltak,
képzeletbeli hadizsákmányra - képekre - vadászva.
A turizmus a totális imperializmus
tünete volt: a gazdasági, politikai és spirituális
imperializmusé.
Valójában az a meglepő,
hogy még olyan kevés turistát gyilkoltak meg, és
hogy csupán néhány terroristának jutott ez
az eszébe. Talán valami titkos cinkosság van e tükörkép-ellenségek
között. Mind hontalanok, horgonyuk örökre eloldva a
kikötőtől, a képek tengerén sodródnak.
A terrorcselekmény csak képében létezik - a
CNN nélkül csupán az értelmetlen kegyetlenség
pillanatnyi fellobbanása maradna meg. A turista-cselekmény
is csak a pillanatfelvételeken és az emléktárgyakban
létezik. A terrorista és a turista a posztimperialista kapitalizmus
talán legelidegenedettebb termékei. Képek szakadéka
választja el őket vágyuk tárgyától.
Furcsa, mégis ikrek ők.
Semmi sem érinti meg a turista életét.
Minden lépése közvetített. Aki látta már
valaha amerikaiak tömött hadrendjét vagy egy busznyi japánt,
amint romok vagy turista-rituálék helyszíne felé
menetelnek, bizonyára észrevette, hogy még kollektív
tekintetüket is a kamera szemének médiuma közvetíti:
a fényképezőgépek és videokamerák
tömege olyan, mint fényes, kattogó pikkelyek a teljes
közvetítettség páncélzatán. Semmi
szerves nem hatol át e rovarpáncélszerű képződményen,
amely védőkitinként és ragadozó rágószervként
is szolgál, s amely képeket, képeket, képeket
habzsol. A közvetítés szélsőséges
formája a társasutazás, amelynek során minden
képet okleveles szakember, pszichopomposz értelmez, holtak
vezetője, virtuális Vergilius a jelentésvesztettség
Infernójában - a Központi Diskurzus és a kisajátítás
metafizikájának alacsony beosztású funkcionáriusa - testetlen örömök stricije.
A turista igazi színtere nem az egzotikum
helye, hanem a közbülső, liminális tér senkiföldje
(szó szerint: „utópiája”) - magának az utazásnak
a tere, a repülőtér ipari absztrakciója, a repülő,
a busz gépi dimenziója.
A turista és a terrorista - az absztrakciók
repterének ikerszellemei - az autentikusra éhezik. Csakhogy
ami autentikus, közeledtükre menten visszahúzódik.
Fényképezőgép vagy fegyver áll köztük
és a szeretet perce között, amely minden terrorista és
turista titkos álma. Nyomorúságuk abban áll,
hogy csupán pusztítani képesek. A turista a jelentést
pusztítja, a terrorista a turistát.
E kis írás
szerény célja az, hogy megszólítsa az egyedül
utazót, aki úgy döntött, hogy ellenáll a
turizmusnak. Bár végül is képtelenek vagyunk
tökéletesen megtisztítani magunkat és utunkat
a turizmus foltjaitól, mégis úgy érezzük,
hogy a fejlődés lehetséges.
Nemcsak megvetjük a turizmust, mert
vulgáris és igazságtalan, s ezért minden (tudatos
vagy tudattalan) fertőzést el szeretnénk kerülni,
amelyet a turizmus virulens vírusa terjeszt - az utazást
a kölcsönösség, s nem az elidegenedés aktusaként
értelmezzük. Vagyis nem csupán a turizmus negatív
jelenségeit szeretnénk elkerülni, hanem hozzájárulni
a pozitív utazás elterjedéséhez, hogy produktív
és kölcsönösen gazdagító kapcsolat
legyen én és a Másik, vendég és vendéglátó
között - a kultúrák közötti szinergia
egy formája, amelyben az egész több, mint a részek
összege.
Kíváncsiak vagyunk, vajon
az utazást lehet-e a baraka rejtett ökonómiája
alapján folytatni, amelynek során nemcsak a kegyhely, hanem
a zarándok is „áldást” oszt.
Arra gyanakszunk, hogy bár a modern
világban az utazást a Fogyasztási Cikk fogalma határozza
meg - bár az ünnepélyes ajándékozás
hálói látszólag eltűntek a térképről - bár a turizmus látszólag diadalt aratott - mégis - továbbra is úgy hisszük, hogy vannak más ösvények,
nem hivatalos, a térképen nem szereplő, talán
titkos utak - amelyeket még mindig az ajándékozás
ökonómiájának lehetősége tart fenn;
a szabad szellemiség csempészösvényei, melyeket
csak az utazás művészetének geomantikus gerillái
ismernek. Sőt: nem csak hisszük, tudjuk: az utazás művészete
létezik.
Az utazás művészetének
legnagyobb, legtehetségesebb gyakorlói a szufik voltak, az
iszlám misztikusok. Az útlevél, a vakcina, a repülőgép,
és a szabad utazás más kerékkötőinek
kora előtt a szufik szabadon utaztak egy olyan világban, amelynek
határai áthatolhatóbbak voltak, mint ma, az iszlám
nemzetfölöttiségének és a Dar al-Iszlam,
az iszlám világ kulturális egységének
köszönhetően.
A nagy középkori muszlim utazók
hatalmas utazásokról számoltak be - Perzsiából
Egyiptomba, vagy akár Marokkóból Kínába
- anélkül, hogy a sivatagok, tevék, karavánszerájok,
bazárok és vallásos áhítat világát
akár egy pillanatra is elhagyták volna. Valaki mindig tudott
arabul, ha rosszul is, és az iszlám kultúra behatolt
a legtávolibb zugokba is, ha felszínesen is. Szinbád,
a tengerész meséit olvasván (az Ezeregyéjszakából)
olyan világ körvonalazódik előttünk, melyben
még a terra incognita is - szokatlansága, furcsasága
ellenére - valahogy ismerős, valahogy muszlim. Ebben az egységes
világban, mely azonban korántsem volt egyöntetű,
a szufik egy különös csoportot, az utazók csoportját
alkották. Nem harcosok voltak, nem is kereskedők, de még
csak nem is szokványos zarándokok: a dervisek a tiszta nomád
lelkiséget képviselték.
A Korán szerint Isten hatalmas teremtett
világa és benne minden dolog: szent, nemcsak azért,
mert Isten teremtette, hanem mert az anyagi világ tele van „útjelzőkkel”,
az isteni valóság jeleivel. Maga az iszlám is két
utazás között született, a hidzsra, Mohamed Mekkából
Medinába való menekülése és a hadzs, a
visszatérés között. A hadzs még ma is az
eredet és a központ felé tartó mozgást
jelenti a muszlimnak, s az évi zarándoklatnak nemcsak az
iszlám vallási egységében, de kulturális
egységében is alapvető szerepe van.
Magának Mohamednek az élete
az iszlám hívő mindenfajta utazására
példát szolgáltat: a nyári és téli
mekkai karavánokkal kereskedőként telt ifjúkora;
hadjáratai; s végül győzelme - alázatos
zarándokként. Bár városi vezető, a beduinoknak
is prófétája, maga is nomád, „jövevény”,
„árva”. Ebből a szemszögből nézve az utazás
szinte szentség. Valamilyen mértékben minden vallás
szentesíti az utazást, de az iszlám szinte elképzelhetetlen
utazás nélkül.
A Próféta azt mondta: „Keressétek
a tudást, ha kell, Kínában”. Az iszlám kezdetétől
fogva minden világi utilitarizmus fölé emeli az utazást,
és ismeretelméleti, sőt gnosztikus dimenzióba
helyezi. „Az ékszer, amely sohasem hagyja el a bányát,
nem is csiszolódik”, írja a szufi költő, Szaadi.
Nevelni annyi, mint „kivezetni” a tanítványt, és perspektívát
adni neki, túl a provinciális szemléleten és
a puszta szubjektivitáson.
Voltak szufik, akik csupán az archetipikus
álmok és látomások képzeletbeli világában
utaztak, de sokan közülük szó szerint vették
a Próféta buzdítását. Még ma
is vannak dervisek, akik az egész iszlám világot beutazzák - de egészen a 19. századig seregekben utaztak, egyszerre
több százan vagy ezren, és hatalmas távolságokat
jártak be. S mindezt puszta tudásszomjból.
Nem hivatalosan kétfajta vándorló
szufi létezett: az „úriember-tudós” típus és
a kolduló dervis. Az első kategóriába tartozik
Ibn Battúta (aki úgy gyűjtötte a szufi beavatásokat,
mint valaha egyes nyugati urak a szabadkőműves fokozatokat);
és a „legnagyobb sejk”, Ibn Arabi, aki lassan vándorolt át
a 13. századon szülőföldjéről, Spanyolországból,
Észak-Afrikán, Egyiptomon keresztül Mekkába és
végül Damaszkuszba.
Valaha a kereszténységben
is voltak kolduló rendek (Szent Ferenc valójában azután
alapította a magáét, hogy dervisekkel találkozott
a Szentföldön, akik valószínűleg feladták
rá a „beavatás köpenyét” - azt a híres
köpenyt, melyet akkor viselt, amikor visszatért Itáliába)
- de az iszlámban több tucat, sőt talán több
száz ilyen rend virágzott.
Ahogy a szufizmus az első idők
laza spontaneitása után kikristályosodott és
intézménnyé vált, szabályokkal és
fokozatokkal, a tudásért való utazást is szabályozták
és megszervezték. Derviseknek szóló, részletes
kézikönyvek jelentek meg, olyan módszerek leírásával,
amelyek által az utazás a meditáció igen konkrétan
meghatározott formája lett. Magát a szufi „ösvényt”
szimbolikusan célzatos utazásként fogták fel.
Egyes esetekben az útvonal volt meghatározott (pl. maga a
hadzs esetében); más esetekben „jelekre”, egybeesésekre,
megérzésekre kellett hagyatkozni, ezek olyan „kalandok” voltak,
mint Arthur király lovagjainak a kalandjai. Volt olyan rend, amely
negyven napra korlátozta az egy helyen töltendő időt;
mások azt a szabályt követték, hogy sohasem aludtak
kétszer ugyanazon a helyen. A szigorú rendek, például
a Naqsbandi rend, egész koreográfiát kerekítettek
az utazás köré, amelyben minden - előre meghatározott
- mozdulat célja a tudatosság fokozása volt.
Az eretnekségbe hajló rendek
(pl. a Qalandar) a teljes spontaneitás és ráhagyatkozás
„szabályát” követték - az „állandó
munkanélküliséget”, ahogy egyikük nevezte -, a
bohém gondtalanságot, a botrányos, mégis tökéletesen
hagyományos társadalmonkívüliséget. A
színes öltözetű, kolduscsészével,
baltával és lobogóval vándorló, zenés-táncos,
gondtalan, vidám (gyakran „szinte illetlenül vidám”)
rendek - pl. a 19. századi perzsiai Nematollahik - elszaporodása
egy idő után annyira aggasztotta a szultánokat és
a teológusokat, hogy számos dervist ki is végeztek
„eretnekségért”. Ma az igazi Qalandarok főként
Indiában élnek, és az ortodoxiától való
eltérésük főként a kannabisz élvezetében
és a munka megvetésében nyilvánul meg. Vannak
köztük sarlatánok, közönséges csavargók
- de közülük meglepően sokan kiteljesedett embereknek
látszanak... hogy is mondjam?... megvalósult embereknek,
akiket szinte szemmel láthatóan a kegyelem - baraka - aurája
leng körül.
Az eddigiekben leírt szufi utazástípusoknak
vannak bizonyos közös éltetőerőik. Az egyiket
nevezhetjük „mágikus” világképnek: az olyan életfelfogás,
amely nem hisz a „puszta véletlenben”, hanem mindenütt jeleket
és csodákat, jelentést hordozó egybeeséseket
és a „kinyilatkoztatások” valóságát
látja. Aki próbálta már, tanúsíthatja:
a célzatos utazás azonnal felnyitja szemünket e „mágikus”
hatásokra.
Egy pszichológus talán merő
„szubjektivitásnak” tartja ezt a jelenséget (és csodálattal
vagy leegyszerűsítő megvetéssel beszél
róla), míg a jámbor hívő szó szerint
érti. A szufi szempontjából az egyik értelmezés
nem zárja ki a másikat, de nem is elég önmagában
ahhoz, hogy az Úton tapasztalt csodákat megmagyarázza.
A szufizmusban „objektív” és „szubjektív” nem ellentétek,
hanem egymás kiegészítői. A kétdimenziós
(tudományos vagy vallásos) gondolkodó szempontjából
viszont a tiltott zónába tartozik az effajta paradoxon.
A célzatos utazás minden formája
mögött felfedezhető az az erő, amelyet az arab nyelv
adabnak nevez. A szó első jelentésszintjén egyszerűen
„jó modort” jelent, s az utazás esetében a jó
modor a sivatagi nomádok ősi szokásain alapszik, akik
számára a vándorlás és a vendéglátás
egyaránt megszentelt tevékenység. A dervis részesül
a vendég kiváltságaiban és felelősségeiben.
A beduin vendéglátás
az ajándékozás ősi ökonómiájának - a kölcsönösségen alapuló kapcsolatoknak - ma is élő megnyilvánulása. A vándort
be kell fogadni (a dervist étellel kell kínálni) -
de ezzel a vándor fölveszi az ősi szokás által
számára előírt szerepet - és valami módon
viszonoznia kell a vendéglátást.
Az iszlám társadalomban ma
is ragaszkodnak ezekhez a szabályokhoz (többnyire inkább
csak szentimentálisan), s így a dervisnek megvan a maga szerepe:
ő a főfoglalkozású vendég. A dervis a
baraka adományával viszonozza a társadalom adományait.
A zarándoklat során az utazó a helytől kapja
a barakát, a dervis azonban megfordítja a folyásirányt:
egy bizonyos helyre odahozza a barakát. A szufi a maga szemében
állandó zarándok, de az otthonülők, az
átlagemberek számára ő: mozgó kegyhely.
A turizmus alapsémájából
hiányzik a kölcsönösség vendég és
házigazda között. Egy házigazdánál
az idegen: vagy vendég vagy élősködő. A
turista élősködő - hiszen a vendéglátás
nem megfizethető. Az igazi utazó vendég, s ezzel ma
is nagyon is valós szerepet tölt be az olyan társadalmakban,
amelyek „kollektív tudatából” még nem halt
ki a vendégszeretet ideálja. Ezekben a társadalmakban
tiszteletre méltó dolog vendéglátónak
lenni. Vendégnek lenni tehát annyi, mint segíteni
érdemet szerezni.
Az adab másik jelentésszintje
a kultúra fogalmával kapcsolja össze ezt a szót
(hiszen a kultúra a szokások és a viselkedési
szabályok összességeként is értelmezhető);
a mai nyelvben a bölcsészkart adabijjatnak hívják.
Ebben az értelemben az adab: „csiszoltság” (gondoljunk arra
a gyémántra, amely elhagyta a bányát) - de
ez nem feltétlenül van összefüggésben a „szépművészetekkel”,
az olvasottsággal, a városi polgárléttel, sőt
még a „kulturáltsággal” sem. „Szívügyről”
van itt szó.
A szufizmust néha ezzel az egy szóval
definiálják: adab. De az őszintétlen modorosságot
(perzsául ta'arof) és az őszintétlen kultúrát
a szufi egyaránt megveti; a darvisi a fesztelen szinonimája.
Az igazi gazda és vendég sohasem erőlködik, hogy
eleget tegyen a kölcsönösség követelményének - van, hogy aprólékosan betartják a rituálét,
van, hogy leleményesen módosítják a formulákat,
de mindkét esetben a mély őszinteség jellemzi
cselekvésüket, amely természetes bájként
nyilvánul meg. Az adab a szeretet egy formája.
Ez az emberi kapcsolatok terén alkalmazott
technika („zen”) szervesen illeszkedik a szufiknak a világhoz való
viszonyához. A „világi” világ - a becsapás,
a kihasználás, a rosszhiszeműség, a durvaság,
a rosszakarat, a figyelmetlenség, a vak reagálás,
a hamis látszat, az üres fecsegés világa - egyáltalán
nem érdekli az úton levő dervist. De nincs igazuk azoknak,
akik szerint a dervis hátat fordít „a valós világnak”.
A dervis nem gnosztikus dualista, aki megveti
a bioszférát (amelybe beletartoznak az érzelmek és
a képzelőerő is, nemcsak az „anyag”). Az első
muszlim aszkéták valóban mindentől elzárkóztak.
Amikor Rabiát, a basrai szent asszonyt hívták, hogy
menjen ki a házából, nézze meg Isten csodáit,
azt válaszolta: „Gyertek ti be a házba, és lássátok”,
vagyis - gyertek, szemléljétek az egységet, amely
a valóság sokfélesége fölött áll.
„Összehúzódás”
és „kitágulás” - különböző lelkiállapotok
szufi meghatározásai. Rabia az „összehúzódás”
állapotában volt, amely egyfajta szent melankólia,
metaforája a „téli karaván”, a visszatérés
Mekkába (a központba, a szívbe), az aszkézisbe
vagy az önmegtagadásba.
A vándorló dervis tipikusabb
képviselője a túláradóan lendületes
iszlámnak. A dervis „kitágulásra” vágyik, ami
nem más, mint az anyagi világ sokféleségében
megnyilvánuló isteni nagylelkűség felett érzett
lelki gyönyör. A dervis egyszerre utazik az anyagi világban
és a „képzelet világában”. De aki a szívével
lát, tudja, hogy ez a két világ bizonyos pontokon
egymásba hatol, kölcsönösen kinyilatkoztatja egymást,
fellibbenti a fátylat a másikról. Végső
soron egyek - csak a révedt figyelmetlenség és az
evilági gondolkodás akadályoz meg abban, hogy minden
pillanatban megtapasztaljuk ezt az azonosságot. A célzatos
utazás célja, hogy a „kalandokkal” és a szokások
felforgatásával felrázza a dervist a mindennapok álomittasságából.
Az utazás tehát arra való, hogy elősegítsen
egy bizonyos tudatállapotot vagy lelkiállapotot - a „kitágulást”.
A vándor számára minden
szembejövő ember angyal lehet, minden kegyhely kinyilatkoztatás
színhelye, a természettel való találkozásban
benne vibrál a „hely szellemének” jelenléte. Még
a közönséges, mindennapi dolgok is numinózussá
válhatnak - egy arc a tömegben a metróállomáson,
varjak a telefonkábelen, napfény a pocsolyában...
Persze utazás nélkül
is megtapasztalható ez a tudatállapot. De érdemes
elsajátítani az utazás művészetét,
hogy növeljük e tudatállapot megvalósulásának
az esélyeit. Az utazás mozgó elmélkedés,
mint a taoista harci művészetek.
A „nyári karaván” Mekkából
indult kifelé, Szíria és Jemen gazdag földje
felé. A dervis is kifelé indul, „állandó vakációra”,
ahogy egy költő írta, nyitott szívvel, éberen,
a Jelentés iránti vággyal, tudásszomjjal eltelve.
Állandóan résen kell lennie, hiszen bármiről
kiderülhet hirtelen, hogy jel. Ez úgy hangzik, mint valami
paranoia - bár a „metanoia” helyesebb kifejezés lenne -,
és valóban, a dervisek között gyakori volt az „őrült”,
a „megszállott”, akiket teljesen hatalmába kerített
a természetfölötti, akik belevesztek a Fénybe.
Keleten az elmebetegeket gyakran magukra hagyott szentekként kezelik
és csodálják, mert az „elmebetegség” néha
a túlcsorduló szentség, nem a csökött „értelem”
tünete.
A régi időkben (amelyek még
ma is tartanak a Kelet legtávolabbi zugaiban) az iszlám világ
hatalmas kiterjedésű, teljes világnak tartotta magát,
ahol a társadalom és a természet egészét
átfogta az Iszlám. A hatalmas kiterjedés tudata társadalmi
szinten toleranciát eredményezett, hiszen volt elég
hely, még az olyan marginális csoportok számára
is, mint a bolond vándordervisek. A szufizmus - legalábbis
annak szigorú ortodox és „józan” megnyilvánulása - központi helyet foglalt el a kulturális diskurzusban. A hadzs
analógiája alapján mindenki értette az utazókat
– mindenki értette a derviseket, még ha nem is értettek
velük egyet.
Az iszlám ma csupán a világ
egy részének tartja saját magát, amelyet hitetlenség
és ellenségesség vesz körül, és belső
viszályok osztanak meg. Az iszlám tehát többé
nem könnyen képes helyet adni a marginális egyedeknek
és csoportoknak a tolerancia jegyében és a társadalmi
rend keretein belül. A dervis ma elviselhetetlen másságot
jelent a társadalomban. Ma minden muszlimnak egyformának
kell lennie, és egyesült erővel küzdenie a kívülállók
ellen. A muszlimok persze mindig is a Prófétát utánozták, őt tartották követendő példának -
s ez a Dar al-Iszlamon belül biztosította a stiláris
és a tartalmi egységet. De ma a puritánok és
a reformerek elfeledték, hogy nem pusztán egy Mohamed nevű
kora középkori mekkai kereskedőt kell követni, hanem
az inszan al-kamilt (a „tökéletes embert” vagy „univerzális
embert”), a befogadás, nem a kirekesztés ideálját,
a teljes kultúra ideálját, mely szemben áll
a jámbor vallás köntösébe öltözött
idegengyűlölettel, a totalitarizmussal, a maradisággal.
Ma az iszlám világ nagy részében üldözik
a dervist. A puritanizmus mindig a modernség legfelháborítóbb
elemeit teszi magáévá keresztes hadjárata során,
hogy megtisztítsa az igaz hitet a „középkori lerakódásoktól”,
mint amilyen a szufizmus népi változata. A vándorló
dervis életmódjának nincs helye a repülőgépek
és az olajkutak, a nacionalista-soviniszta gyűlölködések
(vagyis az áthatolhatatlan határok) és a puritanizmus
világában, amely minden másságot fenyegetésként
él meg.
Ez a fajta puritanizmus nemcsak Keleten,
de nálunk is győzött. Tetten érhető a modern
kései kapitalizmus szigorú időbeosztásában
és a hiperkonformista fogyasztó merevségében,
a „keresztény jobboldal” bigott maradiságában és
szex-hisztériájában. Hol is találnánk
itt helyet a céltalan bolyongás költői (és
parazita) életmódjának - melyet Csuang Cu (tőle
származik a kifejezés) és taoista utódai testesítenek
meg - vagy Szent Ferenc és mezítlábas hívei - vagy Nur Ali Sah Iszfahani, a 19. századi szufi költő,
akit Iránban kivégeztek, miután a bolyongó
dervisség förtelmes eretnekségében bűnösnek
találtatott?
Bevallom, javíthatatlan romantikus
vagyok, ha a dervis-életformáról van szó, hiszen
én magam is hátat fordítottam egy időre az evilági
életnek, és ezt az életmódot folytattam. Mégsem
hiszem, hogy a dervis életforma lenne a válasz a „turizmus
problémájára”, mert ereje kiveszőben van, és
semmi értelme konzerválni (mint valami befőttet), hiszen
nincs szomorúbb dolog, mint a puszta túlélés.
De: a dervisség elragadó külső
formája mögött az a fogalmi mátrix rejlik, melyet
mi célzatos utazásnak neveztünk. Ennek pedig semmi köze
a nosztalgiázáshoz. A kérdés az, hogy meg akarjuk-e
tanulni az utazás művészetét, le akarjuk-e küzdeni
magunkban a turistát, azt a hamis tudatot, amely eltakarja előlünk
a világban található útjelzőket. A dervis
(a taoista, a ferences) útja végső soron csak annyiban
érdekel bennünket, amennyiben kulcsot adhat a kezünkbe - talán nem A kulcsot, csak... egy kulcsot.
Az utazás sikerének egyik
kulcsa a figyelem. Gyakran úgy tűnik, hogy senki sem szentel
figyelmet semminek, csak egyfolytában halmozza a benyomásokat - minek? tartalékolni rosszabb napokra? -, hűti a tudatosság
tüzét, nehogy az egész üzemanyagkészlet
idejekorán elhasználódjék az elviselhetetlen
tudatosság egyetlen hatalmas holokausztjában.
A tudatosságnak ez a modellje gyanúsan
„kapitalista” - mintha könnyen kimeríthető figyelem-tartalékokkal
rendelkeznénk, amelyet ha egyszer elhasználtunk, nem tölthetjük
fel újra. Percepció-uzsorázás történik
itt: kamatot követelünk a figyelemért, mintha kölcsön
lenne, nem pedig kiadás. Vagy mintha tudatunkat entrópia
és hőhalál fenyegetné, amely ellen a leghatásosabb
védekezés az unott, középszerű kelletlenség - fösvénykedés a lelki erőforrásokkal -
a váratlan helyzetek és a mindennapi csodák elhárítása - a nagylelkűség hiánya.
De ha vékony pénztárcának
képzeljük magunkat - ha elbarikádozzuk az észlelés
ajtóit, mint reszkető paraszt, ha farkas ordít - ha
sohasem „szentelünk figyelmet” - hogyan ismerjük fel akkor azokat
az értékes pillanatokat, a feltárulkozás perceit?
Olyan kognitív modellre van szükség,
amely a kölcsönösség varázsát hangsúlyozza:
figyelmet adni annyi, mint figyelmet kapni, mintha a világegyetem
titokzatos módon a kegyelem könnyed kiáradásával
válaszolna felismerésünkre.
Az utazás számomra olyan,
mint a fraktál a természetben. A térképen/szövegen
kívül zajlik, a hivatalos konszenzuson kívül, mint
azok a rejtett minták, melyek a nem lineáris egyenletek végtelen
elágazásaiban rejlenek a káoszelmélet különös
világában. Valójában a világ még
ma sincs tökéletesen feltérképezve, mert az emberek
élete lemaradt a térképről, arctalan statisztikává
lett vagy elfelejtődött. A nemhivatalos valóság
fraktáldimenzióiban minden emberi lény - és
sok „hely” is - egyedi és más. „Tiszta” és „romlatlan”?
Talán nem. Talán soha senki sem volt tiszta. A tisztaság
illúzió, sőt talán a totalitarizmus egy veszélyes
formája. Az élet csodálatosan tisztátalan.
Az élet: sodródás.
Hakim Bey(Peter Lamborn Wilson - New York. Író, költő, filozófus, a perzsa szúfi költészet szakértője): Az utazás művészete, szufi utazók - forrás itt
Az ember úgy születik erre a világra, hogy csak egy szikrányi jóság
lakozik benne. Ez a szikra Isten, a lélek; a többi rútság és gonoszság, a
burok. A szikrát őrizni kell, akár a kincset, táplálni, élesztgetni,
hogy lánggá teljesedjék.
Az emberiség ma még csak a krízis-folyamat legelején tart, és amennyiben
katarzisról beszélni lehet, ez csak egyes emberi személyekben és csak
részlegesen folyt le. Egyes személyekben és sohasem az egész embert
átható mélységben. Az ember egyedül semmiféle életproblémáját megoldani
nem tudja. Életét megvalósítani csak közösségben, társadalomban,
államban, emberiségben képes, s minden önálló kísérletével egyedül
marad.
A katarzis egyelőre még csak élmény - az egyéni megoldás tükrében
a világválság megoldási lehetősége, nem történeti esemény, nem az egész
emberiség fejlődésére kiterjedő stádium, ami lefolyt, vagy ami éppen
aktuális, hanem feltétlenül bekövetkező, nagy lépés, ami felé az egyes
emberekben lefolyt katarzis mutat, és ami felé az emberiség tart. Éppen
ezért mindarról, ami a katarzison túl van, még homályosan sem lehet
beszélni. Amennyiben a megújuláson túlról valaki valamit mondani akar,
az csak egyéni tapasztalat lehet, sohasem közös vagy az egész
emberiségre kiterjedő világhelyzet. Lehetne idézni, nem nagyon bőven, de
mégis egyre gyakrabban feltűnő gondolatokat, amelyek a katarzison
túlról beszélnek: a megoldásról, kibontakozásról, arról az élményről,
amely már nem a krízis ellenszere,
hanem ami egészen újonnan megalapított
élet-állam-társadalom-művészet-szellem távlata. De elég, ha csak
egyetlenegy idézet mutat rá arra, hogy mi a megújulás lényege, azért is,
mert ez a legközvetlenebb, legegyénibb, azért is, mert az európai ember
történetében ez az első, azért is, mert végeredményben még ma sem
tudtak továbbmenni.
fotó: "The Scout." A Taos Pueblo rider. New Mexico. Early 1900s. Photo by Carl Moon,
Ez az idézet Nietzsche Vidámtudomány-ábólvaló
és a következő: „mi újak, névtelenek, nehezen érthetők, mi, egy még nem
igazolt jövő koraszülöttei - nekünk új célra van szükségünk, és új
eszközökre is, ugyanis új egészségre, erőteljesebb, könnyebb, szívósabb,
elszántabb, vidámabb egészségre, mint minden előbbi és eddigi volt. Aki
arra szomjazik, hogy az eddigi értékeket és vágyakat átélje, és az
ideális "Földközi Tengert" körülhajózza, aki a legegyénibb tapasztalat
kalandjából tudni kívánja, hogyan érezheti magát az ideál hódítója és
felfedezője, ugyanakkor művész és törvényhozó, szent, apostol, jós,
egészen régistílű isteni magányos, annak mindenekelőtt egyre van
szüksége, a nagy egészségre - olyanra, amije az embernek nemcsak van,
hanem amit állandóan meg is szerez és meg kell, hogy szerezze,
mert mindig újra feladja, fel kell, hogy adja! És most, miután sokáig
így útban voltunk, mi az ideál argonautái, bátrabban, mint ahogy okos
lett volna, és elég gyakran kárt vallottunk és hajótöröttekké lettünk,
de, ahogy az előbb szó volt róla, egészségesebbek, mint ahogy számunkra
megengedhető lett volna, veszélyesen egészségesek, ismét és újra
egészségesek lettünk - úgy látszik, hogy jutalmul még olyan
fölfedezetlen földrészt találtunk, amelynek határait még senki sem mérte
fel, földrészt, amely túl van minden eddigi földrészen... világot, amely
oly mérhetetlen gazdag szépségben, idegenségben, kérdésszerűségben,
félelmetességben és isteniben, hogy kíváncsiságunk éppen úgy, mint
hatalomvágyunk önkívületbe esik... Hogyan elégedhetnénk meg ilyen
reménységek és távlatok után, a tudás és ismeret ilyen éhsége után még a
jelenkor emberével? ... olyan emberi-emberfölötti jólét és jóakarat
ideálja tárul itt fel, amely gyakran embertelennek is fog látszani,
például olyankor, ha az egészet a földön eddig érvényes komolyság mellé
állítjuk, és kitűnik, hogy mellette minden eddigi szó, mozdulat, hang,
pillantás, morál, feladat tulajdonképpen önkéntelen paródia.”
