Gondoljon
Platón Atlantis-meséjére a Timaiosban... Volt egy világ, egy nagy sziget,
ami a tenger alá süllyedt. Innen hozták magukkal a titkokat az
egyiptomi papok. Az elsüllyedt sziget talán csak szimbólum, szimbóluma a
mágikus megismerésnek, ami azután elsüllyedt az emberek tudatában, és
csak az álomban jelenik meg itt-ott.
(Szerb Antal: A Pendragon legenda)
(Gerd Gerken)
Fent a hegyen az erdei házban silentiumot és böjtöt készülök tartani.
Este nyolckor könnyű vacsorát eszem. Az emésztés éjjel tizenkettőkor
fejeződik be. A böjt kezdete. Az egész következő nap, harmadnap
délután négyig. Összesen negyven óra. Böhme azt mondja: Ádám a paradicsomban
negyven napig élt, Izrael negyven évig bolyongott. Jézus negyven
napig volt a pusztában, Krisztus negyven óráig feküdt a sírban. Ezért
választottam a negyvenet. Nem vagyok vallásos. Nekem az egész kell. De
tudom, hogy az ember helyesen teszi, ha a vallással számol, mert minden
emberi tudás között a legtöbb reális bölcsesség a vallásban van. A negyven
óra alatt egyetlen hangos szót sem ejtek ki. Csendesen sétálok, testi
munkát nem végzek, inkább az árnyékban ülök, olvasok, meditálok, ha szükségét
érzem, imádkozom. A gyomor lázongó követelőzését időnkint enyhén citromos
vízzel kell csillapítani. Reggel és este tetőtől talpig megmosdani.
A silentiumot és a böjtöt azért határoztam el, mert egyébként sem
könnyű sorsom eddig legnehezebb esztendejének értelmét megtaláltam,
és most ezzel az értelemmel szembe kívántam nézni. Ehhez kell a
csend és a magány és a böjt és a mosdás, ez a vesztegzár, az élettempót
lelassítani, ha lehet, megállítani, és így az értelem teljes felismerésére
a lehetőséget megteremteni.
A magány és a böjt mágikus állapot. Általában nem szokták tudni. A zárlatot azért választottam, mert tudom, hogy azt, amit
meg akarok érteni, csak ebben a mágikus állapotban vagyok képes
megközelíteni. Ebben a magánnyal és böjttel tisztított fokozott érzékenységben.
Régebben többször koplaltam, néha megesett, hogy nem kényszerűségből
és azokra a fényes pillanatokra, amelyek a kedélyen többször villámszerűen
felragyogtak, nagyon is jól emlékszem. Most e pillanatokra volt
szükségem.
Egyébként is a vedlés korszakában voltam. Az ember pállott és unalmas,
romlott és fás, már csaknem rákpáncéllá keményedett bőrét megrepeszti,
önmagából kibújik. Az ember azt hitte, hogy én. Kiderült, maszk
volt, mint a többi előző mind. A friss bőr most újra érzékeny.
Arról ismerhető fel, hogy a normálállapot a mámor. Nem látás, hanem
látomás. Nem a realitás, hanem a mirákulum. Nem a common sense,
hanem az enthuziazmus. A fonnyadtság elmúlik. Derű. Mindenképpen
mágikus. Az alacsonyabb méretkörökön szabad és feltétlen könnyű
uralom.
A lélek a Tízezerbőrű Tűz gyermeke. Pyripais myriodermatikos.
Tízezer bőrnek kell lehámlania, hogy önmagához elérjen. Minden
vedléssel kisebb lesz, a tűz nagyobb. Fizika és kémia és biológia
és pszichológia és filozófia és vallás, mind kéreg. Páncél, burok, álarc,
kamra, fegyház, elv, doktrína, világnézet. Mind rövidzárlat. Defekt.
Az intelligencia tevékenységének leállítása. De, ha nem kéred a Hatalmak segítségét, ki se bírod.
Az álom tűnékeny valami, nehéz bármit is rá alapozni. Mégis, annak
idején, a történelem hajnalán, illetve a pogány vallások világában erre a
tűnékeny valamire alapozódott a vallás.
Létezhetne egyáltalán vallásos hit álom nélkül? Kétséges…
Azok,
akik sosem álmodnak, kénytelenek mások álmaira hagyatkozni. Mindaz,
amiben hisznek emberek, az egykor egy-egy álomban nyerte el első,
bizonytalan formáját.
A primitív kultúrák embere minden fontos
döntést egy-egy álomból vezetett le. És az álom- vagy látomáskeresés a
vallásosság megnyilvánulásának legfontosabb színtere volt. A rítusok,
szertartások célja pedig, hogy az álomért folyamodó a lehető legközelebb
kerüljön ahhoz az állapothoz, amely során álmot láthat.
(forrás)
Látomáskeresés: Indián átmeneti rítus. A beavatandó egy
nyugalmas helyre elvonul és ott egy kört rajzol maga köré.
Ebből a körből nem mozdul ki addig, míg olyan látomása
nem támad, melynek következtében felismeri:
1. igazi nevét
2. segítő totemjét
3. élet feladatát, szerepét
Az indiánok egyedi neve ebből a látomásból ered (őrült
Ló, ülő Bika, Dühödt Kutya, stb.)
Krisztus, Buddha a bódhi fa alatt, Mózes, Milarepa, stb...
kivonulása.
A megtisztulási rítus nem csupán a nagy, sorsdöntő látomáskeresések
előtt jellemző. A szent pipa elszívása, böjtölés, imádkozás-könyörgés a
szellemekhez és a Nagy Rejtélyhez (a látomásért) általános eljárás.
Még egyszer ki kell emelnünk a sziú látomáskeresés azon aspektusát, hogy
nem kizárólagosan a sámáni kijelöltetéshez és beavatáshoz kapcsolódik.
Fekete Jávorszarvas szerint minden ember kérhet látomást, vagy
könyöröghet érte, de csak a gyakorlott keresők kaptak olyan
erősségűt amely az egész népnek erőt és bölcsességet adott. A
látomáskereső számára igen fontos egy idősebb vícsásá vákán tanácsát
kikérni, hogy mindent úgy csináljon, ahogyan azt kell.
A látomásért törzsenként változóan vagy könyörögni kell, vagy spontán
jön, de mindenképpen csak azoknak, akik méltóak rá a hagyományok helyes
betartása alapján. A látomáskeresésnek részét alkotja az azt megelőző
megtisztulási és felkészülési periódus, amelyben mindig egy szent ember
segít a keresőnek. Mint már utaltunk rá, bizonyos sziú törzsekben a
felnőtté avatás szertartása sajátságosan egy „kötelező”
látomáskereséshez kapcsolódik, és az e során kapott álom vagy látomás
határozza meg a felnőttkorba lépő személy későbbi társadalmi státuszát,
tehát - más sámáni kultúráktól eltérően - elvileg bárki kaphat nagy
erejű, a szent utat kijelölő látomást. A megelőző megtisztulási, stb.
szertartásokon is mindenkinek túl kell esnie, nem csak bizonyos előre
meghatározott jelölteknek - ha mégis van ilyen, az pedig dinasztikus
alapon, vagy egy idősebb szent ember látomásain alapul.
A látomás során megjelenő szellemek három fő dolgot adnak, illetve adhatnak
a jelöltnek: először is felnőtt - és egyben beavatási - nevét, bizonyos
szimbolikus, mágikus tárgyakat (nem fizikai valójukban, de a beavatott
később elkészíti magának és viseli ezeket), illetve esetlegesen erőt.
(forrás)
Egyedül voltam a hegytetőn. A látomásveremben kuporogtam, a hegy
földjébe ásott gödörben, térdemet karommal átkulcsolva. Néztem, hogyan
tűnik el messze lenn a völgyben a vén Chest - Mellkas, a sámán, aki
idevezetett. Már csak apró, fekete pont volt, hamarosan végképp
elenyészett a fenyők között.
Most hát egészen magamra maradtam, itt a hegytetőn, négy teljes napra
és négy éjszakára, étel-ital nélkül, amíg csak a sámán vissza nem jön
értem.
És én most itt kucorogtam a veremben, életemben először teljesen
magamra hagyatva. Tizenhat éves voltam, még fiúnevem volt, és mondhatom,
féltem. Reszkettem, és nemcsak a hidegtől. A legközelebbi emberi lény
is sok mérföldnyire volt tőlem, és négy nap, négy éjszaka nagyon hosszú
idő. Persze, ha majd túl leszek rajta, nem leszek többé gyerek, hanem
férfi. Akinek már volt látomása. Aki férfinevet kapott.
A sziú férfiak nem félnek az éhségtől, szomjúságtól, sem a magánytól,
és engem mindössze kilencvenhat óra választott el attól, hogy férfivá
váljak. Ez a gondolat megnyugtatott. Kellemes melegen simult rám a
csillagos takaró is, amelybe a vén Mellkas csupasz testemet beburkolta.
Nagyanyám keze munkája volt, erre az alkalomra, első hanbalécsejámra,
vagyis első látomáskeresésemre készítette. Nagyon szép, steppelt fehér
takaró volt, rajta ragyogó színű foltokból kivarrt, hatalmas
hajnalcsillag. Akkora, hogy a takaró anyaga jóformán ki se látszott
alóla. Ha Wákhá Tágá, a Nagy Szellem megadja a látomást és az erőt,
sámán leszek, és sok szertartást végzek majd ebbe a takaróba burkolva.
Ma már öregember vagyok, sokszoros nagypapa, de ma is megvan a nagyanyám
varrta csillagos takaró. Kincsként őrzöm; egy napon majd ebben fognak
eltemetni.
A sámán egy békepipát is hagyott itt nekem, egy csomag kinikinikkel -
vörös fűz kérgéből készített dohánnyal - együtt. Ez a pipa még a
takarómnál is drágább barátom. Nekünk a pipa a bibliánk. A fehéreknek
templom, pap és orgonazúgás kell ahhoz, hogy megszállja őket az áhítat.
Rengeteg minden elvonja a figyelmüket: ki van még a templomban, vajon a
többiek észrevették-e, hogy ők is eljöttek, a képek a falon, a
szentbeszéd, mennyi alamizsnát kellene adni, és egyáltalán hoztak-e
magukkal pénzt. Szerintünk ilyen körülmények között az embernek nem is
lehet látomása.
Nekünk indiánoknak elég a pipa, a föld, amelyen ülünk, és felettünk
az égbolt. A szellem mindenütt jelen van. Néha valamilyen állat, tán egy
madár, fák vagy dombok formájában mutatkozik meg. Néha a Badlandsből - a
Gonosztájból -, néha egy kőböl vagy akár a vízből is szól hozzánk. A
békepipa füstje felszáll, egyenesen a szellemvilágba. Ám ez kétirányú
dolog. A füstön, a pipaszáron át erő áramlik belénk. Ezt az erőt érzed,
amint tartod a pipádat; a pipából ez egyenesen az ember testébe árad.
Felmerednek a hajszálai tőle. A pipa korántsem holmi tárgy: a pipa él.
Ha szívom, jó érzés tölt el, és ez segít abban, hogy megszabaduljak a
félelmeimtől.
Ahogy ujjaim végigsimították a sima vörös pipakő fejet, mely vörös,
mint népem vére, már nem féltem. Ez a pipa apámé volt, és őelőtte az ő
apjáé! Egy napon majd a fiam kapja meg, tőle pedig az unokáim.
Mindaddig, amíg pipánk lesz, lesz sziú nemzet. Ahogyan megfogtam,
megtapogattam a pipát, éreztem a sok használatban csiszolódott
simaságát, azt is éreztem, hogy őseim, akik egykor szívták, itt vannak
velem a dombon, itt benn, a látomásveremben. Már nem voltam egyedül.
A pipán kívül egy tökhéjból készült csörgőt is kaptam a sámántól.
Negyven apró húscafat volt benne, nagyanyám vagdosta ki a karjából,
borotvával. Láttam, ahogyan csinálta. Vállától a könyökéig csordogált a
vér, óvatosan egy zsebkendőre rakosgatta le a bőrdarabkákat, vigyázott,
nehogy egy is elvesszen belőlük. A néprajzkutatók esze megállt volna.
Képzeld el, egy ilyen ősi szertartás, kőkés helyett borotvával! Nekem ez
mit sem számított. Valaki, akit szeretek, szenved saját magából, saját
testéből áldoz fel egy részt, hogy nekem imádkozni segítsen, hogy
bátorrá tegyen. Hogyan is félhetnék, amikor ennyien - élők és
holtak-segítenek?
A látomás
és az erő nélkül az egész tanulás mit sem ér.
Leszállt az éj. Még mindig kicsit bizonytalanul éreztem magam,
szédelegtem életem első gőzfürdőjétől, melyben megtisztultam, mielőtt
feljöttem ide a hegyre. A gőzfürdő előkészített a látomáskeresésre. A bőröm most, egy órával
később is bizsergett még. De mintha a fürdőtől üressé vált volna az
agyam. Talán így van ez jól, most bőven van hely benne az új
felismeréseknek.
Sötétség borult a hegyre. Tudtam, hogy felkelt háhébi wi, az
éjszakai nap, amelyet holdnak nevezünk. A szűk üregben kuporogva én nem
láthattam. Feketeség burkolt be puha bársonylepelként. Úgy tetszett, az
egész külső világtól, még a saját testemtől is elzár. Rákényszerített,
hogy a belső hangokra figyeljek! Őseimre gondoltam, akik előttem
kucorogtak itt a hegyen. Családom sámánja mindig ezt a helyet
választotta ki a meditációra és a látomáskeresésre, amióta csak, úgy
kétszáz évvel ezelőtt, átkeltek a Missourin, hogy a White River, a
Fehér-folyó vidékén űzzék a bölényt. Gondolatban megérintettek, a földön
át, melynek támaszkodtam. Éreztem, a testembe szívódnak, ott mocorognak
a tudatomban, a szívemben.
Hangok hatoltak át a sötéten: szél rikkantott, fák susogtak,
neszezett a természet, állathangok hallatszottak, egy bagoly huhogott.
Hirtelen nyomasztó érzésem támadt, valami megjelent mellettem. Egy nagy
madár, itt lenn, a szúk üregben. A verem csak akkora volt, hogy egy
magamfajta vékonydongájú gyerek épp hogy elfért benne, a hatalmas madár
mégis úgy röpködött körülöttem, mintha a végtelen égboltot szelné.
Rikoltását hol a fülem mellett, hol nagyon-nagyon messziről hallottam.
Éreztem, hogy hátamat, fejemet tollak vagy egy szárny legyinti meg. Az
érzés annyira nyomasztó volt, hogy nem bírtam elviselni. Reszketni
kezdtem, testem jéggé dermedt. Megmarkoltam a tökhéj csörgőt, benne
nagyanyám húsának negyven darabkájával. Sok apró kavics is volt a
csörgőben, egy hangyabolyból. A hangyák gyűjtögetik őket. Senki sem
tudja, miért. Úgy tartják, a parányi kövecskékben valamiféle erő rejlik.
Megráztam a csörgőt, megnyugtató hangot adott, mint amikor esőcseppek
kopognak a sziklán. Tudtam, beszél hozzám, de nem bírta legyűrni bennem a
félelmet. Másik kezembe a szent pipát fogtam hát, így kezdtem
énekszóval imádkozni:
- Túkásilá, nagyapa-szellem, segíts! - De ez sem segített. Nem tudom,
mi történt velem, de már nem voltam önmagam. Sírni kezdtem. Síró hangom
is idegenül hatott. Mintha egy idősebb emberé lett volna, azt sem
tudtam, kié lehetne ez a különös hang. Régi-régi szavakkal imádkoztam,
manapság ezeket a szavakat senki nem használja. Törölgettem a
könnyeimet, de csak ömlöttek tovább. Végül is egyszerűen a fejemre
húztam a takarót, szorosan magam köré tekertem. Még mindig éreztem a
madárszárnyak érintését.
Lassan felfogtam, hogy egy hang szól hozzám, mondani akar valamit.
Madárrikoltás volt, de szavamra, valamennyire érteni kezdtem. Néha
megtörténik az ilyesmi. Ismertem egy nőt, akinek egy pillangó szállt a
vállára. A pillangó mindenfélét mondott neki. A nőből aztán nagy sámán
lett.
Emberi hangot is hallottam, különöset, sipítót, olyat, ami nem
eredhet megszokott, élő lénytől. És hirtelen a madarakkal együtt nagyon
magasra kerültem. A hegy a látomásveremmel mindenek fölött volt.
Lenéztem még a csillagokra is, és a hold ott volt, közvetlenül balra
tőlem. Úgy látszott, hogy a föld és a csillagok alattam mozognak. Egy
hang azt mondta: - Te itt most feláldozod magad, hogy sámán lehess. Ha
eljön az ideje, sámán leszel. Más sámánokat fogsz tanítani. Mi vagyunk a
madáremberek, a szárnyas lények, a sasok és a baglyok. Nemzet vagyunk,
és te a testvérünk leszel. Soha nem fogsz megölni vagy bántani egyet sem
közülünk. Mindig megértesz majd bennünket, ahányszor csak följössz ide a
hegyre, hogy látomást keress. Megtanulod, amit a füvekről és
gyökerekről tudni kell, és gyógyítani fogod az embereket. Semmit sem
fogsz kérni tőlük cserébe. Az ember élete rövid. A tiédet tedd
tartalmassá.
Éreztem, hogy a hangok jót akarnak, és lassan elcsitult bennem a
félelem. Időérzékem teljesen megszűnt. Nem tudtam, nappal van-e vagy
éjszaka. Aludtam, mégis roppant éber voltam. Aztán megláttam egy alakot
magam előtt. A sötétből és a verembe szivárgó, gomolygó ködből
bontakozott ki. Láttam, hogy dédapám az, a mnígówózsúk agg főnöke,
Táhcsá Húsdé, Sánta Őz, akit angolul Lame Deernek hívtak. Melléből, ott,
ahol egy fehér katona golyója eltalálta, vér szivárgott. Megértettem:
dédapám azt kívánja, hogy az ő nevét viseljem. Kívánsága kimondhatatlan
örömmel töltött el.
Mi sziúk úgy tartjuk, hogy valahol belül van bennünk valami, ami
igazgat bennünket, valami vagy valaki, mert szinte olyan, mintha egy
másik személy lenne. Nághínak* hívjuk - mások tán léleknek, szellemnek
vagy az ember lényegének nevezik. Se látni, se tapintani, se ízlelni nem
lehet, de akkor, ott a hegyen - csak akkor, egyetlenegyszer - tudtam,
hogy ott van bennem. Aztán éreztem, hogy eláraszt az erő. Képtelen
vagyok leírni, hogyan, de teljesen kitöltött. Most már biztosan tudtam,
hogy wicsásá wákbá, szentember leszek. Megint sírni kezdtem, de most a
boldogságtól.
Nem tudom, mennyi időt tölthettem ott, azon a hegyen - egy percet
vagy egy emberöltőt. Kezet éreztem a vállamon, valaki gyengéden
megrázta. A vén Mellkas volt, értem jött. Azt mondta, négy napon és négy
éjszakán át voltam a látomásveremben, és itt az ideje, hogy lejöjjek a
hegyről. El akartam neki mondani mindent, ami a hanbalécsejám alatt
történt. Kértem, magyarázza meg a látomásokat. Azt felelte, hogy a
látomásverem megváltoztatott, de hogy hogyan, ezt most még nem tudnám
felfogni. Azt is mondta, hogy nem vagyok többé fiú, hanem immár férfi
lettem. Férfi, akinek a neve: Sánta Őz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése