Mirázs

   Sem Csuang-ce, sem Patandzsali, sem Halladzs az önszeretet és a magára való éhség fogalmait nem tévesztette volna össze. Akinek a világ eredeti rendjéről akár csak halvány fogalma is van, ilyen hibát nem követ el. De ennél több. Az önzés, vagyis az életéhség Európában elvetendő bűn volt és maradt, kezdettől fogva a mai napig. Egyetlen gondolkozó volt, aki ezt a tévedést nem követte el, Jakob Böhme. A Giernek (körülbelül a hindu káma), vagyis a sóvárságnak nem kell okvetlenül létrontásnak lenni. Létünk alapja nem egyértelmű, hanem paradox; mindig ellentétek és ellentmondások között élünk, mindig kétértelműségek között. Az életszomjúságot nem szabad feltétlenül kerülendőnek tartani. A létezés legmagasabb foka, mondja a szufi, hogy az ember ennek az elementáris mohóságnak dühödt lángjaiban égve száll fel. Ez az, amit az iszlám mirázsnak nevez. Mert Istent testével is kívánja, mint Halladzs vagy Rabia. Meg akarja ízlelni és illatát be akarja szívni, ezért a szufi Istentől szerzett tudását zamatos megismerésnek (marifa) hívja. Ha az ember fogalmat kíván szerezni arról, hogy ez milyen, nem kell egyebet tennie, mint ezt a marifát a modern tudomány megismerésével összehasonlítani. A modern tudomány megismerésének gipszíze van. Ahogy a szufi megismer, az fényes és tüzes és ízletes, mint az édes szőlő. Milyen illat ez? Mint a levendula? Mint a fenyő vagy a babér? A megismerés végső állomásán, amikor a mirázs megvalósul és a lélek a legmagasabbal egyesül, olyan mámora van, mint a kivételes szerelemnek, kivételes pillanatokban. Voltak, akik a megismerést az Evangélium jegyében Európában is így tudták értelmezni, a legtöbben azonban a prűd papoktól megrettentek. Néhány költő maradt, Milton, Hölderlin, Wordsworth, Keats. Érzékszerveim arra valók, hogy Istent ujjammal és nyelvemmel és orrommal és fülemmel is megismerjem. Mert a szomjúság (Gier, káma, trisna, libidó) bennem az, ami nyílt volt, és nyílt marad, és soha le nem zárható. Az életéhség nem csillapítható. Az életéhség az, hogy fel vagyok tépve, és ennem és innom kell, és be kell szívnom, és le kell nyelnem. Ezért Böhme azt mondja, hogy a Szent Szellem (pneuma hagiu) nem egyéb, mint szakrális sóvárság. Ez pedig ismét a szavak helyes értelmezésén múlik.
    Európában az önmagunkra való éhségen nem jutottak túl, ezért kétezer évig nincs más, mint az egyik oldalon bőszült élvéhség, a másikon önmagát megsemmisítő éntagadás. Mert az önemésztő aszkézis nem egyéb, mint az énéhség egyik alakja, amint az életéhség sem egyéb, mint önsanyargatás. A sóvárság tortúrájában az élvekért való mohóságban élünk. Ezért Európa története nem egyéb, mint erőfeszítés a hatalomárt, a vagyonért, az életmeghosszabbításért, a fényűzésért, a gyönyörökért, ugyanakkor az élet megtagadása és elemésztése és éngyötrés. Kutyaszorító a világról való teljes lemondás és a gátlástalan életszomjúság között. Mintha szentkönyvünk nem tanítaná azt, hogy az egyik éppen olyan rossz, mint a másik. A világot fel kell emelnünk, vagy ha úgy tetszik, át kell szellemítenünk, éspedig anélkül, hogy abból egyetlen porszemet is megtagadnánk. A kérdés rossz feltevése, hogy a világ mellett, vagy a világ ellen. Helyesen úgy kell kérdezni, hogy mi az, ami az életnél kevesebb, és mi azt, ami több. És mintha előttünk ezer évekig az ember nem rendelkezett volna e tudás fölött, amit azért hívnak zamatos tudásnak, mert az ember magasrendű életet élhet, és megtarthatja az élet borízű mézét. Amit a hinduk kámának a rómaiak libidónak hívnak, ami Böhme Gierje. A bőszült életszomjúság, mint természeti hatalom, előjeltelen; létrontássá csak akkor válik, ha az Én dolga lezárul, önzés lesz, önmagára való szomjúság, és ez létrontás akkor is, ha világi életéhség, de akkor is, ha szerzetesi aszkézis és önkínzás. Mindent magamnak. A szenvedést is. Az élveket is, a túlvilági üdvöt is, habzsolással és hajszával és szöges korbáccsal.
    Európa Szókratésznek azzal a kérdésével kezdődik, vajon az erény tanítható-e. Az erényről szóló tudást és az erény gyakorlatát, amely előtte egy volt, kettéválasztotta. A hagyományban ilyen kérdés nincs. A hagyomány az abszolút életrendet nyújtja, amelyben a gondolat annak realizálásától nem választható el. A hagyomány olyan – a világ teremtése előtt levő (preegzisztens) – rend, amely minden világok és az egész létezés számára azonos és érvényes volt, van és lesz. Ennek a hagyománynak írott emlékei a szentkönyvek (Véda, tao, Orpheusz, Tóra, Evangélium). Az olyan ember számára, aki úgy kérdez, mint Szókratész, a gondolat, a szó, a tett között rés nyílott, az átmenet és az azonosság nem közvetlen. Ahhoz, hogy az ember az elméletből a gyakorlatba át tudjon lépni, újabb lökésre van szükség. Ez a realizálás lökése, amely Európában kimarad. Ez a válság kezdődik Platónnál. Az európai gondolkozás kétezerötszáz éve nem tesz egyebet, mint az embert átvilágítja. De a megvalósításra nem képes. A megvalósulás a mirázs. Az út fölfelé. Az ascensio. Ascende teipsum. Emeld fel magadat. Ha feljutok a mennybe, az egész világot magammal emelem. A konfessziók meg nem számlálható sora, csupa önvallomás, amelyből nem következik semmi. Eszme van, helytállás nélkül, a meg nem valósult élet irtózatos súlya. Amit nem emelek fel, az reám nehezedik. Mert a sikerült élet nem azon múlik, hogy az ember mit vallott meg, hanem hogy végrehajtotta-e azt a megfordulást (tesuvah, metanoia, conversio), amely nélkül hiteles élet nincs. Az egzisztencializmus átvilágítása kevés. Konfesszióval az ember legfeljebb csak jobb lesz. A legolcsóbb dolog jónak lenni, ennél csak egy olcsóbb van, rossznak, s ennél csak egy olcsóbb, semmilyennek.
    Bőven van ismeretünk arról, hogy a hagyomány az életéhség és az élettagadás, a dandy és az aszkéta antagonizmusának veszélyét mennyire kerüli. Azt is tudjuk, hogy miért. Akár az élveket falom, akár magamat sanyargatom, az önmagámra való sóvárság körén belül maradok. Mindez az én világom. Szűk, csak egyetlen pont. Az én földi gyönyöre, vagy az én földöntúli üdve. A világot odaadni a túlvilágért, vagy a túlvilágot a világért. A hagyomány (zen, szufi, khasszidok, jóga, Evangélium) számára az ilyen vagy-vagy a megrekedt élet jegye. A boddhiszattva a tenger egyetlen cseppjéről, a Himalája egyetlen kavicsáról sem mond le, nem is szólva arról, hogy egyetlen lelket is cserbenhagyjon. Számára csak az egész világ és a létezés egésze van. A boddhiszattva nem üdvét kívánja. Sem a khasszid, sem a szufi, és tudjuk, hogy az sem, aki az Evangélium beavatásában részesült. Üdvszomja csak a vallásnak van, Európának van, ami élvszomj, csak a túlvilágra helyezve. A hagyomány nem vallás, hanem a létezés abszolút rendjéről való tudás. Az evangéliumi ember az életéhségből és az üdvéhségből megfordul (metanoia, tesuvah), fölfelé vezető útra lép, és az egész világot magával emeli. Énről nincs többé szó. Megtartom, ami az élet gyönyörében jó, és megtartom, ami az önmegtagadásban jó, mert aszkézis nélkül magasrendű élet nincs. A boddhiszattva saját üdvét visszadobja; számtalanszor a nirvánába léphetne, de mindig újra visszatér, a lét szenvedését vállalja, esetleg hogy egy férget megszabadítson. Amíg a létezést nem tettem tökéletessé, nincsen számomra béke, és nem pihenhetek sehol és semmiben.
Az Énben, a vallásban, a földi élvekben, az üdvben ragadt ember sajátságos kierőszakoltan zárt magatartásban él. A fogság egy neme. Minden vallás börtön. A szalonok börtönök. Az első lépés a megszabadulás felé, mondja Halladzs, ki az egyedüllétből. Európa ennek a zárt magatartásnak különös alakját honosította meg. Rendszernek hívják, legalábbis Kassner rendszernek nevezte el. Platón és Arisztotelész ilyen rendszert épített. A kereszténységből ilyen rendszert csináltak, az Evangéliumot Aquinoi Tamás ilyen rendszerré építette ki, a filozófiák ilyen rendszerek, a tudományok, az államok, az elméletek, a társadalmak, a népek, a hadseregek, az iparvállalatok, a világnézetek. A rendszer ismertetőjele, hogy legalább egy pontja mindig van, ahol a dolog nem egyezik. Ezen a ponton aztán az egész felborul. Nem foltozható és nem javítható. Reménytelen, és el kell dobni. A másik éppen olyan rossz, a harmadik még sokkal rosszabb. Ez a rendszer, akár világnézet, akár vallás, akár társadalom.
A hagyomány nem rendszer, hanem rend. A rend arról ismerhető fel, hogy önmagát állandóan javítja. A rendszer organizáció, a rend organizmus. A rendszer ha valahol nem jó – márpedig mindig kiderül, hogy valahol nem jó – összeomlik. Ha a rend valahol nem jó, önmagát kijavítja. A hagyomány nem rendszer, hanem rend, minden számunkra ismert alakjában, a kínaiaknál, a hinduknál, a hébereknél, a görögöknél. A rend nem zárt és statikus épület, hanem nyílt irány és út. A mahájána a nagy ösvény; a szufi önmagát tariqának, ösvénynek nevezi; a tao annyi, mint út; Én vagyok az út. Az út fölfelé. A mirázs.

(Hamvas Béla, HamvasBéla.org)

A XVI. századi Velencébe csöppenvén a dózsék fényűző világával, az egyház növekvő hatalom éhségével, s egy nagyurakat kiszolgáló kurtizán lélekhez szóló történetével találkozhatunk. Történelmi ismereteinket felfrissítve nyerhetünk igazolást -az igaz történet alapján készült filmdrámában- Velence török ellenes terveiről, a Fekete Halál, azaz a pestis terjedéséről és a hírhedt inkvizíció cselekedeteiről. Mindezen események közepette bontakozódik ki előttünk Veronica Franco szerelmi drámája, kinek különös példáját alapul véve okkal készített életrajzi filmet Marshall Herskovitz rendező.
Majd félezer évvel ezelőtt Velencében képmutató gazdagság uralkodott, midőn egy vagyonnal nem rendelkező lány számára szerelemből való házasságra semmi esély sem volt: így a gazdag Marco VenierbeRufus Sewell) szerelmes Veronica Franco (Catherine McCormack) kurtizánnak állt, hogy továbbra is szerelme mellett tudhassa magát. Apáca vagy férfiakat kényeztető kéjnő-szerepről szólt választása, amely kontraszt a későbbi életében érdekes módon került újra elő.

A kurtizáni hivatás egyet jelent egy nő testének és értelmének napi szinten történő gondozásával, amelynek legmagasabb fokon való művelése köszön vissza Veronica személyében. Láthatjuk, hogy az egyes sztereotípiákkal ellentétben nem pusztán érzelmi, jelentős értelmi intelligenciával is rendelkeznie kell egy kurtizánnak. Az idők folyamán Veronica pedig szakmájában a leghíresebb és legkeresettebb lett. Napról napra újabb kuncsaftokat fogadott ágyába, ám szerepével paradox módon szívét megtartotta Marconak. A pestis megjelenésével azonban életük felborult: az egyház az inkvizíció felállításával megalkotta a boszorkányság intézményét, mely Veronicát is boszorkánynak kiáltotta ki, mint a pestis elterjedésének egyik fő okozóját. 

A film egyik fő érdeme a kurtizánok igazi világába való bepillantás képesség mellett az is, hogy módot ad - a hiteles karakter megformálások következtében - az inkvizíció pusztító voltával való szembesülésre, rálátást ad az embereket megtévesztő működésének mikéntjére. A boszorkányság fogalmát megalkotó papok a kurtizánok "bűnös" életvitelével okolják a pestis megjelenését, ám Veronica végső esélye, a szerelem ereje a nézők számára is reményt ad. S hogy a racionális érveken való felülkerekedés elnagyolt romantikus képzet lenne? Ezt megcáfolandó kapjuk a választ az igaz történet eredetében.

Marshall Herskovitz jó érzékkel szemléltette Veronica sorsának révén a velencei nagyurak és szeretőik világát, való érzelmekkel fűszerezve a történetet. Ehhez kitűnő színészi játékkal szolgáló színészeket nyert meg a filmnek, amelyet Velence csodás helyszínei színeztek tovább.

(forrás itt)

A film megnézhető itt.