Mint a száguldó jaguár

- Megrémít az öltönyöd - böktem ki.

- Majd hozzászoksz - biztatott. - A harcos könnyen alkalmazkodik, és a körülötte lévő világgal összhangban mozdul, akár az értelem világáról, akár az akarat világáról van szó. Ennek az elmozdulásnak akkor mutatkozik meg a legveszélyesebb oldala, amikor a harcos úgy találja, hogy az őt körülvevő világ sem az egyik, sem a másik. Ilyenkor úgy kell viselkednünk, mintha elhinnénk az egyiket. A harcosnak tehát az a titka, hogy hit nélkül hisz. De nyilvánvalóan nem elég, ha csak úgy azt mondja, hogy hisz; az felmentené a helyzete vizsgálata alól. A harcos valahányszor beleveti magát a hitbe, döntésként teszi, legmélyebb, legbensőbb elkötelezettségének a kifejezéseként. A harcos nem hisz, a harcosnak muszáj hinnie.

Néhány másodpercre rám meredt, miközben jegyzeteltem. Én is hallgattam. Nem mondhattam, hogy megértettem a különbséget, de nem kívántam sem vitatkozni, sem kérdezősködni. El akartam gondolkozni az elhangzottakon, az elmém azonban csapongott.

Körülnéztem. A park előtt elhaladó úton személygépkocsik és autóbuszok hosszú sora állt; vadul tülköltek, mintha azzal egy csapásra megoldanák Mexikóváros minden közlekedési nehézségét. A park szélén, úgy húsz yardnyira tőlünk, a padunkkal egy vonalban hét ember - köztük három világosszürke egyenruhás rendőr - vett körül egy mozdulatlanul fekvő férfit. Berúghatott, de lehet, hogy súlyos beteg volt.

Don Juanra pillantottam. Ugyancsak a füvön fekvő férfit szemlélte.

Közöltem vele, hogy képtelen vagyok a magam erejéből értelmezni a szavait.

- Nem akarok több kérdést feltenni - mondtam. - De ha nem kérlek meg rá, hogy fejtsd ki bővebben, akkor soha nem fogom megérteni. Nem érzem normális állapotnak, ha nem tehetek fel kérdéseket.

- Kérlek, akkor feltétlenül légy normális! - mondta mímelt aggodalommal.

Azt mondtam, nem értem, mi a különbség, ha valaki hisz, vagy kell hinnie.

Számomra mindkettő ugyanaz; különbözőnek feltüntetni csak szőrszálhasogatás.

- Emlékszel arra a történetre, amit egyszer elmeséltél a barátnődről és a macskáiról? - kérdezte váratlanul.

Felpillantott az égre, hátradőlt a padon, és kinyújtotta a lábát. Kezét összekulcsolta a  feje mögött, és megfeszítette az izmait. Mint ilyenkor mindig, hangosan megreccsentek a csontjai.

A történet az egyik barátnőmről szólt, aki egy mosóautomata szárítójában két csaknem halott cicát talált. Magához vette, gondos ápolással megmentette, és kitűnő ellátással hatalmas macskákká nevelte őket. Az egyik fekete volt, a másik rőt. Két év múlva a lány eladta a házát. Minthogy a macskákat nem vihette magával, és nem sikerült másik otthont szerezni nekik, nem maradt más választása, mint hogy elvigye őket elaltatni az állatkórházba.

Segítettem az elszállításukban. A macskák még soha nem utaztak autóban, és láthatóan nem is állt szándékukban kipróbálni. A barátnőm igyekezett lecsillapítani őket.  Karmoltak és haraptak, különösen a vörhenyes, Max névre hallgató állat. Amikor végül megérkeztünk az állatkórházhoz, először a fekete macskát vette a karjába, és egyetlen szó nélkül kiszállt a kocsiból. A macska játszott vele; gyengéden a karjára rátette a mancsát, amikor kinyitotta a kórház bejárati üvegajtaját.

Maxra pillantottam; a hátsó ülésen ült. Nyilván megijesztette a fejmozdulatom, mert eltűnt a vezetőülés alatt. Hátracsúsztattam az ülést. Nem akartam alányúlni, mert attól tartottam, még megharapja vagy megkarmolja a kezemet. A macska egy mélyedésben lapult a kocsi padlóján. Nagyon izgatottnak látszott; a lélegzése is felgyorsult. Rám meredt; találkozott a pillantásunk. Elsöprő erejű érzés uralkodott el rajtam. Valami megragadott, egyfajta baljós előérzet, kétségbeesés, vagy talán szégyenkezés amiatt, hogy mindebben részt vállaltam. Szükségét éreztem, hogy megmagyarázzam Maxnak, a barátnőm döntött így, én csak segítek neki. A macska szemmel tartott, mintha értette volna a szavaimat.

Kinéztem, hol a lány. Az üvegajtón át láttam, hogy a portással beszélget.

Különös rándulást éreztem, és ösztönösen kinyitottam a kocsi ajtaját. - Fuss Max, fuss! - biztattam a macskát.

Kiugrott a kocsiból, és a földhöz simuló testtel, mint a száguldó jaguár, átvágtatott az úton. Az utca túloldalán nem álltak kocsik, és láttam, hogy Max a járdaszegély mentén végigrohan az utcán. Elérte a sugárút sarkát, aztán eltűnt egy csatornanyílásban.

Időközben visszatért a barátnőm.  Mondtam neki, hogy Max meglépett. A lány beült a kocsiba, és szó nélkül visszahajtottunk.

A következő hónapok során jelképes értelmet nyert számomra az esemény. Úgy véltem - vagy talán valóban láttam is -, hogy különös villanást fedeztem fel Max tekintetében, mielőtt kiugrott volna a kocsiból. És azt hiszem, az a kiherélt, elhízott házi kedvenc egy pillanatra, élete egyetlen nagyszerű pillanatára valódi macska lett.

Elmondtam don Juannak, hogy meggyőződésem szerint, amikor Max átrohant az utcán és alábukott a csatornába, minden szempontból feddhetetlenül nyilvánult meg a macskaszelleme, és talán életében soha nem volt olyan magától értetődő és maradéktalan a macskasága. Felejthetetlen benyomást tett rám az eset.

Valósággal azonosultam a macskával. Arra gondoltam, hogy én magam is olyan vagyok, mint Max: túlságosan engedékeny és sokféleképpen háziasított. Állandóan arra kellett gondolnom, hogy bármikor bekövetkezhet a pillanat, amikor a férfiszellem hatalmába keríti az egész lényemet, ugyanúgy, ahogy a macskaság szelleme hatalmába kerítette Max nehézkes, elpuhult, haszontalan testét.

Don Juannak tetszett a történet, és alkalmi észrevételeket fűzött hozzá. Szerinte egy-egy pillanatra nem is olyan nehéz elérni, hogy áradjon és előtérbe lépjen a férfiszellem; ezt az állapotot fenntartani azonban csak a harcos tudja.

- Mi van a macskás történettel? - kérdeztem.

- Annak idején hittél benne, hogy Maxhoz hasonlóan megragadod az esélyedet - mondta.

- Igen, azt hiszem.

- Azt próbáltam megértetni veled, hogy mint harcos, nem teheted meg, hogy így hiszed, aztán csak elereszted. Max esetében a közönséges hit annyit jelent, hogy elfogadod a tényt, miszerint a megmenekülése csak haszontalan kitörés lehetett. Nyilván beleugrott a csatornába, és elpusztult. Megfulladt, vagy éhen halt, vagy felfalták a patkányok. A harcos mérlegeli mindezeket a lehetőségeket, és aztán egy olyanban hisz, ami összhangban áll a legbensőbb elkötelezettségével. Mint harcosnak, kell hinned, hogy Max nemcsak megmenekült, de meg is tartotta az erejét. Muszáj hinned benne. E nélkül nem vagy senki és semmi.

Egyszeriben megvilágosodott a különbség. Igazán úgy döntöttem, hogy hiszek Max túlélésében, annak tudatában is, hogy meg kellett birkóznia kényelmes, elpuhult életének hátrányával.

- A hit afféle fogódzkodó - folytatta don Juan. - De ha muszáj hinni, akkor másról van szó. Ebben az esetben például az erő fényes leckét adott neked, te azonban úgy döntöttél, hogy csak egy részét használod fel. Ha viszont muszáj hinned, akkor az esemény egészét fel kell használnod.

- Már értem, mire gondolsz - ráztam a fejem.

Ragyogó fény gyúlt az elmémben, és arra gondoltam, hogy a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül sikerül megértenem a don Juan által használt fogalmakat.

- Attól tartok, még nem értesz - mondta csaknem suttogva.

Rám meredt. Egy percig álltam a pillantását.

- És mi a helyzet a másik macskával? - kérdezte végül.

- Hogy? A másik macska? - ismételtem meg értetlenül.

Megfeledkeztem róla. Én Maxot választottam jelképemnek. A másik macskának nem volt jelentősége számomra.

-  De hát ő is létezik! - kiáltott fel don Juan, amikor tétován hangot adtam a gondolataimnak. - A muszáj hinni azt jelenti, hogy a másik macskával is számolnod kell. Ez a macska játékosan cirógatta a kezet, amelyik a pokolra vitte; macskaálláspontja iránti bizalommal eltelve ment a halálába. Azt gondolod, olyan vagy, mint Max, ezért elfeledkeztél a másik macskáról. Még a nevét sem tudod. A muszáj hinni azt jelenti, mindent mérlegelned kell, és mielőtt úgy döntesz, hogy olyan vagy, mint Max, fontolóra kell venned, hogy olyan is lehetsz, mint a másik macska; nem futsz az életedért, nem ragadod meg az esélyeidet, hanem nézeteiddel eltelve boldogan mész a saját poklodra.

Különös szomorúság bujkált a szavaiban - de ez a szomorúság talán az enyém volt. Hosszan hallgattunk. Soha nem futott át az agyamon, hogy olyan is lehetek, mint a másik macska. Meglehetősen lesújtó gondolatnak találtam.

Hirtelen kisebbfajta zűrzavar és tompa moraj zökkentett ki a tűnődésemből. A rendőrök arrébb terelték a füvön fekvő férfi köré gyűlt néhány embert. Időközben valaki egy összehajtogatott zakóval feltámasztotta a férfi fejét. Párhuzamosan feküdt az utcával. Az arca kelet felé fordult. A helyemről szinte azt is megmondhattam, hogy nyitva a szeme.

Don Juan nagyot sóhajtott.

- Milyen nagyszerű délután! - mondta, és az égre pillantott.

- Nem szeretem Mexikóvárost - mondtam. 

- Miért nem?

- Utálom a szmogot.

Ütemesen bólogatott, mintha az egyetértését juttatná kifejezésre.

- Inkább lennék veled a sivatagban, vagy a hegyekben - mondtam.

- A helyedben soha nem mondanék ilyent - pirított rám.

- Igazán semmi rosszra nem gondoltam, don Juan.

- Tudom. Mindketten tudjuk. De az mit sem számít, hogyan érted. A harcos, vagy ami azt illeti, egyetlen ember se kívánja soha, hogy valahol másutt legyen, mint ahol éppen van; a harcos azért nem, mert a kihívás élteti, a hétköznapi ember azért nem, mert nem tudja, hol szándékozik rátalálni a halála. Nézd azt az embert, aki amott fekszik a füvön. Mit gondolsz, mi baja?

- Vagy részeg, vagy rosszul van - vontam meg a vállam.

- Meghal! -jelentette ki mély meggyőződéssel don Juan. - Amikor leültünk, egy pillanatra észrevettem, hogy körülötte ólálkodik a halála. Ezért mondtam, hogy ne állj fel; úgyhogy ne ess zavarba, és ne bátortalanodj el.  Mindannyian ostoba teremtmények vagyunk, amikor csatlakozunk a varázslat világához, és maga a csatlakozás semmilyen értelemben nem biztosíték rá, hogy meg fogunk változni. Némelyikünk a legutolsó pillanatig ugyanolyan ostoba marad.

Tetszett, hogy önmagát is az ostobák közé sorolja. Tudtam, nem udvariasságból teszi, hanem tanító célzattal.

- Lehet eső, lehet napsütés, nem állhatsz fel erről a padról, amíg le nem zárul a jelenet. Ez az a jel, amire vártunk. Késő délutánra jár. A nap éppen most készül lenyugodni. Ez az erőd órája!

A helyünkről zavartalan rálátásunk nyílt a férfira. A túloldalon egy csapat bámészkodó verődött össze.

Egyre inkább zavarba hozott a füvön fekvő férfi látványa. Sovány, sötét hajú, viszonylag fiatal ember, rövid, fekete, göndör hajú. Az inge kigombolva. Narancssárga színű kötött kardigánt viselt - mindkét könyökön lyuk tátongott -, és régi, kitérdesedett sportnadrágot. Meghatározhatatlan színűvé fakult cipője nem volt befűzve. Mereven feküdt, és nem tudtam eldönteni, lélegzik-e, vagy sem. Azon tűnődtem, valóban meghal-e, ahogy don Juan mondta. Vagy don Juan egyszerűen csak felhasználta az eseményt a érvelése megtámogatására. Múltbéli tapasztalataim alapján azon a nézeten voltam, hogy valahogy úgy intézi a dolgokat, mintha minden pontosan beleillene valamilyen rejtelmes tervébe.

Hosszú hallgatás után felé fordultam. Behunyva tartotta a szemét. Anélkül, hogy kinyitotta volna, beszélni kezdett.

- Az a férfi meghalni készül - mondta. - Nem hiszed, igaz?

Kinyitotta a szemét, és egy másodpercre rám emelte. Nem volt átható a tekintete, mégis megdermesztett.

- Nem. Nem hiszem - feleltem.

Tényleg úgy éreztem, hogy az egész ügy túlságosan olajozott.  Leültünk egy parkban, és éppen akkor és ott  egy ember haldoklik, mintha afféle színi előadás volna.

-  A világ igazodik önmagához - mondta don Juan, miután végighallgatta a kételyeimet. - Mindez nincs elrendezve. Ez jel, az erő cselekedete. Az értelem által fenntartott világban egy-egy pillanatig megnézhetjük   az utunkba eső dolgokat. Erről az eseményről legfeljebb annyit mondhatunk, hogy egy ember, talán részeg

ember fekszik a parkban. Az akarat által fenntartott világ viszont az erő cselekedetévé teszi, amit láthatunk.   Láthatjuk, hogy a halál lopakodik a férfi körül, miközben egyre mélyebbre és mélyebbre meríti a patáit fénylő fonalaiba. Láthatjuk a fénylő fonalakat, amint elvesztik a feszességüket, és sorra eltünedeznek.

- Ez a két lehetőség áll nyitva számunkra, fénylények számára. Te valahol középen állsz, és azt akarod, hogy  minden az értelem rovatába kerüljön. De hagyhatod-e figyelmen kívül a tényt, hogy a személyes erőd elcsíphet egy jelt? Eljöttünk ebbe a parkba, miután megtaláltál ott, ahol vártalak - egyszerűen belém ütköztél, gondolkozás és tervezés nélkül, és anélkül, hogy szándékosan használtad volna az értelmedet -, és miután letelepedtünk várni egy jelre, felfigyeltünk arra az emberre. Mindketten észrevettük, ki-ki  a maga módján:   te az értelmeddel, én az akaratommal.

- Az a haldokló ember az esély morzsáinak egyike, amit az erő tesz elérhetővé a harcos számára. A harcos mindig folyékony, hogy bármikor lecsaphasson ezekre a morzsákra. Én lecsaptam; hát te?

Nem  tudtam  válaszolni. Mérhetetlen űr támadt bennem, és egy pillanatig egyszerre észleltem mind a két világot.

- Milyen  rendkívüli! - folytatta. - És mindez neked szól. Az erő megmutatja, hogy a halál nélkülözhetetlen összetevője annak, amit úgy hívok: muszáj hinni. A halál tudatossága nélkül minden közönséges és kisszerű. És csak azért olyan mérhetetlen rejtély a világ, mert a halál cserkészik utánunk. Ezt mutatta meg neked az   erő. Én magam csak annyit tehetek, hogy kiemelem a jel részleteit, így megvilágosodik előtted az irány; de a  részletek kiemelésével végső soron azt is kifejeztem, amit nekem muszáj hinnem, ami az én szellemem elkötelezettsége.

Egymás szemébe néztünk.

- Eszembe jutott egy vers, amit valaha felolvastál nekem - szólalt meg don Juan, és elfordította a tekintetét. - Egy férfiról, aki megfogadta, hogy Párizsban hal meg. Hogy is van?

Cesar Vallejo Fekete kő fehér kövön című versére utalt. Kérésére számtalanszor idéztem don Juannak az első két versszakot.

Párizsban fogok meghalni miközben esik egy napon melyre már emlékszem.

Párizsban fogok meghalni - és nem futok el -

Talán ősszel egy ugyanolyan csütörtökön mint a mai.

Csütörtök lesz, mert ma van az a csütörtök,

amit ezekbe a sorokba öntök, a csontjaim érzik a változást, és egész utamon soha

nem éreztem ennyire a magányt.

Elmondhatatlan szomorúságot éreztem ebben a költeményben.

Don Juan azt suttogta, muszáj hinnie, hogy a haldokló férfinak elegendő személyes ereje volt ahhoz, hogy halála helyszínéül Mexikóváros utcáit válassza.

- Térjünk vissza a két macska történetéhez - mondta. - Muszáj hinnünk, hogy Max a tudatára ébredt annak, mi vár rá, és mint annak a férfinak amott, elegendő ereje volt, hogy legalább megválassza a vég helyét. A másik macska viszont éppen olyan, mint azok az emberek, akik körül a haláluk köröz, ők pedig magányosan és öntudatlanul merednek egy sivár szoba falára.

- Az a férfi ott haldoklik, ahol mindig is élt: az utcán. Három rendőr áll neki díszőrséget. És miközben elmúlik, a szeme még egyszer felfogja a szemközti áruház csillogó fényeit, a gépkocsikat, a fákat, a körülötte kavargó tömeget; a fülét a forgalom zaja, és a mellette elhaladó férfiak és nők hangja tölti be utoljára. Láthatod tehát, hogy a halálunk tudatossága nélkül nincs erő, nincs rejtély.

Hosszú időn át meredtem a haldoklóra. Mozdulatlan volt. Talán meghalt.

Hitetlenségem elveszítette a jelentőségét; don Juannak igaza volt. Muszáj hinni, hogy a világ rejtélyes és mérhetetlenül mély, a harcos legbensőbb elkötelezettségének kifejezése.

E hit nélkül nem marad semmink.

(Carlos Castaneda: Mesék az Erőről, képek innen)