Kócos macskák és bandzsa tyúkok

   A kölykeiket vadászni tanító anyaállatok nem kimondottan azt tanítják, hogy "hogyan kell vadászni", mivel az már benne van a kicsinyek csontjaiban, hanem azt, hogy mire vigyázzanak, mire figyeljenek; mert ezeket addig nem tudják, míg anyjuk meg nem tanítja nekik, s ezáltal el nem indítja az új dolgok megtanulását, a velük született tudás kiterjesztését.

   Ugyanez áll a számkivetett nőre is. Ha ő egy rút kiskacsa, ha nem kapott anyai gondozást, ösztönei még nem élesedtek meg. Ezért próbálkozás és tévedés útján tanul. Ez rendszerint sok-sok próbálkozást, sok-sok tévedést jelent. De van remény, mert, mint látjuk, a számkivetett soha nem adja fel. Addig megy, míg rá nem lel az útmutatóra, az illatra, amíg rá nem lép a csapásra, amely hazafelé visz.
   A farkasok akkor a legfurcsábbak, amikor elveszítik a szagot és mindent megtesznek, hogy megtalálják: felugranak a levegőbe, körbe-körbe futnak, orrukkal túrják a földet, kaparják a talajt, aztán előre futnak, majd hátra, végül kővé dermednek. Úgy festenek, mintha elment volna az eszük. Pedig semmi mást nem tesznek, mint megpróbálják fellelni az összes lehetséges nyomot. Beleharapnak a levegőbe, megtöltik tüdejüket a föld közelében, vállmagasságban, ízlelgetik a levegőt, hogy rájöjjenek, mi minden haladt át a közelben nemrégiben, füleiket műhold-antennákhoz haonlóan forgatják, hogy felfogjanak minden messziről érkező üzenetet. Miután ezzel a módszerrel összegyűjtöttek minden lehetséges nyomra vezető jelet, már tudják, mit kell tenniük.

   Egy nő talán kapkodónak tűnhet, amikor elvesztette kapcsolatát a számára legértékesebb élettel és visszaszerzése érdekében ide-oda futkos, ilyenkor azonban a leggyakrabban információt gyűjt, belekóstol ebbe, belekémlel abba. Amint összegyűjti az összes nyomra vezető jelet, ismét kiszámított lesz a mozgása. Abban a pillanatban semmivé foszlik a kócos macska és a bandzsa tyúk társasága utáni sóvárgása.
   Mindannyian érzünk saját fajtánk, ősi fajtánk utáni sóvárgást. Nincs olyan nő, aki ne ismerné ezt az érzést. Mégis ez a vágyódás az, ami kitartásra, reményekkel teli folytatásra ösztönöz. Egy farkas, bármilyen beteg, aggódó, bármennyire egyedül van is vagy fél, kitart. Törött lábbal is továbbsántikál. Bármi gyötörje is, ereje megfeszítésével kivárja, túljár az eszén, lehagyja és túléli. Teljes lényével veszi az egyik lélegzetet a másik után. Ha kell, egyik helyről a másikra vonszolja magát, amíg rá nem talál a jó, a gyógyító helyre, arra, ahol gyarapodhat. Ha arra van szükség, a nők kék eget festenek a börtönfalakra. Ha elégett a gombolyag, még többet sodornak. Ha elpusztult a termés, rögtön újra vetnek. Ha nincs ajtó, ők rajzolnak egyet, kinyitják, s új útra lépnek, őj életbe fognak. Mert ilyen az ősi természet. Ki kell tartani, mert az ősi természet ígérete szerint a tél után mindig tavasz jön.

   Ne hunyászkodj meg, ne húzd magad össze, mégha téged kiáltanak is ki fekete báránynak vagy kóbor farkasnak. Az évszázadok során bebizonyosodott, hogy az, aki más, aki a szélen áll, minden bizonnyal eredeti, hasznos és bámulatra méltó módon gyarapítja kultúráját.
   Amikor útmutatást keresel, sose hallgass a kishitűekre. Légy velük kedves, zúdítsd rájuk szeretetedet, áldásaidat, de sose kövesd tanácsaikat.
   Ha valaha is neveztek dacosnak, javíthatatlannak, hevesnek, ravasznak, rebellisnek, lázongónak, akkor jó úton jársz. Az otthon már közel. Figyelj. Ándele! És újra!

(Clarissa Pincola Estes: Farkasokkal futó asszonyok)

Andersen: A rút kiskacsa