Tánccal köszöntöttem a hajnalt

Emlékezni (recordar) a latin re-cordis szóból: valamit a szívbe visszaidézni.

Egy szőlősgazda a halálos ágyán Marcela fülébe súgott valamit. Mielőtt meghalt volna, megosztotta vele a titkát.

    - A szőlő - súgta a nőnek -, borból van.

    Ezt Marcela Perez-Silva mesélte nekem, én pedig azt gondoltam: ha a szőlő borból van, talán mi magunk azokból a szavakból vagyunk, melyek rólunk mesélnek.

    Az első csókig és a második pohár borig mindannyian halandók vagyunk.

Egy, a Kolumbia partjainál fekvő Neguá városába való férfi fel tudott mászni az égbe.

    Visszatérve elbeszélte az utazását. Elmondta, hogyan látta az emberi életet odafentről. Azt mondta, pici lángok tengerei vagyunk.

    - A világ - mesélte -, a sok ember, pici lángok tengere.

    Minden egyes ember a saját lángjával világít.

    Nincs két egyforma láng. Vannak nagy lángok és kis lángok mindenféle színben. Vannak olyan lángok, melyek annyira mozdulatlanok, hogy még a szélben sem rezdülnek meg, mások lángja olyan vad, hogy szikrával szórja tele a levegőt. Vannak bolond lángok, melyek sem nem égnek, sem nem világítanak, másokban viszont olyan vadul izzik az élet, hogy rájuk sem lehet nézni pislogás nélkül, és ha a közelükbe ér az ember, maga is lángra kap.

Bertha Jensen nagyanyja káromkodva halt meg.

    Egész életét lábujjhegyen élte, mintha bocsánatot kérne még azért is, hogy van, elkötelezetten szolgálta férjét és öt gyermekét. Ő volt a példás feleség, az önfeláldozó anya, az erény csendes oszlopa. Soha egyetlen panasz sem hagyta el az ajkát, nem is beszélve a káromkodásról.

    Amikor a betegség ledöntötte a lábáról, magához hívta a férjét, maga mellé ültette az ágyra, és elengedte magát.  Senki nem is sejtette, hogy úgy tud beszélni, mint egy kocsis. Már régóta haldoklott. A nagyanya több mint egy hónapig okádta a szitkok és az istenkáromlások áradatát lelkének legmélyéről. Még a hangja is megváltozott. A nőből, aki soha nem dohányzott, és tejen vagy vízen kívül nem ivott semmit, egy rekedt hangú lotyó lett. És úgy halt meg, a család és a szomszédok általános megkönnyebbülésére, hogy káromkodott, mint egy kurva.

    Ott halt meg, ahol született, Dragor városában, Dánia partjainál. Ingének hívták. Kicsit cigányos arca volt, szeretett vörösben járni, és vitorlázni a napon.

A Nicaragua partjainál fekvő Bluefieldbe a kontrák támadását követő napon érkeztem. Sok volt a halott és a sebesült. Éppen a kórházban voltam, amikor a csatározás egyik túlélője, egy fiatal fiú magához tért az altatásból. Karok nélkül ébredt, ránézett az orvosra, és azt mondta:

    - Öljön meg.

    Csomót éreztem a gyomromban.

    Azon az éjszakán, azon a szörnyű éjszakán a levegő forrt. Lefeküdtem egy teraszra, egyedül, az arcom az ég felé fordítottam. Nem messze onnan hangos zene szólt. Mindennek ellenére a Bluefieldben lakók megünnepelték a hagyományos májusfa ünnepüket. Az emberek ujjongva táncolták körül az ünnepi fát. De én, kinyúlva a teraszon, nem akartam hallani a zenét, sőt semmit sem akartam hallani. Próbáltam nem érezni, nem emlékezni, nem gondolni semmire, de semmire. És miközben ott voltam, és csapkodtam magamat a szúnyogok, a szomorúság és a zene miatt, egy bluefieldi gyerek odajött és lefeküdt mellém, és csendben nézni kezdte az éjszakai égboltot. Pont úgy, mint én.

    Hirtelen ott volt egy hullócsillag. Kívánhattam volna valamit, de nem jutott eszembe semmi.

    És a gyerek elmagyarázta:

    - Tudod, miért hullanak le a csillagok? Isten hibája. Rosszul ragasztja fel őket. Rizsből kifőtt keményítőt használ.

    Tánccal köszöntöttem a hajnalt.

Diego még sosem látta a tengert. Az apja, Santiago Kvadloff, egyszer elvitte, hogy megnézhesse.

    Délre mentek.

    Az óceán magas homokdűnék mögött feküdt, és várt.

    Amikor a gyerek és az apja hosszú gyaloglás után végre elérte a dűnéket, az óceán a szemük elé robbant.

    A tenger olyan hatalmas volt, és olyan erővel szikrázott, hogy a gyermek megnémult a szépségétől.

    Aztán amikor végül ismét meg tudott szólalni, remegve, dadogva azt mondta az apjának:

    - Segíts látnom!

Engedd szabadjára a hangokat, álmodd az álmokat. Az írásaimon keresztül megpróbálom kifejezni azt a csodával teli valóságot, melyet Amerika ocsmány valósága mögött találok.

     Ezen a földön egy Elegguá nevű isten a halált a tarkóján viseli, míg az életet az arcán. Minden ígéret fenyegetés, és minden veszteség felfedezés. A bátorságot a félelem szüli, a bizonyosságot a bizonytalanság. Az álmok egy másik valóság lehetőségét hirdetik, a delíriumból pedig egy másféle gondolkodás bukkan elő.

     A lényeg az, hogy mi azon erőfeszítéseink összessége vagyunk, melyeket azért teszünk, hogy mások legyünk. A személyiség nem múzeumi kiállítótárgy, mely változatlanul áll a múzeumi tárlóban, hanem inkább mindennapi életünk ellentmondásainak szintézise.

     Hiszek ebben a menekülő hitben. Úgy tűnik számomra, ez az egyetlen hinni érdemes hit, mivel nagyban hasonlít az emberi állatra, amelyik átkozott, és mégis szent. És arra az őrült kalandra, amit életnek hívunk ezen a földön.

(Eduardo Galeano: Ölelések könyve - fordította Ingrid Alexovics)