2011. szeptember 13.

Castaneda: Az idő kereke - Az erő második köre



Ha az embernek nincs vesztenivalója, bátorrá válik. Csak akkor vagyunk gyávák, ha van mihez ragaszkodnunk.

Egy harcos semmit sem bízhat a véletlenre, hanem tudatosságával, és hajlíthatatlan akaraterejével valóban képes befolyásolni a dolgok kimenetelét.

Ha a harcos viszonozni akarja mindazt a szívességet, amit kapott, de éppen nincs senki, akinek címezhetné, akkor is még mindig ott van az emberi szellem számlája. Ez a számla mindig nagyon alacsony, és bármennyit teszünk is hozzá, az több, mint elég.

A tudós, miután a leggyönyörűbb és legszellemesebb módon elrendezte a világot, ötkor hazamegy, hogy elfelejtse gyönyörű elméletét.

Az emberi forma az univerzum azon energiamezőinek halmaza, melyek kizárólag az emberhez tartoznak. A sámánok azért nevezik őket emberi formának, mert az élethossznyi rutintól ezek az energiamezők meghajlanak és eltorzulnak.

A harcos tudja, hogy nem tud megváltozni, mégis feladatának érzi, hogy próbálkozzon vele. Ez a harcos egyetlen előnye a közönséges emberrel szemben. A harcos sohasem érez csalódást, ha nem sikerül megváltoznia.

A harcosoknak feddhetetlennek kell lenniük az erőfeszítésükben, hogy megváltozzanak; azért, hogy elijesszék és lerázzák magukról az emberi formát. Évek feddhetetlensége után eljön a pillanat, amikor a forma nem bírja tovább, és elhagyja az embert. Más szavakkal, ebben a pillanatban az élethossznyi rutintól eltorzult energiaszálak kisimulnak. A sámánt persze mélyen megsebzi, sőt akár meg is ölheti energiamezőinek átrendeződése, de a feddhetetlen harcos ezt is túléli.

A  harcosok egyedüli szabadsága az, ha feddhetetlenül viselkednek. A feddhetetlenség nemcsak hogy szabadság, hanem az egyetlen módja annak, hogy elijesszék az emberi formát.

Minden szokásnak minden részlete szükséges ahhoz, hogy működjön. Ha egyes részei hiányoznak, a szokás szétbomlik.

A harc itt folyik, ezen a földön. Emberi lények vagyunk. Ki tudja, mi vár ránk, és mihez van erőnk?

Az emberek világa egyszer fent van, egyszer lent, és az emberek követik a világukat, akár fel, akár le; míg a harcosoknak egyáltalán nem dolguk, hogy kövessék őket az élet viszontagságaiban.

Létezésünk lényege az érzékelés, és létezésünk csodája a tudatosság. Az érzékelés és a tudatosság szétválaszthatatlan funkcionális egység.

Csak egyszer döntünk. Eldöntjük, hogy vagy harcosok, vagy közönséges emberek leszünk.
Második választásunk nincsen. Ezen a földön nincsen.

A harcos útja új életet ajánl az embernek, de ennek az életnek tökéletesen újnak kellett lennie. Nem vihetjük magunkkal ebbe az új életbe a régi rossz szokásainkat.

A harcosok bármilyen sorozat első eseményét tervnek vagy térképnek veszik, ami megmutatja, mivé alakul a következőkben.

Az emberi lények szeretik, ha megmondják nekik, mit tegyenek, de még jobban  szeretnek szembeszállni, és nem tenni azt, amit mondtak neki; s így többnyire megutálják azt az embert, aki tanácsot ad nekik.

Mindenkinek van személyes ereje valamire. A harcos számára az  a trükk, hogy a személyes erejét elvonja a gyengeségétől, és a harcosi céljára fordítsa.

Mindenki lát, és mégis úgy döntünk, hogy ne emlékezzünk arra, amit látunk.







Évek teltek el, a tanítóm már régen eltávozott, mire megírtam  Az erő második körét. A könyvből válogatott idézetek arra emlékeztetnek, mit mondott don Juan, ám ezeket az emlékeket valójában egy új helyzet, egy új felállás generálta. Egy másik játékos jelent meg színen: don Juan harcostársa, Florinda  Matus. Tanonctársaimmal megértettük, hogy az idős Florinda  azért nem távozhatott el don Juannal együtt, mert az ő feladata valamilyen úton-módon befejezni a kiképzésünket.
– Csak akkor leszel képes veszély nélkül fogadni egy nő parancsait, ha teljessé válsz – mondta don Juan. – De ez a nő nem  lehet akármilyen nő. Különlegesnek kell lennie, erősnek és könyörtelennek; csak ezek a jellemvonások gátolhatnak meg téged abban, hogy akkora macsó legyél, amilyennek különben szereted képzelni magad.
Természetesen jót nevettem a kijelentésén. Azt hittem, tréfál. De az az igazság, hogy egyáltalán nem tréfált. Egy nap Florinda Donner-Grau és Taisha Abelar visszatértek, és együtt elmentünk Mexikóba. Egy guadalajarai áruházban ténferegtünk éppen,  amikor belebotlottunk Florinda Matusba. Nála ragyogóbb hölgyet sosem láttam. Nagyon magas volt – 178 cm, vékony, szögletes alkatú, gyönyörű arcú, egyszerre idős, és nagyon fiatalnak látszó.
– Ó! Hát  itt vagytok – kiáltotta, amikor meglátott minket. – A három muskétás. A Pep Boys – Eenie, Meenie és Mo  (A Lelkes  Fiúk; sikeres autóalkatrész-kereskedők, vállalkozásuk logója három vigyorgó férfiarcot ábrázol – a ford.)! Már mindenütt kerestelek benneteket. És minden további magyarázat helyett egyszerűen átvette a hatalmat. Florinda Donner-Grau persze mérhetetlenül el volt ragadtatva, Taisha Abelar elképesztően visszafogott és zárkózott maradt, mint mindig, én viszont megalázva éreztem magam, s majdnem dührohamot kaptam. Úgy gondoltam, kizárt, hogy ez a felállás működjön. Konfrontálódni akartam ezzel a nővel abban a pillanatban, ahogy kinyitotta a nagy száját, és ilyen szavakkal üdvözölt: „Eenie, Meenie és Mo – a Pep Boys.”
Ám tartogattam a tarsolyomban bizonyos dolgokat. Ezek a kikezdhetetlen tartalékok siettek a segítségemre, és óvtak meg attól, hogy haragos vagy bosszús legyek. Álmomban sem hittem volna, hogy képes leszek Florindával ennyire nagyszerűen   együtt dolgozni. Vaskézzel kormányzott bennünket; vitán felül ő volt életünk királynője. Rendelkezett azzal az erővel és távolságtartással, hogy behangolásunk feladatát a legkifinomultabb módon vigye végbe. Nem hagyta, hogy belemerüljünk az önsajnálatba vagy a panaszkodásba, ha valami nem a szájunk íze szerint alakult. Egyáltalán nem hasonlított don Juanra. Hiányzott belőle a józanság, melyet azonban tökéletesen kompenzált hihetetlen gyorsasága. Egyetlen szempillantás alatt  átlátott bármely helyzetet, s azonnal a tőle elvárható módon cselekedett.
Az volt az egyik kedvenc szórakozása, hogy feltett egy formális kérdést a hallgatóságának: „Van itt valaki, aki tudja, mi az a gáznyomás?”. A legnagyobb komolysággal hozta fel, s amikor azt válaszoltuk, hogy nem, nincs, közölte: „Tehát akármit mondhatok, nem igaz?”, s összehordott mindenfélét, ami csak az eszébe  jutott. Néha olyan komikus dolgokat mondott, hogy a földön fetrengtünk nevettünkben. A másik  tipikus kérdése ez volt:  „Van itt valaki, aki ismeri a csimpánzok retináját? Nem?”,  és elkezdett óriási baromságokat kitalálni a csimpánzok retinájáról. Soha életemben nem szórakoztam jobban, mint Florinda társaságában. Rajongtam érte, és feltételek nélkül követtem.
Egyszer a csípőcsontom csúcsánál  tályog alakult  ki. Tudni kell, hogy évekkel ezelőtt beleestem egy kaktusztüskékkel teli hasadékba, s huszonöt tüske fúródott a testembe. Az egyiket vagy nem sikerült teljesen eltávolítani, vagy valamiféle kosz vagy törmelék maradt  hátra,  ami évek múlva elgennyesedett.
– Semmiség – nyugtatott meg az orvosom. – Csak egy kis gennyzacskó, amit fel kell nyitni. Pár perc, és kitisztítjuk.
Florindához fordultam tanácsért.
– Te vagy a nagual – jelentette ki. – Tehát vagy meggyógyítod magad, vagy meghalsz. Nincsen harmadik lehetőség, se köpönyegforgatás. Méghogy egy nagualt felvágjon egy orvos!  Azonnal elveszítenéd minden erődet. Egy nagual, aki egy gennyes kelésbe halt bele... micsoda szégyen!
A két társam, Florinda Donner-Grau és Taisha Abelar kivételével don Juan többi inasa mit se törődött Florinda Matussal. Félelmetes alak maradt a számukra. Sose engedte nekik szabadon azt tenni, ami akartak. Sosem tapsolt a hamis samanizmusuk kétséges hőstetteihez, és minden alkalommal megálljt parancsolt, amikor letértek a harcosok ösvényéről. Az erő második körében láthattuk, mennyit küszködtek ezek a tanítványok. Don Juan többi inasa ugyanis sokat veszített –egomániások lettek, ki-ki ment a maga útján, s a saját nagyszerűségét hirdette.
Bármi is történt innentől velem, arra mélyen rányomta a bélyegét Florinda Matus jelenléte. Ám ő maga sosem tolakodott előtérbe; a háttérben tevékenykedett, bölcsen, szórakoztatóan, és könyörtelenül. Florinda Donner-Grau és én úgy szerettük,  mint még senkit azelőtt. Amikor elment, a kis Florindára hagyta a nevét, az ékszereit, a pénzét, a báját és a savoir-faire-jét (képesség, hogy ügyesen forogjunk a művelt társaságban – a ford.).
Tudtam, nem én vagyok, akinek könyvet kellene írnia Florinda Matusról. Ha valaki megteheti ezt, az a kis Florinda, mint az ő igazi örököse, az igazi lánya. Florinda Matushoz hasonlóan én is homályban maradtam. Mindkettőnket don Juan helyezett a  háttérbe, hogy megtörje a harcos magányát, s hogy élvezzük utazásunkat e földön.

Nincsenek megjegyzések: