Popper Péter: Az Istennel sakkozás kockázata

.

„Én még nem értem el a Taót, én csak szeretem a Taót... Én
még olyan vagyok, mint a szélnek engedelmeskedő fűzfa, ha a
szél nem fúj, nyugodtan állok s ha a szél megindul, megindulok
én is. Olyan vagyok, mint fövény a vízben, – tiszta vagy
iszapos, amilyen a víz. Gyakran elértem a tisztaságot és
nyugalmat egy egész napra s aztán elvesztettem egy pillanat
alatt. Némelykor pedig elértem a tisztaságot és a nyugalmat egy
esztendőre s aztán elvesztettem egy nap alatt.”

(TU CSI HSUI, Ming Liao Ce utazásai. Taoista irat, XVI. sz.)






INTERMEZZÓ: ÉG ÉS FÖLD KÖZÖTT


A KÉTELKEDÉS FRISSÍTŐ ZÁPORA


    végre  lezúdulhat  az  üres  egekből  és  felüdítheti  a  misztikumba
belekókadt lelkünket. Hadd szóljon először a költő:

„Nem hiszek én egy istenben, mert bárhova nézek,
istent látok, ezert, s nem szomorú a világ.
Egyike gyilkos, a másika áldott, másika részeg,
egyike zengő ég, másika néma virág.
Mind hatalom, de nem egyenlők az erőre, ha egy int
gyakran a másik fut, gyakran a másika fél.
Egyike fényes, a másika vak, hogy lenne ez egy mind?
Semmi az, ami csak egy, semmi sem egy, ami él.
Nem hiszem én az egy istent, hiszem az ezer istent:
azt, aki adja a fényt, azt, aki adja a dalt,
azt, kivel a kín is édes, azt kivel a mocsok is szent...
..........................................................

Élnek az istenek és még érzi hatalmukat egyre
bárha nem is hisz már bennük a léha világ,
egy  isten se szorult a hitre s az emberi kegyre
egyike zengő ég, másika néma virág.


   Babits sorai ezek, csak annyi változtatással, hogy a hangsúlyos kiemelés tőlem való. Mert hogy tényleg, kellenénk-e mi az isteneknek, ha lennének? S kellenének-e az istenek nekünk, ha mi léteznénk?
   Nem a létre vágyó nemlétezők próbálkozásai ezek a mítoszok? „Mi oly anyagból vagyunk, mint álmaink, s  törékeny életünk álmok veszik körül” ez így hangzik shakespeareül, szabólőrincül pedig ekképpen: „Vajon  Dzsuang Szi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én...”
   Miben higgyünk? Mi hát az igazság? Hol a bizonyosság? Fájdalmas-vidáman győzködöm magamat és most  titeket is, hogy aki (áldottan) e világra született, mondjon le vágyáról a bizonyosságok után! Mert bizonyosságot sehol és senkinél sem fog találni, és ha mégis, előbb-utóbb kiderül majd, hogy  lidércfény nyomába eredt, megcsalatott.
  Aki (áldottan) erre a Földre született, mondjon le vágyáról az igazság után! Mert sehol, soha senkinél nem  talál majd igazságot, és ha mégis, előbb-utóbb kiderül  majd, hogy csak az álcás hamisság vendége volt. E  nyomorúságában vigasztalja az a felismerés, hogy az igazság fölösleges és unalmas, s ha egyszer valaki meglelné, nem tudna mit kezdeni vele. Vajon igaz-e hogy csipkebokor égett a Sinai  hegységben Mózes előtt  és Hang is szólott belőle? Lényeges-e, hogy a Tűz előtte, vagy benne lángolt, és a Hang kívülről szólt-e hozzá, vagy őbelőle szólt a világhoz? Fontos-e, hogy a víz valóban borrá változzék a korsókban, vagy éppen elég az is, hogy az emberek megmámorosodnak az élet vizétől, amit Jézus fakaszt a számukra? Jól informáltnak kell-e lennünk arról, hogy a gonosz Mara hadai valóban meghunyászkodtak-e a Célhozérkezett előtt, vagy ennyi is  elég: „Minden létezés – szenvedés, minden létezés oka az életvágy, aki nem vágyik élni – nem szenved...”
  Ne higgyünk hát barátaim, a túlvilágról jól értesülteknek! A mi vallomásunkat Magyarországon Kosztolányi Dezső fogalmazta meg:

„... Semmi, ami barbár
nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú.
Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel
rádión beszélnek, a jósok, a boncok,
a ferde vajákos, ki cifra regéknek
gőzébe botorkál, csürhe-silányok,
kik csalva, csalatva egy jelre lehullnak...
.................................................................
Csak a bátor, büszke, az kell nekem, ő kell,
őt szeretem, ki érzi a földet,
tapintja merészen a görcsös, a szörnyű
Medúza-valóság kő-iszonyatját
s szól: „ez van”; „ez nincsen”;
„ez itt az igazság”, „ez itt a hamisság”;
s végül odadobja férgeknek a testét.

Hős kell nekem, ő, ki
déli verőben nézi a rémet,
hull könnye a fényben
és koszorúja
izzó szomorúság...”

   Barátaim! Hallgassunk most néhány percig. Várjunk, amíg a kétkedés gyökeret ver a lelkünkben. Aztán azt is  várjuk meg, amíg a „semmiben sem hiszek” átváltozik arra, hogy „mindent lehetségesnek tartok”. Elmélyedésünk tárgya az legyen, hogy vajon miért mondotta volt a Logionok szerint Jézus: „Nem lehetsz az apostolom  Tamás,  mert  ittál  az  én  forrásomból  és  megmámorosodtál  tőle!”  S miért fogadta el apostolának akkor, amikor kételkedő lelkűvé változott?






Gandol:  Töprengj  el  a  régi  mondat  jelentésén:  Az  ember  megszentelődik
Istenben és Isten megszentelődik az emberben.
Én:  Két  szentség  nélküli  lény  –  az  Isten  és  az  Ember  –  szentté  avatja
egymást?...
Gandol: Százezer évek alatt.
Én: Kicsoda a szentség nélküli Isten?
Gandol: Erő. Erő – forma nélkül.
Én: És kicsoda a szentség nélküli ember?
Gandol: Forma. Forma erő nélkül.
Én: Akkor mi a lélek?
Gandol: Erő, a forma fogságában.
Én: És mi a szellem?
Gandol:  A létrejött szentség, küldetésben az erő kiszabadítására a formák világából.
Én: Van-e örök forma?
Gandol: Nincs. A forma mulandó. A formának meg kell halnia.
Én: Van-e örök erő?
Gandol: Ezt nem tudom... Ezt nem tudom.
     És egy verset mondott, majd hosszú időre elhallgatott.

„Az igazságot sohasem kapjuk
valaki mástól.
Mindenki saját maga által
nyeri el azt.”

„E  szavakat  hagyta  végső  üzenetül  tanítványainak  Tetto  szerzetes,  hatszáz esztendővel ezelőtt. Ültessétek el magatokba!”


Megjegyzések

Gábor üzenete…
nagyon érdekes írások, köszi h megosztottad!
duende üzenete…
Szívesen. :) Az egész könyv nagyon jó.