gyerek felnőttek, felnőtt gyerekek

ha közelebb van:
élesebben látni,
hogy elérhetetlen.

(Fodor Ákos)




Laing szerint egész nyugati civilizációnk arra épül, hogy saját magunk és egymás élményeit, tapasztalatait folytonosan érvénytelenítjük, így képtelenné válunk arra hogy - talán a ritkán adódó eksztatikus pillanatokat kivéve - a valóban lényeges dolgokról tudjunk beszélni egymással. Mindennapi érintkezéseink tele vannak zsákutcákkal, kommunikációs csapdákkal, paradox közlési formákkal - gubancokkal; ezek között vergődve éljük le az életünket, s akaratlanul is egymás kiszolgáltatottjaivá válunk legkülönfélébb kapcsolatainkban.

A Beszélgetések gyerekekkel, miként Laing is mondja, ezúttal olyan emberi kapcsolatokat akar megjeleníteni, amelyekben még nem diadalmaskodott a rosszindulat, a féltékenység, a bosszú, a gyűlölet, az irigység megannyi ördöge, amelyek még mentesek a gubancoktól és kommunikációs zsákutcáktól, ahol még szabad tér nyílik az örömteli játékra és a valósággal való szabad kísérletezésre.

(Erős Ferenc)



Ádám: - ha teljesülne egy kívánságod, mit kívánnál?
Én: - lehet az tárgy vagy érzés vagy -
Ádám: - amit csak szeretnél!
ÉN: - hát én boldog szeretnék lenni - ha boldog lennék, akkor rengeteg dolognak meg kellene változnia
Ádám: - és mi lenne a második kívánságod?
Én: hogy mindenki más is legyen boldog
Ádám: - mindenki, Az egész világon?
Én: - igen. Miért ne?
Ádám: - mindenki, még akarata ellenére is?
Jutta: - szerinted van aki nem akar boldog lenni?
Én: - jó, legyen. Én nem akarok senkit sem kényszeríteni, hogy boldog legyen. Akkor mondjuk azt kívánom, hogy legyen boldog mindenki, aki akar.
(Szünet)

Ádám: - apa?
Apa: - igen
Ádám: - te inkább erős vagy gyenge lennél?
Apa. - inkább erős
Ádám: - és inkább okos vagy buta lennél?
Apa: - inkább okos
Ádám: - és mi lennél inkább, gyenge és okos vagy buta és erős?
Apa: - gyenge és okos
Ádám: - és mi lennél inkább, boldog és gyenge vagy gőgös és erős?
Apa: - boldog és gyenge


Remélem, hogy e lapok segítenek nyilvánvalóvá tenni, hogy a felnőtteknek éppoly hasznos a gyerekekkel való kapcsolat, mint a gyerekeknek a felnőttekkel való kapcsolat. A gyerekekről csak gyerekektől szerezhetünk ismereteket. Magunk értése hallatlanul elsekélyesedik, ha nincs kapcsolatunk gyerekekkel. A felnőttek éppúgy tudnak szenvedni a gyerekek hiányától, mint fordítva. Az a gyanúm, hogy a gyerekek éppoly fontos szerepet játszanak a felnőttek növekedésében és fejlődésében, mint a felnőttek a gyerekekében.

(R. D. Laing, Beszélgetések gyerekekkel)






Kisgyerekkorunktól kezdve magunkba szívjuk szüleink vélekedéseit és hiedelmeit egy belső hang formájában, amely folyamatosan kommentálja életünket, döntéseinket. A hang gyakran parancsot, tanácsot vagy instrukciót ad, de az is lehet, hogy utólag fűz folyamatosan kellemetlenkedő megjegyzéseket az eseményekhez, intelligenciánkra, jellemünkre, erkölcsünkre, értékünkre vonatkozólag. Bármennyire is úgy hangzik, ez a hang mintha a sajátunk volna, valójában a szüleink hangjának visszhangjáról van szó. Kivétel nélkül mindannyian belsővé tesszük szüleink hangját, ez a szocializációnk szerves része. Csak éppen míg egyeseknek támogató, barátságos, problémamegoldó belső hang adatik, addig mások nap mint nap dühös, állandóan kritizáló, lekezelő kommentárokat kénytelenek hallgatni, és ez a kíméletlen, szünet nélküli önostorozás sokkal több kárt képes tenni, mint a szülő személyesen. 

Ha a szülők éretlenek, elkerülhetetlen, hogy a gyerekeiket érzelmileg elhanyagolják. Ez azonban nem olyasmi, ami magának a gyereknek a szemében érthető és felismerhető lenne. Érzi az ürességet, de nem tudja a nevét, nem tudja, mit is hiányol. Csak az világos számára, hogy különbözik azoktól, akik mintha sokkal inkább békében lennének önmagukkal. Az ilyen embereknek gyakran bűntudatuk van ha panaszkodnak, és hajlamosak listát készíteni azokról a dolgokról, amikért hálásnak illene lenniük, mintha életük egyfajta matematikafeladat lenne, amely ha pozitív eredményt ad, nincs joguk boldogtalannak lenni.
Csak éppen képtelenek közben lerázni azt az érzést, hogy alapvetően egyedül vannak a világban, és egyetlen kapcsolatukban sem találják meg azt a meghittséget, amire vágynak.

Érzelmileg ​éretlen szülők mellett felnőni magányos tapasztalat. Az ilyen gyerekek érzelmi szükségleteit nem vagy csak részben elégítették ki, érzéseiket nem vették eléggé figyelembe, vagy kifejezetten elutasították azokat. Bár szüleik más szempontokból gyakran megfelelően gondoskodtak róluk, ezért sokan nem szenvedtek szükséget a fizikai biztonság és a testi egészség terén, ha mindezek mellett nem kaptak elég szilárd érzelmi kapcsolatot is, akkor tátongó hiányt érezhettek érzelmi biztonság helyett.
 
A gyermekkori érzelmi elszigeteltség élménye ráadásul az esetek jelentős részében kihat a felnőttkori kapcsolatokra is, különösen a párkapcsolatra. Akiket ugyanis gyermekként elhanyagoltak vagy elutasítottak, gyakran későbbi kapcsolataikban is ugyanerre számítanak másoktól. Nem merik elhinni, hogy igazán fontosak lehetnek valaki számára, kételkednek saját szerethetőségükben, esetleg szerepeket játszanak, hogy elnyerjék mások szeretetét. Így pedig még akkor is érezhetik magukat kevésnek, üresnek és magányosnak, ha egyébként vannak emberi kapcsolataik, és sok téren jól teljesítenek.
 
A neves amerikai pszichoterapeuta számos kérdést megválaszol, amelyekkel az érintettek esetleg már régóta küzdenek. Világossá válik, hogy gyerekkorukban miért érezték gyakran úgy, mintha szüleik nem látnák és nem ismernék őket, és amikor maguk tettek erőfeszítéseket, hogy kommunikáljanak velük, attól miért nem lett jobb semmi. Megtudhatjuk, felnőttként hogyan tehetik kielégítőbbé, meghittebbé kapcsolataikat, és miként szabhatnak határokat az érzelmileg éretlen szülőkkel való viszonyuknak. A cél az, hogy több önbizalomra tegyünk szert, és szerencsésebben alakítsuk kapcsolatainkat azáltal, hogy jobban megértjük saját élettörténetünket. Számos kutatás igazolja: az, hogy mi minden történt valakivel a múltban, kevésbé számít, mint az, hogy feldolgozta-e azt, ami történt.

(Lindsay C. Gibson: Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyerekei)





Az emberiség történetének egyetemes, ősi parancsa, hogy tiszteljük és szeressük a szüleinket. Ám ha valaki annak ellenére akarja követni ezt a parancsot, hogy a szülei egykor elhanyagolták, bántalmazták vagy kihasználták őt, csak akkor tud eleget tenni ennek, ha elfojtja a saját igazi érzéseit - a test pedig komoly betegségekkel lázad fel e lelki öncsonkítás ellen.
Alice Miller pszichoanalitikus, A tehetséges gyermek drámája című kötet szerzője ebben a könyvében részletesen elemzi azt a konfliktust, amely egyfelől az érzéseink és a testünk által felfogott dolgok, másfelől aközött húzódik, amit érezni szeretnénk, hogy megfeleljünk az erkölcsi normáknak, amelyeket régen magunkévá tettünk. Miller megvizsgálja a világirodalom nagyjainak - többek között Franz Kafka, Virginia Woolf, Arthur Rimbaud, Marcel Proust és James Joyce - életútját, kapcsolatot keresve és találva e nagy alkotók gyermekkori szenvedései és felnőttkori testi-lelki betegségei között. Megkérdőjelezi a bántalmazó szülőkkel való kapcsolatra irányuló társadalmi elvárásokat, és arra biztatja az olvasókat, hogy fedezzék fel gyermekkoruk igaz történetét.


„Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek...” 



Botthiszattvák márpediglen vannak, áldja meg őket az Isten! Mohamed Bzeeket különösen. 👼 ♡




Megjegyzések