2016. március 30.

Az Értelem beszéde


    A Szellemi Fény a Szellemi Fény előtt létezett, és az Értelem felvilágosult Értelme mindig volt, s egysége nem volt más, mint a mindenséget magába záró Szellem. Rajta kívül sem Isten, sem Angyalok, sem bármi más lényegi nincsen, mert Ő minden dolog Ura, az erőé és a fényé; s minden Tőle függ és Benne van. Tökéletes Szava, mely nemző és teremtő, leereszkedvén a nemző Természetbe és az alkotó vízbe, termékennyé tette a vizet.
    Így szólván felemelkedett, és ezt mondta: - Téged szólítalak, Mennybolt, a nagy Isten szent művét; Téged szólítalak, Hangja az Atyának, melyet kezdetben ejtett ki, mikor az egyetemes világ összeállt; Téged szólítalak a Szó által, mely a minden dolgot fenntartó Atya egyedüli Fia, legyetek jóindulatúak, legyetek jóindulatúak!

~ Hermész tanításaiból IV.



(a képen Seshat)



Isten alkotja az Örökkévalóságot,
     az Örökkévalóság alkotja a Kozmoszt,
     a Kozmosz alkotja az Időt,
     az Idő pedig a Keletkezést.

Isten lényege a Jó,
     az Örökkévalóság lényege az azonosság,
     a Kozmosz lényege a rend,
     az Idő lényege a változás,
     és a Keletkezésé az élet.

Isten művei az értelem és a lélek,
     az Örökkévalóság művei a halhatatlanság és az időtartam,
     a Kozmosz művei ugyanannak a visszaállítása és mással  
     való helyettesítése,
     az Idő művei a növekedés és a csökkenés,
     a Keletkezésé pedig a minőség és a mennyiség.

Az Örökkévalóság így Istenben van,
     a Kozmosz az Örökkévalóságban,
     az Idő a Kozmoszban,
     és a Keletkezés az Időben.

Az Örökkévalóság szilárd összeköttetésben áll Istennel,
    a Kozmosz az Örökkévalóságban mozog,
    az Idő a Kozmoszban múlik,
    s a Keletkezés az Időben történik.


~ Az Értelem beszéde Hermészhez - Isten, Örökkévalóság, Kozmosz, Idő, Keletkezés 
(Hermész Triszmegisztosz összegyűjtött tanításai, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó)

 

2016. március 15.

A kígyó ölelése


   A kígyó ölelése cselekménye három, egymásba kapcsolódó területet vizsgál meg: az egyén, a történelem és a spiritualitás dimenzióját. A legkülső, egyéni-személyes burkot létező, ismert személyek útinaplója inspirálta: egy német és egy amerikai akadémikus (Theodor Koch-Grünberg tübingeni néprajzkutató és Richard Evans Schultes harvardi etnobotanikus) két idősíkon játszódó amazonasi túráját váltogatva kísérhetjük figyelemmel előbb az 1900-as évek elejéről, majd pedig az 1940-es évekből. Mindketten közel ugyanazt az utat járják be egy helyi sámán, Karamakate vezetésével, aki segít nekik felkutatni egy ritka, az őslakosok által nagyra becsült, szakrális hallucinogén növényt (yakruna).






   A történelmi sík a gyarmatosítás hatásaira fókuszál: a népirtás, a kizsákmányolás és a kulturális vandalizmus képezi a kulisszáját a három főszereplő fáradságos odüsszeiájának. Guerra alkotásának tanúbizonysága szerint a nyugati kolonizáció által okozott pusztítás, kifosztás és lezüllesztés mértéke az idő előrehaladtával exponenciálisan nő. A kígyó ölelése mintegy mellékesen a kizökkent modern nyugati tudatállapot világtébolyt előidéző hatásmechanizmusát tárja a nézők elé.






   A legbelső, spirituális dimenzió alkotja a film igazi lényegét és itt kerülnek megfogalmazásra a leginkább lesújtó ítéletek. A hübrisszel terhelt, spirituális gyermekkorban megrekedt nyugati tudósok számára az út tétje személyes, egyéni jellegű (gyógyulás, kutatás), a sámán azonban kozmikus felelősséget vállal magára, ugyanis ő az emlékezés aktusával a lét primordiális egységét igyekszik helyreállítani. Karamakate a saját elmondása szerint elfelejtett emlékezni (üres porhüvellyé, chullachaqui-vé vált): elvesztette azt az ősi, időtlen metafizikai tudást, amit a nyugati utazópartnerei nemhogy realizálni, de még csak intellektuálisan megragadni sem képesek. Ezt az ontikus felejtést, az éberség teljes hiányát jelképezi az a tény is, hogy a kolumbiai rendező egy fekete-fehér mozit forgatott az Amazonas folyót körülölelő színpompás őstermészetről. A kígyó ölelésének legsúlyosabb állítása mégis az, hogy a modern nyugati embert nem lehet beavatni, mert annyira messzire sodródott a forrástól - vagyis saját Önvalójától.




  

A teljes cikk a Filmvilág.blog oldalán olvasható, szerző:  Teszár Dávid 
 a Filmvilág 2004-es pályázatának harmadik helyezettje, filmes tárgyú publikációi 2005 óta jelennek meg a Filmvilágban, a magyar.film.hu-n és a Mozinet magazinban. Szerelmes a távol-keleti moziba, Paz Vegába és a csokoládé fagylaltba. A dél-koreai filmművészettel és popkultúrával foglalkozó blogja a namhanman.blog.hu címen érhető el.



2016. március 5.

A magyar táltos


   Vámos Ferenc írta: "a magyar mesekincsben egészen különös világ, gondolatrendszer, bölcselet szunnyad. A létnek, a világnak kozmikus víziója." Vagyis a mindenség magyar látomása, amely elsősorban nekünk, magyaroknak szól. Magyar ősmesének a magyar alkotású, ősvallási tartalmú népmeséinket, "szent beszély"-einket nevezhetjük. Ezek többnyire a halhatatlanság és boldogság kereséséről szólnak: Tündér Ilona szerelmének, a gyógyító és ifjító életvizének és az életfa gyümölcsének megszerzéséről. Meséink alapjául a magyar ősvallás gyógyító és révülő bölcs papjainak (regöseinek, táltosainak, jósainak) túlvilági úti élményei szolgálhattak. Ezek a tanító-beavató és egyben gyógyító elbeszélések tőlük származhattak.
   E mesék tehát nem kitalált történetek, hanem a magasabb és mélyebb (vagy: a felső és az alsó) világok rejtett valóságáról szólnak. Meséink gyakran vándorútra indulással kezdődnek, emlékeztetve arra is, hogy vándorok vagyunk a Földön, melyen csak átmegyünk, keresve az igazi otthonunkat. E hosszú vándorút pedig mindig a Túlvilág valamely tartományába vezet: vagy az alvilágba, ahová a Gonosz legyőzésére indul a hős, a fogságban levő Fények és lelkek kiszabadítására; vagy a magasságba, az égbe, a mennyei társ és a boldog tündérhon megkeresésére. A mai elsötétedett világban a Gonosz elleni küzdelem - néhány magányos harcost leszámítva - éppoly tiltott és ismeretlen már, mint az Isten országának hirdetése és keresése. (Milyen szomorú ez a hivatalos kereszténységre, buddhizmusra, stb. nézve.) Az igazi magyar mesékben az Ősforrás még tisztán látható, még nem homályosodott el, nem zavarodott össze. Ahogyan a magyar nyelv sem tartozik a Bábel utáni összezavarodás nyelvei közé - a magyar a teljesség, az Egy nyelve.
   A magyar ősmesékből sajátos, össze nem téveszthető lelkiség és szellemiség árad. E meséket olvasni felemelő és megtisztító élmény. A mese mint beavatás, a megismerés magyar Útja - ez a mi sajátos utunk. Kiutat keresve a boldogtalanság világából a boldogság honába, a mulandóságból az örökkévalóságba. Ha nincs meg bennünk - Jézus kifejezésével élve - az Isten országának (vagyis a tündérek mennyének) képe és vágya, akkor leragadhatunk az alsóbb világokban. Ha valakiben nem tudatosul az ember igazi célja és küldetése: a felemelkedés az eredeti, és a valódi égi hazába, akkor hiábavalóan telik el az élete. Gyönyörű ősi meséink felragyogtatják bennünk a mennyei, a valóságos Élet fényét, és megmutatják még ma is az oda vezető utat. Azaz őrzik magukban a lényeget, a legfontosabb igazságokat. Ezért nem lehet eléggé komolyan venni e meséket.

(Bíró Lajos: Magyar ősmesék, részelt az előszóból, forrás itt)



2016. február 23.

Földelés (egyensúly)


   Magyarnak lenni komoly kihívás. Szinte nincs olyan generáció, aki ne lett volna sárba tiporva és porig alázva cigányságáért, zsidóságáért, svábságáért, magyarságáért, vagy csak úgy, hogy ne maradjon ki ebből a sorból. Én csak egy vagyok a több millióból, aki nem hajlandó tovább szégyellni magát apáik, nagyapáik, dédapáik, vélt vagy valós bűneiért. Csűrhetik és csavarhatják történelmünket a tudós urak, de a lelkemben én akkor is a Fehérlófia vagyok.






   Sosem volt olyan célom, hogy egy embert lovasíjásszá neveljek. Úgy gondolom, a lovasíjászat pusztán egy eszköz arra, hogy Embereket neveljek. Nem vagyok guru, csak annak tűnök, és azért tűnök annak, mert vakok közt a félszemű király. Olvastam olyan kritikát, melyben Kaszás Gézát azzal vádolják, hogy giccses és pátoszos filmet csinált rólam. Nem csinálhatott mást, hiszen az életem giccses és pátoszos. Annyira operett, hogy néha hallom a zenét.

Kassai Lajos (a Lovasíjász című filmről)