Mirázs

   Sem Csuang-ce, sem Patandzsali, sem Halladzs az önszeretet és a magára való éhség fogalmait nem tévesztette volna össze. Akinek a világ eredeti rendjéről akár csak halvány fogalma is van, ilyen hibát nem követ el. De ennél több. Az önzés, vagyis az életéhség Európában elvetendő bűn volt és maradt, kezdettől fogva a mai napig. Egyetlen gondolkozó volt, aki ezt a tévedést nem követte el, Jakob Böhme. A Giernek (körülbelül a hindu káma), vagyis a sóvárságnak nem kell okvetlenül létrontásnak lenni. Létünk alapja nem egyértelmű, hanem paradox; mindig ellentétek és ellentmondások között élünk, mindig kétértelműségek között. Az életszomjúságot nem szabad feltétlenül kerülendőnek tartani. A létezés legmagasabb foka, mondja a szufi, hogy az ember ennek az elementáris mohóságnak dühödt lángjaiban égve száll fel. Ez az, amit az iszlám mirázsnak nevez. Mert Istent testével is kívánja, mint Halladzs vagy Rabia. Meg akarja ízlelni és illatát be akarja szívni, ezért a szufi Istentől szerzett tudását zamatos megismerésnek (marifa) hívja. Ha az ember fogalmat kíván szerezni arról, hogy ez milyen, nem kell egyebet tennie, mint ezt a marifát a modern tudomány megismerésével összehasonlítani. A modern tudomány megismerésének gipszíze van. Ahogy a szufi megismer, az fényes és tüzes és ízletes, mint az édes szőlő. Milyen illat ez? Mint a levendula? Mint a fenyő vagy a babér? A megismerés végső állomásán, amikor a mirázs megvalósul és a lélek a legmagasabbal egyesül, olyan mámora van, mint a kivételes szerelemnek, kivételes pillanatokban. Voltak, akik a megismerést az Evangélium jegyében Európában is így tudták értelmezni, a legtöbben azonban a prűd papoktól megrettentek. Néhány költő maradt, Milton, Hölderlin, Wordsworth, Keats. Érzékszerveim arra valók, hogy Istent ujjammal és nyelvemmel és orrommal és fülemmel is megismerjem. Mert a szomjúság (Gier, káma, trisna, libidó) bennem az, ami nyílt volt, és nyílt marad, és soha le nem zárható. Az életéhség nem csillapítható. Az életéhség az, hogy fel vagyok tépve, és ennem és innom kell, és be kell szívnom, és le kell nyelnem. Ezért Böhme azt mondja, hogy a Szent Szellem (pneuma hagiu) nem egyéb, mint szakrális sóvárság. Ez pedig ismét a szavak helyes értelmezésén múlik.
    Európában az önmagunkra való éhségen nem jutottak túl, ezért kétezer évig nincs más, mint az egyik oldalon bőszült élvéhség, a másikon önmagát megsemmisítő éntagadás. Mert az önemésztő aszkézis nem egyéb, mint az énéhség egyik alakja, amint az életéhség sem egyéb, mint önsanyargatás. A sóvárság tortúrájában az élvekért való mohóságban élünk. Ezért Európa története nem egyéb, mint erőfeszítés a hatalomárt, a vagyonért, az életmeghosszabbításért, a fényűzésért, a gyönyörökért, ugyanakkor az élet megtagadása és elemésztése és éngyötrés. Kutyaszorító a világról való teljes lemondás és a gátlástalan életszomjúság között. Mintha szentkönyvünk nem tanítaná azt, hogy az egyik éppen olyan rossz, mint a másik. A világot fel kell emelnünk, vagy ha úgy tetszik, át kell szellemítenünk, éspedig anélkül, hogy abból egyetlen porszemet is megtagadnánk. A kérdés rossz feltevése, hogy a világ mellett, vagy a világ ellen. Helyesen úgy kell kérdezni, hogy mi az, ami az életnél kevesebb, és mi azt, ami több. És mintha előttünk ezer évekig az ember nem rendelkezett volna e tudás fölött, amit azért hívnak zamatos tudásnak, mert az ember magasrendű életet élhet, és megtarthatja az élet borízű mézét. Amit a hinduk kámának a rómaiak libidónak hívnak, ami Böhme Gierje. A bőszült életszomjúság, mint természeti hatalom, előjeltelen; létrontássá csak akkor válik, ha az Én dolga lezárul, önzés lesz, önmagára való szomjúság, és ez létrontás akkor is, ha világi életéhség, de akkor is, ha szerzetesi aszkézis és önkínzás. Mindent magamnak. A szenvedést is. Az élveket is, a túlvilági üdvöt is, habzsolással és hajszával és szöges korbáccsal.
    Európa Szókratésznek azzal a kérdésével kezdődik, vajon az erény tanítható-e. Az erényről szóló tudást és az erény gyakorlatát, amely előtte egy volt, kettéválasztotta. A hagyományban ilyen kérdés nincs. A hagyomány az abszolút életrendet nyújtja, amelyben a gondolat annak realizálásától nem választható el. A hagyomány olyan – a világ teremtése előtt levő (preegzisztens) – rend, amely minden világok és az egész létezés számára azonos és érvényes volt, van és lesz. Ennek a hagyománynak írott emlékei a szentkönyvek (Véda, tao, Orpheusz, Tóra, Evangélium). Az olyan ember számára, aki úgy kérdez, mint Szókratész, a gondolat, a szó, a tett között rés nyílott, az átmenet és az azonosság nem közvetlen. Ahhoz, hogy az ember az elméletből a gyakorlatba át tudjon lépni, újabb lökésre van szükség. Ez a realizálás lökése, amely Európában kimarad. Ez a válság kezdődik Platónnál. Az európai gondolkozás kétezerötszáz éve nem tesz egyebet, mint az embert átvilágítja. De a megvalósításra nem képes. A megvalósulás a mirázs. Az út fölfelé. Az ascensio. Ascende teipsum. Emeld fel magadat. Ha feljutok a mennybe, az egész világot magammal emelem. A konfessziók meg nem számlálható sora, csupa önvallomás, amelyből nem következik semmi. Eszme van, helytállás nélkül, a meg nem valósult élet irtózatos súlya. Amit nem emelek fel, az reám nehezedik. Mert a sikerült élet nem azon múlik, hogy az ember mit vallott meg, hanem hogy végrehajtotta-e azt a megfordulást (tesuvah, metanoia, conversio), amely nélkül hiteles élet nincs. Az egzisztencializmus átvilágítása kevés. Konfesszióval az ember legfeljebb csak jobb lesz. A legolcsóbb dolog jónak lenni, ennél csak egy olcsóbb van, rossznak, s ennél csak egy olcsóbb, semmilyennek.
    Bőven van ismeretünk arról, hogy a hagyomány az életéhség és az élettagadás, a dandy és az aszkéta antagonizmusának veszélyét mennyire kerüli. Azt is tudjuk, hogy miért. Akár az élveket falom, akár magamat sanyargatom, az önmagámra való sóvárság körén belül maradok. Mindez az én világom. Szűk, csak egyetlen pont. Az én földi gyönyöre, vagy az én földöntúli üdve. A világot odaadni a túlvilágért, vagy a túlvilágot a világért. A hagyomány (zen, szufi, khasszidok, jóga, Evangélium) számára az ilyen vagy-vagy a megrekedt élet jegye. A boddhiszattva a tenger egyetlen cseppjéről, a Himalája egyetlen kavicsáról sem mond le, nem is szólva arról, hogy egyetlen lelket is cserbenhagyjon. Számára csak az egész világ és a létezés egésze van. A boddhiszattva nem üdvét kívánja. Sem a khasszid, sem a szufi, és tudjuk, hogy az sem, aki az Evangélium beavatásában részesült. Üdvszomja csak a vallásnak van, Európának van, ami élvszomj, csak a túlvilágra helyezve. A hagyomány nem vallás, hanem a létezés abszolút rendjéről való tudás. Az evangéliumi ember az életéhségből és az üdvéhségből megfordul (metanoia, tesuvah), fölfelé vezető útra lép, és az egész világot magával emeli. Énről nincs többé szó. Megtartom, ami az élet gyönyörében jó, és megtartom, ami az önmegtagadásban jó, mert aszkézis nélkül magasrendű élet nincs. A boddhiszattva saját üdvét visszadobja; számtalanszor a nirvánába léphetne, de mindig újra visszatér, a lét szenvedését vállalja, esetleg hogy egy férget megszabadítson. Amíg a létezést nem tettem tökéletessé, nincsen számomra béke, és nem pihenhetek sehol és semmiben.
Az Énben, a vallásban, a földi élvekben, az üdvben ragadt ember sajátságos kierőszakoltan zárt magatartásban él. A fogság egy neme. Minden vallás börtön. A szalonok börtönök. Az első lépés a megszabadulás felé, mondja Halladzs, ki az egyedüllétből. Európa ennek a zárt magatartásnak különös alakját honosította meg. Rendszernek hívják, legalábbis Kassner rendszernek nevezte el. Platón és Arisztotelész ilyen rendszert épített. A kereszténységből ilyen rendszert csináltak, az Evangéliumot Aquinoi Tamás ilyen rendszerré építette ki, a filozófiák ilyen rendszerek, a tudományok, az államok, az elméletek, a társadalmak, a népek, a hadseregek, az iparvállalatok, a világnézetek. A rendszer ismertetőjele, hogy legalább egy pontja mindig van, ahol a dolog nem egyezik. Ezen a ponton aztán az egész felborul. Nem foltozható és nem javítható. Reménytelen, és el kell dobni. A másik éppen olyan rossz, a harmadik még sokkal rosszabb. Ez a rendszer, akár világnézet, akár vallás, akár társadalom.
A hagyomány nem rendszer, hanem rend. A rend arról ismerhető fel, hogy önmagát állandóan javítja. A rendszer organizáció, a rend organizmus. A rendszer ha valahol nem jó – márpedig mindig kiderül, hogy valahol nem jó – összeomlik. Ha a rend valahol nem jó, önmagát kijavítja. A hagyomány nem rendszer, hanem rend, minden számunkra ismert alakjában, a kínaiaknál, a hinduknál, a hébereknél, a görögöknél. A rend nem zárt és statikus épület, hanem nyílt irány és út. A mahájána a nagy ösvény; a szufi önmagát tariqának, ösvénynek nevezi; a tao annyi, mint út; Én vagyok az út. Az út fölfelé. A mirázs.

(Hamvas Béla, HamvasBéla.org)

A XVI. századi Velencébe csöppenvén a dózsék fényűző világával, az egyház növekvő hatalom éhségével, s egy nagyurakat kiszolgáló kurtizán lélekhez szóló történetével találkozhatunk. Történelmi ismereteinket felfrissítve nyerhetünk igazolást -az igaz történet alapján készült filmdrámában- Velence török ellenes terveiről, a Fekete Halál, azaz a pestis terjedéséről és a hírhedt inkvizíció cselekedeteiről. Mindezen események közepette bontakozódik ki előttünk Veronica Franco szerelmi drámája, kinek különös példáját alapul véve okkal készített életrajzi filmet Marshall Herskovitz rendező.
Majd félezer évvel ezelőtt Velencében képmutató gazdagság uralkodott, midőn egy vagyonnal nem rendelkező lány számára szerelemből való házasságra semmi esély sem volt: így a gazdag Marco VenierbeRufus Sewell) szerelmes Veronica Franco (Catherine McCormack) kurtizánnak állt, hogy továbbra is szerelme mellett tudhassa magát. Apáca vagy férfiakat kényeztető kéjnő-szerepről szólt választása, amely kontraszt a későbbi életében érdekes módon került újra elő.

A kurtizáni hivatás egyet jelent egy nő testének és értelmének napi szinten történő gondozásával, amelynek legmagasabb fokon való művelése köszön vissza Veronica személyében. Láthatjuk, hogy az egyes sztereotípiákkal ellentétben nem pusztán érzelmi, jelentős értelmi intelligenciával is rendelkeznie kell egy kurtizánnak. Az idők folyamán Veronica pedig szakmájában a leghíresebb és legkeresettebb lett. Napról napra újabb kuncsaftokat fogadott ágyába, ám szerepével paradox módon szívét megtartotta Marconak. A pestis megjelenésével azonban életük felborult: az egyház az inkvizíció felállításával megalkotta a boszorkányság intézményét, mely Veronicát is boszorkánynak kiáltotta ki, mint a pestis elterjedésének egyik fő okozóját. 

A film egyik fő érdeme a kurtizánok igazi világába való bepillantás képesség mellett az is, hogy módot ad - a hiteles karakter megformálások következtében - az inkvizíció pusztító voltával való szembesülésre, rálátást ad az embereket megtévesztő működésének mikéntjére. A boszorkányság fogalmát megalkotó papok a kurtizánok "bűnös" életvitelével okolják a pestis megjelenését, ám Veronica végső esélye, a szerelem ereje a nézők számára is reményt ad. S hogy a racionális érveken való felülkerekedés elnagyolt romantikus képzet lenne? Ezt megcáfolandó kapjuk a választ az igaz történet eredetében.

Marshall Herskovitz jó érzékkel szemléltette Veronica sorsának révén a velencei nagyurak és szeretőik világát, való érzelmekkel fűszerezve a történetet. Ehhez kitűnő színészi játékkal szolgáló színészeket nyert meg a filmnek, amelyet Velence csodás helyszínei színeztek tovább.

(forrás itt)

A film megnézhető itt.

Pillanatgyűjtők

  

  Örülj neki, hogy meg fogsz halni, mert ez azt jelenti, hogy nem vagy halott. Egy szerves lény legértékesebb tulajdona közelgő végzete. A Halállal való foglalkozás a szeszélyes viselkedések körén kívül kellene, hogy essék. Mások, de leginkább saját tetteink úgyszintén.

  Ha valaki kivételesen körültekintő szerves lény volna, kínosan odafigyelne a saját halálára. Az ár, amit azért fizetünk, mert nem figyelünk oda a halálunkra, a tudatosságunk elvesztése.

  Valójában, ami a modern pszichológiában hasznos, röviden összefoglalható: a világban való érvényesülés egyetlen darabjának ismeretével születtünk a világra. Tudjuk, hogyan sírjunk, hogy felkeltsük a figyelmet. Ha egyike vagyunk az újonnan érkezett, tudomással bíró szerves lények nagy többségének, szükségleteinkről azonnal gondoskodni kezd egy hatalmas szövetséges - Mami. Mamit mi irányítjuk, hívjuk őt, és Mami jön. De ahogy növekszünk, Mami egyre kevésbé lesz figyelmes velünk. Néha percekig zokogni hagy bennünket, mielőtt feltűnik. Aztán már azt sem bánja, ha saját válságainkat magunk oldjuk meg. És egyszer csak azt mondja, már elég nagy szerves lények vagyunk, tudatára ébredtünk a Halálnak. Eztán ránk hagyja, foglalkozzunk a Halállal saját magunk, esetleg ellát bennünket néhány vitatható útbaigazítással. Persze mi még mindig Mamiért őrjöngünk, és azon fáradozunk, hogy pótoljuk őt. Egy erőteljes szövetséges után sóvárgunk, aki mágikus kiváltságokat adományoz, melyek megoltalmaznak a Haláltól. Még mindig nem vagyunk hajlandóak önállóan cselekedni. 

  
  Természetesen egyedül vagyunk. Még ha évekig együtt is élünk, még ha fogod is a kezem, még ha ugyanaz a golyó is végez velünk, a Halállal akkor is egyedül nézünk szembe.
A Halál tanácsot ad: a haldoklás útján járni, belépőjegy a nagy műsorra. Tedd magad túl rajta. Hagyd el a drága és hasztalan védekezést, amit azért alkottál, hogy ne kelljen a kalauznak fizetned. Csak ekkor fogsz igazán élni.
   Talán úgy is fogalmazhatunk, a kikezdhetetlen viselkedés fémjele, hogy a színész egyedül van, de nem magányos. Az emberiség problémája az a tudat, hogy a Világtól szeparáltan létezik. Pedig teljes mértékben a Világból vétettünk. Nincs olyan részünk, ami nem a Világ volna. Amikor cselekszünk, a Világ cselekszik. Amikor fejlődünk, a Világ fejlődik. Amikor tudatosságra teszünk szert, a Világ tudomása növekszik. Életben lenni, az emberiség tökéletes működése ebben a tökéletes Világban. Tetteink a Világot létrehozni segítenek és nem elválasztanak tőle.
   Egy szerves lénynek, azért hogy tudatossá váljon, abba kell hagynia Mamiért való őrjöngését. A tudatosság úgy növekszik, ahogy felismerjük a Világ tökéletességét. De miért a fájdalom, szenvedés, betegség, háború, gonosz? Hogyan lehet egy ilyen Világ tökéletes? Azt állítani, hogy a Világ javításra szorul, azt jelenti; tudjuk a dolgoknak, hogyan kellene lenniük. Emberi lény ezt nem tudja, és talán nem is tudhatja.
A Világ tökéletes, mert létezik. Most történik ebben a pillanatban. A Világ minden lehetősségünk összessége. Ezzel szemben minden gondolatunk arról, hogy az élet mennyivel jobb lenne, ha nem lenne fájdalom, szenvedés, betegség, háború és semmi rossz, mindössze önérdekű elképzelések - ezek a dolgok rendelkeznek a Világ teljes súlyával maguk mögött, nem csupán eszmék. Ezek léteznek. Tehát tökéletesek. Más szavakkal, ezek a dolgok az Élet.
  A lényeg, hogy a világ nem tartozik nekünk semmivel. És mivel embertársaink maguk is a világ részei, ők sem tartoznak nekünk soha semmivel. E helyett, mi tartozunk a világnak egy halállal. És tartozunk a világnak egy élettel is. Minden ami vagyunk, az maga a Világ.

  Kivételesen tudatos lények azok, akik belenyugodtak abba, hogy egyedül vannak. Nem minden lény teszi ezt meg. Az egyedüllét megköveteli, hogy szembenézz a Halál leghatalmasabb fegyverével: a félelemmel. Egy kivételesen tudatos lét megkívánja, hogy legyen bátorságod egyedül lenni a haldoklás útján. De egy kivételesen tudatos lény elfogadja a teljes felelősségvállalást is, azért hogy ő is része a Világnak. Egy kikezdhetetlen lény rendelkezik azzal a bátorsággal is, hogy soha nem magányos. A bátor, független szerves lények szerelemre lépnek a világgal. A szépség műértőivé válnak. Pillanatgyűjtőkké.
   A védelem, amit felállítottunk a Halállal szemben, a dolgok, melyekből halhatatlansági projectünk áll, elegyednek. Valódi helyzetünket, mint a Világ felelősségteljes részét, a szabad színészt a Végtelenben, elcseréljük azért az illúzióért, hogy a világtól elszeparált egyedek vagyunk, akik elszámolást végeznek és mindig készen állnak, hogy a sértődött hitelező szerepét játsszák. A dolgokat személyesre vesszük. Még azoknak a lényeknek is, akiket szeretünk, fizetniük kell a kiváltságért, hogy szeretjük őket. Még a mágikus út is, amelyen keresztül mindannyian a világra jöttünk, a szex, titkos ügyletté torzult, mert amit eladunk, a saját szabadságunk…
   Kivételesen tudatos lények nem adják fel a szerelmet, csak azért mert más lények nem szerethetők. Nem mondanak le a szexről, csak mert az mocskos. Az ilyen lények számára a szerelem és a szex nem védekezés a Halállal szemben, hanem válasz az Életre.
   Mit ért a bölcs azon, hogy Isten a szeretet? Azt, hogy a világ a legfennköltebb szeretet kifejeződése, szeretet, mely annyira személytelen, annyira elvont, hogy felfoghatatlan azok számára, akik nem teljesen élnek. Teljesen élni annyi, mint tudatosan élni a világ félelmetes gyönyörűségét és teljességét. A kivételesen tudatos szerves lények szerelemesek a világba. Mivel életüket már nem tevékenységekre alapozzák, szabadon játszhatnak kedvük szerint. A világosság, ami ezzel jár, lehetővé teszi, hogy érzékeljék a különbséget az önző vágyak sugallatai és a világ felkérései között. A világ felkér bennünket, hogy csatlakozzunk. Elfogadni a meghívást - hozza létre a világot. Elfogadni a meghívást, hogy a világot széppé tesszük, szeretni, alkotni, tanulni, csodákat látni, ez a tökéletes kifejeződése az absztrakt szeretetnek a világ szívében. A világ meghívásait elfogadni, egyenlő a kikezdhetetlenséggel.

  Örülj neki, hogy fáj a szíved, mert az arra utal, hogy szeretsz. Örülj, mert a világ meghívott és láthatod a tökéletességét egy másik emberben.
   De ne feledd, a világot nem birtokoljuk, és a világ nem tartozik nekünk semmivel. Az önzés elvakít, és nem látjuk hogy szeretetünk igazi csoda - hogy sokkal többet adhatunk, mint amennyit valaki képes volna tőlünk valaha elfogadni.
   A kivételesen tudatos lények megengedik azok számára, akiket szeretnek, hogy elvegyék azt, aminek hasznát veszik, és vidámak, mert szolgálhattak, mert ott lehettek abban a pillanatban és láthatták gyönyörű kedvesüket. A kivételesen tudatos lények egész életükben azon fáradoznak, hogy minél több ilyen fennkölt pillanatra tegyenek szert, birtokvágy, mohóság, és elvárás nélkül elfogadva a világ meghívásait.
   Az ő kedvesük a világ, és arra lettek felkérve, hogy szolgálják a világot, hogy szeressék a világot, hogy tanúsítsák a világot, azzal, hogy teljes mértékben részt vesznek benne. Egy brazil művész, Caetano Veloso nagyszerűen megfogalmazta ezt. Költeménye megragadja a tisztelet és az alázat érzését, amit egy kivételesen tudatos lény érez, amikor teljesen él és tanúja szerelmének. Az egész vers mindössze egyetlen sor:

"Milyen gyönyörű tud lenni egy lény?!"

(Carlos Castaneda)

Korsók, bögrék, poharak

Mert hatalmadban áll s megadatott,
Hogy maszkomon át és mögéje nézz
(esőkkel verték sápadtra nehéz
esztendők) s igaz arcom láthatod.

                                                                                         (Elizabeth Barrett-Browning)

http://hu.scribd.com/doc/41201494/PS-A-Suutari-Levelek

Vízkereszt, vagy amit akartok

"Bízzatok, legyőztem a világot."

(Jn.16.33)

- Bárki lehet tudással rendelkező ember?
- Nem, nem akárki.
- És mit kell csinálnia annak, aki az akar lenni?
- Ki kell hívnia és le kell győznie négy természetes ellenségét.
- Ha legyőzte őket, akkor tudással rendelkező ember lesz?
- Igen. Akkor nevezheti magát annak, ha mind a négyen képes volt felülkerekedni.
- Akkor tehát bárki, aki legyőzi ezeket az ellenségeket, tudással rendelkező ember lehet?
- Igen, az igen.
- Milyen speciális követelményeknek kell eleget tennie annak, aki harcba száll ezekkel?
- Semmilyennek. Mindenki megpróbálhat tudással rendelkező emberré válni; nagyon kevésnek sikerül, de ez természetes. Ezek az ellenségek, akikkel az ember a tudáshoz vezető úton összetalálkozik, valóban félelmetesek, és a legtöbben behódolnak nekik.
- Kik ezek az ellenségek, don Juan?
Nem akart róluk beszélni. Azt mondta, hosszú időnek kell még eltelnie, hogy jelentsen nekem ez valamit. Próbáltam a témánál maradni, és megkérdeztem, hogy szerinte én lehetnék-e tudással rendelkező ember. Erre ő azt válaszolta, hogy ezt senki nem tudja teljes bizonyossággal eldönteni. De én tudni akartam, hogy van-e valami lehetősége arra, hogy meghatározza: nekem személy szerint van-e esélyem erre, vagy nincs. Szerinte ez a négy ellenség elleni harcom kimenetelétől függ, attól, hogy melyikünk győz, ezt viszont lehetetlen megjósolni.
Faggattam, hogy nem tudná-e boszorkánysággal vagy jóslással megmondani a harc végeredményét. Kerek perec közölte, hogy erre nincs semmilyen mód, mivel tudással rendelkező embernek lenni átmeneti dolog. Mikor megkértem, hogy ezt fejtse ki, azt válaszolta:
- Tudással rendelkező embernek lenni nem állandó jellegű dolog. Igazából soha nem lehet teljesen azzá válni. Legfeljebb csak rövid pillanatokra, miután legyőztük a négy természetes ellenséget.

- Tehát előbukkant az első természetes ellenség: a Félelem! Szörnyű ellenség, árulással teljes, és nehéz legyőzni. Az út kanyarulataiban áll lesben, rejtőzködve. Ha az ember megijed a jelenlététől és megfutamodik, akkor az ellenség véget vetett a kutatásának.
- Mi történik azzal az emberrel, aki félelmében elfut?
- Semmi, csak éppen soha nem fog megtanulni semmit. Nem lesz belőle tudással rendelkező ember.

- Ha egyszer legyőzte a félelmet, egész életére megszabadul tőle, mert a helyét világosság foglalja el. Az elme világossága, mely kitörli a félelmet. Ekkorra az ember már ismeri a saját vágyait, és tudja, hogyan kell ezeket kielégíteni. Előre látja a tanulás minden újabb lépését; minden éles tisztasággal jelenik meg. Az ember úgy érzi, semmi sincs előle rejtve. Ekkor találkozott második ellenségével: a Világossággal. Az elme világossága, melyet oly nehéz megszerezni, eloszlatja a félelmet, de ugyanakkor elvakít. Arra készteti az embert, hogy soha ne kételkedjen magában. Bizonyosságot ad neki, hogy mindent megtehet, mivel tisztán látja a dolgokat. Ez azonban nagy hiba, olyan, mint valami, ami nem teljes értékű. Ha az ember átadja magát ennek a csalárd hatalomnak, akkor bedőlt a második ellenségnek, és tanulása csak sötétben tapogatózás. Sietni fog, amikor türelmesnek kéne lennie és fordítva. Addig keresgél a tanulásában, amíg eljut odáig, hogy már képtelen bármit is megtanulni.

- Hogy kerülheti el a legyőzetést?
- Azt kell tennie, amit a félelemmel: le kell győznie a világosságot, és csak akkor használhatja, ha látni akar. Minden új lépést türelmesen meg kell fontolnia; de mindenek felett látnia kell, hogy világossága csaknem hibának számít. El fog jutni egy olyan pontra, amikor megérti, hogy világossága csak egy pont volt a látása útjában, így győzheti le a második ellenségét, és ezzel olyan helyzetbe kerül, amikor semmi sem sértheti többé. Ez már nem lesz hiba, nem lesz pont a szemei előtt. Ez lesz a valódi hatalom.
Tovább folytatta:
- Ekkor ráébred, hogy a hatalom, amit oly régóta hajszol, az övé. Arra használhatja, amire akarja. Szövetségese az utasításait várja, és kívánsága parancs. Mindent lát maga körül. De ezzel szemben is találta magát harmadik ellenségével: a Hatalommal! Ez mind közül a legerősebb. És a legtermészetesebb és legkönnyebb behódolni neki. Végtére is, az ember legyőzhetetlen. Parancsokat oszt; kezdetben kiszámított kockázatokat vállal, végül szabályokat alkot, hiszen ő a mester. Ebben a fázisban az ember nem veszi észre a közeledő harmadik ellenséget. Hirtelen, anélkül hogy észrevette volna, elvesztette a csatát. Ellensége kegyetlen, szeszélyes emberré változtatta.
- Elveszti a hatalmát?
- Nem, a világosságot és a hatalmat nem veszti el soha.
- Akkor mi különbözteti meg a tudással rendelkező embertől?
- Akit a hatalom legyőz, úgy hal meg, hogy soha nem tudta meg, hogyan kell vele bánni. A hatalom csak sorscsapás neki. Az ilyen embernek nincs kontrollja önmaga fölött, és nem tudja, hogyan és mikor használja a hatalmát.- Erőszakkal el kell utasítania. Rá kell jönnie, hogy a hatalom, amit legyőzöttnek hitt, soha nem lehet az övé. Tartania kell az irányt, és mindent, amit megtanult, óvatosan és hűségesen kell kezelnie. Ha belátja, hogy a világosság és a hatalom önmaga feletti kontroll nélkül súlyos hibának számít, akkor ér el arra a pontra, ahol mindent kézben tud tartani. Tudni fogja, mikor és hogyan használja hatalmát. Ily módon le is győzte a harmadik ellenségét. Ekkor elérkezett a tanulás útjának végére, és akkor figyelmeztetés nélkül, hirtelen szembetalálkozik az utolsó ellenséggel: az Öregkorral. Ez mind közül a legkegyetlenebb, amit nem lehet teljesen legyőzni, csak harcolni lehet ellene és késleltetni.
Így folytatta:
- Ekkorra érkezett el oda az ember, hogy nincs több félelme, elméjének nincs türelmetlen világossága, amikor minden hatalmát kézben tartja, de ugyanakkor ellenállhatatlan vágyat érez, hogy megpihenjen. Ha teljesen átadja magát a pihenés és feledés vágyának, ha vigasztalást talál a saját kimerültségében, akkor elvesztette az utolsó menetet - ellensége gyenge, öreg teremtésként ledöfi. Visszavonulási vágya lerombolja az elért világosságot, hatalmat és tudást. Viszont ha az ember lerázza a fáradtságot, és végigéli, amit a végzete parancsol, akkor nevezhetjük tudással rendelkező embernek, még ha csak egy pillanatig is az - abban a pillanatban, amikor felveszi a harcot utolsó, legyőzhetetlen ellenségével. A világosságnak, hatalomnak és tudásnak ez a pillanata elégséges is számára.

*

A tudós ember élete a cselekvés, nem pedig a cselekvésen való gondolkodás, és nem is az azon való gondolkozás, vajon mit fog gondolni, miután véghezvitte a cselekvést. A tudós ember szívvel teli ösvényt választ, és kitartóan követi azt; azután néz, örvendezik és nevet; azután meg lát és tud.
  Tudja, hogy az élete amúgy is túl hamar véget ér; tudja, hogy sem ő, sem a többi ember nem tart sehová; mivel lát, tudja, hogy semmi sem fontosabb, mint bármi más. A tudós embernek tehát nincs sem becsülete, sem méltósága, se családja, se neve, se hazája - egyesegyedül élni való élete van. Uralt szeszélyén kívül nincs semmi, ami a többi emberhez kötné. A tudós ember így küzd, így verejtékezik, így gürcöl, és ha valaki ránéz, nincs rajta semmi figyelemre méltó, kivéve azt, hogy élete szeszélyét uralma alatt tartja. Mivel semmi sem fontosabb bármi másnál, a tudós ember akármilyen cselekvés mellett dönthet, és miután döntött, úgy végzi azt, mintha fontos lenne számára. Uralt szeszélye azt mondatja vele, hogy amit csinál az fontos, és ennek megfelelően is cselekszik, noha közben tudja, hogy nem fontos, amit csinál. Így aztán, ha elvégezte munkáját, békés szívvel vonul vissza, és akár jók, akár rosszak voltak tettei, akár sikerültek, akár nem, mindez semmilyen módon nem befolyásolja őt. És miközben küzd – tudván, hogy akarata rendíthetetlen – a harcos csak nevet, mindig csak nevet.

(Carlos Castaneda)

Amíg Rómeó a csinos Rózába szerelmes, egy kicsit érzékeny, de pontosan úgy viselkedik és úgy beszél, mint a többi. Abban a percben, amikor Júliát megismeri, elkezd félrebeszélni. Szokatlan szavakat mond és azokat furcsa értelemben használja. Néha bizarr, többször groteszk, még többször teljesen értelmetlen. Minél bolondabbul szeret, annál bolondabbul viselkedik és beszél. Nyelve, mintha hirtelen a többinél egy oktávval magasabbra ugrott volna.
Amíg Hamlet apjának szellemével nem találkozik, egy kicsit búskomor, de pontosan úgy viselkedik és úgy beszél, mint a többi. Abban a percben, amikor apját meglátja, elkezd félrebeszélni. És micsoda meglepetés! Ugyanabban a percben, kiderül, hogy nem ő, hanem a többi beszél félre, s ő az, aki helyesen beszél. A többi a maga nyelvét gyanútlanul tovább használja, Rómeó és Hamlet badarságait rosszallóan hallgatja. De bennünket, akik a drámát pártatlan helyről látjuk, ez már nem tud megtéveszteni. Egészen jól tudjuk, hogy Rómeó és Hamlet beszél helyesen és a többi beszél félre és mellé. Tudjuk. hogy azért használnak szokatlan szavakat furcsa értelemben, azért gyártanak szójátékot, mert, mint Shakespeare mondja, a világ kizökkent és nyelvük mintha egy oktávval magasabbra ugrott volna.
Mialatt a többi a félre- és mellébeszélést gyanútlanul tovább folytatja, Rómeó és Hamlet elkezd pontosan a helyzethez mért szavakat használni. Micsoda helyzethez? Ostoba kérdés. Hát ahhoz a helyzethez, ami van. A többiek az egészből egy hangot sem értenek. Micsoda dologból? Ostoba kérdés. Hát abból a dologból, ami történik. A többiek azt hiszik, hogy itt a létezésnek veszedelmes, sőt kártékony, sőt tilos felfokozásáról van szó. De bennünket, akik a drámát pártatlan helyről látjuk, ez már nem tud megtéveszteni. Egészen jól látjuk, hogy semmiféle felfokozás nem történt. A többiek Rómeóhoz és Hamlethez képest a nemlétezésben vannak. És abban a percben, amikor Rómeó Júliát megismeri, vagy, amikor Hamlet apja szellemével találkozik, vagyis amikor a világ kizökken, a nemlétezőkből hirtelen létezők lesznek. S amikor létezők lesznek, elkezdenek beszélni és pontosan a helyzethez mért szavakat használni úgy, mint akik a dolgot pontosan értik. Semmiféle veszedelmes, sőt kártékony, sőt tilos felfokozás nem történt. Nincs szó félrebeszélésről. Nincs szó arról, hogy minél bolondabbak lesznek, annál bolondabbakat beszélnek. Ezt csak a többi hiszi. Mi, akik a drámát pártatlan helyről nézzük, tudjuk, hogy a többiek egyszerűen nem számítanak, a drámában egyedül Rómeó és Hamlet a létező.
Amikor Rómeó Júliát megismeri, és amikor Hamlet apja szellemével találkozik, egyszerre és hirtelen és egy pillanat alatt a megfékezés állapotából az izgalom állapotába lép át. Létezésének összefüggései egy pillanat alatt megváltoznak. Nem a kristályban él, az örvényben van. Kizökkent a világ, mondja Shakespeare. Ez az enthuziazmus, és az imagináció és a mámor. Nincs rend többé. Értek valamit, amit nem értek. Csak akkor kezdődik az élet, ha nem tudom, mi lesz. Rómeó és Hamlet valami döntő dologra jön rá. A többi ember rosszul értékel és rosszul kalkulál és hibásan számol és leszűkít és lesorvaszt és letagad. Mit? Ostoba kérdés. Azt, ami van. Úgy látszik, hogy Rómeó és Hamlet megőrült. Erről szó sincs. Az élet csak akkor kezdődik, ha az ember nem tudja, hogy mi lesz. A létezés nem hat megnyugtatóan. Egyáltalán nem fölemelően, hanem felizgató módon hat. Hirtelen azt hiszi, hogy képes valamire, amire pedig nem képes. Nincs többé bizonyosság és rend és fegyelem és harmónia és megfékező hatalom. Ellenben igenis van önkívület és szenvedély és van idézés és enthuziazmus és mágia és mámor.
Az emberi lét egyik főalakjáról van szó. E lény származásának egyik fele az örvény mámora. A lény származásának másik fele a hatalmi őrület legyőzése és megfékezése, "sokáig őrült, most bolond".
 A hatalmi ösztön azt hiszi, hogy a világ tetején a Mindenható trónusa áll és ebbe bele akar ülni. Az idióta. Miért vigyorog a bolond? Mert tudja, hogy Isten nem ül a trónuson. A trónus megvan. A hagyomány azt mondja, hogy Isten a trónust a teremtés legelső napján az Araboth-ban, a legfelsőbb mennyben megteremtette. De sohasem ült bele. Maga helyett a hetedik napon a Sabbath-ot, az ünnepet ültette. Az egész földkerekségén ezt csak a bolond tudja. A hülye becsvágy azt hiszi, hogy Isten palásttal és kormánypálcával ott ül és parancsol, abban a hiszemben, hogy Befehlen ist Seligkeit. Csak a nagyravágyás hiszi, hogy parancsolni a földön a legnagyobb gyönyör. A bolond vigyorog és nem győz rajta viccelni. Ha a bolondnak a trónust felajánlanák, fejére csörgősapkát tenne, hahotázna és a trónus támláján tótágast állna és hosszú orrot mutatna. Micsoda hallatlan mulatság látni a loholókat, amint nyelvük kilóg és tülekednek és egymást tapossák, az árulókat és az orgyilkosokat és akik csontjukig sárgák az irigységtől és forrnak a bosszútól, pokoli mulatság az egész úgynevezett történet, eszeveszett és bomlott őrjöngésével a trónusért, vagyis a hatalomért. A világhatalom nem Isten, hanem a bálvány. Trónus! Hatalom! Talán egyszer Isten megteszi, a maga mulatságára, hogy valakit a trónusba ültet. Lehet, hogy erre a szerepre az Antikrisztust jelölte ki. Pokolian komikus lesz, nevethetünk rajta, csak kibírjuk. A bolond nevet. Mind a trónusra akar ülni, mind, mind, azt hiszi, diktátor lehet és parancsolhat. Befehlen ist Seligkeit.

A bolond a becsvágyon kívül áll. Megtanulta Timontól az átkot, hogy ezen a világon minden görbe, csak a gazság egyenes. De a bolond nem toporzékol. A bolond a hatalmi őrületen kívül áll. A történeten kívül. Pótolhatatlan ember. Páratlan ember. "Itt a bohóc, itt a kincs", mondja Goethe. Itt a nagy rejtett kincs, a bálványon való nevetés és a bálványimádókon. Itt a nagy és édes nevetés azon az őrjítő semmin, ami a hatalmi ösztön. Ez a bolond. "Nem ritka fickó ez, uram? He is as good as anything and yet a fool." A világ legritkább fickója és az emberi élet egyik főalakja. Pont olyan, mint a többi és még hozzá bolond.

Most már ideje a dolog lényegére térni. Arlequin az emberi lét egyik főalakja. És a világ egyik legritkább fickója. Miért? Mert Arlequin paradox? Nem. Ez így teljesen rossz. Arlequin nyelvének logikája paradox. Miért? Mert paradox? Ez viszont kevés. Tény: Arlequin megismerte, hogy a létezés logikája paradox.
Mindenekelőtt a harci szituációt feladta. A hatalomért való küzdelemben nem vesz részt. A nevetés ezzel a világgal való együtt nem működésének éppen olyan jele, mint a csörgősapka és a vicc és a tótágas. Arlequin nem ambiciózus. Neki az egészből csak annyi kell, amennyi éppen eléje hull. Nem hódol meg senkinek. Arlequin szabad. Ezért a lét egyik főalakja és ezért ritka. A nevetés ennek a szabadságnak éppen olyan jele, mint a szójáték és a bukfenc és a hahota.
A lélek is paradox, mert a legmélyén nem a bestia él, hanem a tiszta égi tűz. A történet is paradox, mert a kezdetek kezdetén nem a vadember és a gorilla áll, hanem a magas szellemű lény. Az emberi lét és a lény elemei intakt tisztaságok, mint a legelső értelem és a lelkiismeret és a szeretet. Ha természeted ellen erőszakot követsz el, a természet bosszút fog állni. A megalázott természet minden esetben bosszút áll. Ha szellemed ellen erőszakot követsz el, nem fog bosszút állni. A megalázott szellem hallgat, mélyen hallgat, meg se mozdul, nem felel, nem szól, nem ad jelt és nem áll bosszút. Ez a bosszúja. Miért? Mert a szellem logikája paradox.
Arlequin ebben a paradoxonban él. A történeten kívül, vagyis annak középpontjában. Szokatlanul, vagy ami aparadox logika értelmében ugyanaz, minden elképzelhető sorsban egyszerre. Nincs karmája, vagyis minden elképzelhető karma számára kinyílt. Prepared for all events – minden eshetőségre készen. A nullponton, vagyis a forrponton. Miért? Mert a létezés logikája paradox.
Az emberek, ha valaki egészséges, vidám, gondtalan, meg vannak ijedve. Meg vannak ijedve, ha nevet és bolondozik és nagyokat eszik és alszik. Azt hiszik, ha valaki jól él, nekik már nem jut belőle. Azt hiszik, ha valaki intenzívebben él, nekik kevesebb jut és az életet valaki elől úgy elélhetem, ahogy a kenyeret előle elehetem. S ezért azt hiszik, hogy az ilyen embert irigyelni kell és el kell pusztítani. Mert száz másik életét éli el. Ennek természetesen éppen ellenkezője. Ha valaki intenzívebben él, oly erőket szabadít fel, amelyek az én életemet is elmélyítik és fölemelik. Az élet nem fogy el. Az életet nem lehet más elől elélni. Az élet abban az arányban gazdagszik, amilyen arányban elszórják. Minél intenzívebben élek, annál több ember számára annál intenzívebb életet teszek lehetővé, annál több ember lehet egészséges és gondtalan és vidám. Az élet logikája paradox, mert a nyelv és a magány és a közösség és a sors és a szellem logikája paradox.
A költő mámora az élet természetes állapota? Igen. A szerelem szenvedélye az élet természetes állapota? Igen. Az enthuziazmus az élet természetes állapota? Igen. Miért? Mert a létezés logikája paradox. A bolond bölcs? A bölcs bolond? Igen. Milyen kár, hogy a bolond egy okos szót sem mondhat, mikor az okosak olyan bolondok. Nincs okosabb lény, mint a bolond. Az élet normál állapota az őrület. A kristály örvénylik. Tulajdonképpen csak az beszél helyesen, aki félrebeszél. Ezért van, hogy akit a hatalmi ösztön elkap és az életre veti magát, az egészet elveszti. S ezért van, hogy aki leül az országút szélére és szundikál, az egészet megnyeri. Csak akkor kezdődik az élet, ha az ember nem tudja, mi lesz. A létezés nem hat megnyugtatóan. Ezért Isten megalkotta trónusát, de eszeágában sincs beleülni. Ezért Arlequin az egész világkomédián vigyorog. A létezés, amilyen arányban valaki le akarja igázni, kezéből elpárolog. És ha szétszórja, egész gazdagságában eléje dől. A világ ezt nem tudja: Ezért mondja Goethe: die Welt ein einzig grosser Tor – a világ egyetlen nagy bolond. Foolery does walk about the orb, like the sun, it shines everywhere – a bolondság szabadon sétál a világban, s mint a nap, mindenütt világít. Arlequin pedig az egyetlen józan ember.

Persze, ahol az ilyen ember megjelenik, azonnal kész a skandalum. A világnak a lét paradox voltáról sejtelme sincs. Mindössze kényes pontokon olyasvalamit érez, mintha valami nem lenne egészen rendben.
A létezés logikája paradox. Amikor Isten az embert megteremtette, maga is elcsodálkozott. Azt mondta: úgy alkottam, hogy testében is szellemi legyen s íme testivé lett szellemében is (Bossuet). A létezés önmagának egyszerre alanya és tárgya. Ezért paradox. Az a mozzanat, amellyel az ember önmaga személyét önmaga tárgyává teheti, a nyelv. Ezért paradox a nyelv. Ezért paradox az én. Én magam nevében vagyok, de nem magamért. Helyettesíthetetlen vagyok és pótolhatatlan. Bárki bármit megtehet helyettem, de senki sem létezhet helyettem és az én nevemben nem mondhatja, hogy én vagyok. De ha magamat önmagamnak tartom meg, magamat elvesztem és létem is elvész. S ha önmagamat eleresztem, megnyerem és létem gazdagsággal telik meg.
Kínosabb skandalum el sem képzelhető, mint hogy a becsvágy világába, az orgyilkosok és az árulók ünnepélyes hazugságainak kellős közepébe Arlequin belép. Az összes III. Richárdok és Macbethek és Caesarok és Antoniusok meghökkennek. Íme itt jön az az ember, akinek nincsenek elvei és nincs úgynevezett életcélja és nem óhajt tisztes polgár lenni és fütyül a morálra és nem tiszteli sem a gazdagokat, sem a hatalmasokat. Furcsa ember! Mit lehet az ilyen bolonddal kezdeni? Nagy Sándor a sütkérező Diogenészhez lépett és azt mondta: Kívánj valamit, teljesítem. Az öreg Arlequin azt válaszolta: Menj félre, ne álld el a napot.
Kidobják? Nevet. Nem adnak neki enni? Nevet. Kicsúfolják? Nevet. Megverik? Még jobban nevet. Bezárják? Akkor nevet csak igazán. Mi az, hogy tőlem olyan sok ember fél? Az egész város, az egész ország tőlem fél. A királyok és a nagyszakállú tanácsosok és a katonaság és a rendőrség és a gazdagok, mind félnek. A mamák gyorsan eldugják leányaikat. A fiúkat a kamrába parancsolják. A tudósok feszengenek, a papok elfordulnak. Kész a skandalum. Miért?

Európa két nagy Arlequinje Shakespeare és Rabelais. Az öreg Powys a jelenkorban az emberi tudás nagymestere, akinél többet a létezés paradox és mágikus természetéről ma senki sem tud, Rabelais-ról hatalmas könyvet írt. Arlequin, mondja, tulajdonképpen a kozmikus csecsemő, kicsiny, újszülött gyermek, mint a kis Heraklész, aki semmit sem tud és nem akar tudni a becsvágy-világ kényszerzubbony-logikájáról. Akinek egyetlen fontos dolog van, hogy abban a mámorító tündöklésben, ami az élet, gyönyörködjék és azt élvezze. Minden fenntartás, minden gátlás és zavar és bonyodalom és szégyen nélkül. Élvezze és ne hagyja magát ebben az élvezetben megzavarni. A kis gyermek titka, hogy a világ misztériumát pontosan annak látja, ami, s ez számára teljesen fölöslegessé tesz minden úgynevezett filozófiát, amelyet kinevet és úgynevezett vallást, amelyet őrültségnek tart. Ez a pantagrueli élet megalosaurusi ereje és szépsége. Ez Rabelais szakrális obszcenitása és mennyei profanitása. Az étvágynak ez az enthuziazmusa és az ivásnak ez a szaturnáliája. Ez az ártatlan gyönyörvágy, mert az élet édes és gyönyörű. Ez az, amit Shakespeare midsummer madness-nek hív, ez a szentivánéji őrület. Ez az, amiért nekünk annyira kell a jó étel és ital és a csók és a szerelem és a jó alvás és a meleg és a virág és a séta és a napfény, s amiért nem kell, egyáltalában nem kell a loholás, a munkában való meggörbülés, a hazugság, a fontoskodás, a nagyszakállú tudomány és a pergamentsárga vallás. Ezért kell nekünk mindenekelőtt a béke, a nagylelkűség, a derű, a nevetés, az előítélettelenség s ezért nem kell nekünk a zsivaj, a tülekedés, a háború, a komiszság, az elv és az erőszak.

Az archaikus Egyiptomból különös emlékünk maradt fenn. Huszonkét kép; amelyet ma is kártyajáték huszonkét lapjaként használnak, huszonegy darab betűvel megjelölve és megszámozva egytől huszonegyig. A huszonkét kép, a tarot, a régi egyiptomi beavatás huszonkét fokozatát jelenti. Ilyen képek ezek: a király (hatalom-vaulting ambition), a kerék (a sors kereke), a szerencse (a körforgás), az áldozat, a nagy küszöb átlépése (a halál). A képsorozatban az utolsó, betű és szám nélkül, a bolond. A bolond, igen, betű és szám nélkül, ahogy ez az igazi bolondhoz illik, az utolsó, mint aki a játékon kívül áll, aki nem számít, csak éppen úgy meg kellett említeni, a teljesség kedvéért, mert itt van, letagadhatatlanul itt van. Az Arlequin. Még szép, hogy tudomást vettek róla. Egyiptomban még komolyan vették.
A beavatás tudása az, hogy az emberi lélek, amikor a sors összes lehetséges birodalmainak útját végigjárta, megérkezik a nullához, a betű- és a számnélküliséghez, a játékon kívüli ponthoz, ahhoz, akinek az egészhez csak annyi köze van, hogy nevet rajta. Akinek az egész létezése midsummer madness. Talán csíny. Amikor nagy bölcsességeket mondanak neki, a sapkáját csörgeti s amikor azt mondják neki, bármit kívánsz, teljesítem, azt válaszolja, eredj félre, ne álld el a napot.

Arlequin tudásáról nemcsak az egyiptomi beavatás beszél. Az evangélium lelki szegénynek nevezi őt. Boldogok a lelki szegények, hoi ptochoi to pneumati, vagyis anijé haroach. Miért áll a tarot-beavatás csúcsán a bolond? Miért nincs jele, nincs száma, nincs betűje? Miért áll játékon kívül és mégis, mégis, miért a legerősebb, erősebb, mint a király, vagy a sors, vagy a halál? Mert a beavatásnak bolond-fokát, a huszonkettediket, csak az az ember éri el, aki nem fél többé. Attól sem, hogy éhen hal, attól sem, hogy elhagyják, vagy megalázzák, vagy kinevetik, vagy kínozzák, vagy bezárják, vagy agyonütik. Semmi tisztelet nincsen benne a talárok és az érdemrendek és a sok pénz iránt. A bolond nem fél a szidástól és az álmoktól, a kísértetektől és a falragaszoktól és a töltött fegyverektől és nem fél attól, hogy korábban fog meghalni, mint amikor annak ideje amúgy is elkövetkezik. A tarot-beavatás legfelsőbb foka az a bolond, akit nem lehet többé semmivel megijeszteni. És Arlequin azért nem fél, mert, mint Powys mondja, a pantagrueli gyermek, aki az élet édes mámorát szégyen és reszketés nélkül élvezi, abban nem hagyja magát megzavarni. Ennek a megalosaurusi gyermeknek nincs igénye úgynevezett tudományra és bölcsességre. Boldogok a szellemben szegények. Boldogok, akik szegények s ezért igényük van a szellemre, akik éhezik és szomjazzák a szellemet. Nem a tudományt és nem a bölcsességet, hanem közvetlenül és tisztán a szellemet. Azt a valamit, amiből élnek. Ami nekik adja erejét, könnyűségét, világosságát, derűjét, hevét, szenvedélyét. A szellem nem filozófia és nem elmélet. A szellem nem tudás és nem bölcsesség. A szellem a világ világossága, az a világosság, amely úgy nyilatkozik meg, mint félelemtelenség, mint gondtalanság, mint bizalom, mint szeretet, mint gyermeki kedély.

Ha valaki a félelmetlenséget elérte, vagyis akit többé semmivel sem lehet megijeszteni, egymagában elég ahhoz, hogy boldog legyen. Micsoda szabadság! Micsoda gondtalanság! Nem reszketni és nem aggódni, nem vacogni sem az erőszaktól, sem a fegyvertől. Ez azonban nem az egész. Arlequin nem fél, de ezenkívül állandó szellemigényben él és titkos forrásból szüntelenül kapja a gondtalanságot és a bizalmat és a derűt és a kedélyt, vagyis a szellemet. Az ilyen ember a hatalmi őrület számára tökéletesen használhatatlan. Bármit mond és tesz, abból csak skandalum lesz. Mindenki kínos feszélyben van. Mit kezdjen vele? Megvesse? Nevet. Megverje? Nevet. Börtönbe zárja? Nevet. Nem fél. Nem tartja be a játékszabályokat. Hogy ilyenkor reszketni illik? Játékon kívül áll, sem betű, sem szám nem jelöli. Nem ingadozik, mert lába alól minden talajt elrúgott. Teljesen átadta magát a bizonytalannak, vagy ami a lét paradox logikája szerint ugyanaz, a sziklaszilárd fundamentumon áll. Az ember csak akkor hatalom, ha semmi. Átkozott helyzet. Persze, nem Arlequin, hanem a világ számára. Szörnyűség így élni, hogy valaki minden pillanatban felállhat, ok és előzmény nélkül a főtanácsos úr fülébe haraphat. Sőt, még a püspök úr fülébe is. Szörnyű a létezésnek ez a mágikus paradoxiája. Bolond. Olyan, mint a hülye, legalábbis arcáról ez látszik. Ez a szellemben szegény. De mindig nevet és gondtalan és van valami legyőzhetetlen ereje. Hülye és mégsem az. Ő a szellemben szegény és az övé a mennyeknek országa.

Szerényebb alakban és közelebb itt van Assisi Ferenc, a gyermek-Arlequin tündöklő csodája. Európában nem élt ember, aki a félelelmtől alaposabban megszabadult volna. Soha nem volt senki, akiben mélyebben élt volna a bizalom és a gyengédség és a szellemigény és a gondtalanság és kevésbé félt volna a szegénységtől, akár a szükségtől, vagy a haláltól. Szent Ferenc szellemigényben élő ember, aki mosolyog és a madarak nyelvét érti és a halaknak prédikál. Mit prédikál? El lehet gondolni. A lelki szegénységet. A tarot huszonkettedik fokának titkát, hogy ne legyetek számok és betűk, hanem legyetek nullák és a sorsból lépjetek ki, mert akkor vagytok erősek. Mint Sophoklész mondja: csak akkor vagyok hatalom, ha nem vagyok semmi. Ne legyen sorsotok. Sors annyi, mint ütközni. Annyi, mint súrlódni és küzdeni és fájni és haragudni és gyűlölni és akarni és ez a trónusért való harchoz vezet. Aki pedig a hatalmi őrületbe esett, az elveszett. Szent Ferenc a halaknak Touchstone és Pantagruel filozófiáját tanítja. Mi ez a filozófia? Ha a sors megbotoz, tűrd nyugodtan és nevess. Tartsd a hátadat és mondd, haramabb fogsz elfáradni a verésben, mint én a tűrésben. Csak üss. Amíg a sors dühében felkiált, királyokat győztem le, s ezzel a bolonddal nem bírok.
Nem fél. Ahhoz túlságosan bolond, vagyis lelki szegény. Más szóval gondtalan és nulla. Nincs mitől félni. A melankólia mégis ott van benne, mint nevetésének paradox ellenpontja. Arlequin évszaka a farsang. Karneval herceg, vagy aki ugyanaz, Dionysos ünnepe, az évnek ez a mágikus és paradox ideje, amikor az emberek bolondnak öltöznek és táncolnak és nevetnek és nagyokat esznek és isznak. Ez az a bizonyos lelket felizgató karnevál és dionysosi enthuziazmus, amikor a létezésnek mágikus paradoxiája fellobban, és az utcára rohan, és az emberekből elemi módon kitör és amikor meg van engedve, hogy minden ok és előzmény nélkül egymás fülébe haraphassunk. A jelszó Arlequin jelszava: God is in his heaven – all right with the world. Míg Isten fenn él az égben, a világon nincsen semmi baj. De álarcban. Szépen leálcázva, hogy senki se lássa. S az álarc alatt ott van a melankólia. A létezés logikája paradox s ezért a nevetés mögött ott van a szomorúság, amelyből él és a pojáca mögött ott van a melankólia, mint a derű tüze és tápláléka. A melankólia nem félelem és nem reszketés és nem aggodalom és nem szorongás. A melankólia melankólia. Semmivel össze nem téveszthető és nincs tovább, mint titkos és kimondhatatlan név. A melankólia a bolond misztériuma. Aki nem szomorú, nem igazi bolond. Nem tud elég édes lenni és elég könnyű. Milyen nagyszerű ez, hogy mind a kettő úgy együtt van a paradoxia varázslatában, egyszerre hahota és mély-mély szomorúság. Aki nem ismeri a melankóliát, nem lehet gondtalan, nem ugrálhat és nem gyárthat szójátékot és a hülye királyokkal nem gorombáskodhat. A melankólia teszi őt porhanyóvá. Ez teszi őt félelemnélkülivé. Ez teszi nullává. Mert csak akkor vagyok hatalom, ha nem vagyok semmi. A melankólia teszi vidámmá és gyermekké és lelki szegénnyé.
A világ legnagyobb csodája a derű. Ennél csak az a nagyobb csoda, hogy a derű a melankóliából él. Ez a létezés legelragadóbb paradoxona. Ez Arlequin legmagasabb tudása.

A tarot huszonkettedik fokának, a csörgősapkás bolondnak titkát nem lehet megtanulni. A legmagasabb fokot elérte, felszabadult és félelemtelen. Arlequin misztériuma nem adható át, mindenkinek magának kell megszereznie, ha hozzá elég ereje és bátorsága van. S ha a szellemre elég éhes és szomjas. Sem Pantagruel, sem Till Ulenspiegel, sem Hodzsa Naszreddin, sem Diogenész, sem Szent Ferenc tudását nem lehet tanítani. Miért? Mert ez a világ itt teljes egészében a hatalmi ösztön s így a birtoklás körében van. Szent Ferenc és Touchstone pedig a létezés körében él. Ez az egész világ itt III. Richárddal és az összes királyokkal és püspökkel és tanácsosokkal együtt azért él, hogy valamije legyen, kalapja, vagy sok pénze, vagy orrában karikája. Filozófusok is, művészek is, hétérák is, leányok is. Hatalom, rang, hír, vagyon, ház, pénz, ékszer, tudás, ruha. Ezért, ha el is érnek valamit, a birtoklásban lesznek nagyok és minden birtoklás a világtrónus hatalmában való részesedés. Ezek mind a birtoklás zsenijei. Arlequin pedig köp a zsenire. Ha valaki azt mondaná, hogy Arlequin ezzel szemben a létezés zsenije, ostobaságot mondana. A létezésnek nincs zsenije. Ez megkülönböztetés. Arlequin pedig köp a megkülönböztetésre. A létezés egésze mindenki számára állandóan és tökéletesen nyílt és mindenki annyit él belőle, amennyit akar. Itt nincs értelme annak, hogy nekem több van. Mindenkinek ugyanannyija van és annyit szerez, amennyit akar. Az életet nem lehet más elől elélni. Sőt, minél intenzívebben élek, az intenzív életet más számára annál hozzáférhetőbbé teszem. A lét logikája ilyen paradox. Arlequin azonnal és mindig felismerhető arról, hogy a birtoklással szemben biztos magatartása van. A magántulajdon iránt semmi érzéke sincs. Arlequin szegény. Indiában sannyaszinnak mondják. Egy szál zsákrongy van rajta, övében egyetlen evőcsésze. Ezért nem lehet megijeszteni s ezért a sors hiába püföli, csak nevet. Semmit sem lehet elvenni tőle, mert őt magát nem lehet elvenni. A létezés más elől nem vehető el és nem rabolható el. Arlequin egészen nyugodt, mert semmije sincs, amit elveszthet. Csak akkor vagyok hatalmas, ha nem vagyok semmi. A létezés ilyen paradox valami. A bolondé a tudás és a lelki szegényé a mennyek országa.
Míg Isten fenn él az égben, a világon nincsen semmi baj.

(Hamvas Béla: Arlequin, részletek, HamvasBéla.org)

Para mi solo recorrer los caminos que
tienen corazón, cualquier camino
que tenga corazón. Por ahi
yo recorro, y la única prueba que vale
es atravesar todo su largo. Y por
ahí yo recorro mirando, mirando,
sin aliento.

Számomra csak az olyan utakon való haladás
létezik, melyeknek van szivük, bármely út
lehet, melynek van szive. Ott utazom én,
és az egyetlen, aminek értelme van,
az út végéig haladni. Ott utazom én, és
lélegzet-visszafojtva csak nézek, nézek.

DON JUAN MATUS

*

... nem kísérelhetünk meg többet annál, mint hogy
megállapítjuk egy végtelenül hosszú út
kezdetét és irányát. Bármilyen rendszeres
és határozott teljességre való törekvés
legalábbis illúzió volna. A tökéletességet
csakis az egyedi kutató érheti el, kizárólag
abban az értelemben, hogy mindenről beszámol,
amit képes volt meglátni.

GEORG SIMMEL