2013. február 12.

Látomáskeresés


Gondoljon Platón Atlantis-meséjére a Timaiosban... Volt egy világ, egy nagy sziget, ami a tenger alá süllyedt. Innen hozták magukkal a titkokat az egyiptomi papok. Az elsüllyedt sziget talán csak szimbólum, szimbóluma a mágikus megismerésnek, ami azután elsüllyedt az emberek tudatában, és csak az álomban jelenik meg itt-ott.

(Szerb Antal: A Pendragon legenda)


„Az emberek ma azért ateisták, mert nincsenek látomásaik.”

(Gerd Gerken)





Fent a hegyen az erdei házban silentiumot és böjtöt készülök tartani. Este nyolckor könnyű vacsorát eszem. Az emésztés éjjel tizenkettőkor fejeződik be. A böjt kezdete. Az egész következő nap, harmadnap délután négyig. Összesen negyven óra. Böhme azt mondja: Ádám a paradicsomban negyven napig élt, Izrael negyven évig bolyongott. Jézus negyven napig volt a pusztában, Krisztus negyven óráig feküdt a sírban. Ezért választottam a negyvenet. Nem vagyok vallásos. Nekem az egész kell. De tudom, hogy az ember helyesen teszi, ha a vallással számol, mert minden emberi tudás között a legtöbb reális bölcsesség a vallásban van. A negyven óra alatt egyetlen hangos szót sem ejtek ki. Csendesen sétálok, testi munkát nem végzek, inkább az árnyékban ülök, olvasok, meditálok, ha szükségét érzem, imádkozom. A gyomor lázongó követelőzését időnkint enyhén citromos vízzel kell csillapítani. Reggel és este tetőtől talpig megmosdani.

A silentiumot és a böjtöt azért határoztam el, mert egyébként sem könnyű sorsom eddig legnehezebb esztendejének értelmét megtaláltam, és most ezzel az értelemmel szembe kívántam nézni. Ehhez kell a csend és a magány és a böjt és a mosdás, ez a vesztegzár, az élettempót lelassítani, ha lehet, megállítani, és így az értelem teljes felismerésére a lehetőséget megteremteni.
A magány és a böjt mágikus állapot. Általában nem szokták tudni. A zárlatot azért választottam, mert tudom, hogy azt, amit meg akarok érteni, csak ebben a mágikus állapotban vagyok képes megközelíteni. Ebben a magánnyal és böjttel tisztított fokozott érzékenységben. Régebben többször koplaltam, néha megesett, hogy nem kényszerűségből és azokra a fényes pillanatokra, amelyek a kedélyen többször villámszerűen felragyogtak, nagyon is jól emlékszem. Most e pillanatokra volt szükségem.
    Egyébként is a vedlés korszakában voltam. Az ember pállott és unalmas, romlott és fás, már csaknem rákpáncéllá keményedett bőrét megrepeszti, önmagából kibújik. Az ember azt hitte, hogy én. Kiderült, maszk volt, mint a többi előző mind. A friss bőr most újra érzékeny. Arról ismerhető fel, hogy a normálállapot a mámor. Nem látás, hanem látomás. Nem a realitás, hanem a mirákulum. Nem a common sense, hanem az enthuziazmus. A fonnyadtság elmúlik. Derű. Mindenképpen mágikus. Az alacsonyabb méretkörökön szabad és feltétlen könnyű uralom.
A lélek a Tízezerbőrű Tűz gyermeke. Pyripais myriodermatikos. Tízezer bőrnek kell lehámlania, hogy önmagához elérjen. Minden vedléssel kisebb lesz, a tűz nagyobb. Fizika és kémia és biológia és pszichológia és filozófia és vallás, mind kéreg. Páncél, burok, álarc, kamra, fegyház, elv, doktrína, világnézet. Mind rövidzárlat. Defekt. Az intelligencia tevékenységének leállítása. De, ha nem kéred a Hatalmak segítségét, ki se bírod.







Az álom tűnékeny valami, nehéz bármit is rá alapozni. Mégis, annak idején, a történelem hajnalán, illetve a pogány vallások világában erre a tűnékeny valamire alapozódott a vallás.
Létezhetne egyáltalán vallásos hit álom nélkül? Kétséges…
Azok, akik sosem álmodnak, kénytelenek mások álmaira hagyatkozni. Mindaz, amiben hisznek emberek, az egykor egy-egy álomban nyerte el első, bizonytalan formáját.

A primitív kultúrák embere minden fontos döntést egy-egy álomból vezetett le. És az álom- vagy látomáskeresés a vallásosság megnyilvánulásának legfontosabb színtere volt. A rítusok, szertartások célja pedig, hogy az álomért folyamodó a lehető legközelebb kerüljön ahhoz az állapothoz, amely során álmot láthat.







Látomáskeresés: Indián átmeneti rítus. A beavatandó egy nyugalmas helyre elvonul és ott egy kört rajzol maga köré. Ebből a körből nem mozdul ki addig, míg olyan látomása nem támad, melynek következtében felismeri:
1. igazi nevét
2. segítő totemjét
3. élet feladatát, szerepét
Az indiánok egyedi neve ebből a látomásból ered (őrült Ló, ülő Bika, Dühödt Kutya, stb.)
Krisztus, Buddha a bódhi fa alatt, Mózes, Milarepa, stb... kivonulása.

A megtisztulási rítus nem csupán a nagy, sorsdöntő látomáskeresések előtt jellemző. A szent pipa elszívása, böjtölés, imádkozás-könyörgés a szellemekhez és a Nagy Rejtélyhez (a látomásért) általános eljárás.
Még egyszer ki kell emelnünk a sziú látomáskeresés azon aspektusát, hogy nem kizárólagosan a sámáni kijelöltetéshez és beavatáshoz kapcsolódik. Fekete Jávorszarvas szerint minden ember kérhet látomást, vagy könyöröghet érte, de csak a gyakorlott keresők kaptak olyan erősségűt amely az egész népnek erőt és bölcsességet adott. A látomáskereső számára igen fontos egy idősebb vícsásá vákán tanácsát kikérni, hogy mindent úgy csináljon, ahogyan azt kell.
 A látomásért törzsenként változóan vagy könyörögni kell, vagy spontán jön, de mindenképpen csak azoknak, akik méltóak rá a hagyományok helyes betartása alapján. A látomáskeresésnek részét alkotja az azt megelőző megtisztulási és felkészülési periódus, amelyben mindig egy szent ember segít a keresőnek. Mint már utaltunk rá, bizonyos sziú törzsekben a felnőtté avatás szertartása sajátságosan egy „kötelező” látomáskereséshez kapcsolódik, és az e során kapott álom vagy látomás határozza meg a felnőttkorba lépő személy későbbi társadalmi státuszát, tehát - más sámáni kultúráktól eltérően - elvileg bárki kaphat nagy erejű, a szent utat kijelölő látomást. A megelőző megtisztulási, stb. szertartásokon is mindenkinek túl kell esnie, nem csak bizonyos előre meghatározott jelölteknek - ha mégis van ilyen, az pedig dinasztikus alapon, vagy egy idősebb szent ember látomásain alapul.
A látomás során megjelenő szellemek három fő dolgot adnak, illetve adhatnak a jelöltnek: először is felnőtt - és egyben beavatási - nevét, bizonyos szimbolikus, mágikus tárgyakat (nem fizikai valójukban, de a beavatott később elkészíti magának és viseli ezeket), illetve esetlegesen erőt.








Egyedül voltam a hegytetőn. A látomásveremben kuporogtam, a hegy földjébe ásott gödörben, térdemet karommal átkulcsolva. Néztem, hogyan tűnik el messze lenn a völgyben a vén Chest - Mellkas, a sámán, aki idevezetett. Már csak apró, fekete pont volt, hamarosan végképp elenyészett a fenyők között.
Most hát egészen magamra maradtam, itt a hegytetőn, négy teljes napra és négy éjszakára, étel-ital nélkül, amíg csak a sámán vissza nem jön értem.
És én most itt kucorogtam a veremben, életemben először teljesen magamra hagyatva. Tizenhat éves voltam, még fiúnevem volt, és mondhatom, féltem. Reszkettem, és nemcsak a hidegtől. A legközelebbi emberi lény is sok mérföldnyire volt tőlem, és négy nap, négy éjszaka nagyon hosszú idő. Persze, ha majd túl leszek rajta, nem leszek többé gyerek, hanem férfi. Akinek már volt látomása. Aki férfinevet kapott.
A sziú férfiak nem félnek az éhségtől, szomjúságtól, sem a magánytól, és engem mindössze kilencvenhat óra választott el attól, hogy férfivá váljak. Ez a gondolat megnyugtatott. Kellemes melegen simult rám a csillagos takaró is, amelybe a vén Mellkas csupasz testemet beburkolta. Nagyanyám keze munkája volt, erre az alkalomra, első hanbalécsejámra, vagyis első látomáskeresésemre készítette. Nagyon szép, steppelt fehér takaró volt, rajta ragyogó színű foltokból kivarrt, hatalmas hajnalcsillag. Akkora, hogy a takaró anyaga jóformán ki se látszott alóla. Ha Wákhá Tágá, a Nagy Szellem megadja a látomást és az erőt, sámán leszek, és sok szertartást végzek majd ebbe a takaróba burkolva. Ma már öregember vagyok, sokszoros nagypapa, de ma is megvan a nagyanyám varrta csillagos takaró. Kincsként őrzöm; egy napon majd ebben fognak eltemetni.
A sámán egy békepipát is hagyott itt nekem, egy csomag kinikinikkel - vörös fűz kérgéből készített dohánnyal - együtt. Ez a pipa még a takarómnál is drágább barátom. Nekünk a pipa a bibliánk. A fehéreknek templom, pap és orgonazúgás kell ahhoz, hogy megszállja őket az áhítat. Rengeteg minden elvonja a figyelmüket: ki van még a templomban, vajon a többiek észrevették-e, hogy ők is eljöttek, a képek a falon, a szentbeszéd, mennyi alamizsnát kellene adni, és egyáltalán hoztak-e magukkal pénzt. Szerintünk ilyen körülmények között az embernek nem is lehet látomása.
Nekünk indiánoknak elég a pipa, a föld, amelyen ülünk, és felettünk az égbolt. A szellem mindenütt jelen van. Néha valamilyen állat, tán egy madár, fák vagy dombok formájában mutatkozik meg. Néha a Badlandsből - a Gonosztájból -, néha egy kőböl vagy akár a vízből is szól hozzánk. A békepipa füstje felszáll, egyenesen a szellemvilágba. Ám ez kétirányú dolog. A füstön, a pipaszáron át erő áramlik belénk. Ezt az erőt érzed, amint tartod a pipádat; a pipából ez egyenesen az ember testébe árad. Felmerednek a hajszálai tőle. A pipa korántsem holmi tárgy: a pipa él. Ha szívom, jó érzés tölt el, és ez segít abban, hogy megszabaduljak a félelmeimtől.
Ahogy ujjaim végigsimították a sima vörös pipakő fejet, mely vörös, mint népem vére, már nem féltem. Ez a pipa apámé volt, és őelőtte az ő apjáé! Egy napon majd a fiam kapja meg, tőle pedig az unokáim. Mindaddig, amíg pipánk lesz, lesz sziú nemzet. Ahogyan megfogtam, megtapogattam a pipát, éreztem a sok használatban csiszolódott simaságát, azt is éreztem, hogy őseim, akik egykor szívták, itt vannak velem a dombon, itt benn, a látomásveremben. Már nem voltam egyedül.
A pipán kívül egy tökhéjból készült csörgőt is kaptam a sámántól. Negyven apró húscafat volt benne, nagyanyám vagdosta ki a karjából, borotvával. Láttam, ahogyan csinálta. Vállától a könyökéig csordogált a vér, óvatosan egy zsebkendőre rakosgatta le a bőrdarabkákat, vigyázott, nehogy egy is elvesszen belőlük. A néprajzkutatók esze megállt volna. Képzeld el, egy ilyen ősi szertartás, kőkés helyett borotvával! Nekem ez mit sem számított. Valaki, akit szeretek, szenved saját magából, saját testéből áldoz fel egy részt, hogy nekem imádkozni segítsen, hogy bátorrá tegyen. Hogyan is félhetnék, amikor ennyien - élők és holtak-segítenek?
A látomás és az erő nélkül az egész tanulás mit sem ér.






Leszállt az éj. Még mindig kicsit bizonytalanul éreztem magam, szédelegtem életem első gőzfürdőjétől, melyben megtisztultam, mielőtt feljöttem ide a hegyre. A gőzfürdő előkészített a látomáskeresésre. A bőröm most, egy órával később is bizsergett még. De mintha a fürdőtől üressé vált volna az agyam. Talán így van ez jól, most bőven van hely benne az új felismeréseknek.
Sötétség borult a hegyre. Tudtam, hogy felkelt háhébi wi, az éjszakai nap, amelyet holdnak nevezünk. A szűk üregben kuporogva én nem láthattam. Feketeség burkolt be puha bársonylepelként. Úgy tetszett, az egész külső világtól, még a saját testemtől is elzár. Rákényszerített, hogy a belső hangokra figyeljek! Őseimre gondoltam, akik előttem kucorogtak itt a hegyen. Családom sámánja mindig ezt a helyet választotta ki a meditációra és a látomáskeresésre, amióta csak, úgy kétszáz évvel ezelőtt, átkeltek a Missourin, hogy a White River, a Fehér-folyó vidékén űzzék a bölényt. Gondolatban megérintettek, a földön át, melynek támaszkodtam. Éreztem, a testembe szívódnak, ott mocorognak a tudatomban, a szívemben.
Hangok hatoltak át a sötéten: szél rikkantott, fák susogtak, neszezett a természet, állathangok hallatszottak, egy bagoly huhogott. Hirtelen nyomasztó érzésem támadt, valami megjelent mellettem. Egy nagy madár, itt lenn, a szúk üregben. A verem csak akkora volt, hogy egy magamfajta vékonydongájú gyerek épp hogy elfért benne, a hatalmas madár mégis úgy röpködött körülöttem, mintha a végtelen égboltot szelné. Rikoltását hol a fülem mellett, hol nagyon-nagyon messziről hallottam. Éreztem, hogy hátamat, fejemet tollak vagy egy szárny legyinti meg. Az érzés annyira nyomasztó volt, hogy nem bírtam elviselni. Reszketni kezdtem, testem jéggé dermedt. Megmarkoltam a tökhéj csörgőt, benne nagyanyám húsának negyven darabkájával. Sok apró kavics is volt a csörgőben, egy hangyabolyból. A hangyák gyűjtögetik őket. Senki sem tudja, miért. Úgy tartják, a parányi kövecskékben valamiféle erő rejlik. Megráztam a csörgőt, megnyugtató hangot adott, mint amikor esőcseppek kopognak a sziklán. Tudtam, beszél hozzám, de nem bírta legyűrni bennem a félelmet. Másik kezembe a szent pipát fogtam hát, így kezdtem énekszóval imádkozni:
- Túkásilá, nagyapa-szellem, segíts! - De ez sem segített. Nem tudom, mi történt velem, de már nem voltam önmagam. Sírni kezdtem. Síró hangom is idegenül hatott. Mintha egy idősebb emberé lett volna, azt sem tudtam, kié lehetne ez a különös hang. Régi-régi szavakkal imádkoztam, manapság ezeket a szavakat senki nem használja. Törölgettem a könnyeimet, de csak ömlöttek tovább. Végül is egyszerűen a fejemre húztam a takarót, szorosan magam köré tekertem. Még mindig éreztem a madárszárnyak érintését.
Lassan felfogtam, hogy egy hang szól hozzám, mondani akar valamit. Madárrikoltás volt, de szavamra, valamennyire érteni kezdtem. Néha megtörténik az ilyesmi. Ismertem egy nőt, akinek egy pillangó szállt a vállára. A pillangó mindenfélét mondott neki. A nőből aztán nagy sámán lett.
Emberi hangot is hallottam, különöset, sipítót, olyat, ami nem eredhet megszokott, élő lénytől. És hirtelen a madarakkal együtt nagyon magasra kerültem. A hegy a látomásveremmel mindenek fölött volt. Lenéztem még a csillagokra is, és a hold ott volt, közvetlenül balra tőlem. Úgy látszott, hogy a föld és a csillagok alattam mozognak. Egy hang azt mondta: - Te itt most feláldozod magad, hogy sámán lehess. Ha eljön az ideje, sámán leszel. Más sámánokat fogsz tanítani. Mi vagyunk a madáremberek, a szárnyas lények, a sasok és a baglyok. Nemzet vagyunk, és te a testvérünk leszel. Soha nem fogsz megölni vagy bántani egyet sem közülünk. Mindig megértesz majd bennünket, ahányszor csak följössz ide a hegyre, hogy látomást keress. Megtanulod, amit a füvekről és gyökerekről tudni kell, és gyógyítani fogod az embereket. Semmit sem fogsz kérni tőlük cserébe. Az ember élete rövid. A tiédet tedd tartalmassá.
Éreztem, hogy a hangok jót akarnak, és lassan elcsitult bennem a félelem. Időérzékem teljesen megszűnt. Nem tudtam, nappal van-e vagy éjszaka. Aludtam, mégis roppant éber voltam. Aztán megláttam egy alakot magam előtt. A sötétből és a verembe szivárgó, gomolygó ködből bontakozott ki. Láttam, hogy dédapám az, a mnígówózsúk agg főnöke, Táhcsá Húsdé, Sánta Őz, akit angolul Lame Deernek hívtak. Melléből, ott, ahol egy fehér katona golyója eltalálta, vér szivárgott. Megértettem: dédapám azt kívánja, hogy az ő nevét viseljem. Kívánsága kimondhatatlan örömmel töltött el.
Mi sziúk úgy tartjuk, hogy valahol belül van bennünk valami, ami igazgat bennünket, valami vagy valaki, mert szinte olyan, mintha egy másik személy lenne. Nághínak* hívjuk - mások tán léleknek, szellemnek vagy az ember lényegének nevezik. Se látni, se tapintani, se ízlelni nem lehet, de akkor, ott a hegyen - csak akkor, egyetlenegyszer - tudtam, hogy ott van bennem. Aztán éreztem, hogy eláraszt az erő. Képtelen vagyok leírni, hogyan, de teljesen kitöltött. Most már biztosan tudtam, hogy wicsásá wákbá, szentember leszek. Megint sírni kezdtem, de most a boldogságtól.
Nem tudom, mennyi időt tölthettem ott, azon a hegyen - egy percet vagy egy emberöltőt. Kezet éreztem a vállamon, valaki gyengéden megrázta. A vén Mellkas volt, értem jött. Azt mondta, négy napon és négy éjszakán át voltam a látomásveremben, és itt az ideje, hogy lejöjjek a hegyről. El akartam neki mondani mindent, ami a hanbalécsejám alatt történt. Kértem, magyarázza meg a látomásokat. Azt felelte, hogy a látomásverem megváltoztatott, de hogy hogyan, ezt most még nem tudnám felfogni. Azt is mondta, hogy nem vagyok többé fiú, hanem immár férfi lettem. Férfi, akinek a neve: Sánta Őz.

Nincsenek megjegyzések: