.
Nagyon fontos, hogy ha átélek egy úgynevezett alaptapasztalatot (a világosság pillanatát), akkor annak megfelelő irányba állítsam az életem. Köteleződjem el amellett, hogy a jövőben a tapasztalattal megegyező irányba haladok.
(kép innen)
Mindenkinek van ilyen tapasztalata, de a legtöbben engedik magukban elhalványulni és emlékké válni. Az elköteleződés azonban kihagyhatatlan - arra hiába várunk, hogy az újabb és újabb tapasztalatok majd mindig jó irányba terelnek minket. Az újabb tapasztalatok ezerféle irányba hajtanak majd - nekem kell az alaptapasztalatomnak elsőbbséget szavazni! Az elköteleződés tehát azt jelenti, hogy nem hagyom elveszni a lényeges tapasztalataimat, azokat tudatosan elevenen tartom magamban. Minél inkább képes vagyok az értékeimet a saját életem konkrét eseményeihez, pillanataihoz, élményeihez kötni, annál több erő és élet lesz bennük. Különben megmaradnak olyan gondolatoknak, amelyek a nehéz helyzetekben nem adnak elég segítséget, kapaszkodót, akkor sem, ha igaznak tartjuk őket.
(Pál Feri)
8 megjegyzés:
Nagyon érdekes ez, - számomra főleg azért, mert heti rendszerességgel végzek egy bizonyos meditációhoz hasonló lelki gyakorlatot, aminek fizikális mondhatni alaptapasztalata is van.
Voltak hónapok, amikor hanyagoltam és nem tudtam magamnak megmagyarázni miért is nem végzem, hogy ha egyszer annyira fontos számomra...
Most már így visszapillantva tudom, hogy ez az egész egyfajta "elevenség-teszt" volt; nem elég csak elvégezni robotikusan a gyakorlatokat és laposan leélni az ébren töltött órákat; hanem a kapott iránymutatást meg kell rágni és alkalmazni, felfényesíteni a dolgokat, különben érezhetően nem a megfelelő irányba haladunk... :)Na persze milyen könnyed ezt így leírni, megélni sokkal trükkösebb :D
Így igaz Tamás. A dolgoknak meg is kell "emésztődnie". :)
Ez az egyik oldal. A másik pedig az, hogy a gyakorlást minden napos alappá kell tenni, hogy úgy mondjam spongyán fogalmazva: rutinná. Sokan átélünk megvilágosító pillanatokat, aztán úgy gondoljuk, mi már hűde hol vagyunk és nincs szükségünk a napi kapaszkodóra, a napi rendszeres meditációra. Minek? Hiszem már világosság gyúlt a fejünkben. Igen ám, de ha nem mélyül el a tapasztalás, akkor jön egy nehéz élethelyzet és elsodor bennünket. Ezért van az, hogy még a legnagyobb mesterek is napi szinten gyakorolnak.
Sokszor a nyugati ezotériával az a gond, hogy elmész egy tanfolyamra, szép élményeid vannak, átélsz egyfajta szeretetteliséget, egységélményt, megnyugvást, aztán hazamész és már az eslő napon belerúgsz a kutyába, mert felhúzott valaki. Na ezt jelenti az elköteleződés, hogy a gyakorláson kívül minden pillanatát az életünknek tudatossá igyekszünk tenni, és a gyakorlás alapján élni is. Nem lehetünk buddhák reggel hattól nyolcig és haragos lények nyolctól este nyolcig, majd buddhák este nyolctól kilencig. Szóval ezt jelenti az elköteleződés. Egyrészt, hogy a gyakorlást beépítem a mindennapjaimba, másrészt, hogy a gyakorláson kívüli idő is tulajdonképpen gyakorlás. Ez számomra az elköteleződés.
A harmadik dolog pedig az, hogy valóban saját élményalapom legyen, saját tapasztalások legyenek. Különben az egész olyan lesz, mintha csak elolvastam volna egy könyvet: vagyis kívül marad rajtam, az egész csak egyfajta intellektualizálás lesz. Mert a mély talapsztalásnak pont az a lényege, hogy alannyá válunk. Hiszen szinte az egész életünk arról szól, hogy tárgyiasítanak bennünket. Kötelezve vagyunk arra, hogy kívülről jövő magyarázatokat és elméletek fogadjunk el, s aztán el is hisszük: ezek mi vagyunk. A meditáció nélküli életben tárgyak vagyunk, kívül önmagunkon. Meditációval és elmélyüléssel alannyá válunk, vagyis azonossá önmagunkkal, egységbe kerülünk. Csak így lehetnek transzcendens (átformáló) élményeink, hiszen ami kívül van, nem változtatható, nem tudok hatni rá, mert elkülönül tőlem. Csak önmagamra tudok hatni, arra, ami valóban vagyok, csak én tudok változni.
Cögyam Trungpa írja, hogy a gyakorlás unalmas meg robot, tehát amikor ezt érzed, az unalmat meg a robotot, akkor jó úton jársz.
És, basszus, nem történik közben semmi. :) Semmi. Csak ülsz. És minden reggel. Ha esik ha fú.
(A nagyfene NewAge meg hadd nyomja a "Ezt tapasztaltam meg ezt..." - no ez olyan is. )
Semmi sincs ugyanis.
(Sajnos ez unalmas rész nincs fenn a neten csak ez:
Amíg olyan szellemi folyamatokat követünk, amelyek megváltást, csodákat és felszabadulást ígérnek, addig a szellemiség arany rabláncának foglyai vagyunk. Lehet, hogy az ilyen drágakövekkel kivert és cizellált lánc gyönyörűen csillog, de mégis a rabságában tart bennünket. Az emberek azt hiszik, hogy nyugodtan viselhetik díszként ezt a láncot, anélkül, hogy rabokká válnának, de ezzel csupán önmagukat csapják be. Ha szellemi gyakorlásunk az ego gazdagításán alapul, akkor az nem más, mint szellemi materializmus, ami merő önpusztítás, és nem vezet sehová. ")
:)) Hát igen. Elég ritkán lát az ember lyánya rózsaszín röpködő pudlikat. :)
Az a fene érdekes ebben, hogy ahogy napi "rutinná" tesszük a meditációt, mégis történnek érdekes dolgok. De én azt vettem észre, hogy a legritkábban magában a gyakorlatban történik, hanem egyszercsak. A hétköznapokban. Amikor belül már elérsz egy érettséget, akkor megtörténik, aminek meg kell történni.
De a semmi, az unalom már egy jó alap. Mert pont ez a lényeg, mert az elme imádja a pörgést és a rózsaszín szárnyacskás pudlikat. Mindig el kell foglalnia magát valamivel. Ha már csak egyszerűen van, és az unalmat bírja, az már jó. :)
Á, Trungpa Rinpocse. Annyira szeretem. :) És milyen igaza van...
"Hanem egyszercsak." :)
Valahogy így....mondjuk egyszercsak eszedbe jut, hogy éppen mire gondolsz. Aztán megint. Aztán olyankor is, amikor pedig lükeséget szoktál/készülsz elkövetni (pl: kivetítés, bántás, gonoszság..) és ekkor eszedbe jut, hogy "húha", nem kéne.
Ez is egy kontemplációs fok, és lehetne sorolni...
Igen. És aztán vannak az un. misztikus élmények is. Amik szintén csakúgy egyszercsak jönnek... :)
A kontempláció már elég misztikus... :)
Igen. Azért van más is. :)
Megjegyzés küldése