2013. szeptember 6.

egy hatalmas lakoma, vagy egy vad szeretkezés


Miért van az, hogy nem tudunk alkalmazkodni a fizikai környezethez anélkül, hogy elpusztítanánk? Miért van az, hogy íly módon kultúránk sajátos módon a csökkenő megtérülés törvényét igazolja? Azt, hogy sikerünk a sikertelenség.





Hogy - más szavakkal - olyan hatalmas technológiai civilizációt építünk, amely minden kívánság teljesülését szinte egyetlen gomb érintésével ígéri, és mégis ahogy oly sok tündérmesében, amikor a kívánság végre valóra válik, olyan, mintha hamis gazdagság lenne, anyagilag egyáltalán nem megfogható. Úgy is mondhatnánk, hogy a sok holmink, autónk, otthonunk, ruhánk, ételünk - mintha csak gondolataink egyszerű, pillanatnyi termékei lennének. Ami azt jelenti, hogy teljesen lényegtelen, hiányzik belőle az, amit a borszakértő testesnek mond. És sok másféle módon is az általunk létrehozott javak múlandók, emiatt pedig frusztráltak vagyunk, borzasztóan frusztráltak. Úgy érezzük, egyet tehetünk: továbbmegyünk, és egyre többet szerzünk meg. Ennek következtében aztán az egész környezet kezd úgy kinézni, mint az óvoda az elrontott gyerekkel, akinek túl sok játéka van és unja őket, és amint megkapja, ki is dobja őket, holott csak néhány percig játszott velük.
Ugyanígy végtelen háborút folytatunk az idő és tér ellen is. Törölni akarjuk korlátaikat. Mindent a lehető leghamarabb akarunk elvégezni. A ritmust és a munkát át akarjuk váltani készpénzzé, amivel vásárolhatunk valamit, amit nem tudunk megenni. És aztán rohanhatunk haza, hogy megszabaduljunk a munkától, és igazi életet éljünk, hogy jól érezzük magunkat. Az amerikai családok jelentős többsége számára az élet valódi értelmét az jelenti - azért rohan haza -, hogy nézhesse az élet elektronikus másolatát. Nem érintheted meg, nincs illata és nincs íze. Azt gondolnánk, hogy egy keményen anyagi kultúrában az emberek azért sietnek haza az élet valóságába, mert egy hatalmas lakoma, vagy egy vad szeretkezés, vagy féktelen zene és tánc várja őket. De szó sincs erről. Kiderül, hogy a cél a passzív merengés a csivitelő képernyőre. Mérföldeken keresztül sötét házakat látunk, azzal a kis elektromos képernyővel, ami villódzik a szobában. Mindenki elszigetelt, és a képernyőt nézi. Így egyáltalán nincs valódi kapcsolat. Amikor az ember bezárkózik saját magánvilágába, valójában egy értelem nélküli tömeg jön létre. Így nem érjük el egymást, kivéve, amikor nyilvánosan kell megjelenni, vagy ellenséget kell legyőzni, például futballban vagy ökölvívásban. A tévében tökéletesen elfogadott dolog azt mutatni, amikor az emberek agyonverik, gyilkolják egymást, de uram bocsáss, véletlenül sem azt, hogy szeretik egymást. Vagy ha igen, akkor is csak visszafogottan. Csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy minden azon az alapfeltevésen alapul, hogy a fizikai szeretet megnyilvánulásai sokkal veszélyesebbek, mint a fizikai gyűlölet megnyilvánulásai. És én úgy gondolom, hogy az a kultúra, amelyik így gondolkodik, alapvetően őrült, és a célja - nem szándékosan ugyan, de lényegében mégis az a célja, hogy ne maradjon életben, hogy elpusztítsa az életet.

(Allan Watts)




A szexuális energia a nők energiáinak lényegével áll kapcsolatban. Mivel annyira gyakran használják a társadalmi irányítás eszközeként - megtiltva, propagálva, racionalizálva, intézményesítve -, a szex még a legintimebb személyesség szintjén is rendelkezik politikai felhangokkal. Ahogyan a nők saját szexuális energiájukkal bánnak, ahogyan tudatosan, illetve tudattalanul választanak, az a pillanaton messze túlmutató módon hat vissza lényükre. Gondoljuk csak végig. A nők számára a szex szeretete és önmaguk szeretete egy újfajta egyensúlyt teremt, új képzeteket szül arról, hogy mi „valóságos” , nem is beszélve arról, hogy mi „normális” , és mi „vonzó” . A nők számára a szex szeretete és annak személyes meghatározása - pozitív keretek közé helyezése, a birtokláson, erőszakon vagy a pornóval kapcsolatos vitán felülemelkedve - átrendezi a szexuális ökológiát azáltal, hogy megszünteti a férfidominancia történelmi szűrőjét.
Mindig is voltak olyan nők, akik szerették a szexet. Akkor is szerették a szexet, ha ezzel saját szívüket sajdították, és a szex sok esetben bántalmazást, nélkülözést, sőt halált hozott rájuk. A világon élő nők többsége számára az írott történelem túlnyomó részében a szerelemre és a szexre bizonyos árnyék vetült - az irányítás, eltárgyiasítás, abúzus, cserbenhagyás árnyéka. A nőknek túlságosan gyakran kellett szégyennel és kitaszítottsággal, nem kívánt terhességgel vagy betegséggel fizetniük a szexuális gyönyörökért. A kockázatok és veszély dacára, az elállatiasodás lehetősége, a kihívások, tabuk és félreértések ellenére vannak olyan nők, akikben nem szűnik meg a szex szeretete. Olyan nők, akik számára - saját definíciójuk szerint - a szex a kapcsolódás , az egészség és a személyes erő forrása. Akik számára a szex az eksztázis felé vezető utat jelenti.

(Gina Ogden: Nők, akik szeretik a szexet, URSUS LIBRIS Kiadó, bővebben itt)

 

Nincsenek megjegyzések: